A magyar bibliográfia történetében kiemelkedő helyet foglal el a kétszáz éve megjelent Magyar Könyvesház, Sándor István könyvészete. Természetesen vitathatatlan tény, hogy mára már “csak” tudománytörténeti forrás, a napi gyakorlati munkában közvetlenül nem, vagy alig lehet felhasználni. Hosszú évtizedekig, a 19. század végéig azonban ez az összeállítás jelentette minden fogyatékossága ellenére a retrospektív magyar nemzeti bibliográfiát; időrendi szerkezeti felépítésében pedig mai szemmel nézve is korszerű volt. Sándor István könyvészetével lezárt egy közel száz éves korszakot, összegezte mindazt amit a 18.  század a hazai bibliográfiában felmutatott, ugyanakkor felismerte, hogy a nemzeti kultúra és tudomány a továbbiakban csak módszeres előmunkálatok után építhető tovább. Ezekhez az alapkutatásokhoz kívánt maga is hozzájárulni többek között november 20-án Debrecenben tartott ülésén elhangzott előadás bővített változata.a Magyar Könyvesházzal és a megalapítandó Tudós Társaság működésére szánt jelentős összegű végrendeleti adományával.

Sándor István a felvilágosodás korának embere volt, a mai értelemben vett szaktudományok kialakulása előtt tevékenykedett. Ma azt mondanánk róla, hogy polihisztor, hiszen számon tartja működését az irodalomtörténet és a nyelvtudomány, újabban pedig mint a hazai művészettörténeti gondolkodás egyik korai képviselőjét tárgyalja személyét a szakirodalom. És természetesen ő – Szinnyei József meghatározása szerint – az első magyar bibliográfus. Talán sokoldalúsága és a kor, a 18. század végének és a 19. század elejének átlag magyar értelmiségijéhez képest sokkal kedvezőbb anyagi viszonyai okozták, hogy kortársai egy része némi fenntartással kezelte munkásságát, nem tekintették magukkal teljesen egyívásúnak a formálódó itthoni szakértelmiség képviselői. Schedius Lajos, 1792-től a pesti egyetemen az esztétika és a nyelvészet professzora az általa szerkesztett Zeitschrift von und für Ungarn című folyóiratban a Magyar Könyvesházról közölt bírálatában írja: “Herr von Sándor, der in Wien ein beneidenswerthes Leben im Schoosse der Musen führt”[2], vagyis Sándor úr, aki Bécsben a Múzsák ölében folytatja irigylésre méltó életét. Az ironikus megjegyzés a munkájából, tanári fizetéséből éppen csak boldoguló professzoré, címzettje pedig a vagyonából élő irodalmárkodó úr. Vagy hivatkozhatunk Kazinczy Ferencre; személyes találkozásuk felidézésében Döbrentei Gábornak írott levelében is érezhető az új szellemű irodalmár és a régi vágású, részben műkedvelő Sándor eltérő személyisége”Ismerem magát egyszeri látás után; ismerem s bírom könyvházát és sokféléjét. Ezek felől azt szoktam mondani, hogy igen derék és felette rossz munkák; s ezt sok ember meg nem tudja, meg nem akarja érteni. [.] (Midőn 1808. októb. Bécsben nála voltam, azt a megjegyzést tettem, hogy ő éppen oly mozdulatlanul ült az egész vélem létel alatt mint én mozongva; ő orientálisnak látszott, én olasznak. Úgy ült ott mintha attól tartott volna, hogy minden szavát, minden mozdulatát lesném. Félve szólott, mérte minden szavát. Én szabadon, mintha régi, mintha mindennapi barátommal voltam volna.) Ő nemeslelkű ember. Révaival, midőn Bécsben mulatott, hogy a cs. Bibliotékából a régi magyar bibliát excerpálja, kiírja, és midőn ez csak a misélés taxájából élt, sok jót tett. Munkáiban (sok félék) sok jó van a filológiára s régibb könyvek ismeretére nézve, csakhogy a munkákat meg kell olvasni s állításait rostálni.”[3] Sándor István Schediushoz, Kazinczyhoz mérve valóban műkedvelő volt és nem volt akkora vagyona sem, hogy mint mecénás vagy intézményalapító gróf Széchényi Ferenchez vagy gróf Teleki Sámuelhez hasonló általános megbecsülés és tekintély övezte volna életében. Az átütő tehetség hiánya és introvertált, nem éppen karizmatikus személyisége együttesen okozták, hogy kortársai inkább szándékait, mint eredményeit méltányolták. Kissé kívülállója maradt a kor nagy történéseinek, nem ő volt valódi organizátora az irodalmi és tudományos életnek. Az utókor kétségtelenül méltányosabb volt Sándor munkásságának megítélésében; az Akadémia egyik alapítójaként nevét megörökíteni rendelte el az 1827. évi 12. tc., az MTA épületén elhelyezett dombormű hirdeti nemes tettét és Toldy Ferenc 1851-ben a “régi magyar irodalom körül kitűnő érdemű Sándor István”emlékezetére ajánlotta az egyik XVI. század eleji magyar nyelvemléket, a mai Sándor-kódexet.

Táguló horizontok: Luka – Bécs – Európa

Életéről Szinnyei Józseftől tudjuk a legtöbbet,[4] az újabb kutatások csupán egy-két adattal gazdagították biográfiáját. A tekintélyes Sándor-família sarja volt, a család egyik ága a grófi címet is megszerezte. A családi birtokon, a Nyitra vármegyei Lukán született 1750-ben, keresztelésének napja augusztus 11. A falu határos volt Csejtével, ahol Báthory Erzsébet rémtetteiről suttogtak a környékbeliek még Sándor István gyermekkorában is és könnyen lehet, hogy a gyerekként hallott históriák hozzájárultak történelmi érdeklődésének kialakulásához. Csejtéről és Lukáról egy 1825-ös hangulatos leírásban olvashatunk: “Az írtózattal telt tekintet, de a vízi út is elfordul a vérrel befröcskölt szikláktól kelet felé, amennyire csak engedik a hegyek, de végül visszaparancsolja a domb, amelyen Luka áll a Sándor-féle kastéllyal, amelynek dombjáról minden irányban be lehet látni az itt elszélesedő völgyet, és ráadásul a szem gyönyörűségéért nem kell a kényelem feláldozásával fizetni. A falut egy szakadék rejti, egyik oldalról sem látható, akárhonnan jön is az ember, mindig csak a kastély ötlik szemébe. Egy érdemes magyar író, Sándor István tulajdona volt, de ő csak évenként egyszer látogatott el ide néhány napra, mert csakis a tudománynak élt, és sok évvel ezelőtt Bécset választotta lakhelyéül, nem lelte örömét a vidéki élettel járó foglalatoskodásban.”[5] Mednyánszky Alajos leírása nemcsak hangulatos, de hősünk későbbi életútjáról is felvilágosít. A korán árvaságra jutó fiú rokonai gyámsága alá került, főleg családja nőtagjaival adódott számtalan konfliktusa – feltehetően ekkoriban alakult ki személyiségének nőellenes vonása; megrögzött agglegény volt, némi különcködéssel[6]; viszont útirajza tanúsága szerint bizonyos érdeklődéssel figyelte az “örömleányok” (ő honosította meg nyelvünkben a kifejezést) működését.

