Valóságos könyvtár – könyvtári valóság

Valóságos könyvtár – könyvtári valóság : könyvtár- és információtudományi tanulmányok 2018 / szerk. Kiszl Péter ; Csík Tibor. – Budapest : ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet, 2018, 383 p.
ISBN 978-963-489-017-1

Könyvtár- és információtudományi tanulmányok 2018

Bár tudjuk, hogy a „Valóságos könyvtár – könyvtári valóság” cím egy konferenciasorozatot takar, érdemes elgondolkoznunk azon, hogy ez – az egyébként nagyon is találó – cím mit üzen nekünk. Ezzel kapcsolatban támaszkodhatunk például Kiszl Péternek a kötethez írt előszavára. Ő ugyanis aláhúzza, hogy a könyvtár annak a valóságnak a szerves része, amely a tanulás és a kutatás háttereként vagy közösségi térként értelmet ad mindennapjainknak. Hozzáteszi, hogy a könyvtárak rendszerező felügyelete nélkül szétszóródnának a tudomány és a kultúra eredményei.

Egy kicsit tovább lapozva láthatjuk, hogy a könyv fejezetei több tanulmányból tevődnek össze úgy, hogy minden dolgozat kapott DOI azonosítót. Az egyes fejezetekhez a magyar könyvtárügy egy-egy jelentős képviselője írt bevezetőt.

Az első, „Könyvtárak és platformok” című fejezet élén Fodor Péter bevezetőjét olvassuk. A fejezet írásainak bemutatása mellett Fodor Péter megerősíti, hogy – bár a könyvtárak számos válságot éltek már meg – továbbra is meghatározó szerepet játszanak a kultúraközvetítésben, miközben feladataik, szolgáltatásaik az utóbbi évtizedben és ma is jelentős mértékben és folyamatosan változnak.

Erre a fejezetre a viszonylagos sokféleség jellemző. Az első tanulmány máris különleges, mivel a fordítástudomány létrejöttének könyvtári vonatkozásairól szól, viszont szerzője nem könyvtáros. Klaudy Kingának, aki ezt az írást jegyzi, oroszlánrésze volt ugyanis egy új tudományterület, nevezetesen a Translation Studies angol szókapcsolattal jelölt, magyarul inkább fordítástudománynak nevezett diszciplína meghonosításában, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem ma is folyó fordító- és tolmácsképzést szolgáló tanszéki gyűjtemény létrehozásában. A professzor asszony nemcsak a könyvtár kialakításának és fejlődésének történetét írja le, hanem felmérte a Fordítástudományi Doktori Program hallgatóinak könyvtárhasználati szokásait is, így nyújtva teljesebb képet a könyvtárról.

Az ezután következő tanulmányok között van több olyan írás is, amelyről azt gondolnánk, hogy többé-kevésbé magától értetődő témákról szól, viszont tartalma mégis elgondolkoztató.

Káldos János írásának a címe „A (nemzeti) könyvtár állandósága és változása”. Az ebben a dolgozatban tárgyalt számos téma közül csupán egyet emelek ki, különös tekintettel arra, hogy időközben megjelent az új kötelespéldány-rendelet. Káldos János aláhúzza, hogy – miközben patriotikumokra épülő nemzeti könyvtári gyűjteményszervezés alapvetően ma is betölti feladatát – értelmezése nem könnyű korunkban, mivel a digitális források számának és jelentőségének növekedése nagy hatással van a könyvtári gyűjtemények alakulására, és még inkább jelentős befolyással lesz rájuk a jövőben. Ennek megfelelően az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) is fokozott figyelmet kap digitális gyűjteményének gyarapítása, amely nemcsak a digitális kötelespéldányokból (e-kötelespéldányokból) történik, hanem a weben található anyagok szabályozott gyűjtéséből (webaratásból), digitalizálásból és egyéb, nem szabályozható önkéntes forrásokból származik. Az OSZK feladatköre ezen túl aggregátori feladatokkal is bővül a könyvtárakból származó digitális másolatok révén, így egyre inkább adatközpont-szerepbe kerül.

