Két esztendővel ezelőtt, amikor a II. Országos Bibliográfiai Konferencia tervei felmerültek, szekcióelőadásunk tárgyát úgy fogalmaztuk meg, hogy a helyismereti bibliográfia elvi és módszertani kérdéseit elemezze a gödöllői konferencia óta eltelt három évtized bibliográfiai termésének áttekintése alapján, s a tanulságok összegzéseként a jövőben folytatandó munkálatok lehetséges és szükségszerű tendenciáit vázolja. A téma hivatott előadója Lisztes László lett volna, aki a fenti kérdésekkel régóta foglalkozik, elgondolásainak egy részét a szaksajtóban és bibliográfiai tanácskozásokon is kifejtette. Előadásához készített előtanulmányát – páratlan szakmai gesztusként – rendelkezésemre bocsátotta, de jómagam, aki csak vidéki műhelyünk gyakorlati munkája során szembesültem elvi és módszertani kérdésekkel, s pályám hosszabb és eredményesebb szakaszában Csűry István szakmai irányítása mellett dolgozhattam, számomra inkább az együttgondolkodás nagyszerű szakmai élménye adatott, mintsem az, hogy országos méretekben gondolkozzam a helyismereti bibliográfia alapkérdésein és jövőjén. Amikor utóbb engem ért az a megtiszteltetés, hogy előadást tarthatok szekcióülésünkön, úgy éreztem, hogy az előadás tárgyán változtatnom kell, mert bízom abban, hogy az eredetileg kitűzött témát Lisztes László a közeljövőben kidolgozza, koncepciójának közreadásával nem marad adósa a szakmának. Témamódosítási szándékomban megerősített az a körülmény, hogy változott viszonyaink között fokozott szükség van nagyobb léptékű történeti visszapillantásra, mert létünk és munkánk múltbéli hozadéka és távlatai tisztábban kell álljanak előttünk, hogy jószolgálatot tehessünk a jövő számára.
A helyi vonatkozású bibliográfiai munka hazai hagyományainak kérdéseivel nem sokat foglalkoztunk mostanáig. 1956-ban Péter László emlékezett meg röviden az előzményekről, majd 1963-ban Bata Imre szentelt nagyobb figyelmet a két világháború között kibontakozott kezdeményezéseknek, különösen annak, ami a munkálatok szociológiai indíttatását illette.1
A következőkben az ő gondolataikat is felhasználva kísérlem meg nyomon követni a magyar helytörténeti, honismereti bibliográfiai tevékenység alakulását, visszatekintve az utóbbi bő évszázadra.
Előadásom címében a közkeletű helyismereti bibliográfia terminológia helyett a helytörténeti, honismereti bibliográfia elnevezést használtam. Jóllehet, igaza van Páldy Róbertnek egyazon fogalom különböző jelentésárnyalatát kifejező szavak ezek.2 A helytörténet valóban a történettudomány felől közelit a fogalomhoz, ezért szűkebb körűnek véljük, mint az elmúlt évtizedek szóhasználatában általánossá vált helyismeret kifejezést, amelynek kiterjedtebb jelentéstartalmat tulajdonítunk, de tapadt hozzá valami a kritikátlan teljesség, a közelmúltra koncentrálás, az inkompetencia jellegéből is. A honismeret terminológia térben és időben bővülő fogalomkört érzékeltet. Bibliográfiai munkánk ugyanis ahhoz a nehezen körülhatárolható tudományághoz kapcsolódik, amelynek szerteágazó szálait a területi elv kapcsolja egységbe. E tudományág mindenkori helyzete, belső fejlődési tendenciái és társadalmi megítélése határozta meg a vele kapcsolatos bibliográfiai tevékenységet. Ilyen értelemben beszélhetünk a helytörténeti, honismereti bibliográfia sorsáról.
Eredetileg a bibliografizálás e tudományágban sem vált külön a kutatómunkától, a tudományos munka tárgyára vonatkozó lehetséges források összegyűjtése, a szakirodalomban való tájékozódás évszázadok óta elsőrendű feladata volt a kutatóknak. Debrecen első történetírója 1664-ben így jellemezte vállalkozását: “..ezen Várasbann lött, viselt némely dolgokról, sokszori nagy károkról, jóakaróiknak ‘s ellenségeinek véle tett tselekedeteiről, a’ Protokollumokból, Registromokból, hiteles emberek memóriájából, notaciójából és az experentiából, hogy e’ kis Chronikát “együgyű beszélgetésekben elkezdjem, elszántam” Az események leírásában az vezette “hogy idő múlásával írás nem lévén róla, a’ dolognak valósága meg ne változzék, vagy tellyességgel el ne felejtődjék, …hogy elejek példájával felindittassanak akárkik Hazájok ‘s Várassok buzgó szeretetire és serény óltalmára.”3
E néhány sorban a helytörténetírás legfontosabb vonásait foglalta össze a szerző: ma is érvényes, hogy a fellelhető források teljessége alapján kell törekedni a legnagyobb történeti hűségre, azzal a céllal, hogy az elmúlt idők példája nevelje az utódokat koruk problémáinak megoldására és hazaszeretetre. Különösen időszerű hangsúlyozni, hogy a helytörténet, a honismeret művelése elszakíthatatlan a haza szeretetének fogalomkörétől. E tárgyban igazán jót, maradandó értékűt csak az tudott alkotni, aki nem egyéni becsvágyból, társadalmi vagy politikai elvárásnak eleget téve, hanem tudományos igénnyel, a tisztességes tájékoztatás szándékával és őszinte hazafiságtól vezettetve végezte munkáját. Természetesen ugyanez vonatkozik a helyi vonatkozású bibliográfiai munkára is, amely önállósult része a helytörténeti, honismereti munkának.