Tanulmányait a nyitrai piaristáknál kezdte, Pozsonyban a jezsuitáknál folytatta[7] majd Nagyszombaton lett az egyetem hallgatója. Iskolai tanulmányai alatt tökéletesítette magyar tudását, Szinnyei szerint ugyanis Lukán elsősorban szlovákul beszéltek családjában. Sándor diákként bigott katolikus nevelésben részesült, olvasmányai hatására vált később a vallási türelem és a felvilágosodásra egyébként jellemző antiklerikalizmus képviselőjévé. Úti beszámolójában a meggyalázott konstanzi Husz-szobor kapcsán idézi fel diákkori emlékét, miszerint Pozsonyban a Luther-szobrot”gyakorta magam is megpöktem”.[8]

Nagykorúságát elérvén, 1774-ben átvette birtokrészét, 3101 holdat. Hajlamai, érdeklődése azonban nem a gazdálkodás felé vonzották, a tekintélyes birtok jövedelme lehetővé tette, hogy személyiségének inkább megfelelő életformát alakítson ki. Az 1770-es években Lukán kezdte meg irodalmi működését és építette ki kapcsolatait a kor szellemi életét meghatározó személyekhez, mozgalmakhoz. Amikor megindult az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó, előfizetője lett és szerkesztőjével levelezni kezdett.[9] Kókay György felvetése szerint elképzelhető, hogy Rát Mátyás bibliográfiákat hiányoló cikkei miatt fordult érdeklődése a könyvészetekhez.[10] Megkereste Batsányi Jánost, a költő írta 1791. március 12-én Kassáról báró (később gróf) Ráday Gedeonnak: “Innét egy új társunk támadt, azaz olyan hazafi társ, aki gyarapítani akarja gyűjteményünket a maga munkáival. Ez egy Nyitra vármegyei földesúr, Sándor István.”[11] Első írásait ezekben az években tette közzé, sok kortársához hasonlóan kezdetben ő is átültetésekkel jelentkezett. 1778-ban Pozsonyban és Kassán Landerernél publikálta a maga korában népszerű német író, Christian Fürchtegott Gellert regényének fordítását névtelenül G** nevezetű svédi grófnénak rendes történeti egy juhászi játékkal egyetemben címmel. A magyarítás nem volt jó, Sándor küszködött a nyelvvel, még nem uralta azt, Bessenyei György a következő évben A Holmiban kemény szavakkal bírálta.[12] Később kiderült, hogy néhány évvel korábban már megjelent Tordai Sámuel átültetésében a regény magyarul – ráadásul az a fordítás jobb, élvezetesebb volt.

Sándor bibliográfiai érdeklődésének ez a munka fontos dokumentuma. Fordítása közreadásával abban reménykedik – írta -, hogy “únalmas óráját sértődése nélkül az Olvasónak el-mulathatom”, vagyis hasznos, örömteli időtöltést akart szerezni. Most még kevés ilyen könyv akad nyelvünkön, de “vannak mindazonáltal közülök némellyek, kik valamint nyelvünket nagyon ki-ékesítették”, ezért közzétette azon magyar köteteknek az adatait, amelyek olvasása további hasznos elfoglaltságot jelenthet. 46 mű címleírását adta meg, ezzel az egyik első ajánló bibliográfiát készítette el. A jegyzék pontatlan (Zrínyi például Györgyként olvasható) de első produktuma az összeállító bibliográfiai életművének. Sándor számára a bibliográfia ekkor még csak annyiban volt érdekes és fontos, amennyiben a magyar irodalom megismerését, az olvasás népszerűsítését szolgálja. Ahogyan tágult felfogása az irodalomról és bővültek ismeretei a nemzeti művelődés egészéről, úgy fejlődött bibliográfiai koncepciója is. Az 1778-as összeállítás végén kijele”i: “Nem kételkedem, hogy még többen találkozzanak, kik a’ mi nyelvünkön írott Munkákban méltó ditséretet meg-érdemlik, nékem azonban egyebeket említeni a’ Történet-Írókon kívül nem vala fel-tett tárgyom.”[13] A kis jegyzék tehát még nagyon távol van a Magyar Könyvesház felfogásától. Az irodalmat itt még pusztán olvasmányként értelmezi, később válik az irodalom a nyelv kifejezőjévé és a nemzeti művelődés elsődleges lényegévé.

Fordításokkal később is jelentkezett, ezek már kétségtelenül sikeresebbek voltak. 1786-ban Pozsonyban jelent meg a Rabnernek szatírái, vagyis gúnyolódó beszédei, Gellertnek egy vígjátékával egyetemben, 1792-ben Győrött hagyta el a sajtót Ovidius Metamorphosisa Az orras Ovidnak deákból fordított változásai címmel. A kötetet a költő életrajzával és tárgymutatóval látta el, függelékében pedig egyéb versfordításait publikálta. A két kiadvány között szintén Győrött egy rövidebb munkát tett közzé: Jelky Andrásnak egy született magyarnak történetei címen népszerűsítette 1791-ben a kalandos sorsú bajai szabólegény eredetileg németül megjelent históriáját.

Az 1780-as évek közepén Bécsbe költözött. Olvasmányai nyomán elmélyülő műveltsége, táguló világképe immár szűknek érezte Lukát és nyilvánvalóvá vált számára, hogy irodalmi terveit csak egy igazi kulturális centrumban tudja megvalósítani. A császárvárosnál ekkor még erre alkalmasabbat aligha találhatott volna. Egyike lesz a bécsi magyar körnek, annak a váltakozó létszámú, összességében mintegy 40-50 fős értelmiségi csoportnak, amely a kultúra és a tudomány polgári és nemzeti megújítását tűzi maga elé célul.[14] Rendszeres olvasója a Hofbibliotheknak, ott ismerkedik meg többek között a régi magyar irodalom Bécsben található emlékeivel. Ferenczy János egyik, Horvát Istvánnak 1808-ban írt levelében számol be arról, hogy volt az udvari könyvtárban és “az őrzőtül értettem, hogy Sándor több régi magyar kéziratot íratott le.”[15] Nyilván e könyvtár gazdagsága, tudományos jelentősége nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy általánosságban is foglalkozott a könyvgyűjteményekkel, felismerte kulturális és tudományos jelentőségüket. A Sokféle egyik írását A’ Könyvestárokról írta.[16] A könyvtár annak, aki tanulni akar, felettébb kedves lehet, midőn azon könyvet, melyet keres, legottan feltalálhatja – foglalja össze az intézmény lényegét. Írásában beszámol arról, hogy Európában “négy ezer nyitott Könyvestárakat” számlálnak. Értékes magánkönyvtárát feltehetően még Lukán kezdte kialakítani, de Bécsben számos ritkasággal gyarapította. Egyik különlegességéről nem kis büszkeséggel részletesen írt. Pesti Gábor 1536-ban Bécsben megjelent Aesopus-fordítását saját példányából ismertette és a gyűjtő elégedettségével tudatta az olvasóval, hogy Bécsben vette Blumauertől egy körmöci aranyon.[17] Bár gyűjtő volt, féltett ritkaságait mégsem zárta el. Az Aesopus-kötetet például kölcsönadta Görög Demeternek – legalábbis ezt mondta Ferenczy Jánosnak, amikor az elkérte tőle a nyomtatványt.[18]

Sándor sokirányú érdeklődését jelzik gyakori külföldi utazásai is. 1785 telén Felső-Olaszországba utazott, 1786 tavaszán Németországon át Franciaországba és Angliába látogatott, 1787-ben Prágán és Drezdán keresztül Berlint kereste fel, 1791-ben pedig Svájcban gyűjtött tapasztalatokat. Úti élményeiről 1793-ban jelentette meg beszámolóját neve feltüntetése nélkül Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címen. Friss, eleven szemlélet, a részleteket illetően jó megfigyelőképesség jellemzi a könyvet. Ekkor már valóban a felvilágosodás, a haladás híve, a magyarországi viszonyokat tágabb összefüggéseiben vizsgálja, szeretné megosztani tapasztalatait hazai olvasóival és ezért következetesen felhívja a figyelmet az ipar és a mezőgazdaság megannyi átvehető újdonságára. A kötetben rendre beszámol a külföldön található magyar művelődéstörténeti emlékekről is és a felkeresett gyűjteményekről: könyvtárakról, múzeumokról. Csaknem 30 bibliotékáról olvasható rövid leírás úti beszámolójában[19], de egyes könyvtárakról majd a Sokféle hasábjain önálló cikket publikál.