Fehér Miklós tanulmányából nemcsak a Könyvtári Intézet feladatait ismerhetjük meg, hanem azt is megtudjuk, hogy véleménye szerint az emberi tudást nemcsak a szigorú elvek szerint alakított tudományos ismeretek alakíthatják, mivel a világról alkotott képünk is sokféle lehet. Ezt mutatja az a néhány figyelemreméltó gondolata, amelyet hitvallásnak is nevezhetünk. Ő ugyanis éppen arról az emberközpontú könyvtárról és könyvtárosságról beszél, amelyet Kiszl Péter is említ előszavában. Fehér Miklós szavait érdemes komolyan vennünk, amikor arról ír, hogy könyvtárosként, azaz trendfigyelő emberként nagy dilemmában van, tudván, hogy az „épülő smart világ szenzorok millióit fogja éppen abból a célból elhelyezni”, hogy tapintásunk helyett tapintson, szemünk helyett lásson, fülünk helyett halljon” (44. p.). Megkérdezi, hogy – ha ez így lesz – mi lesz az emberek (és a könyvtárosok) helye a jövőben. Válasza az, hogy a könyvtárosoknak az anyagi megbecsülés alacsony szintje ellenére is bölcs trendfigyelőknek kell maradniuk. Megjegyzem, hogy az informatikus könyvtárosok képzésének – a szorosan vett technológiai, a technológiai és menedzsment-irányultságú ismeretek és készségek elsajátíttatása mellett – az ilyen emberek kinevelése is célja kell, hogy legyen. Fehér Miklós Máté evangéliumából idézi a következő mondatot: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6). Úgy gondolja ugyanis, hogy a könyvtárosoknak keresniük kell az igazságot, amelyet magukban, valamint papírokon, képekben, hangokban, bináris kódokban és bármilyen egyéb formában meg is találhatnak, ami a többi embernek is átadható boldogsággal töltheti el őket. Márpedig a magyar társadalomnak szüksége van a boldog emberekre.

Ramháb Mária írásában azt hangsúlyozza, hogy a közkönyvtárak nem támaszkodhatnak csupán gyűjteményeikre. A KönyvtárMozi, amely ennek a gondolatnak a jegyében fogant meg, a magyar filmművészet alkotásait juttatja el a kistelepüléseken élőkhöz, nem mellesleg megerősítve az ebben a programban résztvevő könyvtárak közösségépítő szerepét. Ramháb Mária felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a program nem jöhetett volna létre, ha nem előzi meg a kistelepülési szolgáltató rendszer kiépítése és fejlesztése.

A „Könyvtár, ami összeköt – Kárpát-medencei fiatal magyar könyvtáro­sok együttműködése” című, évente sorra kerülő programsorozat kapcsán Redl Károly arról ír, hogy résztvevőinek lehetősége nyílik arra, hogy megismerjék a magyarországi könyvtári rendszert, az Országgyűlési Könyvtár gyűjteményét, szolgáltatásait és munkafolyamatait, a könyvtári jó gyakorlatokat, ami aztán egy másik lehetőséget ad, méghozzá arra, hogy hazatérve beépítsék saját szakmai munkájukba az itt látottakat.

Nagy János Ádám írása egy nagy múltú intézmény, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) Könyvtárának modernizálásáról szól, bemutatva, hogy milyen döntések alapján sikerült különleges értéket képviselő gyűjteményét az erőforrások optimalizálása és a költségek minimalizálása mellett, részben új technológiák felhasználásával rendezni.

Aligha kell mondanom, hogy az IFLA dokumentumai, projektjei és programjai a könyvtárak szerepének erősítését hivatottak szolgálni. Barátné Hajdu Ágnes – úgy is, mint IFLA-tisztségviselő – számos ilyen természetű törekvés fontosságát húzza alá. Ezek közül a következőket emelem ki:

• esettanulmányok, jó gyakorlatok gyűjtése és megosztása;
• nyilatkozatok, útmutatók, szabványok, irányelvek, stratégiai dokumentumok megalkotása;
• elektronikus és papíralapú tájékoztató anyagok, előadások, tanulmányok, módszertani leírások, eszköztárak közzététele;
• a motiválást szolgáló online marketing eszközök, kérdőívek, hatásos infografikák, képesla­pok létrehozása;
• konferenciák, tömegeket mozgósító szemináriumok szervezése.

Hozzáteszi, hogy ezeknek a céloknak a megvalósítása csak akkor lehetséges, ha az IFLA folyamatosan jelen van médiában, ideértve a közösségi média platformjait is.

