SIMON Melinda
A nyomdászok Petőfije : Morócz Jenő és a többi „poéta szaktárs” / Simon Melinda ; [közread. az] MTA Könyvtár és Információs Központ …. – Budapest : Kossuth : MTA Kvt. és Inf. Közp. : Jaffa, 2016. – 110 p. ; 17 cm
ISBN 978-615-5609-81-7

Novák László (1873–1942), a hazai nyomdász szakírók emblematikus képviselője az általa írt terjedelmes, hétkötetes A nyomdászat története című összegzés 6. tomusában (Budapest : Világosság ny., 1929) a  XIX. század végén működő nagyipari nyomdászokról az alábbiakat írta (37. p.): „Magyarországon régebben főképpen kétféle irányban sercegtek ki a nyomdászemberi ambíciók: a színművészet és a szépirodalom irányában. Volt egy idő, amikor minden ifjú nyomdász színész akart lenni; de elkövetkezett az irodalmi ambíciók erősebb ragyogásának az ideje is.
Hogy a színészet a korábbi századokban is kedvelt önkifejezési formája lett volna a tipográfusoknak, az bizonytalan, a tágan felfogott irodalom valamely műfajának művelése azonban végigkísérte a nyomdászmesterek sok évszázados működését. Bizonyos értelemben ez természetes jelenség volt, hiszen a XVIII. század végéig, vagyis a könyvnyomtatás kézművesipari korszakában – ha kétségtelenül csökkenő mértékben is – az officinák mesterei közül nagyon sokan magasabb iskolai, sokszor egyetemi végzettséggel rendelkeztek és számosan, főleg a reneszánsz idején működő tudós nyomdászok szellemi alkotások szerzőjeként is beírták nevüket az irodalom- és tudománytörténetbe. A nagyipari könyvnyomtatás megjelenésétől kezdve kétségtelenül eltűnőben volt a sokoldalúan képzett értelmiségi, író és tudós tipográfusok típusa, de a nagyüzemekben dolgozó szedők, gépmesterek, korrektorok a munkásságon belül kitűntek képzettségükkel, műveltségükkel. Nem véletlenül vettek részt számarányaiknál nagyobb arányban a korabeli érdekérvényesítő szervezetekben, illetve a munkásmozgalomban. Kétségtelenül figyelemreméltó – és jó érdekérvényesítő képességüket jelzi –, hogy az első hazai kollektív szerződést, vagyis bérmegállapodást 1848-ban a nyomdászok kötötték. A szervezeti élet egyik fontos kísérő jelensége volt a nyomdászok között az öntevékeny művelődési egyesületek nagy száma és magas színvonala. Mindezen formák egyike az általuk működtetett könyvtár volt, a korabeli szakszervezeti tékák közül a legigényesebben összeállított gyűjtemény, melynek állományfejlesztésére a XX. század elején, 1907-ben a szaktársak 4000 koronát fordítottak; akkor, amikor az összes budapesti népkönyvtár összesen 10 000 koronát költött könyvbeszerzésre – állapította meg Szabó Ervin nevezetes „Emlékirat”-ában.

A XIX. század végén, a XX. század elején alakult ki a nyomdászok között az a szokás, hogy neves szaktársaikat jeles évfordulóik alkalmából ünnepélyesen köszöntötték és gyakran nyomtatott kiadvánnyal is megtisztelték őket. Ezek a kis kötetek fontos forrásai a nyomdatörténetnek, hiszen közlik az ünnepelt életútját és az egyéb publikált írások a korabeli nyomdászéletmód és különféle nyomdászszokások alaposabb megismerését teszik lehetővé. Az egyik legnagyobb hagyományú megmozdulás a napjainkban is megtartott János-ünnepély, a Gutenbergre emlékező programsorozat nyaranta. A különböző ünnepségek elmaradhatatlan tartozéka volt a munkásdalárda fellépése, illetve egy-egy verselgető szaktárs által írt alkalmi költemény előadása. A poétaként is számon tartott nyomdászok közül kerültek ki a Novák László által emlegetett irodalmárkodó tipográfusok. A „boldog békeidők” amatőr költőinek egy része viszonylag széles ismertségre tett szert, voltak, akiknek művei önálló kötetben jelentek meg és nemcsak nyomdászlapokban közölték írásaikat. A kortársak a „régi” századforduló időszakában számon tartották Kapy Gábort, Jándy Imrét, Tatay Gyulát, Tanay Ödönt, a legismertebb azonban Morócz Jenő volt, akit a kortársak a „magyarországi könyvnyomdászok Petőfije” fölöttébb megtisztelő jelzővel ruháztak fel. Róla és a többi verselgető tipográfusról szól Simon Melinda új munkája, A nyomdászok Petőfije című, illetve Morócz Jenő és a többi „poéta szaktárs” alcímű tetszetős, a témához illő gondos nyomdai előállítású élvezetes és szórakoztató tomus. A kis kötet jellemzésére használt szórakoztató jelző korántsem arra utal, hogy valamiféle csacska és kedves, de lényegében fölösleges munkát publikált Simon Melinda. Arra utal a meghatározás, hogy vonzó, élvezetes stílusban írta meg a tanulmányt, amely egy eddig figyelmen kívül hagyott forrásanyagot mutat be. Az általa felkutatott és közreadott költemények szervesen illeszkednek kutatási területébe, a magyar nyomdászat múltjának feltárásába. A tetszetős kötet ezúttal egy más metszetből vizsgálja a nyomdaipar történetét,  munkája a „régi” századforduló időszaka nyomdászéletmódjának és -mentalitásának mélyebb megismerését teszi lehetővé a gyakorlatilag ismeretlen forrásanyag feltárásával és ebben az értelemben nagyon is „komoly” munka született.

