Ennek a ma kezdődő háromnapos tanácskozásnak a keretei adnak számunkra lehetőséget arra, hogy szűkebb szakterületünk elmúlt három évtizedére visszapillantsunk. Olyan jelenben élünk azonban, amikor a jövő történelme, fennmaradásunk bizonyossága fontosabbnak tűnik, mint a megtörtént események krónikásan pontos regisztrálása. Célunk sem ez, a kiszabott idő sem teszi lehetővé. Mindössze azt kíséreljük meg, hogy felvillantsunk néhány általunk fontosnak tartott, jellemző tendenciát, szakmánk életét sorsszerűen meghatározó tényezőt. Egyúttal emlékezünk azokra a kollégáinkra, akik tevékenységükkel jelentős mértékben befolyásolták a bibliográfia ügyének alakulását Magyarországon. Előadásunk ezért elsősorban nem módszeres tanulmány, hanem alapmotívumokra, problémákra figyel. Személyes véleményemet tükrözi, szabad asszociációkat követ. Ezzel talán sikerül is felkeltenie az értekezlet résztvevőinek érdeklődését annyira, hogy vitába szálljanak a megállapításaival, s a vita alapján bizonyos egyetértésre juthatunk a jövőnk szempontjából nagyon fontos kérdésekben.
Szerencsére a történeti áttekintés hiányosságai miatt kárpótolnak mindannyiunkat a bibliográfia egyes szakterületeivel foglalkozó előadók. Előre megírt, és a jelenlevőknek elküldött előadásaik tanulmányozása lehetőséget adott nekünk az alapos felkészülésre, saját nézeteink tisztázására, tapasztalataink summázására. Engedjék meg, hogy az Önök nevében is köszönetet mondjak minden előadás szerzőjének. Az Ő színvonalas közreműködésük nélkül sokkal kevesebb támpontunk lenne az eszmecserére, s még kevesebb reményünk arra, hogy az együtt töltött napok meghozzák az óhajtott sikert: legalább bizonyos alapkérdésekben elindulhatunk az együttgondolkodás, a jó megoldások keresése felé. Persze nincsenek e tekintetben sem illúzióink, mint ahogy nem valami délibábos elképzelés vezetett bennünket az előkészítés két esztendeje alatt sem.

Fejlődésünk fő tendenciái

A 60-as években a könyvtári munka átalakulása felgyorsult, különösen az olvasószolgálat és a tájékoztatás területén. Hol lassúbb, hol nagyobb ütemű modernizálódás ment végbe, a szaktudományos ismeretek és módszerek egyre jobban tért hódítottak valamennyi tájékoztatással foglalkozó intézményben, a közművelődési könyvtáraktól a szakkönyvtárakon át az országos információs központokig. Eközben az elmúlt három évtizedben egyfajta követési szisztéma érvényesülése figyelhető meg a tájékoztató munkában. Ennek eredményeként napjainkra mind több rokon vonás mutatkozik a műszaki-gazdasági élet, a természettudományi alapkutatások, illetve a társadalomtudományok igényeinek kielégítésére szerveződött tájékoztató intézmények szolgáltatási módszereiben. Legalábbis az alapvető törekvéseket illetően.
Tegyük mindjárt hozzá: bizonyos mérvű aszinkronitás természetes velejárója ennek a folyamatnak, a fejlődés dinamikájából eredően. Ebben sem valamiféle mesterségesen kiagyalt fontossági sorrend mutatkozik. A műszaki-gazdasági fejlődést szolgáló intézmények gyorsabb haladása – nagyon sommásan fogalmazva – a világszínvonalhoz való felzárkózás igényéből és a termelési követelményekből fakad. Míg a társadalomtudományok nem művelt területeit egyszerűen fehér foltnak, a szakirodalmi feltárás hiányzó eszközeit és termékeit tudományos igényként könyvelik el, addig ezek hiánya a műszaki-gazdasági életben és az alapkutatásokban a gazdasági lemaradást, a világszínvonal esélyének kockázatát jelenti. Jó ha ezeket a dolgokat magunk elé idézzük most is, bár tudom, hogy mindenki átgondolta már valamilyen formában ezt a problémát, s megfogalmaztuk a válaszainkat a bennünket közelebbről érintő kérdésekre. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem csekély azoknak a tábora, akik szembenállást hirdetnek a humán és természettudományok kutatói kőzött, akik magasabbrendűnek tartják az egyik szakterületet a másiknál. Meggyőződésem, hogy e tábor alapállása ellenkezik a saját és a társadalom érdekeivel, akadályozza annak kiegyensúlyozott fejlődését.
Tény, hogy a dokumentációs intézmények keményen dolgoztak azért, hogy a műszaki, mezőgazdasági, közgazdasági, orvosi és más területeken lépést tarthassanak a tudományok és a gyakorlat fejlődésével, egyre növekvő igényeivel. Fokozatosan kiépítették gépparkjukat, sokoldalúan kifejlesztették szolgáltatásaikat. Adatbázisokat alakítanak ki, és a külföldi információs hálózatok szolgáltatásait is igyekeznek a szakemberek számára kiaknázni.
Eközben a szorosabb értelemben vett bibliográfiai munka túlnyomórészt megmaradt hagyományos keretei között. Hiszen nem voltak mögötte tehetős intézmények. Ennek ellenére ezek a viszonylag rosszabb anyagi helyzetű szakterületek gyakran igényelték és elkészítették tudományuk szakbibliográfiáját, folyóirataik repertóriumait.

