Az MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezetének „A közösségi emlékezet
terei” című Országos Konferenciáján (Szeged, 2019. augusztus 1.) elhangzott
előadás jegyzetekkel kiegészített változata.

Noha nem kedvelem a közhelyeket, ezúttal mégis egy közhelynek1 tűnő megállapítással kezdem az előadásomat. Tűnő – mondom, mert mindannyian tudjuk, tapasztaljuk, és mindannyian természetesnek, igaznak tartjuk, hogy a sűrű, munkás hétköznapok közepette az ünnep mindig felemelő, melengető érzés, másként szólva: örömforrás. Örömmel tölthet el bennünket a mostani ünnepi megemlékezés is, jóleső érzéssel idézhetjük fel negyedszázad emlékeit, szervezetünk eredményes működésének tényeit, konferenciáink maradandó pillanatait, egyáltalán a hazai helyismereti tevékenység érzékelhető fejlődésének csaknem töretlen folyamatát. Számomra külön öröm és megtiszteltetés, hogy a szervezet elnökasszonya és vezetősége felkért, e szolgáltatási ág múltjáról vagy annak valamelyik szakaszáról, mozzanatáról tartsak egy rövid előadást. Miután a témaválasztásban szabad kezet kaptam, először arra gondoltam, hogy megismétlem a székesfehérvári konferenciánkon 2000-ben elhangzott referátumomat a magyarországi helyismereti tevékenység vázlatos történetéről.2 Aztán rádöbbentem, hogy ez egyfelől etikailag is kifogásolható megoldás lenne, másfelől a szöveg háromszor is megjelent nyomtatásban,3 tehát könnyen hozzáférhető, és egyébként is: a több mint egy órányi előadás szétfeszítené a mai nap időkereteit. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a rendelkezésemre álló, megszabott időben egyetlen, engem régóta foglalkoztató és feltehetően másokat is érdeklő kérdésre koncentrálok. A kérdés összetett: hogyan, miért és miért éppen akkor született meg az a kormányzati intézkedés, a művelődésügyi miniszternek az az utasítása, amely évtizedeken át meghatározta és bizonyos elemeiben mindmáig befolyásolja közkönyvtáraink helyismereti munkáját.
Tovább…