Az alább olvasható írás a Deutsche Bibliotheksinstitut jogi bizottsága, a Német Könyvtáros Egyesületek Szövetsége és a Német Könyvtáros Egyesület közös állásfoglalása a kölcsönzési törvény ellen. A Denkschrift gegen die Einfügung eines Verleihrechts in das Urheberrecht : Stellungnahme zum EG-Richtlinienvorschlag vom 24. Januar 1991. – Berlin Deutsches Bibliotheksinstitut, 1991. – 34 p. c. tanulmányt Kovács Emőke tömörítette.

1. Az Európai Közösség irányelv javaslata nyugtalanítja a könyvtárakat

Az Európai Közösség évtizedekig nem szentelt figyelmet a szerzői jognak. A hetvenes években mindössze részletkérdésekben történt állásfoglalás, és később, 1988-ban az ún. “Zöld könyvben” terjesztették elő a szerzői jog valamennyi tagállamra vonatkozó egységes szabályozását. Ehhez járult még 1989-ben a számítógépes programok szerzői jogára vonatkozó javaslat.

A. Irányelv-javaslat a kölcsönzési jogra

1991 elején az Európai Közösség Bizottsága egy második irányelv javaslattal fordult a nyilvánossághoz a bérleti és kölcsönzési joggal kapcsolatosan. Míg 1988-ban a legfőbb szempont a szerzői jognak a tömeges méretű sokszorosítások elleni védelme volt, az utóbbi javaslat lényegesen nagyobb mértékben érintette a könyvtárakat. Mindez ideig a hangadó “Közös Piac és Ipar” nevű EK igazgatóság csak esetlegesen foglalkozott a könyvtárakkal, és csak egyszer tett a könyvtárakat is érintő észrevételt.
Az 1991-es javaslatból kitűnik, hogy az Európai Bizottság feladta az iparpolitikai és a kulturális területtel szemben eddig tanúsított semleges álláspontját, mégpedig ez utóbbiak rovására. Sajnos meg kell jegyezni, hogy a könyvtárügy kárára. Senkinek nem lehet meglepetés, hogy a “Közös Piac és Ipar” nevű igazgatóságban sem kultúrpolitikai, sem könyvtári szakértő nem kapott helyet.
Néhány évvel ezelőtt a szakemberek még azt az álláspontot képviselték, hogy a kulturális célkitűzések kerüljenek az Európai Közösség hatáskörén kívülre. Időközben azonban világossá vált, hogy a gazdasági vérkeringés javulása csakis úgy képzelhető el, ha az áruk és szolgáltatások termelői és felhasználói dialógusba lépnek egymással. Csakis így lehet a gazdasági jogot egy európai kultúrigazgatási joggá szélesíteni. A bérleti és kölcsönzési jogra vonatkozó irányelv-tervezet azonban világos bizonyítéka annak, hogy a gazdasági és a kulturális jog összehangolásának még vannak vesztesei.
Az 1991-ben előterjesztett javaslat több szerzői jogi szabályozási kérdést fog össze. A sokszorosítást illetően a már említett “zöld könyv” javaslataira épül, de egyebekben – az érintett könyvtári körök legnagyobb meglepetésére – teljes mértékben egy könyvtárellenes kölcsönzési jogot tartalmaz. Az EK Bizottság megfogalmazásában ez így hangzik:
1: cikk 1. bek. “A tagállamok jogilag kívánják szabályozni, hogy … a szerzői jogvédelem alá eső eredeti vagy sokszorosított művek kölcsönzését .. . megengedjék vagy megtiltsák. ”
1. cikk 3. bek. Az irányelvek szempontjából “a kölcsönzés annyit jelent, hogy a használati jogot időlegesen korlátozottan átengedik, ami nem közvetlen tulajdonszerzési célokat szolgál, és nyilvánosan hozzáférhető intézményeken, elsősorban közkönyvtárakon keresztül történik…”
A kirekesztő kölcsönzési jogszabályra vonatkozóan az irányelv egy további meghatározást is tartalmaz:
4. cikk. “A tagállamok kulturális vagy más okokból a kölcsönzési törvényben az 1, cikk 1. bek. szerinti művek egy vagy több kategóriájára nézve kivételt tehetnek…”

B. Korábbi törekvések egy kölcsönzési törvény érdekében

Egy ilyen természetű kölcsönzési (vagy tiltási) jogszabály kibocsátásának gondolata nem újkeletű. Már a múltban is többször megkísérelte az ipar, hogy hasonló jellegű törvényt elfogadtasson a joggal.
1930-ban Dánia legfelső bírósága olyan ítéletet hozott, mely szerint a könyvtáraknak tiszteletben kell tartaniuk egy bizonyos kiadó könyveiben szereplő, a kölcsönzést tiltó bejegyzést. Nevezett kiadó anyagi hasznot remélt az ügytől, de ehelyett azt érte el, hogy a dán közkönyvtárak a későbbiekben nem vásároltak a kiadó által megjelentetett könyvekből. Hasonló akciót Svédországban is indítottak volna, de végül jogszabály kibocsátását azzal az indokkal vetették el, hogy az várhatóan kulturális károkat okozna.
A betiltásban érdekelt ipari körök azonban nem maradtak tétlenek, és Nagy-Britanniában 1988-ban elérték, hogy kirekesztő kölcsönzési jogszabályt léptessenek életbe a hangszalagokra, videókazettákra és szoftverekre vonatkozóan, a könyvekre szerencsére nem. Dániában jelenleg a videókra korlátózódik a kölcsönzés tilalma.
Az utóbbi években Németországban is történtek kísérletek arra, hogy bizonyos művekre kirekesztő kölcsönzési törvényt alkossanak. A kormány azonban, kimondottan a könyvtári kölcsönzésekre – legújabban éppen a hanghordozókra hivatkozva tagadta meg a törvény megalkotását.

