A régikönyves kutatások publikációs fóruma 2008-ban új instrumentummal gazdagodott: a terület patinás orgánuma, a Magyar Könyvszemle és a MOKKA-R Egyesület közös sorozatot indított elsősorban olyan tanulmányok megjelentetésére, amelyek terjedelme meghaladja a folyóirat közlési lehetőségeit. A rendszertelenül megjelenő vállalkozásban közreadott tomusok között akadnak alapvető monográfiák (Borsa Gedeon: Andreas Hess, 2013; Viskolcz Noémi: Nádasdy Ferenc (1623–1671) nyomdái, 2015), különböző tudományos konferenciákon elhangzott előadások szerkesztett változata (A MOKKA-R Egyesület 2007. december 17-i felolvasóülésének anyaga, 2008; Biblia Hungarica philologica. Magyarországi Bibliák a filológiai tudományokban, 2009; Sylvae typographicae. Tanulmányok a Régi Magyarországi Nyomtatványok 4. kötetének (1656–1670) megjelenése alkalmából, 2012) és jeles kutatók tiszteletére kiadott emlékkönyvek, közkeletű német elnevezésükkel Festschriftek (Magistrae discipuli. Tanulmányok Madas Edit tiszteletére, 2009; Crescit eundo. Tisztelgő tanulmányok V. Ecsedy Judit 65. születésnapjára, 2011). A sorozat decemberben napvilágot látott nyolcadik egysége tartalmában a harmadik csoportba tartozik, Dörnyei Sándor 90. születésnapja alkalmából tisztelői jelentették meg az Alexander multifrons. Tanulmányok a 90 éves Dörnyei Sándor tiszteletére című, illetve alcímű emlékkönyvet.
Dörnyei Sándor csaknem hét évtizede a magyar könyvtárügy meghatározó személyisége. Kétségtelenül nem tartozik szakmánk sztárolt, karizmatikus egyéniségei közé, inkább kissé a háttérbe húzódva végezte és végzi nélkülözhetetlen bibliográfusi és fontos tudományos kutatói munkáját. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett 1948-ban bölcsészdoktori oklevelet. Tanulmányaira meghatározó hatással voltak az Eötvös Kollégium tagjaként töltött évek, sokoldalúságát, a tudományos munka iránti elkötelezettségét, kritikai gondolkodását és igényességét köszönheti a kollégiumnak. 1949-től az OSZK, 1950-től az Országos Könyvtári Központ, majd az OKK megszűnte után ismét a nemzeti könyvtár munkatársa volt. 1957-ben a forradalomban viselt szerepe miatt elbocsátották, a következő évben az Országos Orvostudományi Könyvtárba került, 1965-től pedig nyugdíjba vonulásáig, 1986-ig az Országos Gyógyszerészeti Intézet dokumentációs kiadványának lett szerkesztője. 1986-tól az OSZK Régi Magyarországi Nyomtatványok szerkesztőségének tagja.
Dörnyei Sándor meghatározott szakterületbe nehezen besorolható kutató, erre utal az emlékkönyv címe is: Alexander multifrons, vagyis sokarcú, sokoldalú Sándor. A kötetben közölt bibliográfia tanúsága szerint mintegy másfélszáz közleményt – kötetet, tanulmányt, cikket – publikált, témájuk szerint akad közöttük orvostörténeti, bibliográfiai, sajtótörténeti, könyv- és nyomdatörténeti. Mégis, egy szakterület a sok közül markánsabban jelenik meg; mégpedig az orvostörténet és az orvosi bibliográfia. Talán nem véletlenül, bár az életrajz alapján arra következtethetünk, hogy az orvosi könyvtárügy, orvosi bibliográfia művelése a nemzeti könyvtárból történt eltávolítása után lett egyfajta menedékké, életének meghatározó részévé, és lett „gályapadból laboratórium” – hogy Németh Lászlót idézzük, aki a szépirodalomból száműzve fordításokból élt az ötvenes években, és megkísérelte a napi robotot izgalmas kísérleti műhellyé változtatni. De sokoldalúsága, szerteágazó érdeklődése, erudíciója miatt személyisége nagyon is alkalmas az orvostörténet és az orvosi bibliográfia művelésére. Az orvostörténésznek ugyanis polihisztornak kell lenni.
