Az alábbi tanulmány egy nagyobb, még be sem fejezett munka első részének,

a megyei könyvtári hálózat 1825-1952 közötti szakaszának

a Könyvtári Figyelő számára erősen rövidített változata.

A közigazgatási átszervezés és a könyvtári rendszerváltás napirendre tűzte a megyei könyvtárak és hálózatuk újbóli átgondolását. Negyven éve a 2042-13/1952-es minisztertanácsi határozat hozta létre a megyei könyvtárakat és hálózatukat. A gondolat azonban sokkal korábbi, és az előzmények is igen tanulságosak.Az eszme- és problématörténeti gyökerek

Ha a legkorábbi mozzanatokat keressük, egészen az 1820-as évek közepéig kell visszanyúlnunk, amikor egyszerre két kezdeményezés is történt.1 A Hasznos Mulatságok 1826-os évfolyamában ismeretlen szerző, külföldi példákra hivatkozva azt kezdeményezte, hogy
“az eddig szervezett nagyobb könyvtárgyűjtemények a köz haszonra megnyittassanak, vagy a Nemes Vármegyék, Szabad Királyi Városok által nyilvánvaló Bibliothékák álléttassanak. “2
Ez inkább tudományos, mint a nagyközönség érdeklődését szolgálni alkalmas gyűjtemények megnyitását célozta, ámde, – ahogy FülöpGéza megjegyezte – “… a legtöbb megye és város nemesi vezetősége nem ismerte még fel a könyvtárak jelentőségét… ”
Megoldásában részben eltérő kezdeményezés volt Festetics Lászlóé, a Georgicont alapító György fiáé. Az országosnak szánt, végül négy megyére vonatkozóan konkrétan is ismert kísérlet egyfelől “a közösség feladatának tekinti… a megyei és városi könyvtárak létesítését és fenntartását,”3 másfelől 1825 végén Somogy és Sopron vármegyéknek, majd 1826 elején Vas és Zala megyéknek jelentős összegű támogatást ajánlott fel könyvtár alapítására. Festetics kezdeményezése szerint részben a világi és egyházi gazdagok adományaiból, felajánlásaiból jöttek volna létre “a Magyar törvényt, történeteket, vagy nyelvet támogató” könyveket beszerző, vélhetően a nemzeti könyvtárat és az éppen megalakuló tudományos akadémia példáját követő könyvtárak, melyek a vármegyék támogatásával a megyeszékhelyeken és a szabad királyi városokban működtek volna. Kicsit “nemzeti könyvtár-ízű”, inkább tudományos könyvtárak ezek, melyek azonban az egész megyének szolgáltak volna.
Festetics indítványa is korainak bizonyult, mert pl. Vas megyében a vármegyei közgyűlés többször tárgyalta ugyan a témát, és a vasi rendek jónak és megvalósíthatónak találták a megyei könyvtár alapításának gondolatát, de a könyvtáralapítás ügye végül 1842-ben elhalasztódott »egy boldogabb időre«.4 Hasonlóan ígéretes volt Sopron válasza is. A vármegyeháza, (melynek helyet kellett volna adnia) 1834-ben felépült, de a könyvtár gondolatával 1840-ben kezdtek csak foglalkozni, s az összegyűlt könyvanyagot, “átmenetileg” a levéltárban helyezték el. Zala megyében nem kisebb személyek mozdultak meg, mint Kisfaludy Sándor (a “könyvtári bizottmány” elnöke), Deák Ferenc, Csány László. Skublics Károly köznemes pedig 1954 kötetes könyvtárát is a megyének ajándékozta.
A legtöbbet Kaposváron tették: 1828-ban a megyeházán olvasószoba nyílt (tudható, hogy az 1830-as években Berzsenyi Dániel is gyakran látogatta), s működött 1866-ig. Még létezett a kaposvári könyvtár, amikor újra felmerült a megyei könyvtár gondolata.
1864-ben Schwarcz Gyula Angliába küldött, publikált levelében5 arra adott magyarázatot, miért voltak sikertelenek az eddigi kezdeményezések, és miért kellett évtizedeket várni a gondolat újbóli felmerülésére is.
“… kik Önöknél a városi könyvtárakat alapítják, először nem oly szegények, mint azok, kikben nálunk legalább az akarat megvolna ilyesmire adakozni, … másodszor meg nincsenek annyi oldalról igénybe véve hazafias zsebeik… miért nem állítanak hát föl, kérdezi ön, magántársulatok kellő könyvtárakat? A felelet röviden ez: nincs pénz; … a megyei népesség legnagyobb részének merev részvétlensége annyira nyilvánvaló, hogy előre látná mindenki a bukást, másrészről, a kereskedő, iparos- és földmíves osztály embereit hiába is vasárnapi-iskoláznók: ők ugyan nem emelnek nálunk könyvtárat még egy ideig. … minálunk nem annyira azért égető szűkség könyvtárak felállítása, hogy azok a már tanuló nemzedékeknek segédforrásokat nyissanak, mint inkább azért, hogy azok a még szendergő rétegekben kíváncsiságot, tudományos részvétet gerjesszenek… ”
A széles látókörű kulturpolitikus levele – úgy tűnik – magyarázatot adott nemcsak a könyvtáralapítási közömbösségre, de arra is, hogy a későbbiekben miért merült föl mindig felülről a megyei könyvtáralapítás eszméje, miért várták mindig a központi gondoskodást.
A 19. században tehát meglehetősen korán felvetődött a megyei (a városi) könyvtárak eszméje, méghozzá a megyeszékhely, ill. a városok közigazgatási határait, a helyben lakó polgárok ellátását túllépő, mondhatni – ekkor még közvetlenül – megyei ellátó funkció szándékával. Eleinte a nemzeti tudomány és kultúra művelése és színvonalának emelése volt a cél, ám Schwarcz Gyulánál már a polgárok és gyermekeik műveltségének, azaz a közműveltség növelésének szándéka is közrejátszott.

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és Főfelügyelőségének korszaka

