 |
Volksbibliothekare im Nationalsozialismus : Handlungsspielräume, Kontinuitäten, Deutungsmuster / Hrsg. von Sven Kuttner ; Peter Vodosek. – Wiesbaden : Harrassowitz V. 2017. – 324 p.
ISBN 978-3-447-10720-4
Újabb elemzések a német közkönyvári vezetők mozgásteréről és magatartási mintáiról a náci uralom alatt (1933–1945)
A Wolfenbütteli Könyvtár Könyv- és Médiatörténeti Munkabizottság (Wolfenbütteler Arbeitskreis für Bibiliotheks-, Buch- und Mediageschichte) 2015. szeptemberi tanácskozásának szerkesztett anyagait jelentette meg a Harrassowitz kiadó 2017-ben.
Sven Kuttner és Peter Vodosek szerkesztők tömör bevezetője után a kötetben tizenkét dolgozat kapott helyet. Az első írás áttekintés a téma kutatásának eddigi eredményeiről. A továbbiakban nyolc biográfiai megközelítést kapunk, köztük a katolikus egyház égisze alatt működő Borromäusverein (1845–) vezetőjéről, illetve a linzi könyvtárügy felelőséről. A további írásokban a württenbergi evangélikus könyvtárakról, majd az eddig „terra incognitá”-nak számító kérdésről, a német megszállás alatt sínylődő Dánia (1940–1945) közkönyvtárügyéről olvashatunk tartalmas elemzéseket.
Alábbiakban szemlézünk (nem térve ki minden dolgozatra): a tényleges vezető személyek esetén látjuk indokoltnak a beható ismertetést a szakmai pálya és aktivitás címben jelzett móduszairól.
A német könyvtártörténeti publikációk az elmúlt hetven évben több paradigmatikus változást éltek át. Először – a háború utáni évtizedben – a tárgyalt korszak képviselői „megmagyarázták” korábbi tetteiket (főként önéletrajzi anyagokban), kidomborítva azon szándékukat, hogy a nehéz körülmények ellenére biztosítsák a létfontosságú intézmények működését, továbbélését. Mai köznyelvi szóval élve: bizony „maszatoltak”. Ezzel jó ideig kimerült a múlt megidézése; a hatvanas évek elején egy szakértő (Adolf von Morzé) fel is rótta a közkönyvtárosoknak, mintha nem érdeklődnének múltjuk iránt.
Lényegében az elmúlt harminc-negyven év hozott elmélyült, érdemi kutatást (komoly levéltári feltárásokkal stb.). Az első monográfia, Andreas Kettel műve (Volksbibliothekare und Nationalsozialismus) 1981-ben látott napvilágot, ezt követte Engelbrecht Boese máig alapvető könyve (Das öffentliche Bibliothekswesen im Dritten Reich) 1987-ben. Igen fontos elemzés az amerikai Margaret Stieg átfogó munkája (Public libraries in Nazi Germany, 1992).
Az általános kérdésfelvetéseket követően ma fontossá válik a személyi megközelítés: ezért kiemelkedő fontosságú a jelen kötet három olyan dolgozata, amely a náci időszak közkönyvtári vezetőinek (akkori szóhasználattal: „Führerjeinek”) tevékenységét vázolja.
Angela Graf Wilhelm Schusterről (1888–1971) írt, végigkövetve életútját (37–66. p.). Schuster patikus-családban született, egyetemi tanulmányai végén doktorált, majd a háborúban vett részt: frontélményei mindvégig befolyásolták működését, ahogy sok kortársáét is. A háború után lett könyvtáros, méghozzá Erwin Ackerknechthez, Walter Hofmann fő vitapartneréhez, vagyis a közkönyvtári „irányvita” (Richtungstreit) „stettini” (ma Szczecin, Lengyelország) liberálisabb táborához kapcsolódva, egyben közvetítő szerepet is vállalva a két szemlélet közt. Korábbi frontharcoshoz méltóan a politika terén nemzeti konzervatív nézeteket vallott, eközben könyvtári nézetei inkább liberálisnak minősíthetők. A háborút követően a német többségű – Lengyelországhoz kapcsolt – Felső-Szilézia terület (Kattowitz, Katowice) „határövezeti” könyvtárait (Grenzbibliothek) szervezte. Részt vett a közkönyvtári egyesület (Verband Deutscher Volksbibliothekare) létrehozásában (1922), ekkortól egyre intenzívebb szakmai publikálást is vállalt.