Simon Melinda nem az összes verselgető nyomdászt mutatja be, csak azokat, akik a szűken vett nyomdaiparhoz kapcsolódó költeményt publikáltak. A tanulságos kötet első része a tanulmány, amelyben a szerző vázolja a költők munkásságát, a terjedelmesebb második rész viszont antológia, a felkutatott költemények szövegközlése. Simon Melinda a korabeli nyomdászlapokból és különféle alkalmi kiadvá­nyok­ból gyűjtötte össze anyagát, a legkorábbi 1844-ből származik, a legújabb 1945-ből. A közölt versek túlnyomó többsége a XX. század első évtizedében keletkezett, a két világháború közötti korszakban már egyre inkább eltűnőben volt a tipográfusok világából az alkalmi verselgetés szokása.

A kis kötetben közölt költeményeket természetesen nem lehet irodalmi mércével mérni. Alkalmi versek ezek, vagy jeles nyomdászmester köszöntésére íródtak, vagy pedig a könyvnyomtatás méltatását, dicséretét fejezik ki. Közös jellemzője azonban a verseknek a nyomdaipar és a nyomdászok őszinte tisztelete. A poéták olyan mesterségnek vagy inkább művészetnek láttatják a tipográfiát, amely megváltoztatta a világot, jobbá, bölcsebbé tette az emberiséget és ebből adódóan a nyomdászok minden elismerést megérdemelnek. A XIX. század végi – ma már sokszor naívnak tartott – általános haladásfelfogás tükröződik az egyes művekben. Állandóan visszatérő gondolat a versekben, hogy a tudás terjedése oszlatja a világban a sötétséget, elősegíti az egyenlőséget és a szabadságot és ezeknek a nemes céloknak tevékeny harcosai a múltban és a jelenben a tipográfusok. A szöveggyűjteményben közölt költemények egy nagy múltú mesterség identitásának gyökereit világítják meg.

A versekben tükrözött elvek a klasszikus szociáldemokrácia alapértékei, így a hit a haladásban, az összetartozás és a szolidaritás fontosságának hangsúlyozása, a permanens harc a jobb, emberibb életért, a tisztes munka magasztalása, a munkásember apoteózisa. A szöveggyűjteményben Morócz Jenő összesen húsz költeménnyel szerepel (24–56. p.) Versben köszöntötte a Népszavát 1895-ben abból az alkalomból, hogy napilapként jelent meg, több versét ajánlotta a Typographia dalkörnek huszonöt éves fennállása apropóján. De költeményben adózott Gutenberg emlékének és jó néhány szaktársa kerek jubileuma alkalmából írt verses köszöntőt. Az ő alkalmi költeményével avatták fel 1907-ben a nyomdászok házát, a Gutenberg Otthont.

A kötet 57–98. lapján a többi poéta szaktárs költeményei kaptak helyet. Akad német nyelvű vers is, hiszen a hazai nyomdaipar és könyvszakma képviselői között nagyon sokan német anyanyelvűek voltak. A közölt negyvenegy verset harminchárom személy írta, két költemény szerzője ismeretlen. A túlnyomó többsége magyar nyelvű, de tizenkét költemény németül íródott – bizonyítva a régi nyomdászok között általánosnak mondható nyelvtudást, amely persze részben a valcolásnak, vagyis a nyomdászok külhoni vándorlásának, tapasztalatszerzésének volt köszönhető. A XX. század elején a nyomdai munkások között már megjelentek a nők is, hogy időnként ők is írtak verset, bizonyítja a szöveggyűjteményben helyet kapott négy poétanő költeménye.

Érdemes lenne a kutatást folytatni és azokat az író nyomdászokat is számba venni, akik nem csak a tipográfia világával foglalkoztak műveikben. Kner Izidor (1860–1935), a gyomai műhely alapítója számos szépprózai kötetet publikált, mellette Morvay Zoltán (1875–1945) debreceni, majd marosvásárhelyi nyomdász volt a századelő neves írója, ő egyébként 1909-ben terjedelmes kötetben tette közzé valcolásának tapasztalatait, a könyv akár új kiadást is megérdemelne.