A lokális vonatkozású ismeretek összegzésére irányuló tudományos munka kezdeti szakaszában Bél Mátyásnál, Csaplovics Jánosnál, Vályinál, Fényes Eleknél, Palugyainál az irodalmi források adatai hasonlóan a statisztikai vagy orális forrásokból származó adatokhoz, szervesen beépültek a leírásba. A korai helytörténeti munkák rendszerint utalnak forrásaikra és az irodalmi előzményekre. A múltszázadi helytörténetírás klasszikusa, Orbán Balázs A Székelyföld leírása című nagy művében a hivatkozások gazdag sora tartalmazza az irodalmi és egyéb forrásokat.
A XIX. sz. második felében a helyi monográfiák írására buzdító felhívásában Pesty Frigyes a monográfus legelső kötelességének tartja, hogy részletesen ismertesse monográfiája levéltári és egyéb forrásait, sőt ismertetnie kell minden ide vonatkozó önálló munkát és értekezést is.4 Pesty a felhasznált irodalom bibliográfiai jegyzéke helyett a vonatkozó irodalom kritikai szemléjét javasolta, de javaslata nem nyert általános elismerést. Számunkra viszont mégis egyik kiindulási pont lehet, hiszen a helyre vonatkozó publikált irodalom számbavételét, meghatározott módon való közlését hangsúlyozta akkor is, ha nem gondolt önálló bibliográfiára.
Érdekes azonban, hogy az ő felhívását megelőzően a Századok 1870-es évfolyamában Nagy Iván kísérletet tett arra, hogy a helyi vonatkozású történeti munkákat jegyzékbe foglalja.5 Az összefoglaló művek mellett külön csoportosította a vármegyék és nagyobb területek történetével foglalkozó, s külön a városokra vonatkozó kiadványokat és kéziratokat. Ez az első hazai helytörténeti, honismereti bibliográfiai jegyzék mintegy 80 önálló munka leírását tartalmazta. Nagy Iván összeállítását a Századok következő számában Ipolyi Arnold egészítette ki további 35-40 címmel.6 Ipolyi már ekkor, 1870-ben időszerűnek vélte, hogy a helyi monográfiákat teljességgel feltáró bibliográfia készüljön, s abban a helyi vonatkozású folyóiratcikkek is helyet kapjanak. Javaslatát így fogalmazta meg: “Érdekes volna ezen címsorozat folytatása azáltal, hogy folyóiratokból, lapokból, egyszóval az időszaki sajtóból is összállítanók a helyi monográfiák repertóriumát. Alig van ugyanis nevezetesebb folyóirat, sőt lap, s alig van nevezetesebb hely hazánkban, amelynek némi leírása azokban elő ne jönne. Sokszor ezek ugyan csak üres ismétlések, legtöbbször felületes vázlatok, de más hiányában, s a teljesség miatt ezek ismerete is eleve szükséges. Ily históriai bibliographiai repertóriumok alkotása minden esetre történeti társulatunknak és a “Századok”-nak mint közlönynek kitűnő feladata lehet. Részünkről szívesen járulunk a munkához.” A szerkesztői megjegyzés köszönettel vette a javaslatot és másokat is kért, hogy kövessék a példát, majd konkrét feladatot jelölt meg: “Szükségesnek tartanók még, ha valaki vállalkoznék az oly nagy terjedelmű “Tudományos Gyűjtemény”-ben annyi éveken át, másnemű közlemények közt szétszórva megjelent, s most már éppen – a fölkereshetés nehézsége miatt – úgyszólván eltemetve lévő, pedig gyakran becses részleteket tartalmazó történelmi dolgozatok s közlések lajstromának is elkészítésére az illető kötetek s lapszámok megjelölésével.”
Amint a fentiekből kitűnik, jeles történészek, azok a tudósok hangsúlyozták elsőként a helyi vonatkozású történeti irodalom bibliográfiai számbavételének fontosságát, akik még maguk gyűjtötték össze munkáikhoz a szakirodalmi előzményeket.
Az önálló kiadványok és a periodikákban megjelent publikációk számának növekedésével fokozódott az igény a megbízható áttekintést nyújtó segédletek iránt, annál is inkább, mert már akadt példa a magyarság történelmével szoros kontaktusban lévő területek: Erdély, illetve Dalmácia és Montenegro bibliográfiai feltárására.7
A helyi monográfiák megírása és a könyvészeti munka megindítása érdekében közzétett felhívások8 hatását kell látnunk abban, hogy az 1880-as években megjelentek az első helytörténeti-bibliográfiai kiadványok a Kárpátok régiójáról, Bács-Bodrog megyéről, Budapestről, a Szepességről9
A folyóiratok feltárását sürgető javaslat sem maradt hatástalan: 1874-ben megjelent Szinnyei József folyóiratrepertóriumának első kötete, amely a történelem és segédtudományai cikkanyagát analizálta ki az 1778 és 1873 között megjelent hazai folyóiratokból, évkönyvekből, naptárakból és iskolai értesítőkből. A második kötet 1885-ben jelent meg, ebben az 1731-től 1880-ig közreadott 172 hírlap közel ezer évfolyamát dolgozta fel. A Szinnyei által kialakított szerkezet alkalmas arra, hogy a helyi vonatkozású címeket a használó könnyűszerrel kigyűjthesse a bibliográfiából. A helytörténeti kutató számára a harmadik, a természettudományi és matematikai kötet is haszonnal forgatható, amennyiben egy-egy régi természettudós munkáit kívánja összegyűjteni, lévén e rész szerzői betűrend szerint rendezett.
