Jiři Cejpek Vysokoskolšké vzdelávání knihovníků a informáčních pracovníků v Československu na rozcestí című, kéziratban lévő cikkét Futala Tibor tömörítette 
 

 A prágai Károly Egyetemen 1927-ben honosodott meg a könyvtárosképzés. Ekkor a filozófiai karon kétéves tanfolyamok indultak a tudományos és közigazgatási könyvtárak személyzeti utánpótlásának biztosítása érdekében. Több átmeneti, ad hoc jellegű kísérlet után – Jaroslav Drtina érdemeként – 1953/54-ben jött létre a könyvtárosképző tanszék, illetve a kezdetben négy, később ötéves, kétszakos képzés. (Pozsonyban 1952/53-ban következett be ez a fejlemény.)

1958 és 1967 között az eredetileg hagyományos könyvtárosképzés a dokumentáció és a tudományos információ irányában mozdult el, s ennek következtében a tanszék 1966/67 folyamán könyvtártudományi és tudományos információs tanszékké alakult. 1968-ig a fokozatosan szabadabbá váló politikai légkör lehetővé tette, hogy e képzésben is mindinkább érvényesüljenek az európai és észak-amerikai egyetemi normák, azaz a rugalmasság és a variabilitás normái, amelyek főként a posztgraduális tanulmányokban éreztették áldásos hatásukat.

Az 1968-as megszállás és az azt követő ún. “normalizálás” az egyetemi könyvtárosképzést is visszavetette. A legjobb előadókat vagy elmozdították vagy “belső emigrációra” késztették. A tantervekben eluralkodott az ideológia, az oktatási módszerekben a középszer kultusza.

Az 1989. évi “gyöngéd forradalmat” követő rövid időszakban – az egyetem egészével együtt – a könyvtáros- és informátorképzésben is végrehajtották az alapvető korrekciókat. Ezek a következők:

1. Megszüntették az ideológiai egyeduralmat, illetve ennek megnyilvánulási formáit (az ideológiai tárgyak terjedelmes tantervi blokkját). Helyébe a tolerancia lépett a szaktárgyakban is. Más szóval: a társadalom általános lelki, kulturális, tudományos, műszaki és gazdasági felemelkedésének szolgálatára való sokszínű törekvés.

2. A nagyobb mérvű tanulmányi szabadságot a hallgatók magasabb fokú felelősségével kombinálták, ami lehetővé teszi a személyes érdeklődés szerinti pályaorientációt, a szakmai kérdések szabad megvitatását. (A tanszék 1990-től pl. minden héten szabad szakmai fórumot rendez, ahol az egyes kérdésekkel kapcsolatban sokféle nézet szerepel.)

3. Nyitottabbá tették a képzést, ami azt jelenti, hogy a tanszék kínálta stúdiumokat szabadabban vehetik fel más szakok, sőt más felsőoktatási intézmények hallgatói és végzettjei is. A tanszék mindössze azt követeli meg, hogy akik itt vizsgáznak, azok a képesítés elnyerése fejében a szakmai alaptárgyakból szerezzék meg a megfelelő érdemjegyet. (E célt egyfajta pontrendszer szolgálja.)

A fentiek arra utalnak, hogy a képzésben a posztgraduális formák előtt nyílik a legnagyobb tér.

Az alapvető tantárgyi blokk a könyvtári-információs tárgyak blokkja. Ezen belül van három irányzat, úm. a könyvtári, az információs és a könyvtudományi. Ez utóbbi irányzat meglehetősen új, s főként a történeti gyűjtemények jelenlegi katasztrofális személyi utánpótlását van hivatva javítani.

A második fontos blokk az idegen nyelvek elsajátítása. Összesen három világnyelvből kell záróvizsgát tenni. A nyelvek megválasztásában a hallgatók meglehetősen nagy szabadságot élveznek, ám a könyvtudományi irányzat mellett döntőknél kívánatos, hogy az általuk választott nyelvek között a latin és/vagy a német is szerepeljen.

E kezdő lépéseket – az egyetemi-főiskolai reform kibontakozásával harmonizálva – újabbaknak kell követniük. Ezek a reformok (a szerző hangsúlyozza: szerinte és mindenképpen demokratikus tudományos-szakmai megvitatást igénylően) a következők:

a/ Elkerülhetetlenek a tanterv és a közlési formák (előadások, szemináriumok, gyakorlatok, konzultációk stb.) további módosításai. Ezek az előadók és a hallgatók közötti “interakciók” kedvezőbbé és eredményesebbé tételét “célozták meg”.

b/ A tanári és az előadói karban is cseréket kell eszközölni, ui. a “normalizálás” megkövetelte ideologizáltság mögött gyakorta szakmai alkalmatlanság, meddőség is meg tudott bújni. A tanszéknek a legkiválóbb szakmai elméket kell megnyernie – akár a főfoglalkozású tanári karba, akár külső előadóként.

c/ A iméntieknél is fontosabb azonban a képzés “szakmaontológiai” megújulása. Addig nincs is vita, hogy a képzés a társadalmi informatika körül fog kijegecesedni, amibe a társadalmi kommunikáció elmélete is beleértendő. Ami jelenleg még képlékeny dolog, hogy miként lehet e szakmai ismerethalmazba “visszahozni” azt a felismerést, hogy az információ kulturális érték. Nevezetesen azt, hogy “az információ emberi agyba való befogadásának és feldolgozásának a folyamata abban az értelemben az ember kulturális megnyilvánulása, hogy eközben tudatában bekövetkezik annak a múlt, a jelen és a prognosztikusan ábrázolt jövő összefüggéseibe történő integrálása.” Tulajdonképpen ebből vezethető le a szakma étosza, illetve innen indítható a szakmára való érdemi felkészülés, amelynek lényege “a szó, a mondatok, a nyelv erejében és titkaiban” lelhető meg. “A könyvtári-információs feldolgozás céljából megértett szöveg, annak átalakítása és tömörítése (referálás, annotálás, rezümé-készítés, indexelés stb.) teszi ki szakmánk alkotói magját.” Mindez megköveteli, hogy az idegen nyelvekben és a különféle ismeretágakban való felkészültséget az anyanyelvi felkészültség kísérje. Ez alól az ún. információs mérnökök sem kaphatnak felmentést. Ellenkezőleg. Ebből következik: a tanszéknek “jó helye” van a filozófiai kar keretében. Már csak azért is, mert – mint korábban szó esett róla – a jövő a posztgraduális képzésé. A csehszlovák társadalom tervezett informatizálása, illetve annak “európai szellemiségű” megvalósulása ugyancsak a fent vázolt felkészültségű szakembereket igényli.

 

A nappali és a továbbképző tagozat alapstruktúrája