Kiadványok – szolgáltatások

A bibliográfia és dokumentáció 1945-1965 közötti teljesítményeit Kőhalmi Béla tette mérlegre 1967-ben megjelent könyvében (A tudományos tájékoztatás fejlődése hazánkban. 1945-1965.), mi csak példaként, illusztrációként emelünk ki néhányat az elmúlt 30 év terméséből.
Jánszky Lajos nagyszabású személyes vállalkozása a Magyar műszaki bibliográfia évenkénti összegezése 1978-79-ig (1982.) Ugyanilyen ambíció vezette Bendefy Lászlót a Magyar geodéziai irodalom két ciklus-bibliográfiájának megszerkesztésében (1498-1960 [1964.]; 1961-1970 [1974.]). Egészen a hatvanas évek közepéig folytatódott az 1934-ben indult magyar mezőgazdasági bibliográfia, amely szerencsére nemcsak az ökonómiát, hanem a gazdaságtörténeti irodalmat is felöleli. Méltó párja az 1961-gyel induló Bibliographia historiae rerum rusticarum internationalis című nemzetközi agrártörténeti bibliográfia, az országhatárokon átnyúló tudományos összefogás élő példája. Mindkét bibliográfia műhelye a Magyar Mezőgazdasági Múzeum. Szolid szakterületi ciklus-bibliográfiákként adta közre az Országos Orvostudományi Könyvtár és Dokumentációs Központ az 1945-1960 közötti időszak orvostudományi és közegészségügyi szakirodalmát.
A magyar állam- és jogtudomány bibliográfiájának éves, illetve ciklus-kötete Nagy Lajos szerkesztette. Később csatlakozott hozzá Balázsné Veredy Katalin, 1980-tól pedig kurrensen, évenként kétszer megjelenő szakbibliográfiaként él tovább, az Országgyűlési Könyvtár műhelyében. A hazai és külföldi közgazdaságtudományi szakirodalom bibliografizálása és referálása, – témafigyelő szolgálattal kiegészítve – folyamatos tevékenysége volt a Közgazdaságtudományi Egyetem Könyvtárának. Az utóbbi évtizedben már megfelelő számítógépes háttérrel. A magyar szociológiai irodalom bibliográfiája a 20. században megjelent önálló kiadványok és folyóiratok nagyszabású, teljességre törekvő szakbibliográfiájaként indult, de néhány éve szünetel. Kitűnő kétkötetes repertóriumot és tartalomelemzést készített viszont Saád József a Magyar Szemléről, és kurrens szolgáltatásként a legszínvonalasabb külföldi szakfolyóiratok referálását, s az így feltárt anyag számítógépes tárolását vállalta el Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.
A 70-es években az Országgyűlési Könyvtár megszervezte számítógépes világpolitikai figyelőszolgálatát, többszáz külföldi orgánumra alapozva. A 80-as évek közepe táján működni kezdett az MTI Sajtóadatbank és Dokumentációs Szerkesztősége, ahol a megbízhatóan egyenletes színvonalú Világpolitikai, és Belpolitikai Dokumentáció anyagát alkalmassá tették a gyors visszakeresésre. Egyfajta csöndes szenzáció az is, hogy a Magyar Pedagógiai Irodalom és a Külföldi Pedagógiai Információ 1989. évi 1. számait már teljes egészében számítógéppel szerkesztették. Publikálhatóvá váltak azok az anyaggyűjtések, amelyeket a Gorkij Könyvtárban végeztek a magyarországi nemzetiségek közelmúltjára vonatkozóan. A velünk élő románok, németek, szlovákok, szerbek és horvátok sorsát kísérhetjük figyelemmel általuk.
Sándor István nagy személyes erőfeszítése nyomán használhatjuk tizenöt néprajzi szakbibliográfiáit (1945-1960 közötti időszak, 1965-ben és 1971-ben megjelent kiadványokban), és az 1850-1870 (1977.) közötti két évtized kitűnően rendszerezett kötetét. Mások az Ethnográfia 1945 utáni évfolyamait két mutatóval (repertóriummal) tették hozzáférhetővé a kutatók számára. Kozocsa Sándor irodalmi-irodalomtörténeti bibliográfiáját ma három műhelyben folytatják. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében készül a nagy visszatekintés, a kezdetektől 1970-ig minden említésre méltó szerzőt, és minden fontos tanulmányt felölelő bibliográfiai kézikönyv, amelynek eddig az 1., 2. és a 6., 7. kötete jelent meg. Az OSZK vállalta 1976-tól az éves áttekintések közreadását, a Petőfi Irodalmi Múzeum pedig különösen a folyóirat- és hírlaprepertóriumok sorával gazdagította a segédleteinket. Juhász Jenő nyelvtudományi, Ritoók Zsigmond ókortudományi bibliográfiái megbízható útjelzők szakterület kutatói kezében. Befejeződött a Magyar történeti bibliográfia I. Tóth Zoltán által kezdeményezett 1825-1867 közötti ciklusa a 4., nemzetiségi kötettel. Kosáry Domokos, – az 1950-es években megjelent háromkötetes kézikönyve után koncepció szerint, és jelentősen megnövelt terjedelemben közreadta a Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába 1. kötetét (1970). Elkészült a Századok elegánsan szerkesztett, ismertetéseket is felölelő repertóriuma (1987.). A magyarzenei szakirodalom bibliográfiája 1980-tól, – a FSZEK és az MTA Zenetudományi Intézetének gondozásában – kétéves “követéssel” indult, de már a 2. (1981-es) kötet hároméves, az utána következők négyéves késéssel jelennek meg.
Számos, személyi bibliográfia megnevezése gazdagíthatná még a példatárat, de ezek közül a legérdemesebbek kiemelésére sem teszünk kísérletet.
Túlnyomórészt a FSZEK és a közművelődési könyvtárak ügye maradt a helyismerereti bibliográfia. Egy-egy vállalkozással a múzeumok is társultak hozzájuk. Kivétel a tudományos könyvtárak közül e téren a Kossuth Lajos Tudományegyetem Központi Könyvtára, ahol Csűry István céltudatos irányításával ápolták és fejlesztették tovább Módis László alapvetését. A műfaj legnagyobb teljesítménye a Budapest történetének bibliográfiája. Hét kötetének megjelenése után a korábbi módon nem készülhettek sem város-, sem falubibliográfiák. Kiemelkedőnek tartjuk azt is, hogy kettő kivételével megjelentek a megyei sajtóbibliográfiák.
Ferenczi Zsuzsanna, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanára az 1983-as év bibliográfiai termésének áttekintését vállalhatta el 1986-ban, mert “már” rendelkezésére állt a Magyar Könyvészet 1983. évi kötete.1 Megállapítja: “Nem tudjuk bizonyítani, de az a véleményünk, hogy sok az esetleges, a véletlen mind a bibliográfiák tárgyválasztásában, mind a bibliográfiai műfajok jelentkezésében.” Emlékeztet rá; “1961-ben a gödöllői bibliográfiai értekezlet, számba véve az eredményeket, összefoglalva a hiányokat, kitűzve a feladatokat, súlyosan kifogásolta a szervezettség hiányát. Szabó Sándor 1981-ben tekintette át a bibliográfia helyzetét Magyarországon. A nemzeti bibliográfia hiányosságairól beszélt, egyenetlennek minősítette a szakbibliográfiai tevékenységet, és levonta a fájó következtetést: a bibliográfia ügyének nincs gazdája Magyarországon. …1986-ban a helyzet semmivel sem megnyugtatóbb .,.A könyvtárak tájékoztató szolgálatai csak sok nehézség árán, gyakorlatilag szűk körben tudják teljesíteni feladataikat az alapvető eszközök hiánya miatt.”
Sommásan azt mondhatjuk: a magyar bibliográfiai tevékenységet rengeteg jószándék, meglehetősen nagyszámú dilettáns bibliográfus és mérsékelt szakmai színvonal jellemzi., Nincsenek módszertani normáink, mindenki személyes tapasztalatai és ízlése szerint dolgozik. A bibliográfia terén elért eredmények igen nagymértékben egyéni teljesítmények voltak, az intézmények energiáit ilyen szempontból szerényebben aknázták ki. Kivételek ez alól természetesen szép számmal akadnak, amint az általunk bemutatott példákból is látszik.