Kiszl Péter írása jól mutatja a pénzügyi kultúra terjesztése iránt érzett elkötelezettségét. Az ELTE Könyvtártudományi Intézetének ezirányú erőfeszítései arra hivatottak, hogy elmélyítsék a könyvtárak és a gazdasági szektor közötti kapcsolatot, és erősítsék a könyvtárosok szerepét a vállalkozások fejlesztésében. A jövő könyvtárvezetőinek munkájában ugyanis egyre inkább nélkülözhetetlenné válnak a gazdálkodási és forrásszerzési kompetenciák. A cikk ezért megmutatja, miként jelennek meg ezek a felismerések az Informatikus könyvtáros BA és a Könyvtártudomány MA képzési és kimeneti követelményeiben. A hallgatók ugyanis (képzési szintjük és specializációjuk függvényében) olyan tárgyakat vehetnek fel (vagy kell kötelező tárgyként felvenniük), mint a gazdasági, vállalkozói, jogi alapismeretek, az üzleti információ, a gazdasági szakirodalmi információ, vagy a „Piacgazdaság és könyvtárügy az információs társadalomban” elnevezésű kurzus. Ezeken kívül a mesterszakos hallgatók rész vehetnek forrásszerzési, pályázatkészítési műhelymunkában is.

Csík Tibor arra a folyamatra tekint vissza, amelynek során az 1960-as évek változásai nyo­mán meg­­ala­pozódott a könyvtárak oktatási tevé­keny­sé­gének megújítása. Az oktatási fejlesztések élére az­tán az 1970-es, 80-as években a felsőoktatás könyv­tárai álltak, többek között azzal, hogy sikerült elfogadtatniuk az oktató könyvtár koncepcióját. Az ezredfordulóra pedig sikerült a könyvtári oktatást a képzés valamennyi szintjének szerves részévé tenni, ide értve a közoktatást is. A szerző szól az információs műveltségről és a tanuláselvű könyvtári oktatásról is.

Mivel az intézet oktatóitól származik, az utóbbi három munka akár a következő fejezetbe is kerülhetett volna. Az ugyanis az „Oktatóink kutatásaiból” elnevezést viseli, és írásait Bényei Miklós vezeti be, kiemelve egyrészt a dolgozatok sokrétűségét, másrészt azt, hogy kiemelkedő helyet foglal el közöttük a digitális kultúra, különös tekintettel a digitalizálás problémakörére.

A könyvtártudományban sokáig preferált, ma viszont visszaszorulni látszó történeti kutatás példája Bibor Máté tanulmánya, amelyben hajdani tanára és mentora, a közelmúlt egyik jeles régi könyves szakembere, Soltész Zoltánné Juhász Erzsébet előtt tiszteleg, jórészt az ELTE Könyvtár és Információtudományi Intézetébe (KITI) került hagyaték dokumentumait feltárva.

Tószegi Zsuzsanna írását történetinek is nevezhetnénk. Ő ugyanis a világon valószínűleg egyedülálló Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) első két évtizedéről ír. Tudjuk, persze, hogy a DIA létrehozásában Tószegi Zsuzsannának, aki a visszatekintés mellett a jelen néhány kérdésére is kitér, meghatározó szerepe volt.

Egy másik, szerintem a maga nemében szintén uni­ká­lis, de – legalábbis az internet mércéjével mérve korai keletkezésű – digitális gyűjtemény, a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) egy fontos vonásáról szól Kosztyánné Mátrai Rita, amikor a vakok és gyengénlátók számára hozzáférhetővé tett felületét mutatja be.

A FSZEK kölcsönzési statisztikáinak elemzésével Dippold Péter bemutatja, miként működik a könyvtárak világában a Long Tail (hosszú farok) üzleti modell, amely az internetes kereskedelemben lehetővé teszi az alacsonyabb keresettségű termékek gazdaságos forgalmazását is.

Kerekes Pál az elektronikus publikálás lassan nálunk is meghonosodó módozatát, az úgynevezett független publikálás mibenlétét magyarázza el, egyúttal utalva a vele kapcsolatos problémákra is. Jelzi, hogy a self-publishing angol kifejezést szerinte helyesebb lenne az önmenedzselő kiadás szókapcsolattal magyarítani. Lényege mindenesetre az, hogy a szerző maga menedzseli a könyv megjelentetését és forgalmazását. Ha nem ingyenes formában teszi ezt, akkor számára előnyös, hogy jóval nagyobb jutalékot kap a könyve után, mint a hagyományos kiadói rendszerben.