Szinnyei a periodikák repertorizálását a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából végezte, s talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az időszaki sajtó feltárására vonatkozó javaslat megjelenését követő második évben, 1872-ben kapta a megbízást, 1873-ban fogadták el tervezetét, s az első kötet már 1874-es impresszummal meg is jelenhetett.10
Az első hírlap-repertórium 1886-ban, az aradi Alföld 25 éves jubileumára jelent meg.11 Annak ellenére, hogy ünnepi és nem tudományos igényű kiadványnak készült, a lap helyi vonatkozású közleményeit a kutatás számára is felhasználható módon tette közzé. A szerkesztés ésszerűsége figyelemre méltó: hazai példa és elvi fontolgatások nélkül, csupán a józan belátás és gyakorlati célszerűség által vezettetve sikerült jól használható kalauzt adni a hírlap anyagához. A címleírások pontossága hagy kívánnivalót – ez kétségtelen, de aki jártas az egykorú kiadványok hivatkozásainak rendezetlenségeiben, nem lepődhet meg ezen, s nem támaszthat mai igényeket egy száz évnél régebbi munkával szemben.
A múlt század utolsó harmadában serkentően hatott a helytörténeti érdeklődésre az a körülmény, hogy a levéltárak megnyíltak a kutatók számára, helyi kezdeményezésekből történeti, közművelődési egyesületek alakultak, amelyek évkönyvek és folyóiratok kiadásával publikációs lehetőséget teremtettek. Az ezredéves évfordulóra való készülődés jegyében szaporodtak a helytörténeti munkák. Tudósok és megfelelő felkészültségű tanárok s más értelmiségiek mellett, jószándékú lokálpatrióták, s szakmailag illetéktelenek is foglalkoztak helyi vonatkozású kutatásokkal. Sajnos helytörténetírásunk – e fellendülő korszakában – nem állott az európai tudományosság színvonalán. 1894-ben Tagányi Károly elérkezettnek látta az időt arra, hogy kifejtse véleményét a helytörténeti munkával kapcsolatban.12 Cikkében érintette a helyi vonatkozású szakirodalom, közvetve a helytörténeti bibliográfia kérdését is. Lélektani lehetetlenségnek ítélte, hogy a monográfia írója a tárgyban publikált korábbi művek ismertetésével is foglalkozzék. “Nem a mi korunkba való …, hogy elődeink munkásságát külön öt-tíz-húsz íven keresztül méltassa, kritizálja [a szerző], már mint műfaj is teljesen ellentétes korunk ízlésével” – írja, s ezzel a történészt olyan feladattól akarja mentesíteni amelynek akkorra már önálló művelője akadt a bibliográfus személyében. Jóllehet, napjainkig élő gyakorlat, hogy a helyi monográfiák részletes, olykor magyarázatokkal kísért irodalom-jegyzéket közölnek, sőt a kritikai szemlézés sem halt ki, mint műfaj – a rejtett helytörténeti bibliográfiák egy részét éppen ezek között találjuk – mégis nagy jelentőségű Tagányi Károly álláspontja, mert abba az irányba hatott, amely az önálló helytörténeti bibliográfiai munka elismeréséhez vezetett.
A millenium táján és azt követően azonban nem a bibliográfiai munka, hanem a helyi, főleg vármegyei monográfiák munkálatai hoztak eredményeket. Feltűnő viszont, hogy a Szepesség történetének kutatása során milyen nagy gondot fordítottak a könyvészeti adatok bibliográfiai számbavételére; a megye monográfusa, Weber Samu kiegészítette Demkó Kálmán alapjegyzékét, s 1895-ben már több, mint 100 oldalnyi terjedelemben közölhette az irodalmat. 1915-ben megjelent a Közlemények Szepes vármegye múltjából című időszaki kiadvány repertóriuma is. Ezeken kívül csak elvétve jelent meg egy-egy helyi vonatkozású bibliográfia a századfordulót megelőző és követő években, így például Sziklay János Balaton-bibliográfiája, a Veszprémi Egyházmegye könyvészete Lukcsics Józseftől, vagy Ruisz Gyula összeállításában Mezőhegyes irodalmának könyvészete. Az említett bibliográfiákat többnyire azok a történészek állították össze, akik az adott terület vagy város monográfiáját írták, szerkesztették. Bibliográfiáik szerkesztése mechanikus, a címadatok az azonosítást, a visszakereshetőség célját szolgálták. S bár szokás a korai bibliográfiák hiányosságait hánytorgatni, a méltányosság mégis azt diktálja, hogy kimondjuk: a régiekre nem jellemző a hiábavaló, semmitmondó publikációk felvétele, még nem hajszolták a teljességet, inkább a használható adatokra figyeltek.
Ekkor még a helytörténeti, helyi vonatkozású irodalom gyűjtése nem tartozott egyetlen intézmény hatáskörébe sem, noha a vidéki könyvtárak, múzeumok, közművelődési egyesületek megvásárolták az ilyen típusú kiadványokat, de a helyi vonatkozású irodalom gyűjtéséről és szakszerű kezeléséről tudomásunk szerint csak a Fővárosi Könyvtár Budapest Gyűjteményének megalapozásával indult meg a gondoskodás.
A Fővárosi Könyvtár nem csak gyűjteményszervező példájával, hanem, mint a magyar társadalomtudományi kutatások egyik műhelye, szellemi kisugárzásával is támogatta azt az irányzatot, amely az egykorú magyar valóság megismerésére törekedett, s bár szándékaiban és céljaiban időről-időre különböző indíttatású áramlatok érvényesültek, mégis meggyökeresedhetett, megerősödhetett a vidéki Magyarországot aktuális és történeti totalitásban feltárni kívánó helytörténet és honismeret, akkor, amikor a magyarságnak erre a legnagyobb szüksége volt, amikor az országot addigi történetének legtragikusabb csapása érte, az első világháborút követő békekötések után!