Az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság 1894. április 27-i ülésén újabb vonásokkal gazdagította a megyei könyvtári gondolatot. Javasolta, hogy
“minden vármegye területén megjelenő nyomtatvány egy köteles példánya a Magyar Nemzeti Múzeumon kívül küldessék be a vármegye székhelyére, s ott az esetleg már létező hatósági, egyesületi vagy iskolai könyvtár gyarapítására fordíttassék, vagy egy később létesítendő közkönyvtár alapja gyanánt a levéltárban helyeztessék el. ”
A megyei könyvtári gondolat összekapcsolódott a múzeumokéval.
“Túróc vármegye 20 000 Ft-ot szavazott meg egy megyei múzeum és könyvtár alapítására… Sopron, Fejér és Esztergom vármegyékben a már létező történelmi társulatok fáradoznak ez irányban, s példájukra a többi vármegyében is megindult az akció, hogy tudományos és kulturális társulatok létesítésével biztosítsák az országos mozgalom sikerét. Az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság mindent elkövet, hogy e mozgalom egyetemessé váljék…”6
Új lendületet adott a folyamatnak a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és Főfelügyelőségének életre hívása 1897-ben, mely fő feladatául a már meglévő könyvtárak segítését, másrészt népkönyvtárak létesítését kapta. Az első évtizedben – Fraknói Vilmos országos főfelügyelő értékelése szerint -
“…nem lehetett az a szándékunk, hogy …vidéken önálló állami könyvtárak fölállítását sürgessük, mikor még a fővárosban sincs a modern kellékeknek megfelelően rendezett ily könyvtárunk. Azzal kellett megelégednünk tehát, hogy a jelentékenyebb városokban fönnálló különböző eredetű és jellegű könyvtárak rendezését, gyarapítását és azokban olvasótermeknek a nagy közönség számára való megnyitását lehetővé legyűk.” 7
Mindemellett a Főfelügyelőség mind több népkönyvtár létesítésében vett részt, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium mind nagyobb összeget bocsátott rendelkezésre.8
Ferenczi Zoltán: A könyvtárian alapvonalai c. munkájában már felfigyelt a központosítás angolszász gyakorlatára éppúgy, mint ezeknek az országoknak a városi és a népkönyvtáraknak a lakóközösség általi létrehozását megengedő és a központi szervezéstől és finanszírozástól való függetlenedésre építő könyvtári törvénykezésére. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy más országokban szintén messze állnak ettől a megoldástól, pl. a berlini népkönyvtárak sem követték a központosítás elvét.9
A városi és népkönyvtárak feladatkörének árnyalt számbavételére szintén Ferenczi Zoltán vállalkozott. Alkalmat erre a szabad tanítás 1907 októberében Pécsett tartott kongresszusa,10 valamint a hatására megkezdődött elméleti pezsgés kínált,11 míg lehetőséget a könyvtárügy aktuális kérdéseivel (is) foglalkozó új szaklap, a Múzeumi és Könyvtári Értesítő megindítása teremtett.12
Ferenczi Zoltán megkülönböztetett népkönyvtárakat és nyilvános közkönyvtárakat. Az előbbiek két csoportot alkottak: az egészen kis településeken (pusztákon, tanyákon, kisebb falvakban) vándor (mozgó) könyvtárak, míg a községekben és a városok kisebb területein állandó, helyben lévő népkönyvtárak, de – mint írta  – “arra kell törekedni, hogy lassanként minden vándorkönyvtár… állandó könyvtárrá váljék.”
Szerinte a népkönyvtárak állami létesítésűek és fenntartásúak legyenek, míg a 10 000-nél nagyobb lélekszámú városokban az angolszász típusú nyilvános könyvtárakat a helyi hatóság (közösség) tartsa fenn a helyi adókból. Pécsett kifejtett nézetei szerint
“… a népkönyvtári intézmény az iskola mellett a legfontosabb nemzet- és népművelő intézmény, ennél fogva szükséges, hogy még a legkisebb hely vagy telep se legyen megfelelő népkönyvtár nélkül… a szükségnek megfelelő olvasóteremmel kapcsoltassék össze, hogy ezáltal, kivált falvakon, a könyvtár egyszersmind a szabad tanítás színtere és középpontja legyen… ”
Melvil Dewey-re hivatkozva, azért tekintette az állam feladatának a kis települések könyvtárainak a fenntartását, mert
,.amint az állam kötelessége az iskolákról való gondoskodás, akként kötelessége könyvtárakkal arról gondoskodni, hogy az iskolából kikerültekre nézve a továbbképzés útja el ne vágassék.” Mégpedig “az állam a feladatát kétféleképpen teljesítheti: vagy maga ellát és tart fönn könyvtárakat, vagy kötelezi rá a törvényhatóságokat pótadó által és ő maga is ebben az esetben anyagilag és erkölcsileg támogatja őket.”
A népkönyvtáraktól élesen megkülönböztette a városi könyvtárakat:
“ezek alapítása elsősorban már nem állami feladat. Ilyeneket főleg a megyei és városi törvényhatósági adóból alapíthatnak, s legföllebb az állam kisebb-nagyobb segélyét vehetik igénybe”.
A városokban többféle értelemben is a központosítást szorgalmazta. Egyfelől
“fölhívandók a 2500 lakójú és ennél népesebb városok, hogy a városaikban lévő, különböző célú könyvtárak egyesítésével egy középponti könyvtár  alapítsanak”,
vagyis az elaprózottság, a különböző rétegkönyvtár ellenpontjaként. Másfelől a nagyobb városokban a központ és a fiókok a jobb ellátást célozták.
“E középponti városi könyvtár feladata az, hogy  fiókkönyvtárakkal és könyvkiadó helyekkel, esetleg fiókolvasótermekkel hálózza be szükség szerint a város külső területeit, azon szintén amerikai terv szerint, hogy centralizálni kell az erőket és decentralizálni a könyveket; azaz a könyvtár fő alapelve: a könyvtárakat a néphez juttatni, mégpedig a legjobb könyveket lehetőleg sok olvasó keze ügyébe adni, a legolcsóbb módon. ”
Sőt a központi könyvtár “egyszersmind központja legyen… esetleg a közelebbi vidéki összes népkönyvtári működésnek.” Végül megjelent a központosítás egy harmadik értelmezése: a népkönyvtárak és a vándorkönyvtárak, tehát a kis települések ellátásának szempontjából is. Ezek a mozgókönyvtárak
“kétféle módon kezelhetők, ú.m. vagy egy középpontból, vagy több kisebb középpontból. Az első esetben a középpont a főváros… A népkönyvtárak kezelésének második módszere, a vidéken ún. kisebb középpontok alkotása bizonyos kerületi vagy járási beosztással… Valami olyan ez, mint a városi középponti könyvtár mellett ugyanennek fiókkönyvtárai… Ez a második eljárás megoldható azzal a módszerrel is, hogy így ilyen 8-10, vagy több községből álló kerületben nincs amolyan említett törzskönyvtár, hanem csak egy középpont, mely kezel ugyanannyi váltakozó sorozatú kis könyvtárt, ahány a községek száma…”
Az 1901. évi 89.938. sz. VKM. rendeletben, a népkönyvtárak szervezésének alapelveit tartalmazó dokumentumban13 még egyértelműen a vándorkönyvtáraknak a központi ellátásáról volt szó, néhány év elteltével azonban felismerték nehézkességét. A második változat pedig voltaképpen valamiféle járási és/vagy körzeti könyvtári ellátási szisztémát sejtet, adott esetben csak ellátóközpontból. Az ötlet nem vált valóra, az erősen centralizált szervezet tovább élt.
Ferenczi Zoltán munkája nyomán született meg az a dokumentum, melyet “a közkönyvtárak ügyének fokozottabb fejlesztése érdekében”1909 januárjában juttatott el Wlassics Gyula, az országos tanács elnöke gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszterhez.14 Ekkor még azt írták, hogy
“a felsorolt föltételeknek megfelelő új könyvtárnak a fővárosban állami költségen felállítását ezúttal nem merjük javasolni”,
erre csak 1910-ben került sor.15 1909-ben a vidéki könyvtárakon volt a hangsúly, melyeket az emlékirat három csoportba osztott, s ezzel mintegy hierarchiát, rendszert vázolt föl.
“A) Oly helyeken, hol főiskolai képzettséggel bíró olvasóközönség tetemes számban látogathatja a könyvtárat, ezt oly állapotba kell hozni, hogy a tudományos munkásságot is lehetővé tegye, e végből nemcsak olvasmányokkal, hanem forrásmunkákkal, a hazai és külföldi irodalmak termékeivel, két olvasóteremmel, egy magasabb képzettségű könyvtárnokkal és egy irodatiszttel kell ellátni s egész nap és este nyitva tartani. Ilyen könyvtárra igényt emelhetnek: Arad, Debreczen, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeged, Szombathely, Temesvár.
B) Az önművelés eszközeit vannak hivatva nyújtani a vármegyék székhelyein, a törvényhatósági joggal felruházott városokban és a művelt körökhöz tartozó nagyobb számú közönséggel bíró más helyeken a közkönyvtárak, melyeket elég a hazai irodalom termékeivel és néhány külföldi irodalmi és művészeti folyóirattal gyarapítani s a délutáni és esti órákban megnyitható egy olvasóteremmel ellátni, minélfogva a könyvtárnoki tisztét mellékfoglalkozásképpen is betöltheti arra alkalmas egyén.
C) A harmadik csoportba sorozandók a gyári munkások részére a nagyobb gyártelepeken, a földmívesek és iparosok számára lehetőleg minden községben felállítandó könyvtárak, az ismereteket népszerűsítő és nemesen szórakoztató munkákkal. Ezeket a könyvtárakat szokták népkönyvtáraknak nevezni…” A dokumentum célja az volt, hogy “a társadalom arra hivatott tényezői lehetőleg bevonassanak a népkönyvtári ügy érdekkörébe.” Egyfelől azt kezdeményezte a Tanács, hogy a “társadalmi akczió megindítására legalkalmasabb volna, hogy a megyei és városi vezető körök a legilletékesebb helyről, Nagyméltóságod részéről buzdító felhívásban részesülnének”, másrészt a Tanács “azzal a kérelemmel fordul még Nagyméltóságodhoz, hogy mikor a nagyobb községekben oly iskolaépületeket emel, amelyek a teljes hat osztályt vannak hivatva befogadni, új olvasóterem építését és berendezését méltóztassék elrendelni, a melyben a könyvtár és ifjúsági könyvtár közhasználatnak adatnék át… ”
A félreértések elkerülése végett: a magyar könyvtárügy ekkor már túl volt a 19. század hetvenes éveiben kialakított közös iskolai könyvtári és népkönyvtár koncepcióján, sőt a 20. század első éveiben már megfigyelhető az iskolai könyvtárak önállósodása és a két könyvtártípus rövidesen külön vált. Ferenczi több írásában világos megkülönböztetésre törekedett, de a hiányok is mind az iskolai, mind a népkönyvtári vonatkozásban oly nagyok voltak, hogy mégis csak gondolkodnia kellett a kettő viszonyán.
“A felállítás sorrendjében mindenesetre az első az iskolai könyvtár -írta – … és a népkönyvtár soha nem használható fel iskolai könyvtár czéljaira, emez, ha jó, annyiban felhasználható népkönyvtárul is, hogy a tanuló által belőle hazavitt könyv fölkeltheti a többi családtag érdeklődését és olvasáskedvét is…’
Gulyás Pál 1911-ben megvonta a népkönyvtárügy hazai mérlegét.16 Az 1909 januárban Apponyihoz eljuttatott dokumentumról azt írta: “A minisztérium ezen 1908-ban kelt előterjesztésről érdemileg még nem határozott.”