C. A könyvtárak elutasítják a kölcsönzési törvényt

Az EK irányelv javaslata már 1991. január megjelenése után jókora nyugtalanságot váltott ki a különféle típusú könyvtárakból. A tervezett kölcsönzési tiltás ugyanis a könyvtárakat létükben veszélyeztetné, mert ha a könyvtárak nem kölcsönözhetnek, akkor mint kulturális intézmények feleslegessé válnak.
A tervezetet politikai téren is nagy ellenállás fogadta. A legfrissebb értesülések szerint az EK minisztertanácsának munkacsoportja 1991. március 14-15-én elutasította az irányelvet. Az EK Bizottsága mindazonáltal nem szándékozik felhagyni elhatározásával, de most egy elfogadhatóbb, kompromisszumos megoldást keres. A könyvtárakra leselkedő veszély tehát még nem hárult el. Ezért tartották fontosnak a könyvtárakért felelős szervezetek, hogy memorandumban foglalják össze a döntéshozók számára ellenérveiket.

2. A kölcsönzési törvény ,létükben fenyegeti a könyvtárakat

A. A könyvpiaci struktúra és hatása a könyvtárakra

Az EK Bizottsága terjedelmes indoklásban magyarázza a tervezett irányelv kibocsátásának motivációit. Ebben a könyvpiaci struktúráról, a könyvtárakról és a könyvtári tevékenységről a valóságnak ellentmondó képet fest.
A fogalmak nem helytálló leegyszerűsítése Amikor az EK Bizottság az irányelv-tervezet indoklásában a könyvtárakról szól, kizárólag a közkönyvtárakra gondol. Egyetlen helyen tesz említést üzemi könyvtárról, de annak is kizárólag közkönyvtári funkciójáról. Minden egyéb könyvtártípust az EK Bizottság figyelmen kívül hagy. Hiányoznak tehát a nemzeti könyvtárak, a tartományi könyvtárak, a tudományos könyvtárak, az egyetemi könyvtárak, a munkahelyi, a parlamenti, a bírósági és az egyházi könyvtárak. Az irányelv javaslat csupán az 1. cikkely 3. bekezdésében említ ilyen könyvtárakat. Az indoklás szövegéből nem is derül ki, hogy az EK Bizottság tisztában volna azok funkciójával.
Abból, hogy az EK Bizottság egyetlen könyvtártípusra korlátozza mondanivalóját, értelemszerűen következik, hogy az általuk kölcsönzött médiák egyetlen típusából indul ki, azaz a szépirodalomból. “Elsikkasztja” a teljes tudományos és ismeretterjesztő szakirodalmat.
A bizonyíthatatlan eladási veszteségről szóló állítás
Az indoklásban a Bizottság azt az idáig be nem bizonyított állítást teszi, hogy a nyilvánosan hozzáférhető közkönyvtárak kölcsönzési tevékenysége eladási veszteséget okoz a könyvpiacon, ami által a szerzőket anyagi kár éri. Ebből következik, hogy a szerzői jog tulajdonosait, műveik nem jelentéktelen használatáért, meghatározott bevételhez kell juttatni, hogy biztosítható legyen “az európai kultúrának a megőrzése és támogatása a maga sokszínűségében”.
Ennél az érvelésnél teljességgel figyelmen kívül hagyták, hogy éppen a könyvtárak azok az intézmények, amelyek Európa irodalmi kultúrájának megőrzéséhez jelentősen hozzájárulnak. Általában elmondható, hogy a szerzők többségének inkább előnyt, mint hátrányt jelent a könyvtárak munkája. Az eladási veszteség tézise nemcsak egyszerűen hamis, de épp az ellenkezője az igaz, a könyvtárak elősegítik a könyveladások számának növekedését.
A könyvtár mint gazdasági összetevő
Sok kiadó, főleg azok, amelyek tudományos szakirodalmat adnak ki, a kiadási kalkulációnál eleve számítanak a könyvtárak vásárlása révén várható bevételre, sőt bizonyos könyvek kiadása e nélkül nem is volna lehetséges.
Ugyanez érvényes a gyerekkönyvekre. A közkönyvtárak vásárlása nélkül – a nagyvárosi könyvtárak fiókkönyvtáraitól kezdve, a plébániákon található könyvtárakig – sok gyerekkönyvet egyáltalán nem lehetne megjelentetni, vagy csak veszteséget hozó alacsony példányszámban. Tekintetbe véve a legtöbb fiatal család anyagi helyzetét, a privát szféra nem tenné lehetővé a bevételek ugrásszerű emelkedését, ha a könyvtárak erős vásárlóereje hirtelen elmaradna. Abszurd, hogy míg a kiadó “szócsöve” – a Stiftung Lesen – az olvasás és a könyvek iránti fogékonyság gyermekkorban való elsajátításának fontosságát hangoztatja (hogy a gyermekek majdan olvasó és könyvvásárló felnőtteké váljanak), mégis azokat az intézményeket, nevezetesen a könyvtárakat (melyek a gyermekeket rendszeres olvasásra szoktatják), vádolják azzal, hogy a könyvforgalom csökkenését idézik elő, és így megkárosítják a szerzőket.
A helyi könyvesboltoknak gyakran a köz- és tudományos könyvtárak jelentik a megélhetési alapot. Ha igaz lenne az EK Bizottság állítása, mely szerint a könyvtárhasználat eladáscsökkenéshez vezet, akkor a könyvesboltoknak örülniük kellene, ha a könyvtárak beszerzési kerete csökken. Akkor – az EK Bizottság logikája szerint egy ilyen folyamat forgalomnövekedést idézne elő. A valóságban a helyzet éppen az ellenkező. A könyvtáraktól kapott folyamatos megrendelések hiányában sok könyvkereskedésnek be kelett zárnia. E folyamat folytatódása további forgalomcsökkenéshez és kulturális elszegényedéshez vezetne.