Nemzeti bibliográfiánk

A központi kérdés Gödöllőn is a nemzeti bibliográfia volt, és itt Debrecenben is az. Ennek fejlődése önmagában példázza a 30 év alatt megtett utat. Szerkezetének, módszereinek kialakításában különösen nagy érdemei vannak Sebestyén Gézának, s egy-egy részterülete konkrét megvalósításában Haraszthy GyuIának, Komjáthy Miklósnénak, Fügedi Péternének, Borsa Gedeonnak. Valamennyien büszkék lehetünk a Régi Magyarországi Nyomtatványok, az 1945-1960 közötti és az 1921-1944 közötti retrospektív ciklus-bibliográfiák köteteire.
1961-ben a folyamatosan működő, naprakész, bibliográfiai regisztrálása alkalmas műhely kialakítása volt aktuális, meg kellett formálni a kurrens nemzeti bibliográfia különböző szekcióit. Napjainkra – legalábbis nagyvonalakban – kialakult a nemzeti bibliográfia rendszere. Az első időszak fő gondja volt a gyűjtőkör és a szerkezet. Ma ezek a kérdések megoldottnak tűnnek, a hangsúly a tartalmi feltárás különböző módozataira és lehetőségeire tevődött át. Új megvilágításba helyezi a nemzeti dokumentumtermés regisztrálását az OSZK saját gépparkjának kiépülése, és az erre alapozott országos szolgáltatások újraszervezése. Továbbra is gondot okoz azonban a külföldi magyar vonatkozású kiadványok bizonyos részének számbavétele, különösen kritikusnak érezzük a külföldön élő magyar személyiségek adattárának jelenlegi helyzetét.
Reméljük, természetesen senki nem gondolja komolyan, hogy a nemzeti bibliográfia társadalmi kontroll nélkül eredményesen működhet Nem jól, az lehet szervezési-technikai kérdések függvénye, hanem a méltán kiérdemelt módon, és kellő hatékonysággal. Reméljük, senki nem hiszi azt, hogy a nemzeti bibliográfiai apparátus jövőbeni tevékenysége, és az általa kibocsájtott szolgáltatások kritikai visszhang nélkül maradnak. Ha pedig mindezt egyformán gondoljuk, akkor együtt kell valamit tennünk azért is, hogy a különböző tudományterületek kutatóinak és intézményeinek a véleményét megismerhessük. Továbbá, hogy olajozottan működő, a kölcsönös érdekek felismerésén alapuló partnerviszony alakuljon ki a bibliográfiával és dokumentációval foglalkozó műhelyek között. Egymástól elszigetelt, sokszoros energiát fölemésztő erőlködések helyébe, a jól körülhatárolt és tudatosan vállalt feladatrendszer, a lehetőségek szerint hézagmentes irodalomfeltáró és szolgáltató tevékenység lépjen. Világosabban fogalmazva: az adatbank működtetése és termékeinek, szolgáltatásainak eladása nem azonos műveletsor; az utóbbihoz erre specializált szervezet szükséges.