A trianoni határokkal megszabdalt nemzet identitástudatának ébrentartását az anyaországnak kellett felvállalnia, s az új helyzetben megfelelő ideológia és történelmi tapasztalat nélkül a problémaérzékeny és tennivágyó értelmiség az útkeresés, úttévesztés számtalan buktatóját járta, követhető és semmibe vezető ösvényeket hagyva az utókor számára. Az elvesztett országrészek és a kishaza iránti érdeklődés fokozódott ebben az időben. E korszak hangulatáról beszédesen vall a Lantos-antikvárium 1923-ban kiadott ajánló-jegyzéke, amelyet Braun Róbert szerkesztett, s Magyarország vármegyéinek és városainak történeti, földrajzi irodalmát és képes ábrázolásainak leírását tartalmazta. Több volt ez már akkor is, mint üzleti reklám, fennmaradt példányait később bibliográfiaként használták.
E nehéz korszak történetének, szellemi életének és alkotásainak elfogulatlan megítélése, értékelése majd ezután következhet. Többé-kevésbé csak azzal lehetünk tisztában ma, hogy az elmúlt évtizedek uralkodó ideológiája és az általa irányított kutatószemlélet túlzó kritikája megkérdőjelezte a valós értékeket is, vagy a figyelmen kívül hagyás, az elhallgatás taktikáját követte. Így fordulhatott elő, hogy a korai és a két világháború közti magyar helytörténeti, honismereti munka és bibliográfiai tevékenység kevés figyelmet kapott. Lényegében csak Bata Imre tett kísérletet említett cikkében a tradíciók feltárására. Elismerte, hogy a felszabadulás előtti évtizedekben a helyismeret Magyarországon igen nagy megbecsülésnek örvendett, hogy a húszas években fellendülő helyismereti bibliográfiai munka szociológiai, szociográfiai ihletésű, habár el kellett szakadnia a századelő radikális polgári értelmiségének társadalomtudományi iskolájától. Bata nem vette figyelembe a történettudomány jelentős hatását, pedig 1924-ben A helytörténeti kutatás feladatai címmel Mályusz Elemér programadó tanulmányt közölt a Századokban.13 Mivel a bibliográfia sorsa elválaszthatatlan a helytörténettől, nem érdektelen számunkra a történész álláspontja, aki összehasonlította a hazai eredményeket a német territoriális történetírással, s rámutatott a Magyarországon népszerű monografikus helytörténetírás hibáira és hiányosságaira. Kifogásolta az újabbkori kutatások elhanyagolását, egyes források, így például a sajtóforrások figyelmen kívül hagyását. Felhívta a figyelmet az irodalmi jelenségek, különösen a gazdasági szakirodalom és régi szerzők forrásértékű munkáinak vizsgálatára. A Tagányi-féle helytörténeti programot támogatta, különösen a középkori kutatások további munkálataira vonatkozóan. Hangsúlyozta, hogy a tudományosság követelményének és a közönség érdeklődésének egyaránt megfelelő munkák csak szakmai hozzáértésből adódó munkamegosztással készülhetnek. Igen fontosnak tartotta a részfeladatok szakszerű feldolgozását, az egymással kapcsolatos tudományágak kutatóinak kölcsönös együttműködését, s a munkálatok időbeli távlataira vonatkozóan azt a megjegyzést tette, hogy a sok megoldandó feladaton egymást követő generációk dolgozhatnak. Máig érvényes a helyi vonatkozású bibliográfiai munkára vonatkozóan a helytörténeti kutatás alapvető és irányadó igénye, amely a tudományos követelményeket következetesen érvényesítette. Az egykorú helytörténeti bibliográfiák közül Tragor Ignác Vác-bibliográfiája példázza a fenti irányzat eredményét.
A helyismereti, vagy monografikus irányzat a hivatalosan támogatott társadalomtudományhoz kapcsolódott. A Magyar Szociográfiai Intézet 1924-től, megalakulásától kezdve foglalkozott a helyi irodalom gyűjtésével: “gyűjtöttem mindazt, ami Magyarországról, a szomszéd országokról, a megszállt területekről nyomtatásban megjelent. Ez az intézet bibliografikus intézetté nőtte ki magát” – írta 1941-ben Krisztics Sándor – “így lett a Magyar Szociográfiai Intézet elsősorban hazánk tájainak, vármegyéinek és községeinek megismeréséhez szükséges forráskutatások végzője, helytörténeti adatgyűjtő és adat-nyilvántartó intézet.14
Nem volt kisebb jelentőségű a magyar falukutatás részéről megnyilvánuló érdeklődés a helyi vonatkozású irodalom iránt. Bodor Antal, aki szinte pályája kezdetétől a falu fejlődésének kérdéseivel foglalkozott, 1935-ben a Falukutató Intézet igazgatójává történt kinevezése után, munkatársaival együtt létrehozta a honismeret és falukutatás irodalmának első címjegyzékét, amelynek továbbfejlesztéséből jött létre a magyar honismereti bibliográfia legjelentősebb alapműve.15 Méltatására nem térek ki, mert valamennyien jól ismerjük, használjuk, s még jóval 1984-es új kiadásának megjelenése előtt Bényei Miklós igen szép cikkben emlékezett meg e kiemelkedő jelentőségű műről és szerkesztőjéről.16
A falukutató mozgalom, amelyben különösen az ifjúság; a Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriumának hallgatói Újszászy Kálmán irányításával, az Erdélyi Fiatalok, a felvidéki Sarlós Szövetség vett részt, jövőbe vezető utat taposott. Az ő munkájuk során alakult ki az a komplex módszer, amely szociológiai, történeti, néprajzi, antropológiai, földrajzi és gazdasági szempontokat érvényesített. A Táj- és Népkutató Intézetben már intézményi háttérrel; Teleki Pál gazdaságföldrajzi, Györffy István néprajzi és Magyary Zoltán közigazgatástudományi egyetemi tanszékeinek közreműködésével és támogatásával folytatódott ez a tevékenység. Az Intézet kiadásában megjelent Magyar Népkutatás Kézikönyve17 – amely sajnos csonka maradt alapvető bibliográfiai eligazítást is adott.