Az EK Bizottsága nagyon is tisztában van a csökkenő könyvtári költségvetés hatásaival, mégis megkísérli a kölcsönzések utáni kártalanítás életbe léptetését. Mivel viszont közpénzek nem állnak Korlátlanul rendelkezésre, félő, hogy ha az államnak kártérítést kell fizetni a kölcsönzések után, úgy azt a könyvtári költségvetés rovására tenné, pénzügyi háztartásának kiegyenlítésére. Ez az állománygyarapítás csökkentéséhez vezetne, ami viszont a használóknak vonzerőt jelentő kínálat beszűkülését vonná maga után. Kevesebb használat, kevesebb jutalékot eredményezne. A szerzői jog tulajdonosai tehát kétféle szempontból is károsulnának.
A könyvtárak információs rendszerei
Nem teljesen jogtalanul állítja az EK Bizottság, hogy a szerzői jog a könyvtárak működésével alapvetően összefügg. Azt a megállapítást azonban elmulasztja megtenni, hogy már régtől fogva a könyvtárak azok, a kiadók és könyvkereskedők mellett, amelyek az irodalom és információ terjesztésében döntő szerepet vállalnak. Gyűjtőkörüknek és megőrzési feladatuknak megfelelően költséges szolgáltatásokat látnak el és információs rendszereket működtetnek, többek között különgyűjteményeket építenek, könyvtárközi kölcsönzést folytatnak, és központi lelőhelyjegyzékeket tartanak fenn annak érdekében, hogy a képzéshez és tudományos kutatáshoz szükséges irodalom hiánytalanul a használók rendelkezésére álljon akkor is, amikor a privát szolgáltatók, gazdasági okokból megszűntek már. Az állam jelentős pénzeszközöket fektet be az információs infrastruktúra kiépítésébe annak érdekében, hogy az irodalom tartós és átfogó terjesztése biztosított legyen, ami éppen a szerzői jog szolgálatában is történik.
A könyvtárak kulturális sokféleséget követelnek
Az EK Bizottság a helyi közkönyvtárak irodalomtámogató szerepéről sem vesz tudomást. A könyvtárak igyekeznek az irodalom gazdag választékát kínálni a használóknak, amihez hozzátartozik, hogy olyan szerzőknek is helyet biztosítanak polcaikon, akiknek a művei a könyvkereskedésekben nem kapnak központi helyet. Ezáltal a könyvtárak olyan kulturális sokféleséget kínálnak, mint amilyet egyetlen más állami vagy magán intézmény sem nyújt hasonló mértékben. Költői esteken, író-olvasó találkozókon és más rendezvényeken keresztül a könyvtárak azoknak a szerzőknek is közönséget teremtenek, akik nem szerepelnek a bestseller listákon, és az ilyen fórumok után szereznek műveiknek vásárlóközönséget. A könyvtárak nemcsak a könyvszektorban, de az új médiák tekintetében is saját értékítélettel bírnak. A nagyon is széles körű, sokszor nívótlan médiakínálatot figyelembe véve, a könyvtáraknak ez az orientáló szerepe sem elhanyagolható.
A bérkönyvtárak hanyatlása
A kölcsönzési törvény megalkotása érdekében és a szerzők igényeinek vélt szolgálatában az EK Bizottság a vállalkozási formában működő, térítésért kölcsönző, ún. bérkönyvtárak eltűnésével érvel. Még piaci igényt is konstruál olyan típusú bérkönyvtárak iránt, amelyekben a közkönyvtárak állítólagosan hiányzó vonzereje megtalálható lenne, vagyis ahol az aktuális irodalmat rendelkezésre bocsátanák. Ezzel kapcsolatban feltehető az EK Bizottságnak akár az az ironikus kérdés is, hogy míg egyfelől félnek a közkönyvtárak vásárlóerő elvonó szerepe miatt, másfelől szívesen vennék új könyvtárak nyitását a privát szolgáltatók részéről?
Vállalkozásszerűen működő bérkönyvtárak manapság már nem léteznek. Egyetlen EK tagállamban sem képzelhető el, hogy közpénzekből történő támogatás nélkül olyan vállalkozást fenn lehetne tartani, amely a közönségnek a közkönyvtárak szolgáltatásaihoz csak részben is hasonlókat tudna nyújtani.
Összegzés: a könyvtárügy durván torz képe
Mivel az EK Bizottság a könyvtárakat és szerepüket már kiindulásként a valóságtól eltérően ítélte meg, és a meglehetősen komplikált összefüggéseket egyáltalán nem ismeri, ezért végkövetkeztetései sem állják meg a helyüket. Egy szerzői jogi kölcsönzési törvény csökkent értékű, teljesítőképességében konkurenciavesztett könyvtárügyet eredményezne, anélkül, hogy a keletkező hiányokat bármilyen kereskedelmi jellegű szolgáltatás pótolni lenne képes.
Az EK Bizottság jól tette volna, ha az irányelvjavaslatban és annak indoklásában nem csak egyoldalúan a szerzői jog tulajdonosainak érdekeit vette volna figyelembe. Csak egy helyen és inkább kritikusan jegyezték meg, hogy az országok törvényhozói, kulturális okokra hivatkozva, gyakran nem voltak hajlandóak a szerzői jog tulajdonosainak jogait elismerni azáltal, hogy a közkönyvtárak kölcsönzési tevékenységét engedélyhez kötötték, illetve betiltották volna. (Ez úgy hangzik, mintha a Bizottság sajnálkozással állapítaná meg, hogy ez a körülmény késztette őket arra, hogy az irányelvekben egy kölcsönzési törvényt is szerepeltetniük kellett.)
Egy tényeken alapuló, tárgyilagos szemléletmód arra a felismerésre vezethette volna az EK Bizottságot, hogy a könyvtárak szerepe az olvasás népszerűsítésében egyszersmind népszerűsíti a könyvvásárlást is, és nem károsítja a szerzőket. Az olvasáskutatások és könyvpiacelemzések már régen egyértelműen bebizonyították, hogy az olvasási kedv mindig fokozza a könyvvásárlási kedvet is. A könyvtárhasználók ugyanis egyben könyvvásárlók is. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az emberek, amikor negyvenes éveikre gazdaságilag megerősödnek, elmaradnak a könyvtárból és a könyvkereskedésekhez pártolnak.