A központi alapokból létesített népkönyvtáraknak a működéséhez a helyi hatóságokat és társadalmat nem sikerült megnyerni,
“a legtöbb községi elöljáróság azt hiszi, eleget tesz kötelezettségnek, ha a népkönyvtárt valamely községi épületben jól-rosszul helyezi, s ha a tanítót, vagy valamely más alkalmazottját az ingyenes kezelésére kirendeli… 522 könyvtár közül, amelyek 1909-ben  jelentést terjesztettek az Országos Tanács elé, mindössze huszonnyolc részesült községi segélyben, melynek összege 4102,2 K-t tett ki csupán.” Gulyás szerint “a Tanácsnak a községi segély egy minimumától kellene függővé tennie a könyvtár adományozását. Ez a minimum az adandó könyvtár értékének 5-10%-ából állhatna, ami lehetővé tenné a kisebb javítások és kezelési költségek fedezését. ”
Mit tehetett ebben a helyzetben a népkönyvtárakért felelős állami szerv? A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 1912 elején újabb felterjesztésben fordult a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez.17 Ebben megismételték 1909-es javaslataikat, ami a legjobb bizonyíték annak sikertelenségére – igaz, közben más lett a miniszter. A korábbi javaslatokat két újabbal is megtoldották. Ezek közül nagyobb horderejűnek az ígérkezett, amelyik egy megyei, illetve a nagyobb, vagy több településsel rendelkező megyék esetében járási vagy körzeti könyvtári rendszer körvonalait vázolta föl. (Közbevetőleg megjegyezzük hogy Gulyás Pál népkönyvtári kézikönyvében18 már arról irt, hogy
“hasznos szolgálatot tehet egyes megyei járásokra (Sic! T.Gy.) kiterjeszkedő anyakönyvtárak létesítése is oly módon, hogy a járási székhelyen fennálló központi könyvtár saját anyagából látja el könyvekkel a járáshoz tartozó falusi fiókjait… “)
A vidéken létesülő közművelődési házak könyvtárai csak úgy fognak feladatuk magaslatára emelkedni, ha
“…pl. egész megye, vagy ha egy-egy megyében több ily közművelődési ház működik, a hozzá közelebb eső járások könyvtári munkásságát is központosítani, vezetni és egészíteni törekszik.., ha … a számukra kijelölt körzetekben létesített kisebb városi és falusi könyvtárakkal kapcsolatba hozatnának s a maguk gazdag anyagából esetleg félévenként a helyi szükségletnek megfelelő számú és természetű könyvsorozatot küldenének szét a könyvtárakba továbbkölcsönzés végett… Ez együttműködés egy másik fontos előnye volna, hogy a közművelődési házak könyvtárainak vezetői eszközölhetnék a körzet területén elhelyezett vándorkönyvtár kicserélését is, amit Budapestről végrehajtani, már a nagy költségek miatt sem lehet… ”
Ez a tervezet tehát egységes rendszerbe fűzné a Ferenczi Zoltán által még külön csoportba sorolt könyvtárakat. Másrészt e felfogás szerint ezeknek a könyvtáraknak lenne állandóan helyben lévő gyűjteményrésze, másrészt a közművelődési házak által félévente cserélt forgó állománya. Ugyanakkor Gulyás Pál már idézett helyzetértékeléséből azt is tudjuk, hogy néhány alapvető mű a vándorkönyvtáraknál is minden sorozatban szerepelt, tehát gyakorlatilag állandóan helyben volt. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és Főfelügyelőségének memoranduma tehát jelzi, felismerték, hogy az országos központosítás nem vezet célra, szerény eredményeket képes felmutatni, azt is mondhatjuk: kudarcot vallott.
Az Országos Szövetség soproni közgyűlésén, 1913. október 5-én Wlassics Gyula szükségesnek tartotta a témára visszatérni, s ez jelzi a kezdeményezések újabb sikertelenségét.
“A megyei hatóságok közönyét is meg kell törni. Megyei könyvtárunk alig van… A megye székhelyén vagy nagyobb járási székhelyein ott volna a nagyobb közkönyvtár, mely az egyes vidéki közkönyvtárakat szünet nélkül ellátná új küldeményekkel. Mihelyt kedvezőbbek lesznek a gazdasági viszonyok, meg kell kísérelnünk, hogy a megyéket akczióba vonjuk. Javaslatunkkal közvetlenül fogunk a megyékhez fordulni, de nem zárkózunk el attól sem, hogy a kormány és törvényhozás közbelépésével lendítsünk könyvtárügyünkön… “19
Mihalik Józsefnek, aMúzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége előbb titkárának, majd országos felügyelőjének és szaklapja szerkesztőjének 1913-ban készült egy részletes tervezete “A magyar közművelődési könyvtárak szervezése” címmel. Ezt akkor nem publikálta, csak “a könyvtárak ügyével foglalkozó szakférfiaknak” küldte meg, s ez gyakorlatilag nem más, mint az 1912-es emlékiratban elvileg kifejtett koncepció részletes számításokon alapuló aprólékos kifejtése.20 Olyan számítási módszert alkalmazott, mellyel igazolta, hogy 14 év alatt, az eddigi központi támogatások növelése nélkül (s ez a lényeg, hogy abból, de növelése nélkül!) létrehozható és működtethető az a rendszer, amely szerint “…összesen mintegy hetven közművelődési könyvtár hálózná be az ország területét…”Ez úgy teljesíthető, hogy egyrészt számolt a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége hatáskörében működő 26 nagyobb könyvtárral. Itt új közművelődési könyvtárak felállítására nincs szükség, legfeljebb a meglévőket kell megfelelő változtatásokkal népszerűvé, s könyvanyag vándoroltatására képessé tenni, “ezzel elérnők azt, ami az angol-amerikai – public library – típusú könyvtáraknál oly sikeresen bevált: a tudós és közkönyvtárak összeolvadását.” Van ezen felül számos nagyobb könyvtár, amelyek aránylag csekély anyagi eszközökkel közművelődési könyvtárakká átalakíthatók volnának. Végül felsorolta azokat a városokat, amelyekben – mint gócpontokban – újonnan szervezendő közművelődési könyvtárak felállítása szükséges. (Részletezésük helyett: 29 konkrét település közül a mai Magyarország területén 19 található, s ezek közül 9-ben ma megyei és 10-ben városi könyvtár van.)
Mihaliknak ez a pénzügyileg és a könyvek mozgatását szakmailag is aprólékosan kidolgozó tervezete tehát továbbra is az állam támogatását tekintette elsődlegesnek, de támaszkodott volna helyi forrásokra is. A hatóságokat azzal kívánta meggyőzni, hogy a hely, a személyzet, a berendezés, valamint a fűtés és világítás költségei alig többek, mintha népkönyvtárat tartanának fönn. Nem nagyon bízhatott azonban ebben, mert nyomban hozzátette, hogy ha
“…ilyen város egyáltalán nem, vagy csak kevés akadna, törvényhozási úton kellen gondoskodni, hogy az Országos Tanács által kijelölt városok köteleztessenek a közművelődési könyvtárak felállításához…”
Sőt 1918-ban, amikor az Országos Tanács a kiszállított könyvek bolti árának a 10%-át kötötte volna ki helyi hozzájárulásként, Mihalik már hevesen reagált:
“Magyarországról van szó s arról a magyar népről, mely – általánosságban mondva – még mindig nem szeret olvasni, de éppen nem fog olvasni akkor, ha fizetnie kell, hogy könyvet kapjon a kezébe… harmincz éven át vidéken szerzett tapasztalataim alapján merem azt gondolni, hogy megszületendő közművelődési könyvtáraink teljes népszerűtlenségére vezetne, ha adót rónánk ki. “21
Látható tehát, hogy a korszak közművelődési könyvtárügyéért fáradozó és felelős vezetői rendkívül szorító körülmények között őrlődtek: érzékelték a lemaradást és a csekély eredményeket, erőfeszítéseket tettek, hogy állami erőből, de polgári módon a helyi társadalmak és az egyének támogatására is számítva, azt mozgósítva – korszerű rendszert hozzanak létre.
A meggyőzés és a demokratikus játékszabályok alkalmazására tett kísérletek azonban eredménytelenek voltak vagy szelíd eredményeket produkáltak, mert a vidék nehezen mozdult. Tervezetek, előterjesztések készültek, többször is, de a helyi társadalmak vagy nem ismerték föl,  vagy nem tellett tőlük ezeknek a támogatására.
A következő tervezet Gulyás Pálé volt.22 Gulyáserősen hasonló elveket és módszereket fejtett ki, mint néhány évvel korábban Mihalik József. A két tervezet közötti különbségként említhető, hogy Gulyás immár 57 olyan könyvtárat talált, melyeket e célokra alkalmasnak ítélt (köztük közművelődési egyesületi, múzeumi, városi, sőt néhol középiskolai könyvtárak), majd további 49-et sorolt fel, ahol szerinte “a városi hatóságok részéről megfelelő áldozatkészség nyilvánul meg. ” Gulyás még határozottabban kívánt a helyi erőkre is építeni, s úgy találta 12 év alatt az akciót lebonyolíthatónak, ha a közművelődési könyvtárak állami megszervezését és a már létezők segélyezését meghatározott anyagi feltételekhez kötik, sőt emellett minden városban a városi közkönyvtárat segélyező egyesületet (!T.Gy.) kellene szervezni, s az alapító tagdíjak beruházásra, a rendes tagdíjak könyvtárfejlesztésre volnának fordíthatók.
Gulyás tervezetére reagált a korábban már hivatkozott terjedelmes és a közművelődési könyvtári rendszert még alaposabban kimunkáló írásában Mihalik József.23 Fontos momentumokkal fejlesztette tovább részben a saját, részben a Gulyás-féle meglehetősen merev sémát. Rámutatott a könyvtári rendszerszervezés igen komoly szempontjára: a helyi körülmények mérlegelésére:
“…Gulyás Pál teljesen figyelmen kívül hagyja a tervezeteibe bevont városok közművelődési viszonyait, a lakosság különböző rétegeinek kultúrai fejlettségét, a városok és a környezet szocziális nemzetgazdasági, nemzetiségi és egyéb… viszonyait, … Beható és gondos mérlegelés alapján kell esetről-esetre, városról-városra határozni a fölött, hogy az egyes helyeken… milyen terjedelmű, minő fokú könyvtárra van szükség; hány és mely községek vonandók vagy vonhatók be vándoroltatás czéljából az anyakönyvtár hatáskörébe; miből álljon ezek könyvanyaga; gondoskodni kell a megfelelő kezelőszemélyzet megnyeréséről; garancziákat kell szerezni a könyvtár biztonságáról, állandó működésének biztosításáról és a könyvanyag vándoroltatásának akadálytalan lebonyolításáról…”
Majd konkrét példán: Debrecen, illetve az akkori Hajdú megye példáján be is mutatta, miként kell a helyi viszonyok figyelembevételével a konkrét tervezést elvégezni. Hangsúlyozta: a debreceni városi közkönyvtárhoz, illetve a hajdúszoboszlói megszervezendő közművelődési könyvtárhoz kapcsolt rendszer “…volna az első igazi kísérlet a közművelődési könyvtáraknak a gyakorlati életben való meghonosítása terén, s az itt szerzett tapasztalatok irányítóul szolgálhatnak…”
Hosszas fejtegetésünk talán bizonyította: a kor legkiválóbbjai gyakorlatilag az angolokkal egyidejűleg (!) foglalkoztak a kistelepülések könyvtári ellátásával és lényegében eljutottak a megyei? – körzeti? – járási? ellátáshoz, voltaképpen annak felismeréséhez, hogy a kisvárosok és falvak könyvtári ellátása ezeknek a könyvtáraknak az útján látszik megoldhatónak.