Ez a kötete is Győrött jelent meg a Streibig-féle nyomdában. Sándor István még 1782-ben került kapcsolatba Révai Miklóssal, a nyelvésszel, aki azokban az években a városban élt. Sándor anyagilag támogatta őt, Révai viszont gondozta és sajtó alá rendezte műveit; nyelvészeti ismeretei elmélyülésében nyilván komoly szerepe volt. Szintén Streibig nyomdájából kerültek ki 1801-ig a Sokféle kötetei. A kiadvány irodalmi bizonyítéka Sándor enciklopédikus érdeklődésének. Összes közleményét ő írta, a felvilágosodás ismereteket terjesztő buzgalma jegyében szinte minden kérdésről publikált benne hosszabb-rövidebb cikket. A Sokféle fogadtatásáról, elterjedtségéről nehéz reális képet alkotni, első két kötetéről ugyanis utánnyomás készült 1806-ban Streibig műhelyében,[20] ez azt sugallja, hogy népszerű kiadvány volt, ugyanakkor nagy eladhatatlan készletekről értesülünk egyik leveléből. A Sokfélének 1801-ig egyébként nyolc kötete jelent meg, Sándor 1808-ban még négy kötetet kiadott belőle, de a 9-12. tomus már Bécsben hagyta el a sajtót. Nem tudni, melyik kötetekből volt nagy készlete, de tény, hogy Horvát Istvánnak 375 példányt ajándékozott azzal, hogy ossza szét barátainak, könyvárusoknak, “mivel én a munkáimon nem akarok nyerészkedni, sőt veszteségemmel is a Hazámnak szolgálni kívánok” – írta.[21]

Kezdetben a Sokféle köteteiben rövid, helyenként anekdotikus írások jelentek meg a legkülönfélébb kérdésekről, később egyre inkább terjedelmes nyelvészeti és irodalmi cikkek, valóságos tanulmányok olvashatók hasábjain. Természettudományos és technikatörténeti szempontból Batári Gyula elemezte a vállalkozás korai évfolyamait[22], régészeti, numizmatikai, történelmi és művészettörténeti közleményeit Papp Júlia mutatta be[23], nyelvtudományi írásait Éder Zoltán méltatta.[24] A Sokféle nyelvészeti közleményei vezettek 1808-ban Bécsben kiadott monumentális szótárához, a Toldalék a Magyar-Deák Szókönyvhöz, amint végsőször jött ki 1767-ben és 1801-ben című kötethez. A szótár 15000, többségében addig még nem regisztrált kifejezést tartalmazott. Sándor István e munkája – Gáldi László megállapítása szerint – fordulópontot jelent a magyar lexikográfia történetében.[25] A hazai nyelvtudomány számon tartja nyelvújítói munkásságát is, ő alkotta meg többek között a következő szavakat: állvány, bérkocsi, betűrend, emeltyű, fegyház, jelkép, őrmester, örömleány, postaház, szabvány. Gáldi Lászlót idézve: “Mindaddig, amíg e szavakra nem akad korábbi adatunk, Sándor Istvánt legjózanabb, legszerencsésebb kezű nyelvújítóink közé kell soroznunk.”[26]

A Sokféle azonban témánk, a bibliográfus Sándor István szempontjából is kiemelkedő.

A “kultúrbarbarizmus” hamis vádja ellen

A Sokféle hasábjain jelentek meg Sándor első igazi bibliográfiai összeállításai és könyvészeti koncepciójának bővülése is nyomon követhető a kiadványban közölt cikkeiben. A császárváros pezsgő szellemi élete nemcsak műveltsége, világképe tágulását jelentette, hanem szintúgy a kellemetlen szembenézést a külföldi tükörrel; azzal, hogy a magyar irodalom és kultúra mennyire ismeretlen a nagyvilág előtt. A Sokféle X. kötetében publikált cikkében[27] írja le azt az esetet, miszerint egy bécsi társaságban vacsorázott, amikor egy németalföldi utazó kijelentette: a magyarok mindössze 30 éve írnak magyarul és vannak magyar könyveik. Sándor ekkor felállt, hazament lakásába, majd kis idő múlva visszatérve szó nélkül letette az asztalra Pesti Gábor fentebb említett 1536-os Aesopus-fordítását. A társaságot meggyőzte, de nyilvánvalóvá vált számára, hogy a nemzeti kultúra külföldi megismertetéséhez módszeres munkára van szükség. De azt is tapasztalnia kellett, hogy nemcsak a külföld tájékozatlan a hazai szellemi életről. 1797-ben jelent meg a lőcsei születésű Johann Christian Engel történetírónak, azokban az években az erdélyi kancellária tisztviselőjének munkája Geschichte des ungarischen Reichs und seiner Nebenländer című műve, a következő esztendőben pedig Schwartner Márton pesti egyetemi tanár publikálta Statistik des Königreichs Ungarn című összeállítását. Mindketten azt állították, hogy a magyar írók száma mindössze ötven. Sándor a bécsi Magyar Hírmondó 1799-es évfolyamában négy folytatásban tette közzé A Magyar Országi Írók 50-nél jóval többen vagynak című vitacikkét.[28] 156 magyarul író szerző nevét közölte cáfolatul, ráadásként további 40 “deák nyelvbéli s még most is élő” írót említett. A cikkben Sándor beszámolt készülő bibliográfiájáról: “Eleinten olly szándékkal valék, hogy az Íróknak munkáikat is fogom egyszersmind említeni, de mivel ez sokra terjedett volna, s azon kívül is feltettem magamban, hogy a magyarúl írott s ki-adott Könyveket rövid idő múlva, a ki jövéseknek ideje szerént, a Magyar Könyvház nevű munkámban, egyről egyre akarom emlegetni, ez okból azt mostan szükségtelennek tartom.”[29] Sándor bibliográfusi munkásságának megkezdésében a gyakorlati és a tudományos indítékok mellett komoly szerepe volt a külföldi téves vélekedések cáfolatának, a “kultúrbarbarizmus” vádja elleni harcnak – annak, ami mintegy száz évvel korábban Czvittinger Dávidot is munkára ösztönözte. Az 1799-es vita hozta meg számára Virág Benedek elismerését, a poéta 1801-ben versben köszöntötte, a “Minervánk védője” címmel ruházta fel, s kérte: “Vess a’ hamisság ellen erős paist/ S megszégyenül.”[30]

A Sokféle kisebb-nagyobb írásai között rendszeresen olvashatók könyvészeti apróságok. Megemlíti, hogy az első magyarországi nyomtatvány 1473-ban Budán jelent meg[31], felveti, hogy mivel most még kevés a magyar nyelvű könyv, a régebbi magyar nyelvű munkákat “is lehetne rostába venni”, vagy pedig “más nyelvű könyveket is, melyek Hazánkban időről időre”világot látnak.[32] Terjedelmes publikációban ismertet néhány XVI. századi magyar nyelvű kötetet, például Komjáthy Benedek Szent Pál-fordítását, hírt ad Pesti Gábor Új Testamentumáról és a birtokában lévő Aesopous-kötetről.[33] A Sokféle ugyanezen évfolyamában tette közzé bibliográfiáját A 16-dik században nyomtatott Magyar Könyvek címmel.[34] Első részében az 1532-1598 közötti évekből 82 mű leírását publikálta. Forrásairól, munkamódszeréről ad felvilágosítást következő megjegyzése: “Ezen említett könyveknek tsak egy kis részét szemeimmel láthattam, a többit Horányi, Benkő, Veszprémi s egyéb érdemes írók könyveiből találtam.” A jegyzék második részében “A következendőket néhai Kornides Bibliotékájának katalógusában találtam feljegyzeni” bevezető mondat után 22, 1571 és 1599 közötti kötet adatát foglalta jegyzékbe. Sándor kifejezte reményét, hogy kezdeményezésének lesz folytatója és elkészül a XVII. századi könyvek bibliográfiája is.

Nyelvészeti jellegű bibliográfiát, mai értelemben véve szakbibliográfiát is publikált. Nyilvánvalóan a Magyar Könyvesház “melléktermékeként” jelentette meg “A Magyar Nyelv és Szókönyvekről” elnevezésű összeállítását.[35] A könyvészet időrendi szerkezetű és a nyelvtanokat, a helyesírással foglalkozó munkákat valamint a szótárakat veszi számba. Egyes, korábban már ismertetett munkákkal később bővebben, általában nyelvészeti szempontból is foglalkozott. A Sokféle III. kötetében megjelent írásához[36]1798-ban fűzött kiegészítéseket Egynehány régi Magyar Könyvnek esmértetése címmel.[37] Ezúttal roppant részletesen, főleg nyelvtörténeti megközelítésből tárgyalta a korábbi írásában már bemutatott könyveket, illetve – az udvari könyvtár példánya alapján – Sylvester János 1541-es Új Testamentum fordítását, az 1554-es Tinódi-féle Krónikát, Draskovics György 1561-ben Bécsben napvilágot látott teológiai munkáját és az 1590-es teljes Bibliát, Károli Gáspár fordítását elemezte. Két újabb XVI. századi és egy XVII. századi nyomtatványt mutatott be Heltainak, Pétsinek és Fűsösnek könyvekről szedett jegyzeteim című cikkében.[38] Az írás Heltai Gáspár 1575-ös Krónikáját, Pécsi Lukács 1598-ban kiadott elmélkedéseit és Pataki Füsüs János Bártfán 1626-ban megjelent fejedelmi tükrét ismerteti.