Ezután berlini állás következett (1926), miközben 1928-ban az egyesület vezetőjévé választották. 1931-ben Hamburgban városi könyvtárvezető lett, ahonnan 1934-ben tért vissza a fővárosba, átvéve a tekintélyes Gottlieb Fritztől a városi könyvtár vezetését. (Fritzet a náci hatalom távolította el.) Ezelőtt, 1933-ban – Hitler hatalomátvételét követően –, de még a Goebbels által támogatott, a májusi könyvégetésekhez összeállított „feketelista” létrejötte előtt, márciusban selejtezni kezdte a hamburgi állományt, egyértelműen náci szempontokat előtérbe helyezve. Ezt követte az iskolai könyvtári állományok „megtisztításában” való érdemi közreműködése. 1933 őszén az egyesület közgyűlésén (Hannover) megfogalmazta, hogy a hitleri „nemzeti szocialista forradalom támogatása évszázadokra szólóan a mi feladatunk.” 1933–1935-ben a B. Rust (1883–1945) által vezetett Tudományos, Nevelésügyi és Népművelési Minisztérium (Reichsministerium für Wissenschaft, Erziehung und Volksbildung, röviden: REM) és a Goebbels-féle propagandaminisztérium (Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda) vezetése presztízsharcot folytatott a közkönyvtárak irányítási jogáért. Ebben Schuster inkább az előbbit támogatta, de előre belenyugodott az általa meghatározónak tartott Göring és Goebbels álláspontjába. „Salamoni” döntés született: az intézmények az előbbihez, a szakmai képviselet (egyesület) és a személyek azonban Goebbels művészeti-irodalmi kamarájához (Reichskulturkammer) kapcsolódtak kötelező-kizárólagos jelleggel (aki nem tag, nem dolgozhat).
Schuster egy rövid időre a közkönyvtári szakma „Führer”-je lett (minden döntéshozó ponton ő szerepelt), ám hamarosan át kellett adnia e szerepet Franz Schriewernek. A háborúban újabb frontszolgálat következett, utána rövid ideig hadifogoly, majd 1946-tól megbecsült oktató Nyugat-Berlinben, akinek 70. születésnapjára (1958) Festschrift is született.
Az új „Führer” tehát Franz Schriewer (1893–1966) lett, róla Uwe Danker dolgozata olvasható a kötetben (67–118. p.). Apja asztalosként tevékenykedett, de feltörekvő család lehetett, hiszen Franz nem csupán érettségizett, hanem 1913-tól, majd a háborút követően germanista és művészettörténeti tanulmányokat is folytatott Kielben. Ez a császárkorban eléggé ritka mobilitás a kispolgári származású fiatalembernek merőben új lehetőséget biztosított. Ehhez nyilván komoly személyes teljesítményt kellett nyújtania. 1921-ben porosz állami pénzen a Dániához csatolt Észak-Schleswig területén szervezhetett könyvtárakat (e terület 1867–1920 között a német-porosz Schleswig-Holstein része volt). A német támogatás ráadásul (egy főre számolva) magasabb volt, mint a tényleges porosz tartományban. Mindez a szociáldemokrata vezetésű weimari köztársaság sajátos kétarcú tünete: a határövezetekben erős „nemzeti” (Deutschtum-) politikát folytattak, másrészt Schriewer szívesen merített a nagy dán népművelő N. F. Severin Gruntvig (1783–1872) példatárából, ami legalábbis nyitottságát tanúsítja. Tízéves tevékenysége komoly eredményeket hozott: körzeti könyvtára révén 117 falusi könyvtárat szervezett, összesítve 50 ezres állományukat tízezer aktív olvasó forgatta rendszeresen. Schriewer ekkori gondolataiban a „népközösség”-hez tartozás még szervesen kapcsolódott a „világpolgár”-i szemlélethez. 1933-tól változik a helyzet. Schriewer is érvényesíti a „feketelistákat”, néhol akár 40%-nyit is kivonva az addigi állományból. Önmagában ezért Schriewer nem hibáztatható, hiszen a két fő vitapartner – Walter Hofmann és Erwin Ackerknecht – is kereste az új náci hatalomhoz való kapcsolódás formáját és lehetőségeit. Schriewer ellen eközben a helyi náci pártvezetők denunciáló feljegyzéseket fabrikáltak. (Jóllehet célpontjuk egyre fontosabb szakmai feladatokat kapott a központban, sőt kommunistának bélyegzett munkatársát is feljelentette; igaz, később mégis segített neki másutt elhelyezkedni.) Így Schriewer jónak látta, mielőbb új helyet keresni magának. 1934. januárban az Odera menti Frankfurtba került. A pártba is belépett volna, ám Hitler 1933 májusában felvételi stoppot rendelt el.
