A magyar irodalom sok évszázados fejlődését gyakran kézfogások szakadatlan láncolataként jellemzik, amelyben nemzedékről nemzedékre, közvetlen személyes kapcsolatokon, „kézfogá­sokon” keresztül hagyományozódik át a tradíció és az írói küldetéstudat. Úgy gondolom, szakmánk históriájára is érvényes ez a metafora. A gyűjtemény és a feladatok állandósága mellett a könyvtárosok személye ugyan szükségszerűen változik, azonban a könyvtár mint intézmény önnön létét tenné kérdésessé, ha megszakadna a generációk közötti folyamatosság, a nemzedékek párbeszéde. A szakmai fogások könyvből el nem sajátítható fortélya vagy az adott bibliotékára jellemző, a külső szemlélőnek egyébként nem ritkán irracionális elemeket is tartalmazó, a múltból eredeztethető napi rutinja csak a könyvtárosok közvetlen személyes kapcsolatából – kézfogásából – ismerhető meg és ez örökítheti át egyrészt a munkakultúrát, másrészt az intézmény saját ethoszát.
Tovább…