Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulását jelentő 1859. november 23-án megnyíló közgyűlés jelentőségéhez mérten az egész erdélyi magyar nemzetet megmozgató, lelkesítő eseményszámba ment. Ahogy Kelemen Lajos írja száz évvel ezelőtt megjelent munkájában: „Az erdélyi magyarság oly rég szünetelt megnyilatkozásának első alkalmára mindenfelől Kolozsvárra sereglett s … a Vigadó nagytermében, az Unio kimondásának helyén, Erdély színe-java találkozott… A föllelkesűlt közgyűlés gyalog kísérte gr. Mikó Imrét lakására s az ünnepi lakoma a hangulatot a viharosságig emelte. Az alakuló ünnepély az erdélyi magyarság sikerűlt erőpróbája lett…”1
Az egyesület megalakulása nem volt sem akadálymentes, sem előzmények nélkül való, valamint néminemű nézetkülönbség az ügyet pártolókat is megosztotta, főképp a létesítendő szervezet leendő feladatait illetően. Egyesek ugyanis a múzeumi szerepet hangsúlyozták, úgy vélekedve, hogy a tudományművelés megszervezésének feladata az összmagyarság számára Pesten felállított Akadémia hatáskörébe utalandó, mások az erdélyi magyarság sajátos helyzetét kihangsúlyozva fektették le érveiket egy általános tudományos testület alakítása mellett. Az Akadémia titkára, Toldy Ferenc hozta e két célt harmóniába, a két feladatkört úgyszólván egymás komplementereiként határozva meg, állítva a múzeum (úm. test) és az akadémia (úm. lélek vagy szellem) egységének szükséges voltát.2 A célok egységesítésének gyakorlati haszna abban rejlett, hogy az erdélyi magyarság tudományművelő tevékenységét nem támogató abszolutista hatalom könnyebben volt meggyőzhető arról, hogy hagyja jóvá egy múzeum létesítését, mint egy tudományos testületét. Később azután a múzeumi anyag feldolgozása ürügyén lehetett volna tudományműveléssel foglalatoskodni.
Az előbbi, a közös cél felismeréséből adódóan könnyen elsimuló véleménykülönbségen túl a szervezet megalakulásának az osztrák önkényből adódóan jóval valóságosabb, nem oly egyszerűen leküzdhető akadályai is voltak. Többek közt ez az oka, hogy Erdélyben az EME megalakulását megelőzően szinte csírájában elhalt minden hasonló törekvést megfogalmazó kezdeményezés.
Előzmények
Az előzmények között szokás megemlíteni Bod Péter egy a magyar nyelv és a tudományok művelésére alapítandó tudós társaság megalakítására vonatkozó kezdeményezését.3 A fölvetés az 1760-ban megjelenő Isten vitézkedő anyaszentegyháza históriája című munka előszavában látott napvilágot, s egészen visszhangtalan maradt. A következő kísérlet olyan, amely – Benkő Samu szavaival – „a vágyakozáson és tervezgetésen túlmutat”.4 Gr. Batthyány Ignác, erdélyi püspök az 1780-as években előbb tudós társaságot hozott létre Nagyszebenben, majd Gyulafehérváron könyvtárat (Batthyaneum) létesített (1798). A társaság csupán pár évig működött5, a könyvtárhoz kapcsolódó, a tudomány szervezését-terjesztését célzó tervek pedig a püspök halálával dugába dőltek.6
Jelentős, sokáig sikerrel kecsegtető próbálkozás volt Aranka Györgyé, aki az anyanyelvhasználat felkarolására hozta létre 1793-ban az Erdélyi Nyelvművelő Társaságot, ami végül – az államhatalom ellenállásától ellehetetlenülve – 1810-ben feloszlott. A társaság sorsának azonban, ahogy arra Balázs Sándor is felhívja a figyelmet7, megvoltak a maga tanulságai, amelyek az EME alapításakor is jól kamatoztathatóak voltak. Az egyik ilyen tanulság, hogy az államgépezet ellenében csakis önerőből, saját forrásokra támaszkodva hozható létre magyar érdekű tudományművelést célzó egyesület. A másik fontos tapasztalat az volt, hogy nem érdemes homogén egyesülést létrehozni, ahogy Arankáék tették. Ez utóbbiból okulva az 1814-ben az Erdélyi Múzeum folyóiratot megalapító Döbrentei Gábor már öt szakosztály létrehozásával számolt a Nyelvművelő Társulat újraélesztésének tervezésekor. A folyóirat azonban négy esztendőt élt csupán, az „újraélesztési kísérlet” pedig a kancellária támogatása híján megbukott.