Az eredetileg orvosi végzettségű, enciklopédikus tudású Németh László az orvostörténetet a történelem egyik segédtudományának látta, amely azonban nemcsak színes adatokkal gazdagítja a históriát, hanem – és ez a fontosabb feladata – egy másik szempontból, egy másik magatartásból, életmegnyilvánulásból: a betegségből, pontosabban a betegséghez közelítő orvos problémafölvetéséből értelmezi a kultúra lényegét: „Az orvostörténet, mint az orvostudomány története, a kor elméleti leleményét, probléma-forgató bátorságát mutatja meg; mint kiváló orvosok története, a szentek és vezetők mellett az egyes korszakok legirracionálisabb alakjait” – írta Orvostörténet és szellemtudomány című 1934-es tanulmányában. Az orvoslás, a gyógyítás többféle tudományterület szintézise, az európai újkortól alapvetően természettudományos alapozottságú, ám kezdeti, a mágiával, varázslással, vagyis a természetfölötti szférával való kapcsolatából sok mindent megőrzött; ha mást nem is, legalább a csodavárást, a gyógyulás hitét a legreménytelenebb helyzetekben. Racionalitás és misztika: az európai kultúra e kettős, összefonódó, egymást feltételező dichotomikus alapvonása (gondoljunk arra, hogy a középkori misztika egyidőben virágzott a skolasztika racionalitásával, Avilai Szent Teréz kortársa Montaigne, Swedenborg egyidőben élt Voltaire-rel) világosan kirajzolódik az orvoslás történetében. A görögöknél kialakuló két irányzat végső soron a mai orvostudományi paradigmákban is felismerhető. Aszklépiosz és a nevéhez köthető teória a gyógyítás nem természettudományos, kevésbé racionális elemeit hangsúlyozza, a különféle pszichoszomatikus orvosi iskolák képviselői a görög orvosisten kései utódai. Az aszklépiádákban, vagyis a gyógyító szentélyekben folyó inkubáció, a feltehetően hipnotikus eredetű és talán kábítószerekkel is elősegített templomi alvás mint terápia mellett kezdett kialakulni egy másik orvosi szemlélet, a Kr. e. V. században élt és egyébként nem kevésbé mitologikus személy, Hippokratész racionális, a tapasztalaton alapuló irányzata. Az „orvostudomány atyja” persze nem csak a nevéhez kötött, 52 írást tartalmazó gyűjtemény révén emblematikus alakja a gyógyításnak. Személyéhez kapcsolja az utókor az orvoslás etikai követelményrendszerének megfogalmazását. A híres „Eskü” az egyik legbehatóbban elemzett orvosi forrás; nem véletlenül. Biztos, hogy nem egy személy által és nem is egy időben állítódott össze; századok során, különböző korok etikai normáinak hatására alakult ki, végső formájában már a középkori Európa keresztény szellemiségét tükrözi az öngyilkosság segítésének (értsd: az eutanáziának) és az abortusznak a tilalmával.
Mennyi mindennel kapcsolódik az orvoslás! A Németh László-i tézis nyomvonalán vázlatosan érintettük a mitológiát, a kereszténységet, az etikát, a kémiát, a fizikát – és még mennyi kötődése van az orvostudománynak! Nem véletlen, hogy az orvostörténet-írás népszerű és fontos diszciplína, nehezen áttekinthető mennyiségű szakirodalommal. Dörnyei Sándor ennek a diszciplinának lett elsősorban művelője, illetve forrásanyagának feltárója orvostörténész bibliográfusként. A magyar bibliográfiaírás jelemzője, hogy kiemelkedő művelőinek neve fogalommá vált; elég, ha csak annyit mondunk: Szabó Károly, Szinnyei, Petrik, Kosáry – és egy-egy alapvető bibliográfiai vállalkozás idéződik fel tudatunkban. A Dörnyei név is egyfajta fogalommá, az orvosi bibliográfia ideájává vált az idők során.
