Vajda Kornél (1946–2019) halálára
 |
Forrás: Mikulás Gábor felvétele (2012)
Kurt Lewin szociálpszichológus sok évtizeddel ezelőtti meghatározása nyomán egyre gyakrabban lehet találkozni a szerkesztői munka kapuőri (gatekeeper) megnevezésével. A tudós szerző és nyomában a kommunikációelmélet művelői szerint a kapuőr gyűjti, értékeli, szelektálja, majd feldolgozza a szerkesztőségbe beérkező információkat és a szelektálás, valamint a feldolgozás során a célközönség számára fontos ismereteket veszi figyelembe. Szaklap esetében a kapuőr – vagy hogy megmaradjunk a klasszikus terminusnál: szerkesztő – az adott diszciplína roppant fontos szereplője, a szakmai kommunikáció organizátora, rajta (is) múlik a szakterület tudományos diskurzusának jellege, minősége, a korszerű, előremutató új elméletek, módszerek, eljárások nyilvánossághoz juttatása, széles körű megismertetésének elősegítése. Az adott szakterület alapos ismerete, széles körű általános műveltség, lényegfelismerő képesség és persze kiváló stiláris érzék, a nyelv magabiztos alkalmazása és megfelelő kapcsolatteremtő alkat szükséges ahhoz, hogy valakiből jeles szerkesztő – vagy ha úgy tetszik kapuőr – legyen.
A fenti ideálképet mintha a kora tavasszal elhunyt Vajda Kornélról mintázták volna. Kornél ugyan különböző beosztásokban és szervezeti egységekben dolgozott egyetlen munkahelyén, az Országos Széchényi Könyvtárban, illetve a KMK-ban és a Könyvtári Intézetben, de mindegyik munkaköre valamilyen formában kapcsolódott a szerkesztéshez. Hosszú időn keresztül egyik editora volt az Új Könyveknek, majd amikor a kiadvány főszerkesztője, Bereczky László a nyugdíjba vonuló Gerő Gyula után a Könyvtáros irányítója lett, Kornél is a laphoz került, és a megszűnt Könyvtáros után induló Könyv, Könyvtár, Könyvtárost – közkeletű nevén a 3K-t – együtt szerkesztették, majd Bereczky nyugdíjba vonulása után, 1995-től ő lett a lap felelőse a 2007. évi 6. számig, amikor kérte nyugdíjazását.
Kornél a hazai könyvtári élet emblematikus alakja volt. Ugyan soha nem működött gyakorló könyvtárosként, de kevesen ismerték nála jobban a hazai könyvtári élet valamennyi problémáját. Áttekintő képessége, lényegfelismerő gondolkodása partnerré tették a gyakorló könyvtárosok számára is. Nem csak az irodalomból ismerte a bibliotékákat, alig volt olyan intézmény az országban, ahol ne fordult volna meg. Hogy valóban zseni volt-e vagy „csak” kivételesen eredeti gondolkodású, széles látókörű és nagyon művelt személy, azon persze lehet vitatkozni. Mindenesetre otthonosan mozgott a magyar szellemi élet meghatározó köreiben; ifjú emberként nem kisebb gondolkodó, mint a művészetfilozófus Fülep Lajos figyelt fel rá, az előfelvételisként Kalocsán katonáskodó ifjú nem mindennapi szellemi képességeinek híre eljutott hozzá. Hogy Kornél egészen kivételes filozófiai műveltséggel és szakismeretekkel rendelkezett, nem kis részben annak a szellemi közegnek volt köszönhető, amely Fülep Lajos rendszeres látogatója volt. Fodor András naplófeljegyzéseinek Fülep Lajossal foglalkozó része (Ezer este Fülep Lajossal. 1–2. kötet, Magvető, 1986.) plasztikus képet rajzol arról a pezsgő szellemi életről, amely a Széher úti összejöveteleket jellemezte. Lakatos András, Vekerdi László, Fülöp Géza, F. Csanak Dóra, Beney Zsuzsa – csak találomra kiragadott néhány kiválóság azok közül, akik Kornél tájékozódását nagyban befolyásolták.