1919-es elképzelések

Kőhalmi Béla 1919. szeptember 24-én kelt kéziratában24 azt írta, hogy a könyvtárügy vezetői
“arra törekedtek, hogy egy szélesebb bázisú könyvtárkultúra előfeltételeit teremtsék meg. Ilyen előfeltételnek ismerték el… könyvanyag összegyűjtését kiterjedt fiókhálózat, megyei központból, vagy nagyobb vidéki városból kiinduló falusi és tanyai könyvtárhálózat számár.”
Kőhalmi Béla 1959-ben megjelent monográfiája25 bevezetőjében figyelmeztette az olvasót: “nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a Tanácsköztársaság könyvtári programjában szerepel olyan <<többlet>>, amely csak a Tanácsköztársaság létrejötte következtében számíthatott megvalósításra… Ilyenek pl.: az összes könyvtárak – tudományosak és közművelődésiek – állami központi irányítása; a közművelődési könyvtáraknak eleven áramú hálózati központi gondozásba helyezése; a közművelődési könyvtárak könyvszükségletének központosított ellátása…”
Az időszak három program-dokumentumában26 témánkkal több pont is foglalkozott. A könyvtárügyi program szerint:
“2. Törvény útján köteleztessenek a városok arra, hogy meglévő kihasználatlan könyvtáraik nyilvános könyvtárakká (közművelődési könyvtárakká) alakíttassanak, s e célra könyvtári illetéket szedjenek. …4. Járásonként vagy legalább megyénként nagyobb közművelődési anyakönyvtár létesítendő, mely a vidék falusi népkönyvtárainak központja. …6. Intézetek (esetleg állami vagy hatóságiak is), érdekképviseletek, társulatok kormányhatóságilag felhívandók, hogy könyvtáraikat feladataik sérelme nélkül adják át nagyobb közönség használatára a járási, megyei vagy városi központi művelődési könyvtáraknak, amelyek azt tovább vezetnék. …11. Az országban kiépítendő  közművelődési könyvtári hálózat…”
Ha a tervezeteket figyelmesen végig olvassuk, akkor kiderül, hogy ami a vidéket illeti, a javasolt megoldás bizony nem Szabó Ervin-i, se nem tanácsköztársasági “többlet”, hanem lényegét illetően a Ferenczi-Mihalik-Gulyás-féle koncepciókkal azonos! Íly módon, ha nem is egészen helytálló Gulyás Pál summázata sem, (hogy ti. “ami a megbízottak törekvéseiben jó, az nem új, s ami új, az nem jó”27) abban bizony sok igazság van, hogy a tanácsköztársasági törekvéseket nem csak a korábban idézett két összetevő adta ki.
Az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet vidéki közművelődési könyvtárak ügyeit intéző osztályának élére 1919. június 22-én Mihalik Józsefet nevezték ki, de a könyvtárügyi politikai megbízottaktól már 1919. május 21-én szóbeli megbízást kapott, hogy a “vidéki közművelődési könyvtárak létesítése ügyében kimerítő tervezeteket készítsen és azokat a politikai megbízottakhoz terjessze be”28
Gulyás, Kőhalmi és Mihalik egybehangzóan arról írtak, hogy Mihalik részletes terveket készített 6 város számára (Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Győr, Pápa és Kiskunhalas), továbbá részben készült el Sopron, Kolozsvár, Gödöllő, Győrszentmárton, Tét, Budafok, Kiskunfélegyháza, Ráckeve és Szentendre tervével. Gulyás leírása alapján biztonsággal állíthatjuk, hogy Mihalik tervezeteiben azt a módszert alkalmazta, amit az 1918-ban írt tanulmányában Debrecen példáján kipróbált. Tehát a tanácsköztársaság idején is a nagyobb városokból tervezték a környező települések könyvtári ellátását – csakúgy, mint a dualizmus korában! Ugyanakkor nem kétséges az sem, hogy az 1919-es centralizációs elképzelések29 is korábbi keletűek, hiszen pl. Dienes László már 1911-ben – akkor nyilvánvalóan a Fővárosi Nyilvános Könyvtár Szabó Ervin-i koncepciója szervezeti megvalósításának alátámasztására! – a centralizáció amerikai elveivel és megoldásaival érvelt.30 Dienesék tehát voltaképpen 1919-ben – diktatórikus eszközökkel, felülről megszervezetten, vagyis nem a korábbi könyvtári tendenciák szerves fejlődése révén! – nagyon is polgári demokratikus, angolszász elveket kívántak megvalósítani a magyar könyvtári, azon belül a közművelődési könyvtári gyakorlatban. Ennek lényegét Dienes egy másik írásában így fejtette ki: a közművelődési könyvtárügyet
“… nem újjá kell szervezni, hanem meg kell szervezni a semmiből majdnem teljesen, mert ami van, az alig használható fel… A jó közművelődési könyvtárnak olyannak kell lennie, hogy az tekintet nélkül osztályra, társadalmi helyzetre, korra vagy nemre mindenkit ellásson könyvvel, akinek az olvasmányra szüksége van. Egy kivételével. A közművelődési könyvtárnak nem kell ellátnia a szakkutatót. A szakkutató menjen a tudós könyvtárba, az való neki. De a szakkutató is, ha szépirodalmat akar olvasni, vagy pedig olyan tudományos szaklapot, amely nem az ő szakmájához tartozik; a közművelődési könyvtárban kell, hogy megtalálja az olvasmányát Ez azt jelenti, hogy a közművelődési könyvtár tudományos könyvanyaga nem szabad, hogy alacsony nívójú legyen…31