A két világháború között – elsősorban német mintára – nagyobb tájegységek komplex kutatásának terveivel is foglalkoztak. Részben ilyen céllal alakult a Dunántúli Tudományos Intézet, s ezt szolgálta volna a debreceni egyetemen körvonalazódó Alföld-kutató program is.
Mint korábban utaltam rá, a helyi vonatkozású kutatás államilag támogatott, kiemelt feladat volt, ennek magyarázatát Krisztics Sándor fogalmazta meg: “…jobban kell a hazát ismerni, ha azt akarjuk, hogy kormányzása megfeleljen a kor igényeinek és még inkább fennáll ez a követelmény, ha területi reintegrációra törekszünk”.18 Az idézet első felével ma is azonosulhatunk, a befejező gondolat elveszítette aktualitását. Ma már az a józan szándék vezethet a magyarságismeret kiterjesztésében, hogy a határainkon kívül élő magyarokban is erősítsük a nemzeti azonosságtudatot és önbecsülést. Integrálódásra a tudományban, a kultúrában és a gazdasági életben van szükség, s ha ebben segíthet a helytörténet, honismeret, hungarológia, akkor ezt a bibliográfusok a jelzett tudományágakhoz kapcsolódó tevékenységükkel támogatják, mint ahogyan támogatták az 1930-as és 1940-es években is – jóhiszeműen, vagy jószándékkal, a végeredmény szempontjából ez egyre megy. Mert lehet kétségbe vonni a két világháború közötti időben kiadott vármegye-történeti sorozat, a városok és vármegyék monográfia-sorozat, vármegyei monográfiák és más regionális sorozatok eszmei indítékának politikai megfontoltságát, lehet vitatkozni tudományos értékükről, módszertani szakszerűségükről, ideológiai-politikai jelentőségükről, csak egyet nem lehet; figyelmen kívül hagyni ezeket a rendkívül nagy vállalkozásokat. Témánk szempontjából különösen fontos megjegyezni, hogy a hazai helyismereti bibliográfia egykorú termése ezekben a kiadványokban benne-foglaltatik.
Méltányos, hogy megemlítsem legalább Kertész János nevét, aki mint valami egyszemélyes bibliográfiai intézet, készítette a különböző városi és megyei monográfiákhoz a bibliográfiai jegyzékeket. Összeállításainak egy részéről még maga Bodor Antal sem tudott, ezért talán nem érdektelen felsorolni, hogy Brassó, Győr, Hódmezővásárhely, Keszthely, Nagyvárad, Pozsony és Szeged városa, továbbá Abaúj-Torna, Bácska, Békés, Csongrád, Heves, Komárom és Pozsony vármegye, valamint a Szepesség újabb bibliográfiáját készítette el. Ezek közül több olyan, amelynek nem volt könyvészeti előzménye. Összeállításában önálló kiadványok és folyóiratcikkek alkotják a két alapvető csoportot, ezen belül a helynevek, illetve a szerzői név betűrendje a rendező elv. Munkájának tiszteletreméltó vonása, hogy igyekezett a vegyes nemzetiségű területekről, városokról az ott használatos nyelveken megjelent munkákat is összegyűjteni. Hasonló elveket követtek Csutak Vilmos, Szűcs Lajos és Ember Ödön, a székelység bibliográfiájának összeállítói.19 Hazai és külföldi könyvészeti adatokból építette Buda és Pest a világirodalomban című bibliográfiáját Ballagi Aladár. Magyarlakta megyékre és az ott élő németségre vonatkozó német nyelvű adatokat közölt egy 1927-ben Nagyszebenben megjelent kis bibliográfia.20
Amint a fentiekből nyilvánvaló, a helytörténeti, honismereti munka és a vele kapcsolatos bibliográfiai tevékenység heterogén törekvéseket és hatásokat foglalt magába, s természetes, hogy nem maradhatott intakt az egykorú politikai szándékoktól, a felszabadulást követően éppen ezért minimum bizonytalan megítélés alá került, ha nem éppen gyanakvás lengte körül. Pedig a II. világháború utáni kibontakozáskor még megvoltak azok az intézmények és felkészült szakemberek, akik a hagyományt sallangoktól mentes, letisztult formában folytathatták volna. Bizonyítékul emlékeztetni szeretnék Bakos József 1947-ben Sárospatakon megjelent pompás kis bibliográfiájára, amely a Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz táj- és néprajzi irodalmát tartalmazta. Sajnos a példa egyedülálló, mert a háború utáni években az oly hőn óhajtott konszolidáció helyett történelmünk egészen más fordulatot vett, s az új értékrendben a hagyományos dolgok egy része nem kapott helyet. Bibliográfiai példával illusztrálva: az 1950-ben megjelent Magyar Történeti Bibliográfia I. kötetében található helytörténeti rész világosan mutatja a válogatás tendenciózusságát. Az egyes területekre, városokra vonatkozó irodalom Bodor adatsorai nélkül gyakorlatilag hasznavehetetlen.21 Márpedig Bodor Antal alap-művéből akkoriban igen kevés példány volt használatban!
A háború előtti években sok szálon futó, több intézményhez kötődő munkálatok már-már szerveződő egysége az 1940-es évek második felében szétesett, egyéni kutatók, történészek, könyvtárosok privát szférájává vált a helyi vonatkozású könyvészeti adatok gyűjtése. Aki pedig arra vállalkozott, hogy országosan újra élessze ezt a tevékenységet, annak olyan programmal kellett előállania, amely látszólag szakított a hazai hagyományokkal.