Könyvek, könyvtárak iránti érdeklődését mutatja, hogy önálló cikkben taglalta Mátyás király könyvtárát[39], hírt adott Thuróczy János Krónikájáról és több alkalommal utalt a Képes Krónikára.[40] Külföldi utazásán Brüsszelben, az Udvari Könyvtárban látta a Mátyás király könyvtárából származó misekönyvet, a Sokféle egyik írásában részletesen bemutatta a művet.[41] Angliában felkereste a canterburyi érsek lambethi könyvtárát, az ott megcsodált missálét a Bibliotheca Corvinából származóval vetette össze.[42] A bécsi udvari könyvtárban őrzött kéziratos és nyomtatott magyar nyelvészeti és történelmi forrásokat is számba vette. A ma Bécsi Kódexnek nevezett, de 1932 óta Budapesten található XV. századi kéziratos magyar nyelvű részleges bibliafordítást Bátori László pálos szerzetes munkájának tulajdonította[43], Két régi könyveinkről című terjedelmes írásában[44] pedig Anonymus Gestáját és az 1550-ben Kolozsvárott kiadott Ritus explorandae veritatist mutatta be.

Sándor István szorgalmas munkával roppant terjedelmes anyagot gyűjtött össze a Sokfélében. Tény azonban, hogy a szintézisre nem vállalkozott, megmaradt a forrásfeltárásnál, az adatok néha nem kellő rendszerezettséggel történő közreadásánál. Talán nem érzett kellő felkészültséget magában az összefoglalásra, talán alkata miatt választotta ezt az utat. Mindenesetre már 1791-ben a kutatások intézményesülését kívánta[45] Az óhajtandó Magyar új könyvekről című írásában. Korszerű szótár kiadását sürgette, indítványozta a régi magyar versek megjelentetését, a hazai történelem összefoglalását javasolta, felvetette az okleveles emlékek publikálását, hiányolta Magyarország vármegyéinek leírását, szorgalmazta egy numizmatikai áttekintés elkészítését, de felfigyelt arra is, hogy nincs magyar “természethistória”. Egy másik cikkében a kritikaírás fontosságát hangsúlyozza, a jénai Litteratur Zeitung mintájára egy olyan szemle indítását veti fel, amelyik ismerteti is a könyveket, mert a puszta cím az olvasót könnyen félrevezeti.[46] Egyik írásában közreadott gondolata bizonyos értelemben életműve kulcsmondatának, mintegy ars poeticajának is tekinthető. Korábban szó volt róla, hogy Bessenyei első fordítását éles szavakkal támadta. A Sokféle hasábjain közvetve válaszolt bírálójának, némileg sajátos logikával, de munkássága megértése szempontjából fontos elvet kifejtve. Cikke A rosszúl írott magyar könyvekről címmel jelent meg[47] és leszögezte: “A rosszúl írott munkák bosszantják az ahhoz értő magyarokat s egyszersmind arra ösztönzik, hogy a hazának jobbal kedveskedjék.” Lényeges és fontos tételt fejtett ki cikkében: azt, hogy a nem tökéletes, helyenként vitatható mű katalizátor szerepet tölthet be a szellemi életben, ezért el kell kezdeni valakinek a munkát és majd hivatottabbak folytatják azt.

Sándor kétségtelenül gondolt a hivatottabbakra, még 1793-ban elkészített végrendeletében 10 000 Ft-ot hagyott a megalapítandó Tudós Társaságra. Akart-e valamilyen szerepet betölteni egy tudományos társaságban, nem tudjuk. Amikor barátja, Révai Miklós 1790-ben elkészítette egy akadémia tervezetét, a felveendő 46 tag között nem említette Sándor Istvánt. Szinnyei József szerint ennek valószínűleg közismert szerénysége volt az oka, “bizonyosan tiltakozott jelöltsége ellen.”[48] Elképzelhető, de Révai a négy osztályra tagolódó társaság rendes tagjai közé elsősorban olyan személyeket kívánt beválasztani, akik szakterületükön hivatásszerűen dolgoztak volna.[49] Papp Júlia feltételezi, hogy valószínűleg Sándor István volt a kiírója annak a pályázatnak, amely 1810-ben jelent meg a Hazai és Külföldi Tudósításokban és így hangzott: “Mire fordíthatná egy éltes Hazafi, kinek sem attyafiai, sem maradékai nintsenek, legnagyobb haszonnal az ő 100,000 Forintig való vagyonát?”[50] 53 válasz érkezett a szerkesztőségbe és elkezdődött egy tudományos és irodalmi folyóirat létrehozására irányuló szervező, előkészítő munka. A nagyszabású tervet a napóleoni háborúkat követő pénzdevalváció hiúsította meg, amely Sándor Istvánnak is komoly károkat okozott.

A Magyar Könyvesház és forrásai

Sándor nevének fenntartója és legismertebb munkája a Magyar Könyvesház, bibliográfiájával vitathatatlanul lezárt egy szakaszt a hazai könyvészet akkor már mintegy száz éves fejlődésében. A Könyvesházzal a hazai tudományosságban véget ért a biobibliográfiák korszaka és elkezdődhetett – igaz, csak évtizedekkel később – a “tiszta”, a modern értelemben vett retrospektív magyar nemzeti bibliográfia létrehozása. Bizonyos értelemben egyébként vele is az történt, ami korábban és később is sokakkal, vagyis munkásságából az vált igazán ismertté, amit maga mintegy mellékesnek, nem a legfontosabbnak tartott.

A kötet 1803 nyarán jelent meg Győrött Streibig műhelyében. Előbeszédében megindokolta címadását. Hogy nem “Könyvház”-nak nevezte, annak oka, hogy meg akarta különböztetni Molnár János 1783-1804 között megjelenő Magyar Könyv-ház című 22 kötetes enciklopédikus munkájától, amely egyébként Sándor Sokféléjének egyfajta előképe volt. De nyelvészeti érveket is felsorolt címválasztása mellett, a régiek a bibliotékát “Könyvesház”-nak mondták és a magyarban azt mondjuk: Halastó, Énekeskönyv stb. – fejtegette.[51]

Kötetének céljaként a következőket említi. Az érdeklődő megismerheti belőle, kik, mikor és hol fogtak “Nyelvünk míveléséhez ‘s tsinosításához”. Be kívánja bizonyítani, hogy voltak és vannak íróink, a nyelv a századok során ugyan változott, de a mostanitól eltérő módon írók is magyarok voltak és magyarul írtak. Utal a könyvek roppant nagy pusztulására, de nem igaz az az állítás, hogy régen nem voltak világi írók. Név szerint említette Bessenyeit, aki a Magyar Nézőben azt taglalta, hogy “profanus magyar írók nem is voltak”. “Hogy ez Nemzetünk betsületére nem mind igaz – írja – azt ez a’ könyvesházom is elegendőképen meg fogja mutatni.” El kell kezdeni végre a gyűjtést – folytatja gondolatmenetét -, mert minél tovább halasztjuk azt, annál több könyvünk merül feledésbe.

A Magyar Könyvesház gyűjtőkörével kapcsolatban leszögezi: “itt tsak olyan könyveket fogok említeni, mellyek vagy egészen, vagy nagyobb részről Magyar Nyelven készültek, vagy pedig az eredeti deák Munka mellett egészen magyarúl is megjelentek” vagyis értelemszerűen számba vette a külföldön kiadott magyar nyelvű munkákat is. Utóbbi kitétele arra utal, hogy az eredetileg latin nyelven megjelent művek későbbi magyar fordításait szintén regisztrálta. Felvette a kisnyomtatványokat, sajátos elnevezésével a “Vakarékokat”, mert azok is lehetnek nevezetesek, ugyanakkor nagyon könnyen elkallódnak. Kihagyta viszont a kalendáriumokat, saját korábbi tételével némileg ellentétben, mert ez a nyomtatványfajta is ritka, hiszen általában nem őrzik meg. Azonban kivételt tett azokkal a kalendáriumokkal, amelyek régen jelentek meg vagy mellékletük miatt jelentősek.