1919-1945

A két világháború között sem a megyei könyvtárak, sem megyei vagy járási könyvtári hálózatok ügyében semmi újabb fejleményről nem tudunk, sőt, inkább a századforduló képe lebeghetett előttük, hiszen az 1910-es évek elgondolásairól, a Ferenczi-Gulyás-Mihalik-féle tervezetekről nem esett szó. Pasteiner Iván 1935-ben elhangzott előadásában32 a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét egyfelől megdícsérte, hogy ti. “a háború előtti Magyarország hatalmas népkönyvtári hálózatának kiépítése és tervszerű fejlesztése… az ő közreműködésük hervadhatatlan érdeme”, másfelől e szerv 1924-ben történt megszüntetését azzal indokolta, hogy “…tudományos és közművelődési könyvtárügyünknek.., problémái e szervek negyedszázados működése után is megoldatlanok maradtak..”
Mindenesetre az előző évtizedekben létrehozott közművelődési jellegű könyvtárakat 1920 után gyakorlatilag teljesen újjá kellett szervezni. Feltűnő, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban megszervezett népkönyvtári ügyosztály végső soron ugyanazt a megoldást választotta, mint elődje a századfordulón: központilag hozott létre könyvtárakat. Az 1924 óta rendelkezésre álló népszövetségi kölcsönbál, 650 000 pengőből 1927-ben 1510 népkönyvtárat hozott létre, mégpedig négyféle nagyságrendben: 360, 250, 210 és 200 kötetes “könyvtárakat” juttattak el a megyékhez, de – s ez új! – a küldeményben részesülő községeket az időközben megszervezett megyei népművelődési bizottságok jelölték ki. Döntő többségüket a falvak kapták: mégpedig helyhez kötve, áthelyezni csak a VKM illetékes ügyosztályának engedélyével lehetett. A sors fintora és a dolgok – mondhatjuk – természetes rendje szerint persze ezek a könyvtárak is kiolvasottakká váltak, így aztán 1935-ben jött a “nagy ötlet”, s a VKM elrendelte a három kisebb típusba tartozó könyvtárak egy részének vándorkönyvtárrá történő átszervezését. Amire ezen felül azért is szükség volt, mert a központi példa most sem talált követőre, s a népkönyvtárak száma még 1935-ben is csak 1616 volt, 1936-ra pedig 1626-ra “emelkedett”. Másfelől a különböző könyvtáralapító szervek munkájának összehangolása híján – s erre Gulyás már 1917-ben is figyelmeztetett! – az ország 3400 községéből-városából csak 1280-ban (37,6%) volt népkönyvtár. Bisztray Gyulától, a téma szakértőjétől tudjuk, hogy 1943-ra az is kiderült, hogy a vándorkönyvtárak sem váltak be, elkallódtak.33
A gyűjtőfogalomként többféle könyvtárat magában foglaló népkönyvtár (munkáskönyvtár, gazdakönyvtár, egyesületi, ifjúsági, levente- és gyermekkönyvtárak, vándorkönyvtárak) ügyében a két világháború között elvileg a kulturkormányzat ugyancsak azt a “filozófiát” képviselte, hogy az állam feladata legfeljebb az alapítás, de a fejlesztés, fenntartás és működtetés már a helyi hatóságok feladata s adóból, rendezvények bevételéből fedezzék,34 mint a legtöbb országban. Ez a remény azonban éppúgy nem vált be, mint a századelőn: Bisztray Gyula 1933-ban csakúgy a “társadalom lassan olvadó közöny”-ét kényszerült tapasztalni, mint elődei. A VKM. 77.300/1933. VII. sz. rendeletével arra utasította a törvényhatósági népművelési bizottságokat, hogy “az élőszóbeli népművelési tevékenységre előirányzott összegnek legalább 15%-át fordítsák népkönyvtári célokra.”35 Az akció már csak azért sem lehetett sikeres, mivel a 15% igen csekély összeget jelentett volna, ráadásul a megyék többnyire nem is tartották be a rendelkezést. A kisebb települések ellátására tehát a két világháború között nem találtak megoldást, igazi rendszer nem alakult ki, a századelő központi erőfeszítések formájában megnyilvánuló gyakorlatát követték, olyannyira, hogy a saját alapítású könyvtárak könyvanyagát is ugyanúgy központilag elkészített jegyzékben szabták meg. (1927 és 1944 között hat jegyzéket adtak ki: 1927, 1931, 1934, 1943, 1944-ben.)
A városok könyvtári ellátását – csakúgy, mint a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének vezetői – a közkönyvtárak keretében képzelték el a két világháború között is. Sok változás ezen a területen sem volt a korábbi évtizedekhez képest – legalábbis a rendelkezésre álló gyér forrás tanusága szerint.36 Ezeket a tudományos és szakkönyvtárak közé sorolták (és így más ügyosztályhoz tartoztak a VKM-ben is!), másrészt az 1922. évi XIX. tc-kel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetemhez csatolták 1929-ben, mint vidéki közgyűjteményeket, a múzeumokkal és levéltárakkal együtt. A Gyűjteményegyetem 1934-ben történt megszüntetéséig legalább annak tanácsa vállalkozott könyvtárpolitikai irányításukra, állami főfelügyeletükre, megszűnése után országos közgyűjteményi főfelügyelői posztot létesítettek. Pasteiner Iván ebbéli funkciójában ítélte meg úgy, hogy Gulyás Pál 1917-es értékelése óta
“… a helyzet nemcsak hogy nem javult, hanem rosszabbodott. Vidéki könyvtári hálózatunk egyáltalán nincs kiépítve. Számos városunk, sőt nagy és vagyonos városunk nélkülözi a könyvtári intézményt. Ahol pedig van közkönyvtár, ott ezek… működése az új idők kívánalmainak nem felel meg és fejlesztése teljesen tervszerűtlen, esetleges.”
A változtatásra is a régi receptet elevenítették föl.
“…a Nemzeti Múzeum Tanácsa felhívással fog fordulni vidéki törvényhatóságainkhoz és városainkhoz ily közkönyvtárak létesítése, illetőleg a meglévők megfelelő gondozása és fejlesztése érdekében… Amennyiben reményeinkben mégis csalódnánk, úgy e kérdés megoldásának törvényhozási úton való rendezését kellene szorgalmaznunk. ”
A másik lehetőség szintén nem a korszak felfedezése, az első világháború előtt éppúgy próbálkoztak vele, miként 1919-ben is: ez a központosítás, ill. a város területén lévő könyvtárak együttműködése. Pasteiner szerint
“kooperációt kellene létesíteni egy-egy könyvtár és ugyanazon helyben lévő egyéb könyvtárak, úgy mint iskolai, egyházi, társadalmi, egyleti könyvtárak között és pedig abban a formában, hogy a közkönyvtárakban nyilvántartassanak az említett helybeli könyvtárak legújabb szerzeményei és hogy azok teljes anyaga a közkönyvtár közönségének is rendelkezésére bocsáttassék…”
Hogy a gondolat csekély visszhangra talált, azt mutatja, hogy Radó István öt évvel később, ugyanezt szorgalmazta, s a Pasteiner által példaként emlegetett Sopron mellett Győr példáját tudta felhozni.
“Győrött már dolgoznak egy központi lehetőségen, Sopronban pedig már több ízben gyakorlatba is átvitték az együttműködés elvét… a soproni könyvtár gyakran lép fővárosi és külföldi könyvtárakkal közvetlen összeköttetésbe.”
Ezeknek a városi könyvtáraknak (Győr, Szombathely, Szeged, Sopron, Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, és Cegléd városi könyvtárairól szólt Radó!) – úgy tűnik – szemléletével is gondok voltak:
“A vidéki könyvtár. helytelen úton jár, ha tisztán arra szorítkozik, hogy meglévő, esetleg folyamatosan beszerzett és beszerzendő könyvanyagát megőrizze, gondosan azon levén, hogy senkinek kezébe ne kerüljön. az ilyen könyvtár célját tévesztette; … A vidéki közkönyvtár rendeltetése elsősorban az legyen, hogy az illető város lakosságának minél szélesebb rétegeit lássa el szellemi táplálékkal… ”