Módis László, a debreceni Egyetemi Könyvtár munkatársa 1950 körül kezdett foglalkozni helyi vonatkozású bibliográfiai adatok gyűjtésével. Szűkebb körből indult, egyetemi bibliográfiát szerkesztett, e munka “melléktermékéből” szaporodott a Debrecenre vonatkozó anyag. Az önálló kiadványok és vezető tudományos folyóiratok feldolgozása után a helyi időszaki sajtó feltárását vette tervbe. Eredetileg sajtócím-bibliográfia összeállítására gondolt, azután egyes periodikumok analitikus feltárására. Módis László nem csak rendkívüli munkabírású bibliográfus, hanem nagyformátumú elméleti szakember és szervező is volt; átlátta, hogy minél nagyobb területre terjed ki a bibliográfiai adatok gyűjtése, annál gazdaságosabban lehet végezni. A regionális bibliográfiai munkának csekély hazai előzménye volt, a német példát diplomatikusan elhallgatva, új és korszerű javaslatként állhatott elő 1954-ben tájbibliográfiai koncepciójával.22 Sajátos módon a nemzeti bibliográfia részfeladataként fogta fel a tájbibliográfiai munkálatokat. Méltatói, de még ellenzői is elismerték, hogy logikailag támadhatatlan rendszerben gondolkozott. Mivel nemcsak a tájra vonatkozó, hanem az ott megjelent irodalmat is a tájbibliográfia keretébe tartozónak ítélte, s a gyűjtést a nyomtatványok legszélesebben értelmezett körére kívánta kiterjeszteni – beleértve a napisajtó analitikus feltárását is – koncepcióját annak túlméretezettségére, gyakorlati megvalósíthatatlanságára hivatkozással elvetették 1955-ben a táj-bibliográfia tervezetének megvitatásában résztvevők.
Röviden ennyi, amit Módis Lászlóról és tájbibliográfiai elképzeléseivel kapcsolatosan emlegetni szoktunk. Nem kapott azonban jelentőségének megfelelő hangsúlyt, hogy ő volt az a könyvtáros, aki nem csak adatgyűjtő munkájával szolgálta a helyi vonatkozású bibliográfia ügyét, hanem az ország szakmai közvéleménye elé tárta e munkálatok elméleti és módszertani megalapozásának első átfogó tervezetét.
Vannak bizonyos ismereteink arról, hogy az országban egymástól függetlenül magányos kutatók és könyvtári-, levéltári műhelyek foglalkoztak hasonló problémákkal, de még az 1950-es évek első felében sem volt egyértelmű a könyvtárak szerepe a helyi vonatkozású irodalom bibliográfiai gondozásának kérdésében. Kivételes példa a szegedi Egyetemi Könyvtáré, amelynek munkatársai már 1954-ben több figyelemreméltó helytörténeti-helyismereti bibliográfiát publikáltak, s Szegeden a helytörténeti kutatás vezérfonalát is kiadták.
A helytörténeti bibliográfia ismert könyvtári műhelyeként tulajdonképpen csak a Fővárosi Könyvtár Budapest Gyűjteményét tartották számon még ekkor is. Módis fellépésével a vidéki könyvtárakra, mint a helyi vonatkozású bibliográfiai tevékenység jövőbeli műhelyeire terelődött a figyelem, más oldalról a könyvtárosok is felismerték e természetes és szükségszerű feladatukat, illetve megerősítést kaptak, amennyiben ilyen tárgyú tevékenységet már korábban is folytattak.
A tájbibliográfia-tervezet vitája után nem lehetett kétséges, hogy ki a gazdája Magyarországon a helyi vonatkozású könyvészeti munkálatoknak. Módis Lászlóra tehát úgy kellene emlékeznünk, mint szakmai öntudatra ébresztőnkre! Bár koncepciójának megvalósítására ma sem látunk reális lehetőséget, részleteiben mégis érdemes volna újra fontolóra venni elképzeléseit, hiszen több tanulsággal szolgálhat számunkra. Csak egy példát legyen szabad említenem: ha annak idején az általa körvonalazott történeti és etnikai szempontok nem mennek feledésbe, s mindazok a helytörténészek és helytörténeti bibliográfusok, akik olyan vidékeken működtek, amelyeknek magyar lakosságát országhatárok választották el egymástól, nagyobb odaadással kereshették volna a közös kultúra emlékeit és újabb eredményeit, most nem kellene szégyenkezve gondolnunk azokra a mulasztásokra, amelyek e tekintetben évtizedeken át halmozódtak. Manapság szokás a mesterségesen állított ideológiai, politikai akadályokat okolni az ilyesfajta jelenségekért, de aki őszinte önvizsgálatot tart, nem hallgathatja el, hogy az akadályokat kényelmesebb volt elfogadni, sőt akadt példa evidenciakénti kezelésükre, amennyiben a határokon túltekintő bibliográfust kollégája figyelmeztette illetéktelenségére, s mi több: szakszerűtlenségére! A debreceni egyetemi Néprajzi Intézet példájával szeretném igazolni, hogy ha nem azonosultunk szervilisen a vélt vagy valós elvárásokkal, akkor le lehetett győzni az akadályokat: Újváry Zoltán irányításával ugyanis évtizedek óta eredményesen folynak a gömöri kutatások, s az arról szóló publikációkat rendre megjelentették!
Nem szeretnék helyzetemmel és azzal a természetes körülménnyel visszaélni, hogy szűkebb pátriám viszonyait jobban ismerem; a továbbiakban nem kívánok debreceni példákkal élni, hanem röviden vázolom a holtpontról kimozdított magyar helytörténeti, honismereti bibliográfia további útját, inkább csak utalva az eseményekre, eredményekre és gondokra, mert az utóbbi évtizedekről valamennyiönknek pontosabb képe van, részben saját emlékezetünk alapján, részben pályatársaink jóvoltából, akik cikkekben, közleményekben, tanulmányokban foglalkoztak a problémákkal.
