End-user searching : The effective gateway to published information / ed. by Peter T. Bysouth ; [ed.] Aslib. – London : Aslib, 1990. – VII, 187 p.

Olyan kötetet szerkesztett Peter Bysouth, amelyben a nem-profi, nem-szakember információkeresők által végzett online irodalomkutatással kapcsolatos kérdéseket, illetve a közvetítővel, az információkereső szakember közbeiktatásával történd online információkereséseket vizsgálják a tanulmányok szerzői.Brian Dutton aközvetlen információhasználóval, J. A. Largeaszoftverek fejlődésével és használóbarát tulajdonságaik megjelenésével, Dick Kaser A Chemical Abstract Service (CAS) használatával kapcsolatos használói szokásokkal foglalkozik. Jane Martin az ICI nevű adatbázisban történő keresésekről számol be egy esettanulmány során. R. Cassels és S. J. Whittallegy gyógyszer-biológiai tárgyú CD-ROM-on folytatott közvetlen keresést vizsgált. Duttonmár említett tanulmánya e téma szinte valamennyi lényeges elemét érinti, ezért fontosnak tartom, hogy erről bővebben ejtsek szót.
Duttonvégfelhasználónak azt a személyt nevezi, aki információt szerez, használ abból a célból, hogy az más tevékenységben segítse. A végfelhasználó (end-user) számára tehát az információszerzés nem végcél. Az információközvetítő ezzel szemben olyan személy, aki hivatásszerűen foglalkozik az információkereséssel, mások, nevezetesen a végfelhasználók (a továbbiakban: használók) számára. A közvetítő útján végzett irodalomkutatás, információkeresés történhet úgy, hogy a kereséskor a közvetítő és a használó nem állnak kapcsolatban egymással, vagy úgy, hogy a használó is jelen van a keresés során. A közvetítő nélkül végzett, közvetlenül a használó által folytatott keresések mellett és ellen egyaránt szólnak érvek.
A használó ugyan lényegesen jobban ismeri a keresésben érintett szakterületet, mint a közvetítő, ez az előny azonban jelentősen csökken a szabályozott szókincset, tezauruszt alkalmazó adatbázisok esetében. A használó mélyebb tárgyismerete folytán viszont jobban tud élni a kontextus adta értékelés lehetőségével, és képes arra, hogy az adott pillanatban a számára nem releváns információt később, más összefüggésben újra felhasználja. (Ez utóbbi persze jellemző a közvetítőre is, de ő a saját tapasztalatait használja fel ehhez, amelyek nem azonosak a használóéval.)
Ha a használó közvetítőt vesz igénybe, a közvetítővel végzett kereséshez megrendelőlapokat kell kitöltenie, telefonálnia kell, vagy éppen személyesen kell tárgyalnia a közvetítővel, míg, ha maga keres, ezt bármikor megteheti adminisztráció nélkül.
A használók részvétele a keresés folyamatában előnyös lehet a közvetítő számára is, mert a könnyebb kereséseket a felhasználók végzik el. Akik maguk is kerestek már, jobban meg tudják fogalmazni igényüket a továbbiakban is a közvetítő számára.
A használók azonban nem szeretnek túlságosan elmélyedni az információkeresésben, nem szívesen tanulmányozzák a kézikönyveket, nem követik az adatbázisok és az adatbázis-forgalmazók által bevezetett változásokat, nehezen okulnak a keresési stratégia során elkövetett hibákból stb.
Azokban az esetekben, amikor hiánytalan, egyetlen találatot sem nélkülözhető keresésre van szükség (pl. a szabadalmi adatbázisokban), a közvetítő jelenléte mindenképpen szükséges.
Ha sokan keresnek egy adatbázisban, nehezen követhetők a költségek. Az egyénileg letöltött információ nehezen férhető hozzá a többiek számára és fennáll a veszélye annak, hogy a használók gyakrabban megszegik a különféle szerzői jogi előírásokat. A legfőbb ellenérv a használók által folytatott keresésekkel szemben az, hogy a gyakorlatlanságuk miatt lassú a keresés, ez pedig többletköltségeket okoz. Amint az adatbázisok forgalmazói a díjakat nem a keresési idő, hanem az output alapján fogják számítani (ahogy erre megvan a tendencia), vélhetően csökkenni fog az ellenérzés.
A használók számára megnehezíti a keresést, hogy nem ismerik a különböző parancsnyelveket, járatlanok a Boole-algebrában és a keresőkérdések megszerkesztésében. Mindez persze a közvetítők számára is így van, de gyakorlatuk és képzettségük segít e problémák megoldásában.