B. Jogi érvek az irányelvek javaslataival szemben

A könyvtári szervezetek negligálása
Az EK Bizottság szerzői joggal kapcsolatos állásfoglalásának megjelenése után, 1989. szeptember 18-19-én Brüsszelben meghallgatták az érintett köröket. Amint az az irányelv-tervezet indoklásából kitűnik, a meghallgatáson a “Bizottság kérte, hogy az egyes témáknál a Zöld könyvben rögzített álláspontból induljanak ki”.
A meghallgatásra a legkülönbözőbb érdekeltségi csoportokat hívták meg, de senki nem képviselte sem a nemzetközi, sem a nemzeti könyvtáros egyesületeket. Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia és Németország könyvtárosai pedig hatékonyan hozzájárulhattak volna a kirekesztő kölcsönzési törvény témakomplexumának kérdéséhez, a könyvtári jutalékkal kapcsolatban szerzett tapasztalataik ismertetésével. Az angol és a német könyvtáros egyesület szakértői már évek óta foglalkoznak a témával. Talán azért nem hívtak meg a meghallgatásra könyvtári érdekeket képviselő szakértőket, mert a brüsszeliek tudták, hogy a kirekesztő kölcsönzési törvény a könyvtárosokból határozott ellenállást váltott volna ki?
Érdekes módon a meghallgatáson viszont jelen voltak az egyes országok értékesítési társaságainak képviselői (pl. a német VG WORT).
A német könyvtárosok szemében ezért a nemzeti könyvtáros egyesületek figyelmen kívül hagyása világosan példázza az egyenlő elbírálás sérelmét. Az EK Bizottság ezzel az eljárással további államjogi és demokratikus alapelveket is sért.
Terjesztési jog a szerzői jog szempontjából
A szerzői joggal védett művek kölcsönzése és bérbeadása a szerzői jogi terjesztés egyik formája. A törvénykönyv szerint a szerzői jog tulajdonosának vagy megbízottjának kizárólagos joga, hogy művét eredetiben vagy másolatban terjessze. A tulajdonosi jogokkal rokon védnöki jogot gyakorolhatnak a tudományos művek kiadói, a hanghordozók, filmek és mozgóképek előállítói. A terjesztéssel meghatalmazottak a művek eladása után már nem befolyásolhatják a felhasználás további módját, beleértve a kölcsönzést vagy bérbeadást is. A könyvtárak szinte kivétel nélkül olyan műveket kölcsönöznek, melyeknek a tulajdonjogát megszerezték, így a jogszabályok értelmében az állományukat a tulajdonos és meghatalmazottja hozzájárulása nélkül kölcsönözhetik.
Szociális állam elv
Az érvényben lévő német szerzői jogi törvény szerint a könyvtárak állományának kölcsönzését semmi nem korlátozza.
Mindamellett a szerzői, joggal védett művek kölcsönzése 1972 óta nem ingyenes. A törvények értelmében a könyvtárfenntartók a kölcsönzésekért egy “meghatározott kártérítést”; ún. könyvtári jutalékot fizetnek, melyet “könyvtárfilléreknek” is neveznek. Erre a szerzői jog tulajdonosai tartanak igényt. A kártérítés a törvény értelmében a potenciális eladási haszon elmaradásáért jár. A kártérítés bizonyos részét a szerzői jog tulajdonosának társadalombiztosítására és időskori ellátására kell fordítani.
Az EK irányelv javaslatában kilátásba helyezett szerzői jogi lehetőség, mely szerint a könyvtáraknak megtiltanák a kölcsönzést, nemcsak a német szerzői jogi törvénnyel ütközne, hanem az európai törvényhozókra is kötelező szociális állam elvével is. Széles néprétegek számára nem reális alternatíva ugyanis a közkönyvtárból történő ingyenes kölcsönzéssel szemben az, hogy vásárolja meg a keresett könyvet. Sokan nem rendelkeznek annyi pénzzel, hogy a számukra szükséges valamennyi könyvet megvásárolják.
Ezt a rendkívül fontos szempontot az EK Bizottság ugyancsak figyelmen kívül hagyja. Ezért tehát az irányelv-tervezetet a legnagyobb mértékben társadalomellenesnek, vagyis a magasabb törvényekbe ütközőnek kell tekintenünk.
Információszabadság
Az államnak biztosítania kell a polgároknak azt a jogát, hogy véleményüket szóban, írásban és képben, szabadon terjesszék, és önmagukat minden hozzáférhető forrásból akadály nélkül képezhessék.
Az alkotmányban is garantált információszabadság érdekében biztosítani kell, hogy minden akadályt elhárítsanak, amely a szabad tájékozódásban meggátolja az állampolgárokat. Az akadályokat csak úgy lehet elhárítani, ha az információközvetítő kommunikátor is védelemben részesül. Következésképpen a közkönyvtárak is, amelyek az információ- és véleményszabadság jegyében közkinccsé teszik a forrásokat, alkotmány biztosította védelmet kell élvezzenek. Az információterjesztés szabadságának jegyében történik a kölcsönzés és a helyben való használat is, ami a szerzői jog tulajdonosainak és meghatalmazottainak jóváhagyásával történik. A kölcsönzés korlátozása tehát jogai gyakorlásában sérti mind a polgárokat, mind a könyvtárakat.
Az EK Bizottság jól tudja, hogy a kölcsönzési törvény az információszabadság alapkövetelményének mond ellent, és miután meggyőző érveket irányelv-tervezetükben ezzel kapcsolatban nem tudnának felhozni, inkább hallgatnak róla.
Szerzői jog és tulajdonjog, feszült viszonyban egymással