Kornél öntörvényű személyiség volt. Nem izgatta, nem érdekelte a hatalom, befolyás, az elismerés megannyi külső jele, igazán még a pénz sem; többször akarták kitüntetni, de mindannyiszor tiltakozott ellene. Kétségtelen, hogy képességei alapján fényesebb, csillogóbb pályát is befuthatott volna, például egy szélesebb körben is hatni tudó irodalmi–kulturális folyóirat szerkesztőjeként. De hogy elégedettebb, boldogabb lett volna? Alighanem jól érezte magát helyzetében, kiegyezett körülményeivel, sorsával, egyfajta sztoikus bölcsességként lehet jellemezni szemléletét, felfogását, világhoz való viszonyát.
Kornél egyik filozófiai tárgyú írásában (Dilthey aktualitása. In: Az olvasó. Írások Lakatos András tiszteletére. Osiris Kiadó – OSZK, 2009.) magát ateistaként határozta meg. Elfogadva persze öndefinícióját, szükséges egy jelzővel kiegészíteni: talán pontosabban kifejezi világképét a „keresztény ateista” kifejezés. Nem a keresztény hittételek valamilyen szintű elfogadását jelenti a fogalom, hanem annak a kulturális tradíciónak lényegi jellemzőjét, amelyet Európában szükségszerűen kereszténynek lehet és kell definiálni. Kornél ennek a keresztény gyökerű európai kultúrának volt letéteményese, beható és fölényes ismerője és bizonyos mértékben gazdagítója. Gazdagítója, hiszen Vajda Kornél kiterjedt szakirodalmi működést folytatott, ha sajnálatos módon az opus magnum nem is hagyta el tollát. Írásaiban, legyen az hosszabb tanulmány vagy akárcsak rövid ismertetés, meg-megcsillant kivételes műveltsége, filozófiai tudása, szintézisalkotó képessége. És persze személyiségének egyedi vonása, iróniája is felvillant cikkeiben, ami néha már-már súrolta a szarkazmus határát. Ezek okozták, hogy például ismertetéseiben gyakran olyan mértékben feldicsérte az alkotót és a bemutatandó művet, hogy azt sokszor nem lehetett komolyan venni, és az ilyen formában megtisztelt illető bizony néha kényelmetlenül érezte magát.
Kornél életművének volt, van még egy másik területe: a szóbeliség. A 3K kicsiny és dohányzási tilalom ide vagy oda, cigarettafüstös szobájában a lap szerzőivel találkozva ontotta magából az elmés anekdotákat, a csak rá jellemző történeteket, a szakmai híreket (pletykákat). Valóságos miniesszéket rögtönzött a legkülönfélébb témákból kapásból, német és francia filozófusok, írók műveiből származó pontos idézetekkel. Kornél mindent tudott, ami az egyetemes kultúrában, illetve a magyar könyvtárügyben fontos és aktuális volt, és mindenkit ismert a szellemi életben és a szakmában. Néha csak csodálni lehetett, hogy van mindenre ideje, honnan szerzi híreit, amikor például se telefonja nem volt, se az internetet nem használta. Mégis minden lényegesről pontos ismeretei voltak, legyen az új könyv, politikai esemény vagy szakmai hír.
Kornél egyike volt azon könyvtárosoknak, akik rendszeres könyvtárhasználók voltak. Leginkább az Egyetemi, illetve az Idegennyelvű Könyvtár állományában találta meg szinte csillapíthatatlan intellektuális érdeklődésének kielégítését. Bizonyos értelemben polihisztor volt, az emberi művelődés egészére – a természettudományokat és a technikát leszámítva – kiterjedt figyelme. Amikor filozófiai, teológiai olvasmányait említette, az egyszerű halandó – mint e sorok írója – nagyon kicsinek és elveszettnek érezte magát, hiszen nemhogy nem olvasta az illusztris szerzőket, de jó részükről még csak nem is hallott. Óriási szellemi fölénye ellenére sem volt lekezelő vagy éppen nagyképű, elfogadta szellemi partnerének a nála kevésbé olvasott, művelt személyt is.
Vajda Kornél színes, vibráló szellem, igazi személyiség volt, egyike a magyar könyvtárügy nagy, meghatározó egyéniségeinek. Különleges lényére valódi színfoltként és jelentős értékként emlékeznek mindazok, akik közelebbről ismerték. Hiányozni fog.