Legtöbb bírálat kortársai és az utókor részéről leírásai miatt érte bibliográfiáját, Szinnyei megfogalmazása szerint könyvcímei teljesség dolgában a jelenlegi könyvkereskedői jegyzékekkel sem állják a versenyt. Az elmarasztalás vitathatatlanul jogos. Persze maga is tisztában volt azzal, hogy nem elégségesek, helyenként hiányosak tételei. Okát azzal magyarázta, hogy “némelly említendő könyvet nem láttam, hanem tsak mások után hozom elő.” Egységesített, de lefelé, negatív irányban, vagyis azoknál a könyveknél is rövidített leírást adott, amelyeket kétségtelenül példányról, autopszia alapján írt le. Ezt meg is indokolta: “Ámbár a XVI. századból való némelly könyvek kezeimnél voltak ‘s vannak még most is, kihezképest a’ nevezetöket azon Betűkkel s’ úgy írhattam volna ki, a’ mint valóban találtam; de minthogy egy jó részét ezen régi könyveknek nem láthattam, inkább egyféle vagy is mostani írás módjával tettem ki mindnyájok”. Az idézett mondatban elsősorban arra utal, hogy jó lett volna feltüntetni, milyen betűfajtával nyomtatódott a könyv, de ezt az egységesítő elvet alkalmazta a leírások egészére. Néha kivételt tett és a tételekhez zárójelben csatolt megjegyzésben különféle jellemzőket, különlegességeket közölt a könyvről. Például a Sylvester János által fordított Új Testamentumnál megadja, hogy “a’ Könyv szép gothus betűkkel nyomtattatott Abádi Benedek által”. A lapszámot nem tüntette fel, a formátumot viszont jelölte. Utalt arra, hogy nem mindig sikerült egyértelműen megkülönböztetnie a szerzőt a fordítótól, ezért többnyire csak annyi tájékoztatást adott, hogy: “Irá”. A tételek általános felépítése a következő: cím – formátum – szerző vagy fordító – esetleges megjegyzés (többnyire kiadásjelzés).

A Könyvesház szerkezete időrendi, azonos esztendőben megjelent nyomtatványokat a kiadási hely betűrendjébe rendezte. További rendszer azonban már nincs, azonos nyomdahelyen belül véletlenszerűen sorakoznak a tételek. Ha nem tudta megállapítani a megjelenési helyet, akkor az adott év végén tüntette fel a leírásokat. Az egyes évszázadok után külön részben helyezte el azon munkák címleírását, amelyeknek megjelenési éve bizonytalan, csak a századot sikerült kiderítenie. Az alapvetően logikus, sőt modern szerkezet végeredményében azonban meglehetősen zavaros.

Sándor az anyaggyűjtés során adatait nyilván cédulára rögzítette és azokból készítette el a nyomdai kéziratot. Némileg érthetetlen módon azonban nem építette be a bibliográfia megfelelő részébe a pótlásokat. Megoldására logikus magyarázat lenne, ha a pótlásokat, kiegészítéseket a kötet legvégére illesztette volna, vagyis a nyomdai korrektúra során készítette volna azokat és a Streibig által már kiszedett szövegbe, a megfelelő kronológiai rendbe nem lehetett volna “beszúrni” a pótlást. De nem a kötet legvégén található ez a rész, hanem a 239. lapon, a függelékként közölt írói névsor előtt. Az ezen az oldalon kezdődő rész címe: Ezen könyvek a sorból kimaradtak és szintén időrendben tartalmaz számos tételt a 241. oldalig, ahol újabb pótlás kezdődik Még ezekis a soron kívül maradtak címmel. A 244. lapon kezdődő újabb kiegészítő részben olyan könyvek adatait közölte időrendben, amelyeknek megjelenésében kételkedett, végül a 246. oldalon újra kezdődik a bizonytalannak ítélt könyvek felsorolása. Összegezve: használatát nagyon megnehezíti a többször induló időrend.

A Könyvesház 249. lapján kezdődik az írók betűrendes jegyzéke, helyenként minimális mértékű életrajzi tájékoztatással. Sándor “tiszta” bibliográfiát készített, de még nem tudott teljesen elszakadni a biobibliográfiától, viszont még nem ismerte fel a mutató jelentőségét: írói névjegyzéke puszta lajstrom, nem utal az időrendi bibliográfia megfelelő helyeire.

A Magyar Könyvesházban közölt művek mennyiségéről nem könnyű összesített számot mondani. Megszámolva a tételeket, az eredmény egészen kis mértékben eltér a korábban közölttől. Szinnyei szerint 3621 tétel található a bibliográfiában, számításom szerint 3632. Századonkénti megoszlásban: 1600-ig évszámmal jelölve 169, 20 évszám nélkül szerepel és Sándor a kimaradtak között újabb 9 tételt közölt, összesen 198 mű címleírását. Az 1601-1700 közötti adatok: 704, 31 és 44, összesen 779. 1701-1800: 2321, 223 és 98, összesen 2642. Ez 3619 tétel, ehhez járul még 13 évszám nélküli mű leírása, de ezen “Könyvek többnyire tsak Iromány, nem pedig Nyomtatvány Könyvek” , vagyis kéziratos kötetek – írja Sándor. Az alapvető gond abból adódik, hogy a bibliográfiában egyes művek többször ismétlődnek. Néhány példa: Bod Péter Szent Írás értelmére vezérlő leksikon című munkája szerepel a 227. oldalon mint év nélküli győri nyomtatvány, közli a 236. oldalon mint hely- és évszám nélküli kiadványt a következő megjegyzéssel: “Némellyek szerént 1743-ban, mások szerént 1746-ban Kolosvárat”, de felvette a kötetet a bibliográfia kronologikus részében a 100. oldalon 1746-os kolozsvári nyomtatványként is. Szinnyei szerint a kérdéses mű első kiadása az 1746-os kolozsvári, ezt követte évszám nélkül a győri; Sándor viszont nem tudott a mű 1757-es és 1786-os edíciójáról.[52] Három helyen említi Házi János 1626-ban megjelent kötetét: a 21., 24. és a 246. oldalon. A kötetből egyébként mindössze egy kiadás ismert 1626-ból.[53]

Egyes művek többszöri szerepeltetése azzal magyarázható, hogy különféle értékű forrásokat használt, csak a kötetek egy részét volt módja autopszia alapján leírni. A Magyar Könyvesház jellegében tehát – mai szakszóval – másodlagos bibliográfia. Értékét, megbízhatóságát alapvetően az anyaggyűjtéshez felhasznált forrásmunkák pontossága határozza meg, ezeknek tekintélyes része azonban meglehetősen hiányos volt.

A bibliográfiában közölt művek egy részét azonban kétségtelenül példányról írta le. Sándor István Bécsben, az udvari könyvtárban folytatott kutatásairól többször volt szó; a bibliotéka magyar vonatkozásokban is gazdag állománya képezte a Könyvesház egyik forrását. De végzett itthoni kutatásokat is. 1800 nyarán a császárvárosból a Tiszántúlra látogatott és a debreceni kollégium magyar vonatkozású kézirataival és régi könyveivel ismerkedett, a gyűjteményben Budai Ezsaiás kalauzolta. Visszafelé az egri püspöki bibliotékát szintén felkereste. A debreceni könyvtárból később elküldték neki a magyar könyvek címjegyzékét és felvette a kapcsolatot a nagyenyedi bibliotékával, onnan is támogatták anyaggyűjtését. Munkájában egyébként többen segítették, így Révai Miklós, Horvát István, Virág Benedek, Schedius Lajos, Kultsár István.[54]