Bibliográfusképzés

Valamennyi tanárképző főiskolán és egyetemen működő könyvtáros tanszék a tájékoztatás tantárgy keretében tanítja mind a dokumentációt, mind a bibliográfiát. Ez így is van rendjén. A tanulmányi idő alatt megismertetik a tájékoztató apparátus széles skáláját, gyakorlati használatukat is igyekeznek elsajátítatni. Kőhalmi Béla két évtizeden át (1970-ben bekövetkezett haláláig) mindenkinél többet tett azért, hogy a könyvtárosok megismerjék a tájékoztató munka teljes apparátusát, és elméletileg is tisztában legyenek a bibliográfia alapkérdéseivel. Legfontosabb öröksége a kritikus magatartás. Nem véletlenül foglalkozott oly sokat a kritikai bibliográfiával, és tartotta azt a legtöbbre. Finom utalásaival valósággal sugározta a tanítványai felé az új felismerések meglátásának, mélyreható tanulmányozásának, közreadásának és propagálásának kötelezettségét hivatásszerűen felvállaló könyvtárosi-bibliográfusi magatartást. Személyesen elfogadta ezt a kettős titulust, bár bibliográfiát csak kezdő éveiben készített. Tanártársa és utóda, Szentmihályi János lelkiismeretesen folytatta a Kőhalmi által lefektetett alapokon a bibliográfia oktatását. Vértesy Miklóssal közösen szerkesztett Útmutatója a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához (1963.) azóta sem talált folytatóra. Kiemelendőnek tartjuk a 70-es években a tanárképző főiskolák hallgatói számára készült négykötetes tájékoztatás tankönyvet, amelyet bizonyos szempontból nyugodtan nevezhetünk a Szentmihályi-Vértesy-féle kézikönyv kiegészítésének.
Aránytalanság jelentkezik viszont – elsősorban az egyetemen – a dokumentációs és a bibliográfiai módszerek tanításában. Ennek oka kettős: Egyrészt a dokumentációs munkához nem lehet hozzá sem kezdeni megfelelő módszertani előképzettség nélkül. Másrészt a bibliográfusok eddig nem fordítottak kellő energiát a módszerek kidolgozására, a szakirodalom ilyen jellegű utalásainak összegyűjtésére, rendszerezésére. Sem az egyetemi, sem a főiskolai jegyzetek nem adnak elég alapos és részletes betekintést a bibliográfiakészítés műhelyébe. Az egyetemen csak kivételesen lehet bibliográfiát szakdolgozatként benyújtani. Ahhoz is valamiféle tanulmányt kell készíteni, akkor lesz – úgymond – elég színvonalas.
Jó lenne változtatni ezen az alapálláson. Arra kellene megtanítani a hallgatókat például, hogy ha személyi bibliográfiát készítenek, hogyan kell mérlegelni, kritikusan megvizsgálni a személyről szóló irodalmat, hogy a repertóriumnál a tematika miként igazodjék a periodikum profiljához, és milyen annotációk szükségesek, hogy bármely, szívükhöz közel álló témát választják, az adott téma irodalmának fejlődésrajza kerekedjék ki a dolgozatból. Ez persze nem könnyű tanári munka, sok egyéni foglalkozást, személyes útbaigazítást kíván.

