 |
ACÉL Zsolt
A látható könyvtár : a palatiumi Apollo-könyvtár és a római irodalmi élet / Acél Zsolt. – Budapest : Gondolat, 2018. 222 p. (Electa)
ISBN 978 963 693 837 6
A klasszikus ókor görög és római könyvtárairól magyar nyelven viszonylag kevés műből lehet tájékozódni. Aki a kérdéssel részletesebben kíván foglalkozni, annak idegen, elsősorban német és angol nyelvű irodalmat kell használnia. Igaz ez a megállapítás még akkor is, ha éppen a közelmúltban két kötet is megjelent az ókori könyvtárakról. Az egyik munka a Hoffmann Zsuzsanna és T. Horváth Ágnes szerzőpáros írása: Könyv és könyvtár az ókorban, mely Szegeden látott napvilágot 2016-ban, a másik pedig 2018-ban hagyta el a sajtót. A látható könyvtár : a palatiumi Apollo-könyvtár és a római irodalmi élet című, illetve alcímű munka szerzője Acél Zsolt klasszika filológus, piarista szerzetes tanár, és a kötet 2009-ben megvédett doktori értekezése egyik fejezetének továbbfejlesztett változata.
Acél Zsolt kötetének első része tudománytörténeti áttekintés, amelyben megállapítja, hogy az ókori könyvtárakról való ismereteink meglehetősen korlátozottak, lényegében ma sem tudunk sokkal több konkrétumot, mint amit a reneszánsz időszakában a humanisták. Akkor alakult ki az antik világ gyűjteményeire vonatkozó és ma is ható könyv- és könyvtártörténeti paradigma, amely jól érzékelhető az V. Sixtus pápa utasítására a Vatikáni Könyvtár díszítésére szolgáló freskósorozat programjában. A XVI. század végén keletkezett ciklus képei az ókori könyvtártörténet legfontosabb mozzanatait ábrázolják, és lényegében a modern szakirodalom általánosan elfogadott főbb tézisei megegyeznek a képciklus mondanivalójával. Eszerint a görög idők első könyvtárait a türannoszok (tyrannosok) alapították, és Peiszisztratoszra nyúlik vissza minden későbbi könyvtár. A tyrannus-könyvtárak talán az állami archívumok részét alkották, mellettük a gymnasiumok könyvtárainak volt fontos szerepük az antik világ szellemi életében. A görögök között jelentek meg az első magánkönyvtárak, Arisztotelész Lükeionja (Lykeion) vált a későbbi gyűjtemények mintaadó típusává. Funkcionálisan itt jelent meg a sztoa (stoa), az apothéké és a hieron, vagyis az oszlopcsarnok, a könyvraktár és a szentély hármassága, illetve a hellenisztikus korszak fejedelmi könyvtárai mellé az arisztotelészi örökség hatására kutatóműhely is létesült. A hellenisztikus világ után Róma lett a legfontosabb könyvtárfenntartó, bár kezdetben egyébként hadizsákmányként kerültek a városba a könyvek. Az ókori könyvtárakra vonatkozó értékelésekhez ezeken túl gyakran aktuálpolitikai szempontok is kapcsolódnak; példaként hozza fel a szerző a hiteles forrásokkal nem igazolható tyrannus-könyvtárakat, amelyekkel sok kutató támasztja alá azt az érvét, hogy a „könyvtár a hatalom megjelenítési módja”, az ellenőrző hatalom terepe. De ide tartozik a hellenizmus és az alexandriai könyvtár megítélése is: a XIX. századi német klasszika-filológia alaptétele volt, hogy az életképtelen, széteső apró államocskák jogos örököse a hellenisztikus egyiptomi birodalom. Nem nehéz ebben a tételben a Német Császárság önigazolását felfedezni. Az alexandriai könyvtár pusztulásának ideje és módja is lehet aktuálpolitikai viták tárgya; a források ugyanis többféle értelmezést is megengednek és nyilván más világképet jelent, ha a kutató az intézmény pusztulását Kr. e. 48-ra, Caesar hadaihoz kapcsolja, más világlátást képvisel, ha a Kr. u. 391-es, keresztények általi felgyújtást vallja a történész, és megint mást, ha a historikus 642-re, az iszlámhoz kapcsolja a könyvtár teljes és végleges pusztulását.