Sándor természetesen felhasználta saját, a maga korában híres könyvárát is. A gyűjtemény részletes feltárása és elemzése a későbbi kutatás feladata. A könyvtár fennmaradt katalógusának ismeretében Berlász Jenő összegző értékelése szerint “egy általános magyar bibliográfia létrehozása érdekében az irodalom minden ágára kiterjedő gyűjtést folytatott, de vállalkozása felülmúlta erejét.”[55] A gyűjtemény sorsát a következőkben lehet összefoglalni. Végrendeletében a tekintélyes összegű pénzadomány mellett úgy hagyatkozott, hogy “Bibliothekámat s Nummothekamat vagyis a könyveimet és ritka Pénzeimet nem különben minden képeimet és Mappáimat az említett felállítandó Magyar Társaságnak legálom.”[56] Amikor a megkeseredett és betegeskedő Sándor Bécsben 1815. március 29-én főbe lőtte magát, még nem létezett a Tudós Társaság. Működött viszont a Magyar Nemzeti Múzeum. József nádor intézkedésére Bécsből Pestre szállították hagyatékát, azonban kiderült, hogy csupán mintegy 100 kötet volt a ládákban. A hagyatékot átvevő Miller Jakab Ferdinánd elsősorban a Pesti Gábor-féle fordítást hiányolta, amiről úgy tudta, hogy a Sándor Istvánén kívül csak a bécsi udvari könyvtárban őriznek példányt. Hamar tisztázódott, hogy Lukán is voltak könyvei, azonban az örökösök megtámadták a végrendeletet és egy évtizedeken át húzódó peres ügy kezdődött.[57] A lukai gyűjtemény egy részéhez, 1154 kötethez a Magyar Tudós Társaság 1845-ben jutott hozzá[58], könyvtárának jelentős hányada pedig közelebbről nem ismert módon báró Mednyánszky Alajos birtokába került. György Aladár tudósításából ismert, hogy a történetíró fia, báró Mednyányszky Dénes bibliotékájának különgyűjteményét alkotta Sándor István 537 könyve.[59] Ez az értékes, bibliofil igényességgel kialakított 6000 kötetes könyvtár a báró ajándékaként 1895-ben az akkor megalakult Eötvös-Collegiumba került.[60]

A metszet-, térkép-, és műtárgy-gyűjtemény részleges rekonstrukcióját Papp Júlia kísérelte meg, megemlítve néhány könyvet is.[61] Az Akadémiai Könyvtárba került gyűjteményrész egyik ősnyomtatványáról Csapodi Csaba tesz említést[62].

Könyvtárának egyes kötetei, bibliográfiájának fontos forrásai azonban a Sokféle utalásaiból és a Magyar Könyvesház megjegyzéseiből, előszavából részben rekonstruálhatók. Sándor megszerezte a különböző könyvkereskedői katalógusokat. A hazai könyvkultúrában éppen a XVIII. század végén vált általánossá a kereskedelmi célú könyvjegyzékek kiadása, így ezek fontos forráscsoportot képeztek számára.[63] Korának nyomdászairól és könyvkereskedőiről egyébként nem volt a legjobb véleménnyel; a Könyvesház 226. lapján írja: bizonyos könyveknek azért nem tudja közölni a megjelenési évét, mert “A’ Könyvnyomtatóink ‘s árosink, tudván sok Olvasónak azon Gyengeségét, hogy tsupán az uj Könyveken szokott kapni, kész akarva hagyják ki a Könyv Nyomtatása Esztendejét a Laistromból”.

Hasznosította a korábban megjelent biobibliográfiákat és egyéb olyan könyveket, amelyekben könyvjegyzékek, bibliogáfiák voltak. Egyik legfontosabb forrása – többször utalt rá – Cornides Dániel történetíró hungarika könyvtárának katalógusa volt. A történettudós módszeresen gyűjtötte a magyar vonatkozású könyveket, halála után örökösei árverésre akarták bocsátani a gyűjteményt, azonban a magyar tudományosság nagy szerencséjére korábbi pártfogója, gróf Teleki József megvásárolta és később unokája révén a Teleki-féle könyvtárral együtt az MTA Könyvtárába került.[64] Az 1792-ben közreadott Clarissimi Danielis Cornides Bibliotheca Hungarica című jegyzékből Sándor István számos XVI. századi munka adatát írta ki.[65]

A Sokfélében és a Könyvesházban hivatkozott Weszprémi Istvánra[66], Horányi Elekre[67], Benkő Józsefre[68], Rotarides Mihályra[69], Bod Péterre[70], Dugonics Andrásra[71], Czvittinger Dávidra[72]. Felhasználta Michael Denis Bécs nyomdászattörténetéről írott monográfiáját[73], Verseghy Ferenc Mi a poézis[74] című munkáját valamint Schwartner[75]és Grossinger[76] egy-egy művét. Forrásai között tehát megtalálhatók a hazai biobibliográfiai irodalom addigi művei, de figyelme kiterjedt azokra a könyvekre is, amelyekben csupán utalásként szerepelt egy-két tétel.

Szabó Károly a Régi Magyar Könyvtár első kötetének előszavában azt írja, hogy Sándor István Cornides Dániel, gróf Teleki Sámuel és gróf Széchényi Ferenc könyvtára egészben vagy részben megjelent katalógusait használva szerkesztette a Magyar Könyvesházat. Vele lényegében azonos módon foglal állást Kozocsa Sándor, szerinte a Teleki Téka állományáról levélben tájékoztatták és felhasználta gróf Széchényi Ferenc könyvtárának nyomtatott katalógusait.[77]

A bibliográfia forrásai közül a legproblematikusabb a két nagy, nyomtatásban akkor már megjelent főúri könyvtári katalógus. A Magyar Könyvesház előbeszédében Sándor bizonyos értelemben nyitott kapukat döngetett, amikor óhaját hírül adta: “Bár tsak már egyszer közölnék a’ Világgal, más Nemzeteknél bé vett s’ ditséretes szokás szerént, ama’ számos kötetekből álló Káptolom – Kalastrom – Kollégyiom – ‘ Uraságbéli Könyvesházak, hogy mijek vagyon, ‘s miből állanak tulajdonképen?”t kapukat döngetett, mert a két főúri gyűjtemény katalógusa mellett akkor már megjelent Pray György összeállításában az Egyetemi Könyvtár ritkaságainak jegyzéke két kötetben – igaz, magyar vonatkozásokban meglehetősen szerény volt a terjedelmes, mintegy 3000 tételt tartalmazó összeállítás.[78]

Gróf Teleki Sámuel 1796-tól jelentette meg könyvtárának katalógusát összesen négy kötetben[79]. Nincs arra vonatkozó adalék, hogy Sándor ismerte és használta volna a jegyzéket. Igaz, az első kötetet nem is igazán tudta volna kiaknázni, mert az a görög-római klasszikusok mellett a középkori görög és latin nyelvű teológiai irodalmat tartalmazza. Az 1800-ban megjelent második nyolc osztályban a különféle szaktudományok műveit regisztrálja, magyar nyelvű munkák csak elvétve találhatók a tomusban. Sándor István bibliográfiájának gyűjtőköre szempontjából igazán fontos a harmadik kötet lett volna, amelyik a Magyarországra és Erdélyre vonatkozó, illetve magyar nyelvű könyvek adatait veszi számba – ez azonban csak 1811-ben jelent meg, vagyis a Magyar Könyvesház megjelenése után. (A negyedik kötet 1819-ben, Sándor István halálát követően hagyta el a sajtót.) Joggal felmerülhet azonban a kérdés, hogy ismerte-e a Teleki-féle könyvtárt, használta-e? Teleki Sámuel hatalmas bibliotékája a talán legtöbbet vándorló főúri gyűjtemény. Az erdélyi kancellárként Bécsben élő gróf 1790 elején szállíttatta könyvtárát Bécsbe és akkortól ismét kölcsönözhettek a kancelláriai lakosztály mellett elhelyezett könyvtár állományából a tudósok.[80] Teleki 1797 tavaszán vitette ismét Erdélybe, végleges helyére, Marosvásárhelyre a bibliotékát, mintegy hét éven át tehát akár Sándor István is használhatta. Adatszerűen nem lehet igazolni, de nem zárható ki teljesen, hogy kutatott a könyvtárban és az ott talált könyvek adatait szerepeltette a Könyvesházban.