Erdélyi Nemzeti Múzeum alapításának tervével rukkol elő 1829-ben a jeles világutazó, Bölöni Farkas Sándor.8 Tervezete, amely a gyűjtemény kialakítását többek között a kötelespéldány-szolgáltatásra alapozta volna, nem talált ekkoriban támogatásra.9
A megalakulás közvetlen előzményei
Gr. Kemény József és unokatestvére, Kemény Sámuel 1837-ben felajánlották könyv- és ásványgyűjteményüket egy Kolozsváron létesítendő Nemzeti Múzeum számára.10 A felajánláshoz, amely 1842-ben országgyűlésileg megerősíttetett és elfogadtatott, utóbb többen is csatlakoztak.11 A következő esztendőben az erdélyi országgyűlés törvénycikkben fogalmazta meg határozatát egy Ferdinánd Múzeumnak (Museum Ferdinandeum) keresztelendő országos múzeum létrehozására vonatkozóan. A gyűjtemény székhelyéül a Kolozsvár főterén található Bánffy-palotát12 jelölték ki. A felsőbb jóváhagyás ugyanakkor, hiába a gesztusértékkel bíró elnevezés, elsősorban az ellenérdekű „szász lobbi” hatására egyre odázódott.13 Új körülményeket teremtett az 1848-as Unió, majd pedig a tragikus végű szabadságharc. Így a kérdés egy időre lekerült a napirendről.
Gr. Mikó Imre színrelépése
Ahhoz, hogy a dédelgetett tervek realizálódjanak, arra volt szükség, hogy egy olyan köztiszteletben álló, jeles személyiség karolja föl az ügyet, aki egyben a császári udvar bizalmát is élvezi. Ilyen volt Mikó Imre gróf, aki a létesítendő múzeum számára felajánlotta kolozsvári kertjét, amely korábban az Akadémia első elnökének, Teleki Józsefnek a tulajdonát képezte.14 Azt mondhatnók, hogy e tényező utólagosan vált szimbolikussá, amikor is az egyesület „Erdély magyar tudományos akadémiájává” nőtte ki magát.15
Az Erdélyi Múzeum és Erdélyi Múzeum-EgyeŹsület megalakítása érdekében 1856-ban közreadott szózatában16 praktikus érvként két célt fogalmaz meg, amelyek közül az egyik megvalósulása hosszú távon jövedelmező, míg a másik egy égető probléma mielőbbi megoldását ígéri. Ami az elsőt illeti: a tragikus végezetű szabadságharc után felálló helyzetben nemzeti érdekké vált a társnépek megnyerése, „jóakaróinkká tétele”, illetve a felettes hatalom meggyőzése arról, hogy jogigényeink megalapozottak, lévén nem vagyunk a többinél alábbvaló nemzet.17 A másik cél a Kemény-gyűjtemény mihamarábbi elhelyezése, ami azért vált sürgetővé, mert az 1855-ben elhunyt Kemény József úgy végrendelkezett, hogy az Erdélyi Múzeum felállításának időpontjáig az általa felajánlott könyvek, kéziratok, oklevelek a pesti Nemzeti Múzeumban őrizendők. 18 A szállítás költséges volta és az értékes anyag megkárosodásának veszélye a kérdés megoldását halaszthatatlanná tette. Mikó, akit az utókor „Erdély Széchenyijeként” emleget, az előző próbálkozásokból is okulva a múzeumalapítást részvények útján képzelte el. A finanszírozásra és a szervezeti felépítésre, működésre vonatkozó javaslatait a már említett szózatában is közzétette.19 1856 májusában szervezőbizottságot hívott össze, amely elfogadott egy alapszabály-tervezetet.20 Hiába volt ugyanakkor befolyásos személy, első kísérletei az uralkodói megerősítés megszerzésére kudarcot vallottak, s végül a történelem közreműködése, Ausztria solferinói veresége kellett ahhoz, hogy a felsőbb jóváhagyás végre megszülessen.21 Persze mindehhez mindenekelőtt arra volt szükség, hogy az erdélyi magyarság a lehetőséget felismerve támogassa egy ilyen intézmény létrehozását, s részvények vásárlásával megfelelő anyagi alapot teremtsen ahhoz.