A szellemi termék tulajdonosa nem tudja szerzői jogait korlátlanul gyakorolni. Egyrészt azért nem, mert maga a szerzői jogi törvény tartalmaz korlátokat, másrészt azért nem, mert tiszteletben kell tartania a művét megvásárló személy tulajdonosi jogait. Amikor a szellemi termék tulajdonosa szabályszerűen elidegeníti tulajdonát, egyértelműen kinyilvánítja, hogy átengedi másoknak a tulajdonjogot. Ezt követően a szellemi termék tulajdonosának szerzői jogai ellentétben állnak a tárgyi tulajdonos érdekeivel. Ebből a feszült viszonyból keletkezhetnek konfliktusok. A szövetségi alkotmánybíróság konkrétan kimondja: “A megjelenés pillanatától kezdve minden nyomtatott mű önálló életet él. A mű nem marad továbbra kizárólag a kiadói fáradozás értékteremtő eredménye, hanem. befolyással bír a társadalmi életre. Ezáltal egy önálló, a kor kulturális és szellemi történéseit meghatározó tényezővé válik. ”
Az irányelv javaslat további képtelenségei
A 4. cikk. értelmében a tagállamok a kirekesztő kölcsönzési törvényben “a tárgyak egy vagy több kategóriájával kivételt tehetnek”. Ha a tagállamok szabadon dönthetik el, hogy a tárgyak mely kategóriáit – pl. könyveket, hanghordozókat, videókazettákat vagy akár mindegyik kategóriát – kívánják a 4. cikk. szerinti mentességben részesíteni, akkor a tiltási törvény helyett, a kártérítési szabályozás lép érvénybe. Ezután a tagállamoknak semmiféle kötelezettsége nem kell, hogy legyen a kölcsönzési törvény meghozatalára. Azokat a tagállamokat, amelyek tervbe vennék egy kölcsönzési törvény napirendre tűzését, semmi nem akadályozhatná meg abban, hogy idővel felcseréljék azt egy könyvtári jutalék szabályzattal. Ezen az alapon Németországban minden maradhatna a régiben.
Még nagyobb lesz a zavar, ha az irányelv-javaslat a számítógépes programokra is kiterjeszti a jogi védelmet, annak legutóbbi, 1990. október 18-án megjelentetett formájában. Ennek értelmében a közkönyvtárakat annyira korlátoznák a szoftverprogramok használatában, hogy még a helybenhasználatot sem tennék lehetővé. Az irányelv tervezet kibocsátásának idején a bizottság azonban még garantálni kívánta a számítógépes programok helyben történő használatát. A számítógépes programokét igen, amelyek pedig könyvtári szempontból alárendelt szerepet játszanak, de más médiák helybenhasználatát, mint például a könyvtári szempontból meghatározó könyvekét vagy folyóiratokét még vonakodtak garantálni.
A javaslat kölcsönzési törvénytervezetre vonatkozó állításainak ellentmondásai, valamint az, hogy a számítógépes programok könyvtári helybenhasználatát – semmivel sem indokolhatóan előnyben részesíti más médiákkal, különösen a könyvekkel és folyóiratokkal szemben, arra enged következtetni, hogy a bizottság nem rendelkezik az európai szerzői jogi törvény megalkotásához egyértelmű és ellentmondásoktól mentes koncepcióval.
A helybenhasználat és a kölcsönzés közötti különbség hiányzó meghatározása
Az irányelv 1. cikk. 1. bekezdése szerint “kölcsönzésnek számít a használat időlegesen korlátozott átengedése … különösen közkönyvtárakon keresztül”. Ezzel a meghatározással a könyvtári gyakorlatban ténylegesen meglévő helybenhasználat és a házból való kivitelre engedélyezett kölcsönzés közötti különbség elhomályosul. Pedig ez a megkülönböztetés még a könyvtári jutalék szempontjából is nagyon is eltérő eredményhez vezet, az irányelv szempontjából pedig hangsúlyos különbséggel bír.
Eddig ugyanis az EK tagállamokban a jogi helyzet teljesen egyértelmű volt. Azokban az államokban, ahol a könyvtári jutalékot bevezették (Hollandiában, Nagy-Britanniában, Németországban), sem kell a könyvtári anyagok helyben használatáért jutalékot fizetni.
Vagyis az EK irányelv-javaslata nem csekély mértékű változást jelentene.
A kötelespéldány rendelettel való összeférhetetlenség
A német könyvtári törvény értelmében minden nyomdatermékből egy-egy példányt át kell adni a Frankfurt am Mainban lévő Deutsche Bibliotheknek és a lipcsei Deutsche Büchereinek; minden kottából és zenei hangzóanyagból pedig a Deutsche Musikarchivnak Berlinbe. A rendelet mindhárom intézményt arra kötelezi, hogy a kötelespéldányként kapott művek helyben használatát biztosítsák. Ez a szabályozás van hivatva garantálni, hogy elviekben a Németországban előállított nyomdatermékek, kották és hanganyagok a tudomány, a művészet és az információszabadság céljainak érdekében egy, illetve két helyen nyilvánosan hozzáférhetők legyenek. Az érvényben lévő német szerzői jogi törvény a fentieket támogatja, azaz a művek helyben történő használata, szerzői jogi szempontból, illetékmentes.
Ezzel szemben, ha az irányelv-tervezet szabályozását életbe léptetnék, akkor Németországban a legtöbb médiára a kölcsönzési törvényben foglaltak lennének érvényesek, beleértve a helybenhasználatot is. A Deutsche Bibliothek tehát nem tudná garantálni a törvényben megfogalmazott helybenhasználati lehetőséget. Ugyanez érvényes a többi német kötelespéldányjogú könyvtárra is. A művészeti és tudományos életet ezáltal érhető kár alig felbecsülhető. Az állampolgárok törvényben garantált információszabadsága teljesíthetetlenné válna.
Az irányelvek átültetése a német jogra
Első összehasonlításban úgy tűnik, hogy a német szövetségi jog sok pontban már megfelel az EK Bizottság törekvéseinek. Ebből azonban elhamarkodott lenne azt a következtetést levonni, hogy a szerzői jogi törvény nem igényelne jelentős változtatásokat.