1945-1949

A kiskönyvtáraknak nagyobb ellensége a háború, mint a jelentősebb gyűjteményeknek. Érthető tehát, hogy 1945 után a közművelődési könyvtárak létrehozása volt az elsődleges feladat. Sajátos módon – s ez kezdeti bizonytalankodást jelez – a vallás és közoktatásügyi miniszter 71.293/1945. VL/I. számú rendeletében még a népkönyvtárak újjászervezését és továbbfejlesztését tartotta “különösen fontosnak”. Ugyanakkor a korszak alapvető művelődéspolitikai dokumentuma bizonyítja, hogy világosan látták a múltat.
“Magyarország két nagy kísérletet tett a múltban falusi könyvtáraink megszervezésére: egyet az 1897-ben, egyet az 1923-ban (Sic! T.Gy.) elindított népkönyvtári vállalkozással, amely a haladó demokratikus államokban már megbukott: az izolált kiskönyvtárak kizárólagos rendszerével. A népkönyvtárügy modern könyvtári alakja a körzeti rendszer. Magyarországot tehát mind saját kára, mind a külföldi tanulságok arra kényszerítik, hogy az egész falusi könyvtárügyet átszervezze… Az új körzeti rendszer szerint a falusi könyvtárak anyaga két részből fog állni. A falu állandó, saját anyaga azokat a műveket foglalja magában, amelyekre folytonosan szükség van (pl. kézikönyvek). A másik változó részt a körzeti központból kapják. …így a körzeti könyvtár megteremti a lehetőségét a falusi lakosság számára is, hogy egy gazdag, változatos, állandóan megújuló gyűjteményből válogasson. Másrészt ezt a központi könyvtárat sikerült ellátni mindazokkal a kellékekkel, amelyek nélkül korszerű könyvtári szolgálat nem képzelhető el. Elsősorban is lesz kellően képzett, válogatott személyzete, amely nélkül a könyvtár nevelő felvilágosító munkáját nem tudja végezni. A tájékoztatáshoz (Sic! T.Gy.) …rendelkezésre áll adattár (kézikönyvek, térképek, stb.)… a körzetek számára, amint lehet, nálunk is könyvtári autóbuszokat kell biztosítani. Ezek feladata lesz, hogy a központ és a fiókok kőzött minél elevenebb kapcsolatot létesítsenek, s hogy lebonyolítsák a kölcsönzést  azokon a területeken is (pl. tanyákon), ahol fiókot nem lehet létesíteni.”
Nem kétséges, hogy ez már olyan kiforrott koncepció volt – melyben felfedezhetők az 1910-es évek elképzeléseinek alapmotívumai éppúgy, mint a jelzett külföldi tapasztalatok – hogy a program operatív módon már azt ígérte, hogy a minisztérium 1946 őszén három kísérleti könyvtári körzetet készül felállítani. Ezek tanulságai alapján nyer szabályozást a magyar körzeti típus végleges alakja.37
Az elképzelés életrevalóságát széles körű kitekintéssel bizonyította igen figyelemreméltó tanulmányban Kőhalmi Béla.38 Példáit a Skandináviában, leginkább Dániában, illetve a farmok ellátására az USA-ban és Kanadában is alkalmazott, ugyancsak körzeti könyvtári rendszerben találta meg.
“Dánia rendszere a Az általa kifejtett hazai rendszer szinte szószerint ugyanaz, mint az az 1946-os dokumentumban olvasható, de dán mintára hivatkozva nyomatékkal hangsúlyozta, hogy
“az önkormányzat szelleméből következik, hogy a törpeközségek, városszéli községek, tanyaközpontok legalább részben a maguk erejéből kíséreljék meg könyvtáraik létesítését, ne várjanak mindent a megyétől és államtól…”
Úgy látszik, hogy a körzeti könyvtár kérdésében egyetértés alakult ki, hiszen a minisztérium könyvtári osztálya által kidolgozott 1947. évi törvénytervezet középpontjában is a közművelődési könyvtárak álltak.39 A jogszabály a 200-nál nagyobb lélekszámú községek számára írta volna elő könyvtár létesítését, melynek fenntartási költségeiről maguknak kellett volna gondoskodniuk. Ámde kilátásba helyezte, hogy ha ez a teherbíró képességet meghaladja, a község állami kölcsönt, illetve államsegélyt kérhet. A 10 000-nél (!) kisebb lélekszámú községek számára könyvtári körzeteket kívánt létesíteni, s csak a 10 000 és 30000 közötti lélekszámúak dönthettek volna, hogy belépnek-e a körzeti szervezetbe. A körzeti könyvtárnak – amely ugyan szervezeti kapcsolatba léphetett volna helyi könyvtárral, vagy nevelési intézménnyel, ámde állományukat nem vonhatták volna össze! – tehát egyfelől a körzet egész területét “a modern műveltség kiterjedésének megfelelő változatos, színvonalas olvasnivalóval…” kellett volna ellátnia letétek formájában, tehát közvetve (autóbusz, postai küldemény, vagy egyéb úton); másfelől ahol helyi könyvtár nem alakulhat, ott kölcsönző állomásokat létesítve, közvetlenül szolgálta volna ki az olvasókat. Már a 10 000-nél nagyobb lélekszámú települések a könyvtártól távolabb lakók számára fiókokból, kölcsönző állomásokból álló közös szervezetet alakítottak volna, de tagokként beléphettek volna a körzeti szervezetbe, s ez esetben a nagyobb települések osztoztak volna a körzet fenntartási költségein. A 30 000-nél nagyobb lakosságú községek és városok egyértelműen önálló könyvtári szervezet fenntartására és működtetésére köteleztettek volna.
Ilyen módon tehát ez a törvénytervezet nem megyei szervezetben gondolkodott, a nagyobb településeken részben saját szervezetet működtető városi könyvtárak, részben körzeti könyvtárak tevékenykedtek volna, falusi- és fiókkönyvtárakat, illetve kölcsönző állomásokat táplálva. Az már a tervezet egyéb passzusaiból derül ki, hogy ezek a városok és körzetek – más típusú könyvtárakkal együtt – nagyjából a régi tankerületi főigazgatóságokkal megegyező nagyobb területen, kerületekbe tömörültek volna az erőteljesen érvényesített önkormányzati elveknek megfelelően, s miként a városi és körzeti könyvtárak mellett is, (itt kerületi) könyvtári tanács működött volna. A demokratikus elvek megvalósítását célozta, hogy ezekben az önkormányzati (és nem tanácsadói!) szerepkörű tanácsokban a fenntartókon és az érdekelt könyvtárakon kívül az olvasók képviselői is helyet kaptak volna.
Végül nem kevésbé érdekes vonása a törvénytervezetnek (illetve részben már az 1946-os művelődéspolitikai dokumentumnak is!), hogy az 50-nél több foglalkoztatottal rendelkező munkahelyeken üzemi (és nem szakszervezeti!) könyvtárak révén akarta közelebb vinni a könyvtári szolgáltatásokat az állampolgárokhoz. Ezek városi szinten szervezhettek volna külön ellátó rendszert, vagy – belátásuk szerint – beléphettek volna a városi-körzeti rendszerbe.