A náci könyvtárpolitika felszámolta az irányvita két folyóiratát, pontosabban helyükön újat hozott létre, a Die Büchereit1, ebben Schuster mellett Schriewer is aktívan publikált. Egy gondolata elegendő illusztációnak tűnik „új” megközelítése tekintetében: „A közkönyvtári propaganda hatása lassabb, de mélyre hatóbb”. Nem kétséges, vállalta e propagandahatás elősegítését. A hatás érdekében a könyvtár egészét át kell alakítani: legelsősorban mégis az állományt kell megszabadítani a „ballasztoktól”. Schriewer Frankfurt/Oder könyvtárát közel fél évre bezárta, ezalatt az állomány harmadát kivonta, további 15–20%-át „passzív”-nak minősítette (ennek használata korlátozott volt), s végül a korábbi 26 500 kötetből csupán 11 ezer került újra az olvasók elé. Ezekben az években Schriewer a Die Bücherei hasábjain szorgalmas könyvértékelő munkát is végzett. (1934–1936-ban közel száz renceziót írt.)
1935-ben a minisztérium továbbképzésén már ő tartja a meghatározó előadást az „új népkönyvtár” mibenlétéről (Gestalt der neuen Volksbücherei). Eszerint a népkönyvtár se nem a tudományos könyvtár oldalhajtása, se a „tömeges olvasás” helyszíne; ehelyett a német nép „völkisch” szemléletben való formálásának, a „Volkslesen” fejlesztésének támogatója. 1935 májusában Schriewer a porosz népkönyvtári központ élére kerül, s e központ hamarosan az egész birodalomra kiterjedő hatáskört kap. A tényleges hatáskör azonban csupán a 100 ezer lakos alatti települések közkönyvtáraira vonatkozott (1937-től ezek vonatkozásában bizonyos tennivalókat kapott), ami jelezte a kultúra területén folytatódó közötti konkurenciaharcot a REM (a népkönyvtári központ felettes hatósága), Goebbels propandaminisztériuma és a náci főideológus A. Rosenberg „harci szövetsége” (Kampbund für deutsche Kultur) között. Schriewer közkönyvtári poltikája az állami jelenlét erősítését célozta (a helyi igazgatás hátrányára), amivel az országos egységesítést kívánta fokozni. Ehhez 30 területi „alközpont” létrehozását látta szükségesnek, hogy végül kb. hétezer önálló könyvtár működjön az ország területén. Egy 1940-es elemzés azt állapította meg, hogy kis híján hatezer ilyen könyvtár már működik, miközben több mint kétezer érdemi felújítást nyert. Az egységes szemlélet alátámasztását szolgálta az is, hogy Scheriewer a folyóirat szerkesztését is magára vállalta. 1937-ben egy átfogó jogszabály kidolgozásába kezdett, ennek – további centralizálást előirányzó – szemlélete azonban nem nyerte el a miniszter tetszését, s Schriewer ősszel megvált hivatalától. Visszatért korábbi állomáshelyére, az Odera-menti Frankfurtba, ahol a háború végéig működött. Eközben a korszak fontos összefoglaló művét adta ki (Die deutsche Volksbücherei), összefoglalva a nemzeti szocialista közkönyvtár hivatását. Rövidebb háborús szolgálat után visszatért Frankfurtba, majd onnan 1945 nyarán a brit megszállási övezethez tartozó Flensburgba távozott, hogy fiatalkori tevékenysége helyszínén kapjon érdemi megbízatást.
A felelősségre vonást megúszta. Könyvtárosként és publicistaként akciórádiusza a tartomány határán túl többé nem terjedt, itt ellenben szép sikereket könyvelhetett el. Eközben szemlélete általában egyre pesszimistábbá vált (az olvasás jövőjéről, a közkönyvtárról stb.). Magáról úgy nyilatkozott (például fiának), hogy nem volt nemzetiszocialista. Papíron nem (nem volt párttag), de tényleges szerepével a náci ideológiát és politikát támogatta. Kétségtelen, hogy eközben a közkönyvtár bizonyos modernizálása az ő tevékenységéhez is kapcsolható. Ennek előfeltétele: kitűnő szervezőtehetsége és a náci ideológia hibátlan kiszolgálása.
A korszak náci könyvtári vezetői közül az egyik leglelkesebb bizonyára Fritz Heiligenstaedt (1887–1961) volt; róla Ragnhild Rabius írt a kötetben (257–291. p.). Heiligenstaedt apja klasszika-filológus gimnáziumi tanár, akinek halála után fia egyetemi tanulmányainak biztosítására közkönyvtári mellékfoglalkozást vállalt. Doktorált, egy egyetemi professzor lányát vette feleségül, jó középosztályi karrier lehetősége körvonalazódott előtte, mikor kitört a világháború. Évekig frontszolgálat következett.