Tájékoztatásügyünk

Nem világmegváltó felismerés, de a három évtized tapasztalatai nyomán ki kell mondani, hogy a tájékoztatásügy egysége fikció. A műszaki-természettudományi területeken, az alap- és alkalmazott kutatásokban kialakult és bevált módszerek nem használhatók fel adekvát módon a társadalomtudományok és a művészetek szakirodalmának feltárásában, rendszerezésében. Végig kellene gondolni, – nemcsak ötletszerűen felvetni – a nemzeti dokumentumtermés teljes körének megosztott bibliográfiai számbavételét, a jelenlegitől kissé eltérő szervezetben és módosult gyűjtőköri-feltárási elvek szerint. Ahogyan azt egy részterületen, a kurrens nemzeti bibliográfia periodikumokat repertorizáló szekciójában már korábban megpróbálták.
A változtatások és módosítások fő vonása a bibliográfiai termékek előállítása során egymáshoz illeszkedő, és minden közreműködő részéről a felvállalt munkában realizálódó közös tevékenység. A nagyon racionális “egyszeri feldolgozás, sokirányú hasznosítás” így jelszóból gyakorlattá válhat, hiszen szakember létszám és technikai apparátus tekintetében a mostani állapotnál lényegesen jobb helyzetbe kerülhetnénk. Ezt is végig kellene pontosan gondolni.
A műszaki-természettudományi és a humán tudományok között jelenleg óriási a különbség az elméleti háttér, a technikai-technológiai színvonal tekintetében. De az nem vitatható, hogy a matematikai módszerek nemcsak a szociológiában, a statisztikában és a közgazdaságtudományban hódítanak, hanem egyre-másra felbukkannak az összehasonlító módszerekkel dolgozó többi társadalomtudományi területeken is. Ezek a jelenségek – véleményem szerint – oldják az informatikusok és bibliográfusok között feszülő ellentéteket, vitákat, nézetkülönbségeket. Nem tudjuk megmondani, mikor jön el az az idő, amikor az ország tájékoztatással foglalkozó intézményeit számítógépes adatbázisokra épülő hálózat köti össze. Nem tudjuk azt sem, hogy hálózatban kell-e egyáltalán gondolkodnunk? Az igényszintek mélységi és terjedelmi különbözőségei arra figyelmeztetnek, hogy óvakodjunk a merev, inkább elválasztó, mint együttműködésre késztető struktúráktól. A szolgáltatásokra alkalmas intézmények felépítése, működése, ezek egybehangolt tevékenysége persze fontos volna. Egyelőre azonban alig látunk biztató jelzéseket arra vonatkozóan, hogy az országos információtermelő intézmények egymás munkáját figyelemmel kísérnék, a határterületek áttekintését kölcsönösen előnyös megállapodások szerint közösen látnák el. Olvastuk egy éve, hogy megalakult az Informatikai Gazdasági Társulás, amelynek tagjai az AGROINFORM, OMIKK, ÉTK, Ipari Informatikai Központ. A hírben azt is megfogalmazták, hogy ez a négy intézmény együtt képes “a magyar gazdaság innovációs igényeinek kielégítésére.”2 Működésük további visszhangja elkerülte a figyelmünket.
Az élenjáró technika, csúcstechnológia, világszínvonal egyik jelszavával élve: nem az egyenlő esélyekkel indulók között vannak a hazai kutatási eredmények. Holott a tájékoztatási intézményeknek, kitűnően felkészült külső munkatársaik révén, módjuk volna ebben az irányban is orientálni a Magyarországon dolgozó szakembereket, a tudományos közvéleményt. Mint az közismert, a szűkebb szakterületek kutatói nem a magyar referáló lapokból és egyéb tájékoztatási orgánumokból tudják meg, hogy mi az újdonság a tudományukban. Számukra ebből a szempontból a magyar tájékoztatási segédeszközök másodlagosak, gyakran elkésve jelentkező visszaigazolások. Információs intézményeinknek éppen ezért, viszonylag nagy apparátusukkal, jóval nagyobb feladatot kellene vállalniuk a hazai eredmények, szakmai problémák közzétételéből: a nemzeti szakbibliográfiák és folyóirat-repertóriumok gondozása számukra további lehetőségeket kínál a szolgáltatások struktúrájában. “Jelenleg – bármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét – az a valós helyzet, hogy ipari vagy tudományos környezetben a legtöbb keresőkérdésre szakirodalmi, bibliográfia adatbázisokban végzett online kereséssel adnak választ. …napjainkban nincs már olyan természet- vagy társadalomtudományi, műszaki, gazdasági, orvosi stb. terület, amely – ha van egyáltalán irodalma – ne lenne lefedve legalább egy bibliográfiai adatbázissal.”3 Augusztus elsején adták közre, hogy a kormány a távközlés fejlesztésére három év alatt 83 milliárd forintot kíván fordítani. Nyilvánvaló, hogy a sikeres beruházások használatából részesedni szeretnénk mi is. Egyébként erre a szempontra figyelmeztet a megvásárolható számítógépes információhordozók, a telekommunikációs eszközökkel elérhető külföldi lehetőségek nagy kínálata és konkurrenciája is.

Szervezetlenségünk

A magyar könyvtárügy egysége jegyében nagyon óvatoskodva és szőrmentén szoktak fogalmazni, ha a műszaki és természettudományok, illetve az alkalmazott tudományok nagy információs központjai és a sokkal szerényebb keretek között működő hazai társadalomtudományi és művészeti bibliográfiai műhelyek viszonya kerül szóba. Ideje volna már határozottan és egyértelműen kijelenteni, hogy az a munkaerő és technika-pazarlás, ami a munkánkkal kapcsolatban országos szinten kimutatható, nem vezet sem hatékony teljesítményhez, sem szakmai megbecsültetéshez. Belső szervezetlenségünk azoknak nyújt segítséget, akik hatósági és gazdasági lehetőségeik folytán dönthetnek leépítésünkről, egyre csökkenő dotációnkról.
Alig tudjuk bizonyítani, hogy a dokumentumbázis kialakításában, akár annak feltárásában és tudományos hasznosításában, a korszerű információs technikai rendszer bevezetésében vannak közös törekvéseink. Ez legfeljebb egy-egy szűkebb körben, az ún. hálózatok keretei között érhető utól, de országos koncepció nem világlik ki belőle. Pedig mára hatvanas években úgy tűnt, hogy a gyűjtőköri együttműködés sokoldalú kiépítésével elindultunk ezen az úton.
Akik elemzik szakmánk elmúlt három évtizedét, általában elfelejtkeznek közben arról, hogy az egységes rendszer és a szerves kapcsolatok kiépülése nem föltétlenül adekvát lehetőségek. Sőt az egzisztenciális érdekek, az intézményi és gazdasági számítások ütközései – az egység hangoztatása mellett is -, nagyon gyakran egymás elleni áskálódáshoz, a közös érdekek figyelmen kívül hagyásához vezetnek. Ilyen körülmények között természetesnek tekinthetjük, hogy az információs központok és a könyvtárak az együttműködést kívülről rájuk erőltetett nyűgnek tartják, ha egyáltalán élnek vele.