Széchényi Ferenc könyvtárának katalógusát ismerte, megkapta a gróftól. A még a nagycenki kastélyban őrzött gyűjtemény alapkatalógusa két tomusban 1799-ben jelent meg Sopronban, a következő évben hagyta el a sajtót a mutatókötet, majd 1803-ban került ki a nyomdából a pótkötet és annak mutatója. (1807-ben újabb pót- és indexkötettel bővült a katalógus, amely 1814-1815-ben a kéziratok jegyzékével zárult.) Széchényi az 550 példányban elkészített katalógust gondosan összeállított címjegyzék alapján küldte szét a hazai és a külföldi tudományos köröknek. A címjegyzék Sándor Istvánra vonatkozó bejegyzéséből ismert, hogy Tibolth Mihály személyesen adta át neki, az első kötet közönséges, a második viszont finom papírra nyomott példány volt, és feljegyezték, hogy meg is köszönte.[81] Azonban kérdéses, hogy használta-e. Széchényi a katalógusok szétküldését ugyanis József nádor jóváhagyása után 1802 augusztusában kezdte meg[82], Sándor verses köszöntőjének kelte 1802. november 25[83], a Könyvesház kéziratát viszont már jóval előbb, 1802 tavaszán átadta Streibignek. Révai Miklóshoz írt levelében írja 1803. május 20-án: “Az én Könyvesházom most minden órán elkészül. Streibig megígérte, hogy pesti Medárd-vásárra leviszi. Ideje is immár, mert egy egész esztendejénél tovább kezeinél hever.”

Szinnyei szerint a nyomdász akadékoskodása miatt húzódott a nyomtatás ilyen sokáig. Esetleges magyarázatként feltételeztem, hogy azért tartott a bibliográfia elkészítése több mint egy évig, mert Sándor az időközben megkapott katalógust feldolgozva kiegészítette kéziratát. A hipotézist azonban el kellett vetni. Összehasonlítva a Széchényi-féle katalógust és a bibliográfiát, megállapítható volt, hogy a nyomtatott katalógusban akadnak olyan tételek, amelyek Sándornál hiányoznak, vagyis nem egészíthette ki a Könyvesházat a katalógus tételeivel. A két munka időhatára egyébként nagyjából azonos és a Széchényi Könyvtár katalógusában található magyar nyelvű kötetek száma csak valamivel kevesebb, mint a Magyar Könyvesházban regisztráltaké. Tibolth Mihály az akkor még Nagycenken őrzött gyűjtemény katalógusát 1797-ben készítette. A jegyzékben 3051 magyar nyelvű kötet pontos leírása található,[84] ha levonjuk a bibliográfiában közölt és 1798-1800-ban megjelent 92 tételt, akkor még közelebb kerül egymáshoz a katalógus és a Magyar Könyvesház által regisztrált művek száma: 3527 mű található Sándornál, vagyis a bibliográfia 476 tétellel tartalmaz többet. Tulajdonképpen ez a szám még kisebb, hiszen a Könyvesházban egy-egy mű többször is szerepel. Vagyis: Sándor csak valamivel több mű adatát tudta összegyűjteni bibliográfiájához, mint ahány kötetet Széchényi Ferenc megszerzett. Ez a tény természetesen egyáltalán nem csökkenti érdemeit, inkább azt jelenti, hogy mind a könyvtári, mind a bibliográfiai teljesség vonatkozásában a két munka megközelítette az adott korban elérhető teljességet.

A bibliográfia fogadtatása általában kedvező volt, bár a bírálók rámutattak fogyatékosságaira. Schedius Lajos bírálatában[85] azt írta, hogy a bibliográfia megfelelő alapvetése lehet egy később kidolgozandó részletes könyvészetnek. Felajánlotta, hogy szívesen közreműködik a pótlások elkészítésében, mert szerinte legalább a szerzők fele hiányzik a kötetből. Egy másik, név nélkül megjelent bírálat kiegészítéseket is tartalmazott, főleg kolozsvári nyomtatványok adatait tette közzé a recenzens, aki felhívta Sándor figyelmét több jelentős állománnyal rendelkező könyvtárra, így a Teleki Téka gazdag anyagára.[86]

Sándor Révaihoz 1803. december 13-án írt levelében Schedius ismertetését általánosságban elfogadta és kérte barátját, közvetítse kérését Schediushoz, hogy a pótlásokat juttassa el hozzá vagy publikálja lapjában “hogy mentül előbb hasznokat vehessem [.] s a Toldalékban helyrehozhassam.” 1804. április 6-án viszont azt tudatta Révaival, hogy Schedius a pótlásokkal ne bajlódjon, mert a Széchényi gróf katalógusának akkor megjelenő supplementumából már kiírta a címeket.[87] Hogy az alapkötetből mikor írta ki a kimaradt művek adatait, arról nem maradt fenn adat. Sándor mindenesetre készült műve új, javított kiadására, ez azonban nem jelent meg. Egy idő után érdeklődése is másfelé fordult. Ferenczy János arról tudósította Horvát Istvánt egyik levelében, hogy Sándor István mineralógiával kezd foglalkozni: “Akármerre sétálok véle, piszkálja, felkapja, vizsgálja az úton heverő kődarabokat, viszi köszörültetni, három-négy nap múlva mint valamely gyűrűbe valót, öröm s kedv között mutogatja. Ő bizonyosan Magyar Mineralógiát fog írni.”[88]

A Magyar Könyvesház jelentőségét máig ható érvénnyel Kazinczy fogalmazta meg Nagy Gáborhoz írott levelében 1806. április 12-én: “Tegnap estve érkezett meg az inasom Patakról. Prof. Szombati úrtól elhozá a collegiumnak következő című könyvét is: Magyar Könyvesház. Ez a munka még nincs meg az Úrnál. El ne legyen nála nélkül. Az Úr nagy hasznát fogja vehetni s megbővítheti. Valóban Sándor István nagy hálát érdemel érte. Hijánosak a tudósításai és hibások. De ki kíván tökéletest első próbában?”[89]

——————————————————————————–

[1] Az MKE Bibligráfiai Szekciójának 2003. november 20-án Debrecenben tartott ülésén elhangzott előadás bővített változata.

[2] Idézi ISZLAI Zoltán: Sándor István “Magyar Könyvesház”-ának fogadtatása. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve. 1960. Bp. : OSZK, 1962. p. 284.

[3] Kazinczy Ferenc levelezése. 8. kötet. Bp. : MTA, 1898. p. 92.

[4] SZINNYEI József: Az első magyar bibliographus. Bp. : MTA, 1901. 29 p.

[5] MEDNYÁNSZKY Alajos: Festői utazás a Vág folyón Magyarországon :1825. Bp. : Európa, 1981. p. 96.

[6] Ferenczy János, aki Bécsben az 1810-es évek elején közelről ismerte, írta róla: “A vendég hajjal Révai módjára fel tzifráztatott üdötske úr méglen frei, szorgalmatosan olvas és tsendes magányba munkálkodik”, máshol Márton Józsefre hivatkozva arról tudósít, hogy “Sándor különös természetű ember.” In: Horvát István és Ferenczy János levelezése / sajtó alá rend. Soós István. Bp. : Akadémiai K., 1990. p. 213., 200.

[7] ÉDER Zoltán: Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről. In: SÁNDOR István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1990. p. 11.

[8] U.o. p. 448.

[9] 9

KÓKAY György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei 1780-1795. Bp. : Akadémiai K., 1970. p. 93., 134.

[10] U.o. p. 157.

[11] “Tekintetes Szerkesztő Úr!” Levelek a magyar sajtóról : 1791-1848 / vál., a szöveget gondozta Fehér Katalin, Kókay György. Bp.: Szépirodalmi Kvk., 1990. p.79.

[12] BESSENYEI György: A Holmi. In: Bessenyei György válogatott művei. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1987. p. 441-444.

[13] G** nevezetű svédi grófnénak rendes történeti egy juhászi játékkal egyetemben. Kiadta német nyelven Geller R. F. Pozsony ; Kassa : Landerer Mihály, 1778. fol. A5

[14] FÁBRI Anna: Az irodalom magánélete. Bp. : Magvető, 1987. p. 33., SZALAI Anna: Pályakezdő évek Pest-Budán : Horvát István és íróbarátai 1800-1815. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1990. p. 293-295.

[15] Horvát István és Ferenczy János levelezése / sajtó alá rend. Soós István. Bp. : Akadémiai K., 1990. p. 192.

[16] Sokféle. IV. kötet. 1796. p. 146-148.

[17] Sokféle. III. kötet. 1795. p. 86-93.

[18] V.ö. a 15. sz. jegyzetben i.m. p. 218.

[19] A kötet 1990-ben megjelent új kiadását használtam. Az úti beszámolóról Tüskés Tibor írt szép esszét: Egy magyar utazó a XVIII. század végén. In: TÜSKÉS Tibor: Utak Európába. Bp. : Kozmosz, 1985. p. 217-236.