A megélénkülés első jelei mára mérföldkőnek tekintett gödöllői konferencia előtt jelentkeztek. Város- és község-bibliográfiák, az első megyei sajtó-bibliográfiák, folyóiratrepertóriumok, kisebb tájegységekre és hazai etnikumokra vonatkozó bibliográfiák megjelenése és a szaksajtóban publikált e tárgyra vonatkozó cikkek jelzik, hogy a könyvtárosok mellett a múzeumok történész és néprajzos szakemberei is magukénak érezték a feladatot.23
Az emlékezetes gödöllői bibliográfiai konferencián Berza László “A helyismereti bibliográfiai tevékenység aktuális problémái”24 címmel tartott előadást; ismertette a Budapest Gyűjteményben folyó nagyszabású munkát, felhívta a figyelmet arra, hogy milyen nagy érdeklődés tapasztalható országszerte a helytörténeti irodalom és a honismeret iránt. A konferencián felmerült a könyvtárakban folyó helyismereti tevékenység szervezettebbé tételének és támogatásának szükségessége, körvonalazódott a tájkönyvtárak és megyei könyvtárak lehetséges feladat-megosztása. Az ajánlásokban konkrétan megfogalmazták a legsürgetőbb tennivalókat. 1964-től miniszteri utasítás szabályozta a megyei könyvtárak helyismereti gyűjtő- és feltáró munkáját.25 E szerint a megyei könyvtárak elsősorban a megyéjükre vonatkozó irodalom gyűjtésére, feltárására hivatottak, tevékenységük kiterjed a legkülönbözőbb dokumentum-típusokra, mind kurrens, mind retrospektív vonatkozásban. A gyűjtemények megalapozásán és fejlesztésén túl elsőrendű feladattá vált a helyismereti bibliográfiai kartotékrendszerek kiépítése, a megyei sajtóbibliográfiák összeállítása, ezt követően időszaki kiadványok repertóriumainak elkészítése és helyi vonatkozású bibliográfiák szerkesztése. A megyei könyvtárak a megye területén megjelent kiadványokból kötelespéldányra jogosultak. Bár a személyi feltételek biztosítására is történtek intézkedések, a feladatok teljesítése az egyes könyvtárakban eltérő mértékben és színvonalon történt. Gödöllő után jó tíz esztendővel, 1972-ben a Miskolcon rendezett tanácskozás vette számba az eredményeket. Fügedi Péterné előadásában feladatkörönként, kiadványtípusonként jellemezte az országban folyó munkát. Különösen fontosnak ítélte a két világháború közti időszak irodalmának feltárását, az együttműködés, a munkamegosztás és a központi szolgáltatások megszervezését, az elvi és módszertani kérdések tisztázását, valamint a helyi kiadványok széles körű hozzáférhetőségének megoldását. Erre az alkalomra elkészült és megvitatásra került a helyismereti kutatás kézikönyvének tervezete. A konferencia ajánlásaiban figyelemreméltó, hogy az évfordulós kiadványokkal kapcsolatban felhívta a könyvtárakat: időálló kiadványok megjelentetésére törekedjenek.26
A miskolci konferencia jelentőségét két évtized távlatából jobban megítélhetjük: a már szervezett módon folyó tevékenységnek abban a szakaszában vállalkozott összegzésre és útmutatásra, amikor már lehetett eredményekről beszélni, kitűntek a hiányosságok és hibák, s kialakult az a szakember-gárda, akikre számítani lehetett az elkövetkező években, amikor folytatódott a megyei könyvtárak műhelyeiben a kurrens helyismereti gyűjtő és bibliográfiai munka, amikor a retrospektív feltárásra Lisztes Lászlóék, majd a veszprémiek és szombathelyiek szerveztek kooperációs munkaközösséget, amikor városi és községi könyvtárak bekapcsolódtak szűkebb területükre vonatkozó munkájukkal, amikor például a debreceni Egyetemi Könyvtárban is új lendületet kapott a helyi vonatkozású bibliografizálás, elsősorban annak történeti aspektusú változata, s amikor fokozódott a szakmai és társadalmi érdeklődés tevékenységünk iránt.
A miskolci tanácskozás jótékony hatására megerősödött az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjának szakmai irányító szerepe, amelyben Bereczky László, Fogarassy Miklós, Vajda Kornél és mások vállaltak fontos munkát. Tudományos és szervező erejével az ügy mellé állt a Magyar Könyvtárosok Egyesületének Bibliográfiai Bizottsága. 1972-től rendszeressé váltak a helyismereti, helytörténeti bibliográfia különböző kérdéseiről rendezett tanácskozások, amelyeken elméleti szakemberek és alkotó munkatársak: Sallai István, Csűry István, Ujszászy Kálmán, Fügedi Péterné, Lisztes László, Péter László, Kertész Gyula, Bényei Miklós, Fogarassy Miklós és mások tartottak előadásokat. A Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága a társadalmi méretű szervezet lehetőségeit mozgósítva támogatta a helytörténeti bibliográfiai munkát, jószándékának talán legmaradandóbb eredménye, hogy részt vállalt a Csomor Tibor szerkesztette honismereti bibliográfia megjelentetésében, valamint az, hogy lapjának mellékleteként 1976 óta folyamatosan közli a szakirodalom kurrens bibliográfiáját.27
A könyvtári sajtó, elsősorban a Könyvtáros című folyóirat rendszeresen közölt publikációkat munkánk gondjairól, eredményeiről, azokról a rendezvényekről, amelyeken fontos szakmai kérdések kerültek megvitatásra. Páldy Róbert és Gerő Gyula szerkesztősége idején igen nívós recenziós tevékenysége volt a lapnak. Az ismertetések nem csak hírt adtak a kiadványokról, hanem jól hasznosítható elvi és metodikai tanácsokat és ötleteket is.