A továbbiakban a tanárság (apjához hasonlóan ő is görögöt és latint oktatott) és a széles értelemben vett felnőttoktatás-népművelés (népkönyvtár, népfőiskola stb.) egyként fontos volt számára a Poroszországhoz tartozó Hannover tartomány területén. A könyvtári együttműködést sikeresen támogatta Volksbücherei und Volksbildung in Niedersachsen című híradó-típusú (néhány oldalas) lapjával, illetve a tanácsadó szervként működő intézménnyel (Beratungsstelle). 210 kisebb-nagyobb népkönyvtár közreműködésével könyvtári társulást hoztak létre, mely a világválságig (1929) többnyire sikerrel állt helyt.
1933 tavaszán – Hitler hatalomra kerülését követően, utólag megállapítható: szinte váratlanul – „döntött”: feladata, szaktársaival együtt, a nemzeti szocialista tudat általános érvényre juttatása. A könyvégetésre való felkészülés jegyében született „feketelistákat” követve iskolájában megkezdte az állomány tisztogatását. Ősszel publikált írásában elvi szinten sürgette a „népet” fenyegető erők elleni átfogó tudati küzdelmet: a „könyvtáros is az új birodalom egyik tevékeny katonája (Arbeitssoldat) legyen” – hangsúlyozta Heiligenstaedt. 1933 tavasza óta aktívan építette kapcsolatait a berlini könyvtári vezetőkkel (Schuster stb.), majd az év vége felé már konkrét feladatokat kapott az addigi struktúra gleichschaltolása érdekében.
1937 őszén elérkezett az órája: ettől kezdve ő működött könyvtári „führerként”. Ezzel egyidőben látott napvilágot a régóta készülő népkönyvtárügyi jogszabály (Richtlinien für das Volksbüchereiwesen), így Heiligenstaedtre várt a feladat, hogy ennek megvalósítását vezesse.
Mindent megtett eközben a náci ideológia könyvtári érvényesítése végett: az 1938-as lipcsei népkönyvtári konferencián azt hangsúlyozta, hogy nem csupán a könyvanyag megválasztásával, de az állomány felállításával, feldolgozási módjával is az új világnézet érvényre juttatását kell szolgálniuk. A Bücherei című folyóirat minden évfolyamában megfogalmazta az aktuális tennivalók keretét: 1942 elején például így írt: a „német népre kényszerített (!) háború minden terhét sziklaszilárd hittel viselnünk kell, [...] hogy a győzelmet kivívjuk”, s az írás végén: „Éljen a Führer, éljen a német nép!”
1944 őszén már a könyvtáros iskolák hallgató nőit is a hadiiparba irányították. Még 1944 decemberében is arról levelezett, hogy a „legjobb úton haladtak a háborúig”. 1945 a „nácitlanítás” keretében elbocsátották a pedagógusi pályáról, azonban pár évvel később feloldották a tilalmat: 62 évesen viszont nem volt könnyű helyet találnia. Egy ideig munkanélküli segélyre kényszerült. 1950-től újra tanított, majd egy évvel később az alsó-szászországi Göttingen közelében egy kisváros gimnáziumának és internátusának lett igazgatója. 1956-ig dolgozott itt, majd nyugdíjasként, megbecsült polgárként élt további öt évet.
A három életút összefoglalása több következtetést enged meg. Érdemi értelmiségi háttér és képzettség sem óvott meg a nemzeti szocializmus hatásától, sőt vállalásától és hirdetésétől sem. Az egyéni aktivitás mértékében ki részt vett, ki pedig igyekezett élre jutni, hogy minél teljesebb átéléssel szolgálja az új birodalmat, annak Führerét, s a jók közösségeként felfogott (mert minden ellenséges elemtől megtisztított) „népközösséget”.
A bukás után katarzis, megtisztulás, a megtett életúttal való érdemi elszámolás nem észlelhető. Az emberi jelenség e képe aligha mondható vonzónak, még kevésbé követendőnek.2
Jegyzetek
1. E folyóirat első évfolyamának tartalmáról lásd korábbi írásunkat: Totális barna folt: a Die Bücherei című folyóirat 1934-es első évfolyamáról = Könyvtári Figyelő, 2010. 1. sz. 108–125. p.
2. Az érdeklődők figyelmébe: a német nyelvű szaksajtó behatóan értékeli a most ismertetett kötetet (Buch und Bibliothek, Mitteilungen der VÖB stb.).