Ezt a fentebb vázolt és a szakirodalomban meghonosodott egyenes fejlődésvonalat vitatja Acél Zsolt. Elsősorban az eddigi források újszerű értelmezésével, a régészeti eredmények felhasználásával és egy új, 2005-ben előkerült forrás segítségével értelmezi újra az ókori világ könyvtárainak működését és történetét. Részletesen taglalja az eddigi könyvtártörténeti paradigmát megkérdőjelező érveket és tényeket, így például vitatja, hogy a pergamoni bibliotékában jelent volna meg a könyvraktárként is szolgáló díszterem; új régészeti eredmények alapján állítja, hogy a palatiumi Apollo-könyvtár eredetileg egy teremből állt, a római magánkönyvtárakban pedig többnyire nem volt külön könyvraktár, a ’bibliotheca’ terminus technicus olyan helyiséget jelölt, ahol a könyvek szabadon sorakoztak, jól láthatóan, és elég tér és fény volt bennük a helybeni kutatáshoz.
Acél Zsolt a kutatástörténeti áttekintés után rátér tulajdonképpeni témájára, amelyet a „látható könyvtár” terminus technikussal jelöl. A fogalmat az archívum- és médiaelméletből kölcsönözte. Azt a Kr. e. 2. század végétől kibontakozó folyamatot érti a kifejezés alatt, miszerint akkortól kerültek elő az első biztos régészeti leletek, feliratok, szövegek a könyvtárakról, ekkor alkotják meg a könyvtárak előtörténetének máig ható narratíváját, de a kortársak még nem nyilatkoznak a könyvtárakról. Ez a késő köztársaságban következik be, elsősorban Cicero és kortársai figyelnek fel az intézményre, elkezdenek írni, gondolkodni róla. Acél Zsolt kilenc pontban foglalja össze az ekkoriban kezdődő, a „látható könyvtár”-hoz vezető változásokat.
A könyvtárépületek az összefüggő városépítési terv részévé válnak, látványos homlokzatuk, építészeti kiképzésük miatt könnyen felismerhetők, monumentális méretűek, sok ember befogadására alkalmasak, szabadon látogatható szobor- és képgyűjteménnyel rendelkeznek. A második fontos változás a nyilvánosan látogathatóvá válás, már csak az ott őrzött műkincsek miatt is; a szerző azonban hangsúlyozza, hogy nem tudni, mennyire lehetett szabadon használni az intézményt. A harmadik szempont a politikai funkció: a fejedelem hatalmát jelképezi, és az euergetés, a jótevő, adományozó uralkodó imázsának fontos jelképévé vált a könyvtáralapítás. A következő momentum arra utal, hogy hangsúlyos szerepet kap a díszterem, amely egyúttal a könyvraktár helye is. Ehhez kapcsolódik, hogy a könyvtárba, a díszterembe írók, költők, szobrai kerülnek. A hatodik elem szerint a könyvtár kilép az anonimitásból, tudományos és szépirodalmi alkotásokban is elkezdenek róla írni. A könyvtár az irodalmi élet fontos részévé válik a recitatiók, vagyis a nyilvános felolvasások révén. Megjelenik a könyvtártudomány; fontos műve Varro De bibliothecis című írása, amely ugyan sajnálatosan elpusztult, alig néhány mondat ismert belőle, csak a későbbi kivonatokból lehet valamelyest rekonstruálni a tartalmát. És végül megjelenik a bibliofília, annak felismerése, hogy a tekercs nem pusztán egy irodalmi szöveg hordozója, hanem maga is „ékes tárgy, személyes kincs, melynek szépsége, kidolgozottsága összhangban áll a mű szépségével.”
A felsorolt kilenc szempont, folyamat jelenti a könyvtár „láthatóvá válását”. A folyamat részletes bemutatását a szerző esettanulmányokban végzi el. A nyolc írás közül kettő prózai forrásokat elemez, a könyvtárkultúra augustusi forrásvidékét Cicero gyűjteményeinek ismertetésével, míg késői hatását Gellius híres művének, az Attikai éjszakáknak, illetve Galénos újonnan előkerült szövegének tárgyalásával mutatja be. A két fejezet között további hat esettanulmány költői műveket elemez és az Augustus korabeli irodalmi világot ábrázolja a palatiumi Apollo-templom könyvtárának ismertetésével.