A Könyvtár- és Információtudományi Intézet Tar­talomszolgáltatás-kutató műhelyének egyik pro­jekt­jéről számol be Fodor János. Írásában meg­mutatja, miként lehet a jövő könyvtárosainak képzésébe beépíteni a közösségi média eszközeit. Az intézetnek a Facebook-jelenlétével kapcsolatos kutatása ugyanis azt az eredményt hozta, hogy a legsikeresebb bejegyzések nemcsak a térrel és az idővel kapcsolatosak, hanem olyan információegyüttesek, amelyeket tovább is olvashatunk. Fodor János úgy látja, hogy a hely- és kortörténet területén a megosztott és hozzá­adott tudományos háttérinformációk, valamint a linkekkel gazdagított történetek motiválhatnak az elmélyülésre és a hasonló gyűjteménytételek önálló fölkutatására.

Németh Katalin Hazai György turkológus, orientalista akadémikus, zömmel idegen nyelvű anyagot tartalmazó hagyatékának online könyvtári katalogizálását írja le. Ez azért érdekes, mert számos magyarországi könyvtár rendelkezik jelentős idegen nyelvű gyűjteménnyel, melyek között különböző írásrendszerű dokumentumok is megtalálhatók. Ebből kiindulva példákat mutat be a különböző írásrendszerek és a soknyelvűség kezelésére.

Nagyszámú adatot dolgozott fel Murányi Péter, amikor azt vizsgálta, hogy milyen a magyar könyvtár- és információtudományi folyóiratok bel- és külföldi feldolgozottsága. Aki használja az ezeket tükröző hazai adatbázisokat, az ismeri hibáikat és erényeiket. Jóval kevesebben vannak viszont azok, akik észreveszik, hogy egyik-másik nemzetközi adatbázis is hiányosan vagy hibásan dolgozza fel a magyar cikkeket. Murányi Péter ráadásul módszeresen vizsgálta meg mindezt. Nemcsak a hiányokra mutat rá, hanem arra is, hogy bizonyos tételek tévedésből kerülnek be ezekbe az adatbázisokba. Ilyenek például a referátumok, amelyeknek azonosítása még mindig gondot okoz sok hazai szakembernek is, így aztán ezekre hivatkoznak is, bár ez egyáltalán nem helyénvaló.

A társadalmiasított formában működő intézmények tevékenységeinek meghatározása, megvalósítása és értékelése az adott település lakosainak tevékeny részvételével valósul meg. Bognárné Lovász Katalin a Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás elnevezésű pályázat kapcsán azt vizsgálja, hogy a magyar megyei könyvtárak hogyan vonják be közösségüket intézményük működésébe. Természetesen tudjuk, hogy a könyvtárak már évtizedek óta kíváncsiak annak a közösségnek a véleményére, amelyet kiszolgálnak, azonban a társadalmiasítás ebben a kontextusban azt jelenti, hogy nem az intézménynek van közössége, hanem a közösségnek van intézménye, tehát, a közösség tagjai magukénak érzik az adott intézményt és be is kapcsolódnak munkájába.

Bár a társadalmiasítással nem azonos a társadalmi felelősségvállalás, joggal gyanakodhatunk arra, hogy van közük egymáshoz. Mindenesetre láthatjuk, hogy Senkei-Kis Zoltán esettanulmányokra alapozott dolgozata, egy új, a mestertagozaton oktatott tantárgy kapcsán mutatja be ennek a témakörnek a könyvtári vetületeit, és a hazai könyvtáraknak ezen a téren megnyilvánuló aktivitásáról is szól. Felhívja ugyanakkor a figyelmünket arra, hogy a könyvtárnak nemcsak feladatai vannak ezen a téren, hanem – támogatható és támogatandó közintézményként – haszonélvezője is lehet a társadalmi felelősségvállalásnak.

A „Doktoranduszaink kutatásaiból” elnevezésű fejezet írásait Tóvári Judit előszava vezeti be. A doktoranduszok közül elsőként Divéky József XX. század eleji könyvillusztrációs tevékenységének kezdeteit mutatja be Orbán Anna, képet adva a bécsi művészeti képzés intézményeiről, mestereiről, a vizuális művészek közösségét jelentő Wiener Werkstätte tevékenységéről.