C. A kölcsönzési törvény hatása a könyvtárügyre nézve

Az EK tervei szerint megfogalmazott kölcsönzési törvény bevezetése a német könyvtárakra nézve jelentős gyakorlati következményekkel járna. Az érvényben lévő jogi szabályozás lehetővé teszi a könyvtárak számára a gyarapításnál a médiák szabad kiválasztását. A rendelkezésre álló alacsony költségvetési keret nem jogi, hanem pénzügyi akadályt jelent a könyvtáraknak abban, hogy minden beszerezni kívánt címet megvegyenek. Az EK irányelv-javaslata ezzel szemben a szerzeményezési munkában a szabad döntéstől fosztaná meg a könyvtárakat. Ha a korlátozás ilyen formája életbe lépne, akkor az állománygyarapítási politika a könyvtárakban esetlegessé válna, ami nemcsak a szakterületi munkát veszélyeztetné, de a képzési és kultúrpolitikai feladatok teljesítését is.
Lemondás némely könyv beszerzéséről
Az irányelv-tervezet 4. pontja megengedi a tagállamoknak, hogy “kulturális vagy más okok miatt” a kirekesztő kölcsönzési törvény alól kivételt tegyenek. Könyvtári szempontból nincs azonban olyan ok, sem kulturális, sem oktatáspolitikai vagy más egyéb, amely igazolhatná, hogy a könyvtári anyagok bizonyos kategóriát előnyben, vagy hátrányban részesítsék. Ez vonatkozik minden médiára, művészeti vagy tudományos alkotásra, illetve a fontos információkra, amelyek terjesztésében a könyvtárakat nem szabad megakadályozni.
Ugyancsak legyen megengedett a szerzőknek teljesen szabadon meghatározni, hogy hozzájárulnak-e, vagy megtagadják műveik kölcsönzését. Abból kell kiindulni, hogy mindig lesz egy bizonyos százaléka a jogosultaknak, akik nem fognak hozzájárulni bizonyos médiák kölcsönzéséhez, történjék az gazdaságossági vagy más okokból.
Ha bizonyos médiák kölcsönzése feltételekhez lesz kötve, akkor azok beszerzéséről a könyvtár kénytelen lesz lemondani, legyenek bár tudományos vagy kulturális szempontból értékes művek. Az ebbe a körbe eső, a könyvtárakhoz ajándék vagy kötelespéldány útján kerülő műveket sem lehetne szabadon kölcsönözni. Azokat titokban kellene tartani. Ugyanez az eset tenne érvényes a könyvesboltokban már nem kapható művekre is.
Abból a bizonyíthatatlan feltételezésből kiindulva, hogy a könyvtárak médiakínálatukkal negatívan befolyásolják a könyvkereskedések forgalmát, rávehető néhány szerző arra, hogy műveik hiányozzanak a nyilvánosan hozzáférhető könyvtárakban, ezáltal remélve műveiknek nagyobb kereskedelmi forgalmat. Az ilyen okokból kimondott tilalom a könyvtári állományban “fehér foltokat” idézne elő. Tévedésen alapuló feltételezés az, hogy a könyvtárhasználó ilyen esetekben örömmel felkeresi a kereskedőket, hogy a kívánt könyvet beszerezze magának (eltekintve néhány olcsóbb könyvtől és tehetősebb állampolgártól). A polgárok többsége, szerény gazdasági helyzete miatt, ki lesz zárva a könyv használatából.
Információveszteség
A könyvtárak véletlenre épülő állományépítése azt fogja eredményezni, hogy nem lesz minden információ fellelhető a könyvtárakban. Ennek kínos következményei lehetnek a tudományra, a kutatásra és az oktatásra nézve. Elképzelhető, hogy mi történne, ha egy-egy terület tudományos irodalmából az egyetemi könyvtárban a professzorok, az oktató személyzet és a hallgatók csak egy véletlenszerűen összeválogatott kínálatot találnának. A következmény a koordinált oktatási és kutató tevékenység összeomlása volna, mert aligha akad olyan terület, mely nélkülözhetné a médiák használatát. Ez a katasztrofális következmény folytatódna a közkönyvtáraknál, amelyeket nemcsak diákok, egyetemi hallgatók használnak, hanem a vonzáskörzetükbe tartozó oktatási intézmények is. Egy kirekesztő kölcsönzési törvény tehát nehezen felbecsülhető hatást gyakorolna az oktatáspolitikára is.