A használók képzését elősegítik a különféle oktatószoftverek, amelyeket tetszés szerinti időben és alkalommal használhatnak. A CAI- (computer assisted instruction = számítógéppel segített oktatás) szoftverek általában hasznos alapismereteket adnak az online keresésről. Az alapvető keresési helyzeteket (pl. szerző szerinti keresés) képernyősorozatok formájában mutatják be, szöveggel, példákkal, gyakran ellenőrző kérdésekkel. A CAI-szoftverek tartalmazhatnak kommentált demonstrációs kereséseket, amelyek bemutatják, hogy hogyan alakítható ki a parancsokból az aktuális keresési stratégia.
Az oktatószoftverek másik típusa, a keresési szimuláció ennél aktívabb szerepet szán a tanulónak. A keresést kommentálja a rendszer úgy, hogy a használónak kell kiválasztania és bevinnie a következő parancsot. Ha a választás helytelen, azt elutasítja a rendszer. Több helytelen próbálkozás után viszont megadja a helyes választ, sőt egyes rendszereknél még a hibák okát is elemzi.
Az emulációs szoftverek ettől eltérnek, mert egy konkrét visszakeresési rendszert “utánoznak”. A tanulónak nem kell előre meghatározott keresési stratégiát követnie, mint a szimuláció esetében, hanem szabadon kereshet egy “valódi” online rendszer “kicsinyített másában”, amely az eredetitől csupán nagyságában, a rekordok számában különbözik.
Az oktatószoftverek segítenek a billentyűzet használatának megismerésében, a számítógéppel szembeni idegenkedés leküzdésében, bár vannak korlátaik is. A CAI-szoftverek jól megtaníthatják ugyan a parancsnyelveket, de nem adnak gyakorlatot a keresési stratégiák kialakításában. A szimuláció hátránya az előre kijelölt “ösvény”. Az emulációs programok előállítása igen költséges, és a kis rekordszám folytán irreális válaszidőket adnak, szemben a nagy online adatbázisok gyakorlatával.
Az oktatószoftverek legtöbbször CAI típusúak, néha keresési szimulációval kiegészítve.
A CD-ROM, abban az esetben, ha parancsnyelve azonos az online adatbázisokéval, lehetőséget kínál a valóban nagy adatbázisokban való keresés elsajátítására anélkül, hogy a felhasználó a gépidő szorításában dolgozna.
A felhasználók segítésének további eszköze a menüvezérelt keresés lehetősége, amelyet egyre több szolgáltató kínál. A menürendszerű keresés lehetővé teszi, hogy ne kelljen megtanulnia a parancsnyelvet, esetenként helyettesíti a Boole-logika használatát is, de nem oldja meg a megfelelő keresőszavak kiválasztását, és nem ad megoldást a rossz keresési eredmények javítására. A menüvezérelt rendszereket sem mindig olyan egyszerű és kézenfekvő kezelni. Lassítják és ezzel drágítják a kezelést. (Ezért is olyan elterjedtek a CD-ROM-oknál, ahol az időtényező mellékes.)
A menüvezérelt rendszerek egyes problémáit megoldhatják a lokális gépen az online keresést megelőzően futtatható szoftverek. Ezek elvégzik az automatikus bejelentkezést; a menüvezérelt keresés még az online kapcsolatot megelőzően elkezdhető; segítenek a keresési stratégia kialakításában (pl. invertálják a személyneveket, eltávolítják a tiltott szavakat, a központozást, elvégzik a csonkolást).
A felhasználói igényt egy-egy adatbázis vonatkozásában keresési stratégiává alakítható szoftverek kialakítása már a mesterséges intelligencia, a szakértői rendszerek kérdése. Ezek alkalmazására jól körülhatárolt, szűk szakterületek esetében kerülhet sor, amint erre van is néhány működő példa.
A felhasználókat segíthetik az intelligens “kapuszolgáltatások” is. Az online adatbázisokhoz való közvetlen kapcsolódás helyett a felhasználók ezekhez a szolgálatokhoz kapcsolódnak, így nincs szükség jelszóra, szerződésre stb. minden egyes adatbázissal, ráadásul adatbázisok százai kereshetők le, azonos parancsnyelvet használva. A felhasználó segítséget kaphat a megfelelő adatbázis kiválasztásában és a stratégia kialakításában, de a keresőkérdés megszerkesztése rá vár.
A Boole-logika helyett más alternatívát kínáló rendszerek prototípusai is elkészültek már, de egyelőre inkább az online nyilvános katalógusokban (OPAC) kínálják őket.