Vass Anna Johanna sokoldalú elemzést ad a Func­tional Requirements for Bibliographic Records (FRBR) modell nyomán megszületett katalogizálási szabályzat, a Resource Description and Access (RDA) kialakulásáról és várható hatásáról. Ahogy azt Tóvári Judit is aláhúzza, úgy tűnik, hogy a könyvtárak a szemantikus web technológiáját hasz­nálva tudnak majd versenyben maradni az internetes keresőszolgáltatásokkal.

Ez igaz Hubay Miklós Péter írására is, amely a Kongresszusi Könyvtár által fejlesztett, a MARC-tól eltérő keretrendszeren, a BIBFRAME példáján mutatja be az alapvető tudásmodellezési elveket.

A publikációkhoz való nyílt hozzáférésről megállapíthatjuk, hogy – bár elterjedése viszonylag lassú volt – mára már teret nyert. A kutatási adatokhoz való nyílt hozzáférés útja viszont egyelőre sokkal rögösebbnek tűnik. Bilicsi Erika dolgozatában mindenesetre arról ír, hogy a nyílt tudomány (open science) szélesebb körű elterjedését miként támogathatják a könyvtárak.

A mesterséges intelligencia az utóbbi években egyre több figyelmet kap a könyvtári szakirodalomban. Winkler Bea azonban az elmúlt negyven év termését áttekintve vizsgálja ezt a kérdéskört, nem szem elől tévesztve, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása a könyvtárakban először a szakértői rendszerekkel és adatbázisokkal jelent meg.

Kovácsné Koreny Ágnes a Kanadában megszületett közösségvezérelt könyvtári (community-led library) modellben megvalósuló szolgáltatásokról ír, ráirányítva a figyelmet arra, hogy ezen a téren elmozdulást tapasztalunk, amely a felhasználóbarát szemlélettől a szükségletalapú könyvtárhoz vezet. Az utóbbi lehetővé teszi, hogy a felhasználók hatással legyenek a prioritásokra, sőt be is vonjuk őket a döntéshozatalba, mivel nem a hagyományos értelemben vett felhasználók. Ők ugyanis már nemcsak olvasnak, tanulnak, szórakoznak, hanem beszélgetnek; mi több, új tartalmakat is létrehoznak.

Sörény Edina, a felsőoktatási könyvtárak (mindenekelőtt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Egyetemi Központi Könyvtár és Levéltára) szemszögéből vizsgálja a webre kerülő közgyűjteményi információk gyors elérésének lehetőségét. Írásában az emberközpontú szemlélet és a technológia együttes hatását mutatja be.

Juhász Éva egy, a maga egyediségében is tanulságos, a közösségépítésre és a kultúra támogatására irányuló érdekes kezdeményezést mutat be, amely a dél-koreai Hyundai Motor Group leányvállalatánál, a Hyundai Cardnál valósul meg. Ott ugyanis az ügyfelek számára elérhető könyvtárak „olvasójegyéül” hitelkártyáik szolgálnak. A vállalat ezen a módon igyekszik megszólítani azt a fogyasztói kört, amelynek tagjait a hitelkártya és a könyvtár köti össze.

Nemes László dolgozatában összefoglalja az elekt­ro­nikus távoktatási tananyagok fajtáit, felépítési lehetőségeit és a könyvtárak szerepét az e-learning folyamatában. Kitér többek között a tanár és a tanulók személyes és online jelenlétét jelentő blended learning, valamint a MOOC-ok (Massive Open Online Courses, Tömeges Online Nyílt Kurzusok) szerepére is.

Az utolsó fejezet élén Fodor János írását olvashatjuk. Az, hogy ennek a bevezetőnek a jellege némileg eltér attól, amit a többi fejezet előtt olvashatunk, nem véletlen, hiszen ez a fejezet a digitális bölcsészetről szól. Hogy ezek az írások mégis bekerültek ebbe a kötetbe, annak egyaránt vannak gyakorlati és elvi okai.

A gyakorlati ok az, hogy Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Digitális Bölcsészet Központja a Könyvtár- és Információtudományi Intézet keretében működik a szó fizikai és szervezeti értelemében is, ami dicséretes egy olyan helyzetben, amikor a világszerte nagy fejlődést mutató digitális bölcsészet idehaza nehezen tudja megtalálni helyét a felsőoktatásban.