Reális partnerviszony

Mi előnyös a partnernek? – Egyedül ez a kapcsolatépítés reális alapja. Vajon megtagadnánk-e önmagunkat, ha szakterületünkön is megpróbálnánk a partnerek igényeit és lehetőségeit felmérni? Azután az így megfogalmazódó teendőket gyakorlati programmá formálva, ki-ki a maga szűkebb területén annyit vállalhatna el belőle, amennyit valóban meg tud csinálni. Szervesen hozzátartozik az elgondoláshoz a rész és az egész metodikai és tartalmi egyensúlya. Olyan szisztéma kialakítása, amelyben minden résztvevő intézmény és személy tudja, hogy az általa elvégzett munkát hol használják fel, illetve valamennyi közreműködő számíthat a többiek szellemi és technikai felkészültségére.
Úgy gondoljuk, programszerűen ki kell alakítani, minél szélesebb intézményi kör bevonásával, a hazai adatbázisok felhasználását a külföldiek módján. Célszerű volna szakterületenként az ország jelentős pontjain ügynökségeket, ügynöki képviseleteket szervezni, a helyi viszonyoknak és igényeknek megfelelően. Nem hivatalként, hanem olyan intézményekkel, amelyek maguk is érdekeltek a szolgáltatások felhasználásában, és képesek aktív propagandát kifejteni, üzleti érdekeket is képviselni, segíteni tudnak az igényfelmérésben és az igények közvetítésében. Humán ügynökségekre is nagy szükség volna.
Nem olyan gondolatok ezek, amelyekért találmányi díjat fizetnének, mégis idekívánkoznak, mert ezek jelenthetik a jövőnket, vagy tovább kell vegetálnunk, pedig körülöttünk egyre gyorsabb tempóban zajlik az élet.
Nem vitatjuk a különböző könyvtári-dokumentációs igény- és szolgáltatási szintek praktikus okokból történő megkülönböztetésének szükségességét. Nem elemezzük a bibliográfiai vagy könyvtári szolgáltatási szint és a dokumentációs vagy információs szintek közötti viszonyt. Elfogadjuk ezt a modellt, mint a rendszeres gondolkodás kellékét. Csupán arra figyelmeztetnénk, hogy sem az egymásraépülés természetes formációiban, sem a hatékony tájékoztatás gyakorlatában nem léteznek manapság ennyire merev határok: a kölcsönviszony elismerése, netán hangsúlyozása közelebb áll a századvég mindennapjaihoz.
A másság ténye nem jelenthet alapot szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokra egyik szakterület képviselői, dolgozói részéről sem. Egyszer el kellene jutni arra az álláspontra, hogy a különbség a két rendszer építkezésében, tartalmi-módszertani célkitűzéseiben keresendő, és a rendszerek közötti viszony nem egyszerűsíthető le a tájékoztatási szintek lépcsőzetének vagy gúlájának ábrázolására.
Mesterségesnek és erőltetettnek látom a korábban túlhangsúlyozott aktív tájékoztatás, és a gyakran pejoratív mellékzöngével illetett passzív tájékoztatás szembeállítását. Nemcsak azért, mert az egyik feltételezi a másikat, hanem főként amiatt, mert ebben a megvilágításban az a látszat, hogy a társadalmi igényre, konkrét felkérésre végzett irodalomfeltárós mintha kevésbé volna fontos az információtermelő intézmények által jónak ítélt folyamatos szolgáltatásoknál. A döntő kérdés ismét csak az, hogy a kutatás érdekében, az adott probléma megoldása szempontjából mikor, milyen tájékoztatási módot célszerű alkalmazni. Az ún. dokumentációs modell alapján nem írható le a bibliográfia rendszere, az ún. bibliográfiai szint statikus és csak a regisztratív feladatot vállaló magatartást sugall.

