Eredmények, feladatok, módszerek

1961-ben, az Országos bibliográfiai munkaértekezleten Kőhalmi Béla a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia helyzetét elemző referátumát egy általa 1912-ben írt brosúra segélykiáltó címének felidézésével vezette be. “Nincs nemzeti bibliográfiánk!” hangzott a cím annak idején, és Kőhalmi Béla fél évszázaddal később arra az elemző megállapításra jutott, hogy a kategorikus kijelentés, amely 1912-ben túlzásnak hatott, 1960-ban szomorú realitásként jelentkezik. Az elmúlt századvég nagy kezdeményezései (Szabó Károly, Petrik stb.) utáni évtizedek, a két világháború korszaka és az azt követő 15 év a nemzeti kultúra és tudomány írott emlékei retrospektív számbavételének sem kedveztek, az Országos Széchényi Könyvtár 30-as években, Fitz József szervezésében indított hézagpótló vállalkozásait is a háborús évek torzóvá nyomorították. Ez indokolta Kőhalmi Béla megállapítását, hogy míg korábban, a századelőről festett helyzetképben a kurrens magyar nemzeti bibliográfia hiányát fájlalta, addig az 1950-es évek végén – az 1946-óan megindított kurrens nemzeti bibliográfia tényét pozitívumként nyugtázva – a retrospektív könyvészetek összefüggő sorának egymást követő “fehér foltjait” kellett szomorú adósságként felvázolnia.
Tovább…