A Perger Péter szerkesztésében napvilágot látott kötet tanulmányai az ünnepelt munkásságának megfelelő fejezetekben sorakoznak. Az írások szerzői pályatársai, tisztelői, olyan kutatók, akiknek működése kapcsolódik Dörnyei Sándor életművéhez. Az orvostörténész című részben nyolc publikáció kapott helyet. Deák Eszter forrástanulmányában gróf Széchényi Ferenc orvosától, Kiss Józseftől közöl három levelet, amelyek bepillantást engednek a főúr és értelmiségi alkalmazottja XVIII. századi viszonyába. Körmendy Kinga cikkében egy, az egykor az esztergomi székesegyházi könyvtárban, jelenleg az osztrák nemzeti könyvtárban található orvosi vonatkozású kódexet mutat be, Madas Edit pedig az OSZK-ban őrzött Ernst-kódexben található csodás gyógyulást taglalja. P. Vásárhelyi Judit Samuel Spielenberger, Lőcse és Szepes vármegye későbbi főorvosa XVI. század végi peregrinációjáról közöl eddig ismeretelen adatokat, illetve egy új bibliográfiai tétellel gazdagítja az RMK 3. kötetét. Katarina Pekarová tanulmányában a XIX. század végén megszervezett iskolaorvosi szolgálat működését mutatja be a mai Szlovákia területén, Sarbak Gábor a Remete Szent Pál közbenjárására bekövetkezett csodás gyógyulásokat ismerteti XVI. század források alapján. Szelestei N. László az egykori Vas vármegyei főorvos, Komáromi János Péter 1760-ban íródott nyugdíjazási kérelmét közli, és az orvostörténeti egység utolsó közleményében Varjassy Péter a leprások középkori elkülönítést vázolja. Tágabban ehhez a tartalmi részhez köthető három írással Az orvosi bibliográfus elnevezésű egység, melyben Deáky Zita módszertani jellegű írásában az orvosi értekezések néprajzi szempontú forrásértékét vizsgálja, Kapronczay Katalin az orvosi bibliográfia és biográfia XVI‒XVIII. századi darabjait mutatja be, külön kitérve Weszprémi István magisztrális munkájának jelentőségére. Kiss László a magyar-cseh orvosi kapcsolatokat tárgyalja, írásában az 1770 és 1849 között a hazai orvosi karon benyújtott csehországi medikusok disszertációját és pályáját elemzi. A gyógyítás témájához sorolható A gyógyszerészet-történész elnevezésű rész is, melyben szintén három tanulmány kapott helyet. Dobson Szabolcs irásában azt a folyamatot veszi górcső alá, amelynek során a patikákban készített gyógyszereket kiszorították a gyógyszergyárak által előállított termékek, Hendi Fanni és Korondi Ágnes társzerzőként jegyzett közleményükben a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött egyik ősnyomtatványban fennmaradt kéziratos XVI. századi receptgyűjteményt elemeznek. Hasonló kérdést taglal a Kisdi Klára és Lauf Judit szerzőpáros írása, a tanulmány az Esztergomban található és egykor Filipec János püspök pontifikáléjában megőrzött orvosi recepteket mutatja be.
Az orvostörténeti vonatkozású kutatások mellett Dörnyei Sándor maradandó érdemeket szerzett a régi szerzői hungarikák bibliográfiai feltárásában; munkásságának erre a területére utal A hungarica-bibliográfus című fejezet két írása. Perger Péter Zsámboky János egy eddig ismeretlen Plautus-kiadását és annak egy XVI. századi hazai olvasóját mutatja be. Szvorényi Róbert közleményében Eperjesi Serédy Márton eddig publikálatlan és az 1670-es években keletkezett magyar nyelvű versét közli.
Három tanulmány olvasható A sajtó barátja elnevezés alatt. A Péter Mihály – Péter H. Mária szerzőpáros írása az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvosi Szakosztálya által megindított Értesítő című periodikumot mutatja be. Rózsa Mária a Habsburg-monarchia német nyelvű sajtójában publikáló orvosokat tárgyalja, V. Ecsedy Judit közleménye pedig egy 1793-ban megindítani szándékozott, de meghiúsult, soha meg nem jelent újság tervezetét ismerteti. A köszöntő írások következő egysége A minden iránt érdeklődő humanista, ebben a részben öt tanulmány olvasható. Csobán Endre Attila Zsámboky egy 1603-as kiadású munkájának díszcímlapján látható orvosi és alkímiai szimbólumokat tárgyalja, Gazda István a Magyar Tudós Társaság felkérésére Vörösmarty Mihály és Czuzor Gergely által írt és 1848-ban kiadott nyelvkönyveit taglalja, Kovács Eszter pedig Rumer Gergely (1570‒1627) jezsuita szerzetes irodalmi működését vázolja. Magyar László András Műveltség című esszéjéban azt a kérdést boncolgatja, hogy mi okozza a műveltség jelenkori válságát. Kissé lehangoló, ugyanakkor roppant gondolatgazdag és tartalmas írásában a válság alapvető okát abban látja, hogy napjainkban az emberekre nem hasznos munkaerőként és közösségalkotó lényként van szükség, hanem a javak puszta fogyasztójaként. Perjámosi Sándor cikkében a szegedi Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének 1920-as megalakulását és kezdeti működését vázolja.
A szaktanulmányokon túl egy személyes hangú köszöntő is helyet kapott a kötetben. A tomus első szerkezeti egysége A jó barát című, melyben az egykori Eötvös-kollégista társ és barát, a népzenekutató Sárosi Bálint köszönti Dörnyei Sándort, és idézi fel, hogy az ünnepelt az ő munkáját is segítette sajtótörténeti kutatásaival.
Dörnyei Sándor írásainak bibliográfiája, rövidítések jegyzéke, személy- és helynévmutató, valamint a jókívánságaikat küldő személyek jegyzéke teszi teszi teljessé a kötetet, melynek írásai magas szakmai színvonalon gazdagítják a tágan felfogott művelődéstörténeti szakirodalmat, és méltó módon köszöntik az ünnepeltet.