1949-1952

A világháború utáni 6-7 év amúgy sem kellően feltárt időszakán belül is méltánytalanul elhanyagolt az 1949-1952 közötti időszak, a körzeti könyvtárak és a korábbról megmaradt városi könyvtárak egymás mellett élésének korszaka40. Pedig amint egy tíz évvel későbbi méltatás41 megállapította:
“…Az Országos Könyvtári Központ népkönyvtári osztálya ebben az évben (1949-ben. T.Gy.) vetette meg közművelődési hálózati rendszerünk alapjait a körzeti könyvtárak létrehozásával… Az első körzeti könyvtár Veszprémben nyílt meg, de még ebben az évben Békéscsabán, Győrött, Kaposváron, Miskolcon, Pécsett, Salgótarjánban, Szentesen, Siklóson és Tatán is megszervezték az új körzeti könyvtárakat..”
Egyenlőre nem akadtunk a szervezést elindító jogszabályi nyomra, valószínűleg belső intézkedéssel, s több évtizedes tervezgetés után, 1949-ben részletesen kimunkált korszerű rendszer alapjait rakták le. A közművelődési könyvtári rendszer (vagy hálózat) ekkor sem megyei szinten született meg: ezt mutatja a felsorolás, továbbá az, hogy számuk 1950-ben már 22-re emelkedett, egy 1951 közepén megjelent írás42 pedig arról tudósított, hogy
,….ma már 30 körzeti könyvtárunk van 2030 népkönyvtárral és 570000 kötettel. Az ötéves terv végére 60 körzeti könyvtárat és 4000 népkönyvtárat tervezünk, melyekhez még különösen a tanyavilágban kisebb vándorkönyvtárakat kívánunk kapcsolni…”
Ez az írás – még ha talán az akkor kötelezővé vált reflexre is! – már arról szólt, hogy “…népkönyvtári hálózatunkat a Szovjetunió példája nyomán és a Párt útmutatásai nyomán építjük…”
S valóban kétségtelenül kitapintható a rendszer versenyszerűen gyors kiépítése, a mennyiségi eredmények mindenek fölé helyezése, csakúgy, mint az országosan centralizált könyvellátás, instruálás és ellenőrzés a Népkönyvtári Központ részéről; ebben a körzeti könyvtárak jórészt csak tranzit szerepkört töltöttek be, s fő feladatuk a könyvtárak létrehozása és a könyvanyag továbbítása volt. Nemcsak a községek lakosai számára, de a körzeti könyvtárak gépállomásokon, állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben is szerveztek könyvtárakat. Ez a rendszer már kevésbé az 1946-47-es elképzelésekre, vagy a korábbi, korszerűbbnek nevezhető tervekre hasonlított, sokkal inkább a századelő és a két világháború közötti felülről, egy központból létrehozott, s csak a könyvtárak számát hajszoló népkönyvtári gyakorlatot követte. Az állománymozgatásra éppúgy nem került sor, mint ahogy a helyi és megyei hatóságokat sem tudták érdekeltté tenni, s kiérződött a rendszer központi kézben tartásának szándéka, mely a későbbiekben tovább erősödött. Amikor 1950-ben az egyik vidéki cikkíró43 azt szorgalmazta, hogy
“…minden legalább ötezer lakosú község legyen köteles községi közművelődési könyvtárt szervezni és fenntartani, …helyiséget biztosítani… egy főhivatású könyvtárost, ahol pedig szükséges, segédkönyvtárost alkalmazni… évi költségvetésében az intézmény fenntartására, fejlesztésére a szükséges összegeket biztosítani”,
a szerkesztőség a “felvetéssel” egyetértett, de a cikkírónak szemrehányást tett, hogy nem értékelte az elért eredményeket, s egyúttal jelezte, hogy “…az ötéves terv végére 60 körzeti könyvtár köré 5000 népkönyvtár csoportosul.” (Zárójelben felhívjuk a figyelmet, hogy a körzeti könyvtáraknak ez a száma erősen hasonlít az 1910-es években tervezettekre!) Végül ugyancsak megerősítették, hogy
…:a körzeti könyvtár egyik fő feladata az is, hogy a népkönyvtárakba kihelyezett könyveket állandóan cserélje…”
A körzeti könyvtárak mellett léteztek városi könyvtárak is, s itt szintén jelentkezett a mennyiségi fejlesztés igénye, hiszen az akkori 54 város közül csak 30 helyen volt könyvtár, s nem mindegyikben függetlenített könyvtáros. Figyelemreméltó, hogy 1951-ben velük kapcsolatban még a Népgazdasági Tanács határozata44 arról döntött,  hogy “a városi nyilvános könyvtárakat – a szocialista fejlődés követelményeinek megfelelően – fokozatosan tudományos könyvtári színvonalra kell fejleszteni”. Ez az akció városon belüli centralizációt tűzött ki célul, hiszen a városi nyilvános könyvtárba kellett beolvasztani a Központi Technológiai Könyvtár nem sokkal korábban telepített vidéki műszaki könyvtárait, a városi múzeumok és az iskolák szűken vett kézikönyvtári kereteket és az oktatási feladatokat meghaladó könyvtárrészlegeit, valamint a volt szerzetesi könyvtárak anyagából az elkobzás során állami tulajdonba került és a tudományos kutatás szempontjából értékes könyvanyagot.
Ám néhány hónap múltán már megváltozott a politikai vezetés szándéka és Nemes Dezső az 1952. március 17-18-án megtartott Országos Népművelési Értekezleten arról beszélt, hogy a könyvtárhálózat
“…szervesebb, tervszerűbb összefogása érdekében 1952-53-ban létre kell hozni a megyei és járási könyvtárak hálózatát. ”
Indoklásul azt hozta fel, hogy
“…a körzeti könyvtárak nem végeznek tényleges könyvtári munkát, hanem adminisztratív-szervező és részben ellenőrző fiókjai a Népkönyvtári Központnak és feladatuknak megfelelően, könyvraktárakkal rendelkeznek. ”
Ezzel aligha lehet vitatkozni, ámde hogy nemcsak erről volt szó, azt jól mutatja, hogy mit kínált helyette Nemes Dezső:
“A megyei könyvtárak feladata lesz segíteni a járási és városi könyvtárakat és a legnagyobb üzemi könyvtárakat. A városi könyvtáraknak pedig segítséget kell nyújtaniuk a kisebb üzemi könyvtáraknak. A járási könyvtárak a községi könyvtárak részére fognak – a saját helyi tevékenységűk mellett – segítséget nyújtani. “45
Ez bizony egy jól szervezett hierarchia, s aki ismeri a rövidesen megjelentetett 2.042-13/1952. Mt határozatot,46 és főleg a végrehajtására kiadott rendeletet, az tudja, hogy mindent részletesen előírtak, s ezekben legalább annyi az irányítási és ellenőrzési funkció, mint a gondoskodó-fenntartói, így pl. “megyei, járási könyvtárat új helyiségbe költöztetni csak a népművelődési miniszter előzetesen megadott írásbeli hozzájárulásával” szabadott.
Ámde a minisztertanácsi határozat és az utána következő történések számbavétele már egy más szakasz, és új tanulmányokat igényel. Inkább csak arra kell felhívni a figyelmet, hogy – minden eltérd jelszó hangoztatásával szemben – tovább kísértett a lassan évszázados “tradíció”: a helyi hatóságok közömbössége. A minisztertanácsi határozatot beharangozó cikk ezt nyíltan meg is írta:
“A városi és falusi könyvtárak eddigi munkájának legnagyobb nehézsége éppen az volt hogy a helyi Tanács a könyvtárakat nem érezte saját intézményének. “47
Ezért aztán akár úgy is felfoghatjuk az akciót, mint azoknak az intézkedéseknek kezdetét, melyek később is újabb és újabb rendelkezések kiadásában próbáltak gyógyírt találni a sebekre. Érdekes, hogy egy szinttel föntebbre tették a terhet! “A Minisztertanács ezért utalja a megyei könyvtárakat a Megyei Tanács, a járási könyvtárakat a Járási Tanács hatáskörébe, hogy ezáltal is biztosítsa számukra a működési területén szükséges segítséget.”
Tehát a helyiek nélkül gondolták a fejlesztést, immár évtizedekre feloldozva őket a könyvtárfenntartással összefüggő felelősség és gondoskodás alól. Furcsa módon a városok nem megfelelő hozzáállását “Csekina elvtársnővel”, amoszkvai könyvtári főiskola tanárával, annak az országos népművelési konferencián elmondott hozzászólásával mondatták ki.
“…Fontos útmutatás volt számunkra Csekina elvtársnőnek az a figyelmeztetése is, amelyben megállapította, hogy több városban a tanács nagyfokú rés­vétlenséget mutat a könyvtári munka iránt.., nem érzi magát a könyvtár gazdájának… “48 Egy öt évvel későbbi írás pedig ugyancsak megerősítette, hogy a “megyei és járási könyvtárak hálózatát a volt Népművelési Minisztérium szovjet példa alapján szervezte meg.49
Anélkül, hogy a megyei könyvtári, illetve a megyei könyvtári hálózati téma előzményeinek 127 évéről szóló – hosszúsága ellenére is – vázlatos és számos tisztázatlan kérdést hordozó áttekintésünket didaktikus összefoglalóval zárnánk és levonnánk a “máig érvényes” tanulságokat (ezt tegye meg ki-ki saját maga!) álljon inkább itt Csűry István 1964-ből való értékelése. Szerinte a körzeti könyvtár
“…elhelyezése, hatósugara nem illeszkedett az ország közigazgatási beosztásához, nem volt szoros kapcsolata a területi közigazgatási szervekkel és. nem volt a szó teljes értelmében vett könyvtár. Márpedig igen meggyőző szervezési elv az, hogy a kisebb könyvtárakat hálózati központként valamely ténylegesen működő könyvtár irányítsa… Persze, ez utóbbi immanens hibákat jóformán csak logikai alapon süthették a körzeti könyvtárakra, mert fennállásuk ideje rövid volt ahhoz, hogy róluk tapasztalatilag meggyőződhessenek, vagy hogy épp ellenkezőleg, az intézmény bebizonyította volna alkalmasságát Az újítási kedv erősebb volt mint a kísérletező türelem: a körzeti könyvtárak nagyobb területi egységeket átfogó egylépcsős rendszerét hamarosan felváltotta a megyei és járási könyvtárak kétlépcsős, hierarchikus felépítésű és a szűkebb közigazgatási hatóságokhoz igazodó rendszere.”50