Ilyen körülmények között, közvetlen előzmények után kerülhetett sor 1859 őszén a fentebb említett ünnepélyes hangulatú, alakuló közgyűlésre, amelyen az Akadémia akkori alelnöke (későbbi elnöke), báró Eötvös József is részt vett.22 Ő és rajta kívül még 23 akadémikus kérte felvételét már ekkor, az induláskor az egyesületbe, ekképpen biztosítva Mikóékat a támogatásukról.23
Az egyesület ekkor lefektetett alapszabályzatában hármas célt fogalmazott meg: 1) múzeum felállítása és fenntartása; 2) a múzeumi anyag tudományos feldolgozása; 3) a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelése és terjesztése.24 A működési szabályzat kulcsszava ugyanakkor, ahogy arra Balázs Sándor is felhívja a figyelmet, a honismeret.25 Ez azonban adott esetben nem csak a magunk megismerését, illetve másokkal való megismertetését jelenti, hanem mindezen túlmutatva a többi nép/nemzet megismerésére irányuló tudományos tevékenység igényét is magában foglalja. Balázs mindezek kapcsán Brassai Sámuel máig érvényes mondását idézi: „Európa sokáig … nem ismert minket. No! Szép tőle nem volt, de vétek sem.”26 A honismeret említett felfogásához kapcsolódik, valamint az egyesület szándékaira jól rávilágít az a tény, hogy bár az EME a magyar nyelvet fogadta el hivatalosnak, nem zárta ki a többi nyelv használatának lehetőségét sem.27 Mindez persze annak is folyománya, hogy a kormány az egyesületet igyekezett nemzeti jellegétől megfosztani, s az országos jelleget ráerőltetni. Mindezek bővebb tárgyalása nem e rövid köszöntésnek szánt írás feladata. Hiba volna ugyanakkor nem megemlíteni, némi betekintést nyújtva a kor viszonylataiba, hogy az EME megalakításának jelentős számban akadtak szász és román támogatói is. Andrei Şaguna ortodox román püspök csakúgy tagja és támogatója volt az EMÉ-nek, ahogy Mikó Imre a Román litteraturai egyletnek.28
A megalakulástól napjainkig
Az egyesületnek a megalakulástól a mai napig húzódó történetét csak körvonalaiban kívánom ismertetni.
A sokat ígérő kezdetek után a 19. században két esemény okozott némi megtorpanást az egyesület fejlődésében. Az egyik a kiegyezés, amelynek megkötésével a szervezet politikai jelentősége nagymértékben csökkent, részvényesei száma megcsappant. 29 A másik az 1872-es kolozsvári egyetem-alapítás. Jóllehet ez utóbbit épp az EME tette lehetővé gyűjteményeinek rendelkezésre bocsátásával és a Mikó-kert egy részének átadásával30, az egyetem tanárai az egyesület működését eleinte semmilyen formában nem támogatták, és még azzal a lehetőséggel sem éltek, hogy az egyesület által éppen nekik kedvezendő, publikálásai lehetőséget nyújtandó elindított időszaki kiadványokban cikkeket jelentessenek meg. A hetvenes évek végére a viszonyok szerencsésen rendeződtek, a tanárok elkezdtek részt vállalni az EME szakosztályainak munkájából. 1905-től az egyesület állami támogatásban részesült, az ettől az évtől az első világháborúig terjedő rövid időszak – Szabó T. Attila megfogalmazásában – az egyesület „virágzási kora” volt.31
Az első világháborút követő időszak az egyesület elleni hajsza, a románosítási törekvések jegyében telt. Az EME még ezekben az áldatlan időkben is támogatta anyagilag az – időközben a románok által birtokba vett – egyetem számára használatra átadott gyűjteményei fenntartását, még ha időközben a tárak vezetésére román tisztségviselőket is neveztek ki, és megvonták az EME ellenőrzési jogát. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy gr. Wass Ottilia jelentős adománya (Kolozsvár főterén található bérháza) folytán megfelelő pénzforrások álltak rendelkezésre.32 Az egyesület a kedvezőtlen körülmények között is folytatta tudományművelő tevékenységét, például előadássorozatok, vándorgyűlések tartásával. Szabó T. Attila ezt az időszakot, amikor az egyesület voltaképp a megszűnt magyar egyetem helyettesítését végezte el, az EME „hősi korszakaként” említi.33