Bibliográfia és tudomány

Theodor Momsennek (1817-1903), a 19. század rendkívül nagyhatású filológus-római jogtudós és történetíró német zsenijének tulajdonítják a következő mondást: én a tudomány épületét akarom emelni, nem a téglát hordani az építkezéshez. Ha Momsen ezt kijelentette, és miért kételkednénk benne, akkor ne csodálkozzunk azon a paradox szituáción, hogy a tudósok és szakemberek nem szeretnek bibliográfiával, egyáltalán dokumentum-feltárással foglalkozni, nem tartják egyenlő partnernek a bibliográfust. A bibliográfusok pedig húzódoznak a szakemberekkel való együttműködéstől, mert nem tartják elégségesnek saját szakmai felkészültségüket. Ebből az ördögi körből ki kell lépni, mert a tudományos kutatásnak és a kutatókat friss információkkal ellátó segédeszközök előállításának egyformán árt.
A bibliográfia és a tudomány kapcsolatait vizsgálva, mindig a szakbibliográfiák és a szaktudományok viszonyáról van szó. A tudományok művelői figyelik a szorosan a szakterületükhöz tartozó alapműveket, folyóiratokat, többé-kevésbé meg is szerzik őket. Ezek a részlet-tájékozódások azonban nem összegeződnek, nem összegeződhetnek, mert egymástól elszigetelten folynak. Gyakorlati megvalósításuk sokféle egyéni módszerrel történik. Sokszor tudományos érdekellentétek, rivalizálás fedezhető fel a háttérben. Fontos a lépéselőny megszerzése a kutatásban a tájékozottság révén is, mert ettől függ a kutató egzisztenciális biztonsága, tudományos presztízse, szakmai előmenetele. Sajátos ellentmondás, hogy ezzel az érdekrendszerrel párhuzamosan nem minden területen alakul ki hasonló szerkezetű és mélységű információs rendszer. Úgy tűnik, mintha egyik-másik szaktudományban a személyes ambíciók és az információs intézmények törekvései látszólag egymástól függetlenül, párhuzamosan valósulnának meg. Végső soron persze az intézmények célkitűzéseiben személyek, vagy legalábbis kutatói csoportok igényei öltenek szervezett formát. Így közvetve “leképezhetők” az információ-rendszerező és szétsugárzó intézmények feladatai is, a tudományos élet mozgásviszonyai alapján.
Talán nem járunk tévúton, ha megkockáztatjuk a kijelentést: egy szakterület bibliográfiai gondozása és tudományos művelése között igen szoros összefüggések vannak. Az experimentális kutatások szinte kötelezőnek tartják ma már a témára vonatkozó dolgozatok szemleszerű bemutatását, lényeges megállapításaik összefoglalását. A történeti megközelítésű feldolgozások korábban is ezt tették. Véleményünk szerint a művelődéstörténeti és széles körű történeti, szociológiai búvárlatok várható elmélyülésével, a társadalomtudományok új, minőségi igényeket támasztanak a bibliográfusokkal szemben: világosabban feltárni a részleteket, rávilágítani az összefüggésekre.
Ha ma is érvényesnek tartjuk, hogy a bibliográfia ügye nem választható el a tudománypolitikától, akkor nincs más választásunk: be kell tagozódni a tudományok intézményeibe, de egyúttal viszonylagos szervezeti és szellemi önállóságot is kell ott biztosítani a bibliográfiának. A gondolat realitását intézményesen igazolja az MTA Irodalomtudományi Intézete, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országgyűlési Könyvtár, az Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtár, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és más tudományos műhelyek keretében az elmúlt harminc évben végzett bibliográfiai tevékenység.

Érdekeltség és nemzeti érték

Az érdekviszonyok érvényesítésének is vannak korlátai. Léteznek olyan termékek, amelyekre szüksége van mindenkinek, mint szellemi bázisra, az előállításukhoz mégis alig kapcsolódnak anyagi érdekek. Mely intézménynek érdeke például a nemzeti bibliográfia ma már eléggé szerteágazó szériáinak elkészítése, megszerkesztése és kiadása? Ilyen intézményt nem ismerünk. Még az OSZK sem ilyen, hiszen a nemzeti bibliográfiával a funkciójának kíván eleget tenni, a másra át nem hárítható feladat teljesítése ösztönzi a dolgozóit, nem az anyagi érdekeltség. Ugyanígy alkalmazható ez az alapképlet mindazon intézményekre, amelyek speciális szakterületül irodalmának összeállításához segítségül hívják a nemzeti bibliográfiát. Természetesen nekik sem származik ebből anyagi hasznuk, a ráfordított többlet (munkaerő eszközök stb.) értéke sem térül meg. Csupán a felhasználói érdekek jelentkeznek e mozzanatokban, amelyeket azonban nem szabad összetévesztenünk bármilyen anyagi érdekkel. Még akkor sem, ha a felhasználó intézmények értékesíthető szolgáltatásokba integrálják a nemzeti bibliográfia tételeit.
Álljunk meg itt, rossz úton indultunk el, hibás gondolatkörben mozgunk Nemzeti értékeink számbavétele és gondozása ugyanis nem fonható az érdekviszonyok hálójába. Kétségtelenül fűződnek hozzájuk intézményi, sőt személyes érdekek, de ezek kielégítéséről is az állami költségvetésnek illenék megfelelő módon gondoskodni, és csak ennek a kiegészítéseképpen, mintegy a folyamat felgyorsítására volna szabad gondolni a társadalom anyagi hozzájárulására, alapok, alapítványok formájában. Végső soron pedig ilyen társadalmi hozzájárulásnak foghatók fel nemzeti bibliográfia rendszerében megjelenő kiadványok értékesítéséből befolyó összegek. Hiszen nyilvánvaló, hogy az áruk, s ebből következően az eladásukból származó bevételek messze alatta maradnak az előállítási költségeiknek.