Az elvi ok valamivel hosszabb magyarázatot kíván, bár ez a magyarázat sem lesz teljes. A tág értelemben vett digitális bölcsészetről ugyanis tudnivaló, hogy információtechnológiai eszközöket használ az irodalom (irodalomtudomány), a nyelvek (nyelvtudomány), a történelem (történelemtudomány) és a filozófia területén folyó kutatás és az oktatás támogatására.¹ Ha pedig elfogadjuk, hogy a digitális bölcsészeti kutatás fontos része a technológia és az ember viszonyának vizsgálata,² akkor nem okoz meglepetést, ha kijelentjük, hogy olyan témák, mint az információ-visszakeresés, a tartalmi feltárás, a digitalizálás és a digitális megőrzés, a digitális könyvtárak és a nyílt hozzáférés is számot tarthatnak érdeklődésére. Mi több, elfogadhatjuk azt a véleményt is, hogy a könyvtártudomány és a digitális bölcsészet egyaránt az információ tudományának tekinthetők. Ez még azzal a megszorítással is igaz, hogy az információ (és újabban az adatok) iránti érdeklődés és elkötelezettség jellege eltérő mértékű és részben eltérő típusú e két tudományterületen.³

Az első írás Apor Péter, Bódi Lóránt, Horváth Sándor, Micsik András és Scheibner Tamás mostanra már jelentős tudományos hírnévre tett szert tett projektjét mutatja be. A COURAGE ugyanis az ellenzéki kultúra, a kulturális ellenállás olyan közös adatbázisa, amely lefedi az egykori szocialista blokk tagállamait. Egyfajta meta-archívumként funkcionál, viszont képes arra is, hogy multimediális tartalmakat jelenítsen meg a történelem, az irodalom és a művészeti oktatás területéről.

Maróthy Szilvia a tudományos elektronikus szövegkiadások feldolgozásáról szól. Ezek ugyanis a digitális dokumentumok speciális típusát képviselik. Bár viszonylag nagy múltra tekintenek vissza, a weben elérhető szöveges tartalmaknak csak töredékét képezik a kritikai igénnyel készített és közreadott szövegkiadások. A szerző projektjének az a célja, hogy e kiadásokat a könyvtári szabványoknak megfelelően feldolgozza, utat nyitva egy esetleges archiválási projekt számára is.

Azt gondolhatnánk, hogy a folyóiratkiadás nem a könyvtárak dolga, de tudjuk, hogy számos könyvtár nemcsak a folyóiratok beszerzése, hanem megjelentetése, sőt e-könyvek kiadójaként is tevékenykedik. Ehhez kapcsolódóan Garamvölgyi László írásának tárgya a nyílt hozzáférésű folyóiratok publikálása a sok helyen használt ingyenes, nyílt forráskódú szoftver, az Open Journal System (OJS) segítségével. Az OJS nemcsak magát a publikálást teszi lehetővé, hanem képes arra, hogy a kézirat benyújtásától a megjelenéséig a teljes szerkesztési és kiadói folyamatot menedzselje. A szerkesztőségek ugyanakkor eldönthetik, hogy csak egy modern közzétételi felületet szeretnének kapni, vagy a kéziratok kezelésének teljes folyamatát akarják menedzselni. Az OJS elvégzi az idehaza is egyre szélesebb körben használt DOI-azonosítók automatikus kiosztását és megvan a DOAJ (Directory of Open Access Journals, a nyílt hozzáférésű folyóiratok címtára) támogatottsága is.

Zárszóként elmondhatjuk, hogy aki ezt a kötetet kezébe veszi, annak tematikai gazdagsága folytán nemcsak érdeklődésének megfelelő tanulmányokat találhat, hanem érzékelheti, hogy milyen összetett világ korunk valóságos könyvtára.

Jegyzetek

1.  Little, G.: We are all digital humanists now. = Journal of Academic Librarianship, 37. vol. 4. no. 2011, 352–354.  p.

2.  Frabetti F.: Rethinking the digital humanities in the context of originary technicity. = Culture Machine, 12. vol. 2011, 1–22. p. Forrás : http://svr91.edns1.com/~culturem/index.php/cm/article/view/431/461 [2019. július 21.]

3.   Koltay Tibor: Könyvtártudomány és digitális bölcsészet: az információ tudományai? = Információs Társadalom, 13. évf., 2. sz. 2013. 26–37. p.