A római könyvtártörténet szempontjából jelentős fordulat, hogy az új humanitas eszmény újraértelmezte az otium, a szabadidő tartalmát. Míg a régi római merev, konzervatív világkép a szabadidő fogalma alatt egyfajta semmittevést látott, az új felfogás szerint már beleértették az irodalmi tevékenységet, az olvasást is, vagyis az újfajta otium értelmezés mér összeegyeztethető volt a római polgár méltóságával. Az új paradigma jegyében jöttek létre az első jelentős magánkönyvtárak, Lucullus, Sulla, Cicero tékái.
Ciceronak több gyűjteménye volt, kiterjedt levelezésében számos utalás olvasható könyvtárairól. A források alapján az a kép rajzolódik ki, miszerint tekercseit féltő gonddal őrizte, rendszerezte, katalogizálta, és mindezekhez szakértők segítségét is igénybe vette. Gyűjteményei körül népes közösség szerveződött, amelynek tagjai között élénk szellemi élet zajlott, és jelentős filológiai munkát végeztek. Acél Zsolt vitatja azt a nézetet, miszerint Cicero könyvgyűjtő szenvedélye pusztán „közéleti gőg, büszkeség és magánéleti élvezet”, illetve a politikai kapcsolatok fenntartása, társadalmi érvényesülés lett volna. A források gondos elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy Cicero egyfajta egység jegyében fejlesztette könyvtárait. Ez az egység vonatkozott egyrészt a könyvtár berendezésére, másrészt az irodalmi hagyomány megőrzésére, feldolgozására. Felfogása szerint a könyvtár szövegei összefüggenek egymással, egységes gyűjteményt alkotnak, és szükséges a tekercsekben öröklődő hagyományt értelmezni, felülvizsgálni, adott esetben pedig szükség szerint javítani, és a „szöveganyag alapján az irodalomtörténet egységesítő elbeszélését megalkotni.”
Cicero gyűjteményei és könyvtári gondolatai meghatározó mértékben hatottak az augustusi Apollo-templom könyvtárára. Az intézmény megalkotásában és működésében jól nyomon követhető a római irodalmi kánon megalkotásának igénye. A következő tanulmányok költői művek elemzésével arra keresik a választ, hogy az Apollo-templom hol helyezkedett el Róma városában eszmei értelemben, és mit jelentett az, hogy a könyvtár Apollóhoz és Augustushoz kötődött. Az Apollo-templom és a könyvtár volt a római aranykori irodalmi élet és szerzők kanonizálásának legfőbb helyszíne. A Kr. e. 28-ban megnyílt könyvtár nemcsak az ott elhelyezett és őrzött művekkel szolgálta a kánonképződést, hanem legalább olyan mértékben a kánonképző nyilvános felolvasásokkal, a recitatiókkal. Acél Zsolt Propertius, Ovidius és Horatius művei alapján ismerteti a jelenséget. Bár kétezer évvel ezelőtti folyamatokról van szó, néha kísérteties hasonlóságot lehet megfigyelni a mai irodalmi és kulturális kánonképződésben is. Eszerint a recitatio és a kánonképződés legfontosabb helyszíne a könyvtár (ez ma aligha állítható), a latin korpusz még nem olyan gazdag, mint a görög; viszont a mai helyzetre is részben igaz a következő tétel: „Ha valaki a római kánonba, a latin könyvgyűjteménybe akar bekerülni, akkor a magas műveltség jogos elvárásaival, olykor azonban sznob befogadói igényekkel kell szembesülnie”, az ez utáni megállapítás szintén akár napjainkat is jellemezheti: „Az eltérő költői iskolák, életművek közötti viták néha csak látszólagosak, egy zárt értelmiségi kör tudásának fitogtatását, egy belterjes nyelv megteremtését szolgálják”.