Holtponton, elmozdulás előtt

Véleményem szerint a kölcsönös érdekfelismerésen nyugvó intézményes együttműködés és a sokat emlegetett, de ritkán gyakorolt intézményes munkakapcsolatok hatékonnyá tétele szilárdíthatja meg a helyzetünket. Ebben a kapcsolatépítésben találhatók olyan lehetőségek, amelyek enyhíthetik a gazdasági nehézségeinket. Bár abban aligha reménykedhetünk, hogy a könyvtárügy belátható idő alatt képes lesz önmaga eltartására, abban viszont nem lehet kétségünk, hogy a környezetünk mindenképpen rászorít bennünket az okosabb gazdálkodásra. Intézményeinknek a jövőben valószínűleg úgy kell átalakulniuk, hogy életvitelüket közgazdaság értelemben is a gazdálkodás jellemezze. Olyam szituációba kerülnek, amelyben a vezetőknek és a dolgozóknak nem a költségvetés egyszerű felhasználására, hanem pénz forgatására, vállalkozásokba fektetésére kell törekedniök. Másként szólva: rendszeres bevételeket hozó hatékony szolgáltatásokat kell bevezetni.
Ma ettől a szemlélettől messzebb vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Pénzügypolitikánknak a figyelmén kívül maradtak az alacsony hasznot hozó, vagy pusztán önköltségi alapon kialakítható szolgáltatások. Grandiózus alaptőkékre, magas adókulcsokra van beállítva, és ezáltal mozgásképtelenné teszi a hozzánk hasonló területeken működőket. – Az elmozdulás az ún. non-profit vállalkozásokra vonatkozó külön törvény életbe léptetése lenne. Vannak, akik tudni vélik, hogy ennek a törvénynek a kidolgozására belátható időn belül sort fognak keríteni.
Az adatbankok kiépítésének konkrét lehetőségei, az adatátviteli rendszerek működtetésének egyre időszerűbbé válása a mi számunkra nemcsak kommunikatív szempontból fontosak. Nekünk meg kell terveznünk és szerveznünk egy-egy adatbank tematikai követelményeinek megfelelő dokumentumok kiválogatását, el kell végeznünk a tartalmi elemzésüket, végig kell csinálnunk a gépi adatbevitel hosszadalmas előkészítő műveleteit. Ebben rengeteg manuális elem van ma még, és az emberi közreműködést később is csak bizonyos mértékig lehet megspórolni.

Jövő és örökség

Valami azt sugallja, hogy a II. Országos Bibliográfiai Értekezleten nemcsak az elmúlt 30 évet kell áttekintenünk, nemcsak a jövőre vonatkozó szakmai szándékainkat kell megfogalmaznunk egymás között. Valami azt sugallja, hogy ez egyúttal az utolsó alkalmunk a számvetésre. A következő 3-4 évtizedben ugyanis oly mértékben átalakul a dokumentumok regisztrálásának és feltárásának eszköztára, olyan jelentősen eltérnek a végzéséhez szükséges felkészülés személyi követelményei, hogy a bibliográfia ma ismert és használatos módszereit nyugodtan el lehet felejteni, a bibliográfia hagyományos fogalmát is be lehet sorolni a szakma- és művelődéstörténeti emlékek közé.
Szorongással, ugyanakkor nagy érdeklődéssel és várakozással tekintünk erre a jövőképre. A korombeliek, s közülük különösen azok, akik tájékozottabbak a bibliográfia szakmai kérdéseiben, gyakorlati tapasztalataik vannak a bibliográfia-készítés módszereiről, jól látják, hogy mily kevéssé becsülik meg az eredményeinket, és tekintik hasznos tevékenységnek. Felismerték a bibliográfiai segédeszközök hasznáról vallott nézeteink, és a felhasználásuk, hatékonyságuk általános mértéke között feszülő ellentétet.
Talán mi vagyunk az utolsó nemzedék, amelynek soraiban még akadnak, akik magukat bibliográfusnak merik mondani. Akik számára az utolsó évtized sem elsősorban a minden könyvtári műveletre ráömlő szabványmasszát jelentette. Mert fegyelmezetten és következetesen igyekeztek dolgozni addig is, mert állandóan figyelték a külföldi kollegák újításait is, és a hazai szükségletek szerint alkalmazni is igyekeztek azokat. Ez a nemzedék éppen az ötvenes évek második felétől kezdve vette át fokozatosan a stafétabotot az előtte járóktól, s úgy érezzük, hogy van szakmai örökségünk, nem kell szégyenkeznünk az utókor előtt. Kissé eufémisztikusan úgy is fogalmazhatnánk: van életművünk, létezik az a szakmai bázis, ahonnan tovább lehet lépni.
Egészen más kérdés persze – és ezt sem kell elhallgatnunk -, hogy a teljesítményeinkkel elégedetlenek vagyunk. Egyenetlen színvonalon és nagy-nagy késésekkel születtek meg, vagy indultak el útjukra fontos vállalkozások. Meg nem értés, külső és belső szakmai presztízs, hatalmi tényezők egyaránt károsan befolyásolták a törekvéseink kibontakozását.

  1. F erenczi Zsuzsanna: Észrevételek a közelmúlt bibliográfiatermésről. = Könyvtáros 36 évf. 1986. 10.sz. 628-631.p.
  2. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 36. évf. 1989. 9. sz. 372. p.
  3. ROBOZ Péter: Adatbázisok és szolgáltató központok kiválasztása online információkereséshez. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás. 1989. 36. évf. 1. sz. 6. p.