Jegyzetek

  1. Természetesen a megyei könyvtár kifejezést a lehető legtágabban értelmezzük és kezeljük, hogy a különböző személyek és korok gyakran eltérő értelmezését egyformán csokorba gyűjtsük.
  2. Idézi FÜLÖP Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp. Akadémiai Kiadó, 1978. 166. p. A korabeli kezdeményezések jórészt az ő kutatásaiból, valamint többek között KOSTYÁL István: Festetics László kísérletei közkönyvtárak alapítására. = Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. 1961-1962. Bp. 1963. 280-290.p., ill. KUNTÁR Lajos: Szombathely város könyvtárainak története. = Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár évkönyve. 1962. Szerk. Takács Miklós, Tóth Gyula. Szombathely, 1963. (1964). 22-44.p. c. írásaiból tanulmányozhatók.
  3. Idézi FÜLÖP Géza im. uo.
  4. KUNTÁR Lajos im.
  5. Az eredetileg a Székesfehérvári Évkönyv címen 1865-ben kiadott naptárban, majd a Magyar Sajtó 1864. augusztus 30-i számában megjelent levelet közli A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. 1849-tól 1945-ig. Szerk. Kovács Máté. Bp. Gondolat, 1970. a 70-73.lapokon.
  6. Idézi A könyv és könyvtár…im. a 225-226, p-on, a Magyar Könyvszemle 1894. évfolyamában közzétett közleményből.
  7. FRAKNÓI Vilmos: Visszatekintés egy évtized munkásságára. (1898-1907) = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907. 3-4. füz. 121-137.p. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsáról és Főfelügyelőségéről részletesen ír legújabban VOIT Krisztina: A magyar közgyűjteményrendszer történetének vázlata a századfordulótól 1949-ig. 1. rész. = Magyar Könyvszemle, 1992. 1.sz. 23-43.p.
  8. Vö. SZABADNÉ SZEGŐ Judit: A könyvtárügy állami támogatása a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium költségvetései tükrében. 1867-1918. = Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. 1978. Bp. 1980. 123-173. p. ill. a korszakhoz ld. még VARGA Zoltánné: Az  imperializmus kora első két évtizedének könyvtárpolitikai előzményei és kezdetei Magyarországon. = Könyv és Könyvtár. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának évkönyve. VI. Bp. 1964. 43-69.p.
  9. FERENCZI Zoltán: A könyvtártan alapvonalai. Bp. 1903. 133-135.p. De hivatkozhatunk az ekkortájt már – Ferenczi Zoltán szorgalmazása nyomán – aktuális kérdésekkel is foglalkozó, a külföldi kapcsolatokról is beszámoló Magyar Könyvszemle egyes írásaira. Ld. még KUDORA Károly: Könyvtártan. Bp. 1893. XIX. 208 p.; GYALUY Farkas: A könyvtári tudományok célja és feladata Magyarországon. Kolozsvár, 1903. 2,25 p.
  10. A szabad tanítás Pécsett 1907-ben megtartott országos kongresszusának naplója. Szerk. Vörösvári Ferenc. Bp. Franklin, 1908. XIV, 647 p.; ld. még Emlékülés az 1907. évi pécsi szabadtanítási kongresszus 60. évfordulója tiszteletére. = Baranyai Művelődés, 1968. május. 79-114.p.
  11. FERENCZI Zoltán ekkori és ide kapcsolódó írásai közül az alábbiakat emeljük ki: A nép- és városi könyvtárainkról. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907. 1.sz. 13-18.p.; Az olvasásról a köz- és népkönyvtárakkal kapcsolatban. Uo. 2.sz. 73-80.p.; Népkönyvtárak, vándorkönyvtárak – azok szervezése és az esteli könyvtárak kérdése. = A szabad tanítás Pécsett… im. 352-378.p.; A népkönyvtárak nemei. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907. 3-4.sz. 155-163.p.
  12. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907-1918. Szerk. Mihalik József. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének és Országos Tanácsának hivatalos közlönye.
  13. Utasítás a népkönyvtárak szervezésére. A népkönyvtárak számára ajánlható művek jegyzékével. Kiad. a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa. Bp. Athenaeum, 1902. 67 p.
  14. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1909. 1. füz. 57-60.p.
  15. A Budapesten létesítendő közművelődési könyvtár ügyében a Budapest székesfőváros tanácsa elé terjesztett 546/1910. sz. emlékirat szövegét közli a Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1910. 1. füz. 56-57.p. Minthogy a témakör most kívül esik figyelmünkön, vele itt részletesen nem foglalkozunk, mindössze jelezzük, hogy ez is egyértelműen az angolszász megoldás mellett tör lándzsát. Ugyanígy nem foglalkozunk ehelyütt Szabó Ervin mégoly érdemes munkásságával sem, mivelhogy az közvetlenül nem érinti a megyei könyvtári problematikát.
  16. GULYÁS Pál: A hazai népkönyvtárügy kialakulása és mai helyzete. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1911. 2-3. füz. 80.p.
  17. Az Orsz. Tanács és Orsz. Főfelügyelőség emlékirata a magyar könyvtárügy fejlesztése érdekében. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1912. 1. füz. 66-68.p.
  18. GULYÁS Pál: A népkönyvtárak szervezése, fenntartása, és kezelése. Bp. Athenaeum. 1909. 239 p. Az idézet a 30. p-ról való.
  19. WLASSICS Gyulának a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége közgyűlésén Sopronban 1913. október 5-én elmondott megnyitó beszéde. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1913. 3-4. füz. 217-227.p.
  20. MIHALIK József: Reformok. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1915. 3-4. füz. 151-165.p. Két évvel korábbi tervezetét tette közzé, mégpedig – ahogy írta – “csak a főbb vezetőeszméket reprodukálom.” A tervezet lényegét innen foglaltuk össze.
  21. MIHALIK József: Még egy szó a magyar közművelődési könyvtárakról. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1918. 95. p.
  22. GULYÁS Pál: Könyvtári problémák c. esszéjéről van szó, mely eredetileg a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben jelent meg 1917-ben. A VII. fejezet foglalkozik a közművelődési könyvtárakkal a saját kiadású önálló kötetben a 129-156. lapokon
  23. ld. 21. sz. jegyzetet. Komoly jegyzetapparátusra támaszkodva összefoglalta, mi történt eddig a közművelődési könyvtárak ügyében, megismételve 1913-ban készült saját tervezetét, vitatkozva Gulyással.
  24. Vázlatos kép az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet 1919. április-júliusi munkájáról. = A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Forrásgyűjtemény. Közzéteszi, bev. és jegyzetekkel ell. Kőhalmi Béla. Kiad. az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ. Bp. 1959. 185-193.p.
  25. KŐHALMI Béla: A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Bp. Gondolat, 1959. 258 p.
  26. Könyvtárügyi program (1919 február vége); Az országos könyvtárügy rendezésének általános alapelvei (1919. március vége); Az országos könyvtárügy szervezete. (1919. március vége). Közli a 25. sz. jegyzetben jelzett könyv függelékében Kőhalmi Béla a 218-229.p-on
  27. GULYÁS Pál: Kommunista könyvtárpolitika. Bp. Szent István Akadémia, 1921. 129 p. Az idézet a 125.p-ról való.
  28. Jelentés az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet vidéki közművelődési könyvtárak ügyeit intéző osztályának 1919. május-július havi működéséről. = A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Forrásgyűjtemény im. 148-154.p. (Megjegyezzük, hogy Gulyás Pálnak az előző jegyzetben hivatkozott tanulmánya szerint május 12-én történt a könyvtári magbízottak látogatása. Im. 67.p.)
  29. DIENES László: Kommunista könyvtárpolitika. In: Dienes László 1889-1959. Szerk. Remete László. Bp. FSZEK, 1964. 151-163.p.
  30. DIENES László: Centralizáció a könyvtárügy terén. = Népmívelés, 1911. 12. kötet. 84-89.p.
  31. DIENES László: Könyvtár a kommunista társadalomban. In: Dienes László 1889-1953 im. 163-173.p.
  32. PASTEINER Iván: Magyar könyvtárpolitika. = A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének évkönyve. 1935-1937. Szerk. Bisztray Gyula. Bp. 1937. 5-12.p. Ehhez ld. még KOVÁCS Máté:Az olvasóközönség, könyvkiadás és könyvtárak az ellenforradalom negyedszázadában. In: A könyv- és könyvtár a magyar társadalom életében. 1849-1945. Szerk. Kovács Máté. Bp. Gondolat, 1970. 387-388.p.; KISS István: Népkönyvtárak a két világháború között. = Népművelési Értesítő, 1961. 1. sz. 89-122.p.; FEJES Erzsébet: Könyvtárak a Horthy-korszakban és a Közművelődés c. folyóirat. = Magyar Könyvszemle, 1982. 4.sz. 343-351.p.
  33. Bisztray 1943-ban Balatonkenesén tartott referátumából, ill. A népkönyvtárak gyakorlati kérdései. Bp. 1944. c, kötetből idézi Kiss István im.
  34. Ez olvasható az 1927-es művelődési koncepcióban éppúgy, mint az 1930-as évek írásaiban. HÓMAN Bálint: Múzeumok, könyvtárak, levéltárak. In: A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Bp. 1927. 295-345.p.; BISZTRAY Gyula: Népkönyvtár és vándorkönyvtár. = Néptanítók Lapja, 1935. 22.sz. ill. uö.: A falusi népkönyvtárak = Magyar Könyvszemle, 1937. 111-119.p. (az MKLE 1936. október 3-i kongresszusán fölolvasott előadás!)
  35. Idézi KISS István im.
  36. Vö. PASTEINER Iván 32. sz. jegyzetben im. továbbá DRESCHER Pál: Nagyvárosi népkönyvtárak. = Magyar Könyvszemle, 1937. 29-34.p.; RADÓ István: Vidéki közkönyvtárak. = Magyar Könyvszemle, 1940. 55-64.p.
  37. Olvasható: Mai magyar művelődéspolitika. Elvek, tervek, eredmények. Bev. Kovács Máté. Bp. 1946. 7-35.p. Az idézetek A körzeti népkönyvtárak szervezése c. fejezetből valók. Az azonban még felderítésre vár, hogy a jelzett kísérlet lezajlott-e, és hol, milyen eredménnyel.
  38. KŐHALMI Béla: Községi könyvtárpolitika. = Városi Szemle, 33.évf. 1947., sőt 16 lapos különlenyomat is készült belőle.
  39. A törvényerőre sajnos nem emelkedett tervezet – a körülmények leírásával és indoklással ellátva – olvasható SEBESTYÉN Géza: Az 1947. évi könyvtári törvénytervezet. = Könyvtártudományi Tanulmányok, 1968. Bp. OKDT, 1968. 581-606.p.
  40. A megállapítás éppúgy érvényes a monografikus művekre (pl. Kovács Máté: A magyar könyv- és könyvtárkultúra a szocializmus kezdeti szakaszában. Kiad. az OKT. Bp. 1961.; Magyar könyvtártörténet. Szerk. Vértesy Miklós. Bp. Gondolat, 1987.), mint a kisebb terjedelmű írásokra: ezt a három évet kihagyják.
  41. Könyvtári életünk fontos évfordulója. = A könyvtáros, 1959. 3.sz. 169.p.
  42. KARDOS Ferenc: Népkönyvtári hálózatunkról. = Könyvbarát, 1951. 1.sz. (junius!) 39-40.p.
  43. FEKETE Péter, H.: A vidéki könyvtárpolitikához. = Könyvtárügyi Szemle, 1950. 3.sz. 95-98.p.
  44. 98/4/1951. (júl. 21.) N.T. határozat a könyvtárak tervszerű fejlesztéséről. In: Könyvtári jogszabályok gyűjteménye. Összeáll. Takács József. Bp. 1951. 186-187.p.
  45. NEMES Dezső: A népművelési munka soronlevő feladatai. Részletek az 1952. március 17. és 18-i Országos Népművelési Értekezleten tartott előadói beszédből. = Könyvbarát, 1952. 4.sz. 1-4.p.
  46. 2042-13/1952. (V. 14.)sz. minisztertanácsi határozat a könyvtárügy fejlesztéséről. Közölte a Népművelési Közlöny 1952. 9., ill. a Könyvbarát, 1952. 6.sz. is.
  47. A Minisztertanács határozata nyomán javítsuk meg a könyvtárak munkáját! = Könyvbarát, 1952. 5.sz. 2-4.p.
  48. DARABOS Pálné: Fejlesszük városi könyvtárainkat! = Könyvbarát, 1952. 6.sz. 3-5.p.
  49. GOMBOS Károly: Az állami közművelődési hálózat időszerű kérdéseiről. = A könyvtáros, 1957. 1.sz. (junius!)  1-4.p.
  50. CSŰRY István: A megyei könyvtárak hivatása és helye a magyar könyvtárügy rendszerében. Megyei könyvtárigazgatók konferenciája. 1964. április 9-11-ig. A konferencia jegyzőkönyve, Bp. 1964. 8-9.p.