A kötet középső, költői művekkel foglalkozó fejezetei után a záró szerkezeti rész következik, amely kitekintés, és a római közkönyvtár helyzetét Gellius és Galénosz művei alapján taglalja. A két szerző a Kr. u. II. század végén írta elemzett munkáját. Gellius Attikai éjszakákja az ókori könyvtártörténet egyik leghíresebb forrása, az athéni és az alexandriai könyvtárról írott sorai a mai könyvtártörténet-írás számára is megkerülhetetlenek, bár konkrét állításait az újabb kutatások megkérdőjelezik. Gellius nagy rajongója és tisztelője volt a könyvtáraknak, kiinduló tézise szerint az írásos kultúra kollektív, és egyéni emlékezete külső segítségre, könyvekre és könyvgyűjteményekre szorul. Gellius ideális olvasója az a személy, aki emlékezőtehetségén túl jól tájékozódik az írásos világban, magabiztosan igazodik el a könyvtárban és könnyen rátalál a keresett szövegre. Írása szerint a könyvtárban a tudományok teljessége megtalálható, nyilvánosság jellemzi, és a gyűjtemények gyakran vándorolnak, ennek oka lehet a hatalmi és kulturális központok átrendeződése, illetve hadizsákmányként is helyet változtatnak a tekercsek.
A híres orvos, Galénosz A lelki fájdalomtól való mentesség című írásában foglalkozott a könyvtárakkal is. A szöveget 2005-ben fedezték fel, és Acél szerint nemcsak kiegészíti az ókori könyvtárakról való ismereteket, de több vonatkozásban a római könyv- és könyvtártörténet újra gondolására késztet. Galénosz 192-ben Rómában értékei megőrzésére egy raktárépületet bérelt, ott helyezte el könyveit is, saját műveiből pedig másolatot készített, és szülővárosa, Pergamon könyvtárába kívánta küldeni. 192 telén azonban óriási tűzvész pusztított Rómában, a Galénosz által bérelt raktár is megsemmisült. A tudós lelki békével fogadta a szörnyű csapást, művében bemutatja, milyen lelki gyakorlatok, filozófiai nézetek alapján képes magától távol tartani a búslakodást. A szöveg második részében könyveiről, szövegeiről ír. Az általa írt és kivonatolt szövegeken kívül felsorol számos ritka művet, amelyeket közkönyvtárakban vagy könyvkereskedésekben tanulmányozott. Megemlít több olyan alkotást is, amelyek a tűzvészben elpusztult római könyvtárak állományában voltak. Írásából kiderül az is, hogy az Augustus-korabeli nagy könyvtárak magukba olvasztották a Cicero idejéből származó tékákat. Műve segítségével képet alkothatunk magunknak arról is, hogy hogyan, miként használták az ókorban a pinakes („táblák”) megjelölésű segédleteket. Galénosz szövegéből tisztázódik, hogy a pinakes nem egyszerű könyvtárkatalógus, nem köthető egyetlen konkrét gyűjteményhez, hanem minden olyan szöveget megpróbált felsorolni, amely idézetekből ismert. Vagyis bizonyos megszorításokkal inkább bibliográfiának lehet tekinteni a Kallimakhosz neve által fémjelzett műfajt.
Galénosz eredetileg orvos volt, felfogása szerint az irodalmi szövegek a lélek gyógyulását is elősegíthetik. A könyvek gyógyító, a testi és lelki betegségek leküzdését szolgáló szerepük mellett azonban a „szépen olvasás” eszközei is lehetnek. Ez alatt azt érti Galénosz, hogy az olvasók képesek legyenek megítélni egy-egy kézirat hitelességét, és élvezzék a nyelvi kifejező erő szépségét. Ezért fontos számára a közkönyvtár, amelynek három tulajdonságát emeli ki: a könyvkereskedéssel és a magánkönyvtárral szemben az írásművek valódi, igazi otthona, mindig egy nagyobb intézményrendszerbe tagolódik, és végül az állománya soha nem lehet teljes, mindig fejleszteni kell. Mint érzékelhető, Galénosz egészen korszerű, ma is vállalható nézeteket vallott a könyvtárakról.
Acél Zsolt könyve nagy nyeresége a művelődés- és könyvtártörténetnek. A kötetet haszonnal forgathatják mindazok, akik a könyvtárak, könyvtárügy múltja iránt érdeklődnek.