Újabb, kedvező fordulatot az Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatoló második bécsi döntés hozott, jóllehet – ahogy Egyed Ákos fogalmaz – „a fellendülés, amelyre mindenki számított, mégsem következett éppen úgy be”.34 Ez pedig – ugyancsak Egyed Ákos megfogalmazásában – „az új konkurrens intézmények működésének volt a következménye. Ugyanis újra kezdte munkáját a Ferenc József Egyetem, megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet…”35
A főhatalom-váltás, illetve a kommunista hatalomátvétel az egyesület módszeres felszámolását hozta. Ahogy Kiss András írja: „Az érvényesülő nagyhatalmi tehetetlenségi erő következtében a nagy szláv birodalom expanziós politikája annyiban változott, hogy az expanziót és hegemónia törekvést jól szolgáló „kommunista”, illetve „internacionalista” jelzőket főleg kifelé kamatoztatta, de a hatalmi körébe került területeken kíméletlenül valósította meg mind a politikában, a társadalmi és intézményi rendszerben az etatista nagyhatalomba történő integrálódást és az alárendelést annak érdekeinek.”36 Az egyesület eleinte a sajtó nemtelen támadásainak kereszttüzébe kerül. A vezető posztokra a hatalom a saját embereit ülteti. A végszó 1950. február 12-én hangzik el, amikor az illegitim vezetés hivatalosan is kimondja az egyesület feloszlatását.37 Jóllehet az EMÉ-n kívül a hasonló más intézmények is ugyanerre a sorsra jutnak az országban, a különbség mégis lényegbevágó, hiszen utóbbiak állami alapokon más nevek alatt újraszerveződnek és továbbra is a – román – nemzeti érdek szem előtt tartásával folytatják tevékenységüket, míg a magyar kisebbségnek intézményi háttér nélkül kellett kultúráját, nyelvét, végső soron létezését fenntartania.38
1990-ben az egyesület magát az 1950 előtt működött intézmény jogutódjának tekintve alakul újjá. A jogfolytonosság a 2007. március 14-i közgyűlésen újból kimondatott, megerősíttetett.39
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi elnöke Egyed Ákos történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Nyolcvanadik születésnapját éppen az alakuló közgyűlés (1859. november 23–26.) 150. évfordulójának egyik napján (2009. november 25.) ünnepli.
Isten éltesse őt és az általa elnökölt Egyesületet!
Jegyzetek
1. KELEMEN Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesűlet multja és jelenje. Kolozsvár, EME, 1909. 11. p.
2. KÁNTOR Lajos (közzéteszi): Hidvégi gróf Mikó Imre szózata 1856-ban az Erdélyi Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakítása érdekében. Kolozsvár, EME, 1931. 16. p.
3. SZABÓ T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai. Kolozsvár, EME, 1942. 6. p.
4. BENKŐ Samu: „Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve”. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület budapesti bemutatkozása. Bp., MTA KSZI, 1995. 4-7. p.
5. Uo. 5. p.
6. SZABÓ T., 8. p.
7. BALÁZS Sándor: Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben. Kolozsvár, Kriterion, EME, 2007. 8. p.
8. http://www.bibl.u-szeged.hu/exhib/boloni/boloni.html
9. KELEMEN Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Kolozsvár, Kriterion, 2006. 131. p.
10. KÁNTOR, 8. p.
11. Uo. 10–11 p.
12. http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1nffy-palota_(Kolozsv%C3%A1r)
13. SZABÓ T., 21–22. p.
14. KÁNTOR, 18. p.
15. EGYED Ákos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár, EME, 2009. 3. p.
16. KÁNTOR, 4–21. p.
17. KÁNTOR, 6. p.
18. Uo. 7. p.
19. Uo. 19–21. p.
20. EGYED Ákos: Gróf Mikó Imre, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítója. In: Gróf Mikó Imre emlékülés. Kolozsvár, EME, 2006. 23. p.
21. Uo. 36. p.
22. KELEMEN 2006, 152. p.
23. EGYED 2006, 27. p.
24. EGYED 2009, 4. p.
25. BALÁZS, 13. p.
26. Uo. 13. p.
27. Uo. 15. p.
28. Uo. 16. p.
29. SZABÓ T., 30. p.
30. Uo. 31-32. p.
31. Uo. 41. p.
32. Uo. 47–48. p.
33. Uo. 52. p.
34. EGYED 2009, 10. p.
35. Uo.
36. KISS András: Más források – más értelmezések. Marosvásárhely, Mentor, 2003. 383. p.
37. Uo. 390. p.
38. Uo. 386. p.
39. EGYED 2009, 3. p.