Csökkenő kiadói forgalom
A kölcsönzési törvénnyel kapcsolatban a pénz is szóba kerül. A kiadók elgondolkodhatnának azon, hogy a médiák ára fokozatosan emelkedik: a kölcsönzési engedély járulékos kiadásokat jelentene minden, azokat kölcsönbe adó intézménynek. Adott esetben elképzelhető, hogy a kölcsönzés korlátozását gyakorló szerző így jut pótláshoz a kiadók által fizetett honorárium mellé. A könyvtárosok azonban nyomatékosan óvnak ennek a lehetőségnek a túlértékelésétől.
A szerzői joggal védett művek, valamint az EK irányelv-javaslatának 2. cikk. 2. bekezdése szerinti művek nem helyettesíthetők mással. Ami azt jelenti, hogy annak tulajdonosa monopol helyzetbe kerül, és neki tetsző árat szabhat meg kártérítésként. A könyvtáraknak ezt a monopolárat is meg kell fizetniük. Ezeket a kiadásokat a költségvetési keret viszont csak más terület kárára képes elviselni. Ennek a folyamatnak az olyan kisebb kiadók, szakkönyvesboltok és vállalkozások lesznek az áldozatai, amelyek speciális, általában csak könyvtárak által vásárolt szakirodalmat forgalmaznak. Ezeknek az intézményeknek és alkalmazottaiknak egzisztenciája foroghat veszélyben.
A kulturális színvonal süllyedése
Ha le kell mondani arról, hogy a könyvtárak tetszőleges típusú médiát kölcsönözhessenek az olvasóknak, akkor ez a médiák sokféleségének csökkenéséhez fog vezetni. A kulturális “elszegényedés” jelenségének kialakulását nehéz leírni. Széles néprétegek informálódási lehetőségének korlátozása (eltekintve most az alapvető emberi jogok és a cenzúra törvényének megsértésétől), azzal a következménnyel is jár, hogy az ország kulturális élete komoly károkat fog elszenvedni. Elfogadhatjuk azt a vélekedést, miszerint a kulturális infrastruktúra az élet minőségének, és a gazdaság erősségének is meghatározó összetevője. A kirekesztő kölcsönzési törvény gyakorlata a kulturális sokszínűséget veszélyezteti. A kérdésnek ez a vetülete nincs az irányelv-tervezetben kellően átgondolva.
Az engedélyezési költségek növelik a személyzeti kiadásokat
A kölcsönzési törvény bevezetése arra kényszerítené a könyvtárakat, hogy a jogosultak nagy számával folyamatosan licenc-tárgyalásokat folytassanak, ami az adott személyzeti háttérrel nem képzelhető el. Egyetlen lehetőség az lenne, hogy szakszemélyzetet állítsanak rá erre a feladatra, de ennek megvalósítására kevés esély van.
Teljesen át kellene alakítani a szerzeményezés technikáját is. A licenc-tárgyalások kimenetele ugyanis minden egyes címnél más és más lehet. Mi történik akkor, ha egy licenckikötés csak bizonyos kölcsönzési eljárásoknál érvényes? Ki mondhatja meg egy szerzőnek, hogy művét mely lakossági csoportnak adhatja ki? Ki akadályozhatja meg az időleges korlátozásokat? Ki adhat jelentést rendszeresen a licencpartnernek a gyakorlatról? Ki kezelje a licenctárgyalásokat jogi értelemben? Kérdés kérdést vet fel, melyek megválaszolása meghaladja a könyvtárak erejét.
A kölcsönzési tilalom betartásának ellenőrzése növeli a személyzeti kiadásokat
A kölcsönzési törvény betartatása a szerzők érdekében fog állni, így pl. a helybenhasználat korlátozása, időleges megszorítások, a könyvtárközi kölcsönzés betiltása. A restrikciók betartásának ellenőrzése hatalmas terheket róna a könyvtári személyzetre. Miután kizárt dolog, hogy a könyvtárak a jövőben ezeket a feladatokat differenciált módon el tudnák látni, nagy a veszélye annak, hogy inkább elállnak az érintett művek beszerzésétől és ily módon azok kölcsönzésétől is. A növekvő személyzeti kiadások a költségvetés legkényesebb összetevői. Valószínűleg az irányelv tervezet hatására sem lehetne a személyzeti politikán változtatni, vagyis elérni azt, hogy a leépítés helyett létszámnövelés következzen be.