[20] SZILY Kálmán: A Sokféle történetéhez. In: Magyar Könyvszemle. 1915. p. 120., HORVÁTH József: Adalékok a győri Streibig nyomda történetéhez. In: A Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár jubileumi évkönyve. 1898-1998 / szerk. Horváth József. Győr : Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár, 1998. p. 201., 214.

[21] Idézi SZALAI Anna i. m. p. 302.

[22] BATÁRI Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon : 1721-1867. Bp. : OSZK, 1994. p. 26-28.

[23] PAPP Júlia: Művészeti ismeretek gróf Sándor István (1750-1815) írásaiban. Bp. : Akadémiai K., 1992. 174 p. (A szerző indokolatlanul ruházta fel a grófi címmel Sándor Istvánt.)

[24] ÉDER Zoltán, a 7. sz. jegyzetben i.m. p. 16-18.

[25] GÁLDI László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Bp. : Akadémiai K., 1957. p. 233.

[26] U. o. p. 249.

[27] 1808. p. 32.

[28] A vitát ismerteti KÓKAY György: Sándor István irodalmi és bibliográfiai munkásságához. In: Magyar Könyvszemle. 1961. p. 314-319.

[29] U.o. p. 317.

[30] A költeményt közli PAPP Júlia i.m. p. 9.

[31] Sokféle III. kötet. 1795. p. 38.

[32] U. o. III. kötet. 1795. p. 73.

[33] U.o. III. kötet. 1795. p. 80-93.

[34] U.o. III. kötet. 1795. p. 94-108.

[35] U.o. VIII. kötet. 1801. p. 40-47.

[36] V.ö. 31. sz. jegyzettel

[37] Sokféle. V. kötet. 1798. p.134-194.

[38] U.o. VI. kötet. 1799. p.54-65.

[39] U.o. VI. kötet. 1799. p.10-11.

[40] U.o. VI. kötet. 1799. 26. számú cikkely

[41] U.o. III. kötet. 1795. p.76-77.

[42] U.o. III. kötet. 1795. p. 19-20.

[43] U.o. IX. kötet. 1808. p. 100.

[44] U.o. VIII. kötet. 1801. p. 3-39.

[45] U.o. I. kötet. 1791. p. 156-159.

[46] U.o. III. kötet. 1795. p. 73-74.

[47] U.o. III. kötet. 1795. p. 75-76.

[48] V. ö. a 4. sz. jegyzetben i.m. p. 16-17.

[49] SZELESTEI N. László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon : 1690-1790. Bp. : OSZK, 1989. p. 113.

[50] PAPP Júlia, i.m. p. 17.

[51] A Sokféle egyik cikkében bővebben is foglalkozott a ‘Könyvesház’ nyelvészeti elemzésével: IV. kötet. 1796. p. 119.

[52] SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. 1. kötet. Bp. : Hornyánszky, 1891. col. 1127.

[53] RMNY 1360.

[54] SZINNYEI József, a 4 sz. jegyzetben i.m. p. 19., 22.

[55] BERLÁSZ Jenő: Könyvtári kultúránk a XVIII. században. In: Irodalom és felvilágosodás / szerk. Szauder József, Tarnai Andor. Bp. : Akadémiai K., 1974. p. 283-332. Az idézetet ld. p. 321.

[56] SZINNYEI József, a 4. sz. jegyzetben i.m. p. 27.

[57] KOLLÁNYI Ferenc: A Széchényi Országos Könyvtár az 1816-1818. években. In: Magyar Könyvszemle, 1904. p. 268-269.

[58] F. CSANAK Dóra: Az Akadémiai Könyvtár története a szabadságharcig. In: Magyar Könyvszemle, 1959. p. 56-57.

[59] GYÖRGY Aladár: Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Bp.: Országos Statisztikai Hivatal, 1886. p. 443.

[60] SZINNYEI József, a 4. sz. jegyzetben i.m. p. 28.

[61] PAPP Júlia, a 23. sz. jegyzetben i.m. p. 81-83.

[62] CSAPODI Csaba: Az MTA Könyvtárának ősnyomtatvány-gyűjteménye. Bp. : MTA Könyvtára, 1967. p. 7.

[63] A korszakban megjelent kereskedelmi katalógusok áttekintése: LUKINICH Imre: A magyar bibliográfiaírás első kísérletei. In: Magyar Könyvszemle, 1925. p. 6-18. Újabb összefoglalás: PAVERCSIK Ilona: A magyar könyvkereskedelem történetének vázlata 1800-ig. In: Ecsedy Judit, V.: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában : 1473-1800. Bp. : Balassi, 1999. p. 321-337. GÁRDONYI Albert Régi pesti könyvkereskedők című tanulmányában (Bp. 1930. p. 62-63.) egyébként azt fejtegette, hogy az 1798-ban Schedius Lajos szerkesztésében meginduló Allgemeines Verzeichnis der inländischen Bücher volt az a jegyzék, amelyik “Sándor Istvánt is munkára buzdította.” A megállapítás pontatlan, hiszen Sándor már jóval a kiadvány előtt elkezdte bibliográfusi munkálkodását.

[64] F. CSANAK Dóra: Két korszak határán. Teleki József, a hagyományőrző és a felvilágosult gondolkodó. Bp. : Akadémiai K., 1983. p. 453.

[65] V.ö. 34. sz. jegyzet

[66] WESZPRÉMI István: Succinta medicorum Hungariae et Transsilvaniae biographie. I-IV. Lipsiae-Viennae, 1774-1787.

[67] HORÁNYI Elek: Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum. I-III. Viennae-Posoni, 1775-1777. Új, átdolgozott kiadásának csak első kötete jelent meg: Nova Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum. Pest, 1792.

[68] BENKŐ József: Transsilvania sive magnus Transsilvaniae principatus. I-II. Vindobonae, 1778.

[69] ROTARIDES Mihály: Historiae Hungaricae litterariae. Altonaviae, 1745.

[70] BOD Péter: Szent Hilárius. [Nagyszeben], 1760 [1762]. és u.ő: Magyar Athenas. [Nagyszeben], 1766 [1767].

[71] Dugonics Andrásnak 1800-ig 12 kötete jelent meg; nem volt módom Sándor István utalását visszakeresni.

[72] CZVITTINGER Dávid: Specimen Hungariae Literatae. Francofurti et Lipsiae, 1711.

[73] DENIS, Michael: Wiens Buchdruckergeschicht bis MDLX. Wien, 1782.

[74] Buda : Landerer, 1793.

[75] SCHWARTNER Márton: Statistik des Königreichs Ungarn. Pest : Trattner, 1798.

[76] GROSSINGER, Joannes: Universa Historia physica regni Hungariae. I-V. Posonii et Comaromii, 1793-1797. Grossinger monumentális műve 1. kötetében az állattan egyetemes és hazai irodalmát is közölte szinte naprakészen. KÁDÁR Zoltán – PRISZTER Szaniszló: Az élővilág megismerésének kezdetei hazánkban. Bp. : Akadémiai K., 1992. p. 84.

[77] KOZOCSA Sándor: A magyar nemzeti bibliográfia kezdetei. In: Magyar Könyvszemle, 1962. p. 70.

[78] Index rariorum librorum Bibliothecae Universitatis Regiae Budensis. 1-2. vol. Budae, 1780-1781.

[79] Bibliothecae Samuelis Co. Teleki de Szék. Pars 1-4. Viennae : 1796-1819.

[80] DEÉ NAGY Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. Kolozsvár : Erdélyi Múzeum Egylet, 1997. p. 180.

[81] BÁRTFAI SZABÓ László: A Széchényi-Könyvtár első katalógusa. In: Magyar Könyvszemle, 1927. p. 310.

[82] SOMKUTI Gabriella: Széchényi Ferenc nemzeti könyvgyűjteménye. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970-1971. Bp. : OSZK, 1973. p. 188-189.

[83] Sokféle X. kötet. 1808. p. 179. A verset közli SZINNYEI József is, 4. sz. jegyzetben i.m. p. 18.

[84] SOMKUTI Gabriella i.m. p. 181.

[85] V.ö. a 2. sz. jegyzetben i.m.

[86] U.o.

[87] SZINNYEI József, a 4. sz. jegyzetben i.m. p. 21.

[88] SZALAI Anna, a 14. sz. jegyzetben i.m. p. 295.

[89] Kazinczy Ferenc levelezése. 4. kötet. Bp. : MTA, 1893. p. 115-116.