A memorandum végkövetkeztetései

Az eredmények összefoglalása

A korábbiakban felvázoltak alapján tehát a könyvtárak arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy az EK Bizottság előterjesztése a szerzői jogi törvény jobbítására, a könyvtárakra és könyvkereskedésekre rónának terheket. Az irányelv-javaslat egyoldalúan és kizárólag a gazdasági különérdekeket tartja szem előtt. Könyvtári szempontból hiányos, nem ismerhető fel benne az átfogó koncepció, nem veszi figyelembe a szélesebb kulturális és jogi összefüggéseket. A javasolt szabályozás alkalmas arra, hogy a kulturális és társadalmi alapokat alaposan veszélyeztesse a tagállamokban.
Minden tagállam elkötelezett kulturális és szociális gondolkodást vall magáénak. Minden állampolgárának (annak anyagi helyzetétől függetlenül) biztosítani kívánja, hogy a tudományos, művészi és kulturális alkotásokból – bármilyen fizikai formában kerüljenek is azok piacra – ismereteket meríthessenek. A legfontosabb intézmények, amelyek a hozzáférés általános lehetőségét biztosítják, a mindenki által nyilvánosan hozzáférhető könyvtárak. Az olyan törvényhozás, mely e könyvtári feladatok teljesítését megnehezíti vagy lehetetlenné teszi, kulturális és társadalmi visszalépést jelent.
A könyvtárosok szakmai szervezetei nyomatékosan rámutatnak arra, hogy kulturális fejlődést csak a lehetőségek harmonikus kölcsönhatása képes előidézni, tehát a kulturális javak előállítása egyfelől, másfelől pedig ezek hozzáférhetőségének optimális biztosítása. A szellemi termékek távlatokban gondolkodó tulajdonosai és a cselekvő művészek ezért olyan törvényhozást óhajtanak, amely a könyvtárak terjesztési szabadságát nem korlátozza, hanem a lehető legnagyobb mértékben növeli azt.

B. Könyvtári követelmények

A német könyvtárak a mai napig sem barátkoztak még meg a törvény szerint bevezetett könyvtári jutalékkal. Elviselik, bár szükségességéről nincsenek meggyőződve. A könyvtárosok örömmel üdvözölnék, ha mértékadó körökből végre konkrét, azaz jogilag értékelhető bizonyítékát adnák annak az évtizedek óta hangoztatott állításnak, mely szerint a könyvtárak tevékenysége csökkenti a könyvkereskedelmi forgalmat, és ezáltal a szerzőknek anyagi kárt okoz.
A német könyvtárak sürgősen kérik tehát a politikai döntéshozókat, különösen a szövetségi kormányban lévőket, hogy minden politikai és jogi eszköz bevetésével akadályozzák meg az irányelvek életbe léptetését. Felelősségükre hivatkoznak a kultúrállami tradíciók megőrzése terén és kérik őket, hogy álljanak ellent a gazdasági különérdekek nyomásának.