Az időről-időre közreadott összegzések egyre több kiadványról adhattak számot, szinte a bőség zavara jellemzi az elmúlt negyedszázad helyi vonatkozású bibliográfiai termésének áttekintését. A szemlézés elsősorban a műfajok változatos sorát mérte fel, példákkal illusztrálva azokat.28 Előadásomra készülvén, több mint ötszáz önálló bibliográfia adatait gyűjtöttem össze magam is, egy részüket újra átnéztem, s bár kétségtelenül sok imponáló kiadványt találtam, végtére mégis ellentmondásos érzések támadtak bennem. Kiváló pályatársaim talán egyetértenek velem, ha kimondom: túl sok öncélú kiadvány jelent meg e körből: elég volt 20-25 év a közéleti vagy tudományos pályán, s már készült a személyi bibliográfia, ha megért egy üzemi, vagy hálózati híradó, intézeti évkönyv 5-10 évfolyamot, már kész volt az addigi termését feltáró repertórium, más évfordulós bibliográfiákról szándékkal nem szólok. Elapróztuk a feladatokat: időben, térben, de még a bibliográfia tárgyában is igyekeztünk leszűkíteni köreinket, de abban a szűk körben aztán teljességre törekedtünk! A válogatás felelősségteljes és komoly szakmai próbáját kikerültük. A válogatott jelző nem tartalmi munkára utalt sok esetben, inkább védő, helyesebben védekező címke volt! S az ajánló bibliográfiák egy része miért nem vállalhatta nyíltan, hogy csak az adott gyűjteményben megtalálható vonatkozó irodalmat közli a címben jelzett témához? A bibliográfia műfaja összemosódott eseménynaptárak, szöveggyűjtemények műfajával. Voltak kiemelt témakörök, s egészen elhanyagolt témái a helytörténeti, honismereti bibliográfiai munkának. A retrospektív kiadványok száma aránytalanul kevés, s azok többsége is a közelmúltra koncentrált, ennél csak az keservesebb, hogy a területi elv, az új megye- és országhatárok abszolút tisztelete lehetetlenné tette az etnikai és történelmi elv érvényesítését.
A kiadványok címleírásainak és szerkesztésének színvonalbeli különbözőségére csak utalok, hasonlóképpen a sokszorosítással vagy nyomtatásban megjelent bibliográfiák technikai kivitelezésében tapasztalható feltűnő különbségekre, valamint a példányszámok gondjaira és a hozzáférhetőség nehézségeire.
Sokat tettünk az utóbbi 25-30 esztendő alatt, de van újra átgondolni valónk éppen elég! Józan mérséklettel kell felülvizsgálni eddigi gyakorlatunkat, s tárgyilagosan megfontolni, hogy mi az, ami folytatható, s ha igen, akkor hogyan? Az előttünk álló feladatok kijelölése után fontossági sorrendbe kell állítani azokat. Ehhez jól használható információs eszköz lehetne egy precíz másodfokú bibliográfia, amely valamennyi magyar és magyar vonatkozású helyi bibliográfiát regisztrálna.
Ilyen összeállítás eddig csak a Kosáry Domokos féle történeti bibliográfiában jelent meg, illetve a repertóriumokról Kertész Gyula szerkesztésében.29 A helyi vonatkozású bibliográfiákkal kapcsolatos szakirodalom jegyzékét, a legfontosabb, számunkra is hasznosítható külföldi szakirodalmi adatokkal kiegészítve, a másodfokú bibliográfia függelékeként kellene közreadni; ezzel teljesebbé válhatna a még mindig csonka Helyismereti kutatók kézikönyve. Ilyen jellegű szakirodalmi jegyzék húsz éve jelent meg utoljára, s az akkori igényekhez mérten is szűk körű volt.30
Tanulmányozva azokat a cikkeket és közleményeket, amelyek e témával foglalkoztak, szinte döbbenten tapasztaltam, hogy lényegében nem mondhatunk olyat, amit előttünk már ki nem mondtak, vagy le nem írtak volna. Aki ezentúl bármit akar tenni, annak meg kell győződnie, hogy valóban újszerű-e elképzelése? Ahhoz, hogy ne találjuk fel többször ugyanazt, vagy ne essünk ismételten ugyanabba a hibába, pontosan ismernünk kell az előzményeket, ezért törekedtem az előadásomban arra, hogy a korábbi múltat – amelyet kevésbé volt alkalmunk megismerni – részletesebben, az emlékezetünk által befogható múltat inkább fő tendenciáiban idézzem fel.
Az elmúlt évek tapasztalata megmutatta, hogy a sok-sok apró kiadvány – még ha oly tökéletesre is sikerült közülük jónéhány – nem tudta betölteni hivatását: szűk körben terjedt, vagy elkallódott. Ha kiadványban gondolkodunk a jövőben, minden bizonnyal nagyobb területre vonatkozó, összefoglaló jellegű munkák megjelentetésére lesz mód. Maradandó értéket az eddigiek közül is elsősorban az ilyenek képviselnek.
Visszatekintve az elmúlt évtizedek termésére, elismeréssel szólhatunk több nagy jelentőségű műről, mindenekelőtt a Budapest-történeti bibliográfiáról, több nagy város és település bibliográfiájáról, a mintaszerű Fertő-táj bibliográfiáról, a Veszprém megyei helytörténeti lexikonról, a Csomor Tibor szerkesztette országos honismereti bibliográfiáról, a megyei sajtóbibliográfiák csaknem teljes soráról, nagymúltú, értékes időszaki kiadványok repertóriumairól, jeles személyiségek életmű-bibliográfiájáról. Örömmel említem, hogy 1989-ben megjelent egy olyan sajtóbibliográfia, amely a történelmi Abaúj-Torna, Gömör, Kishont és Zemplén megyei hírlapok és folyóiratok adatait tartalmazza 1918-ig. Ehhez hasonlítható összeállítás csak a II. világháború előtt készült az erdélyi magyar sajtóról.31 A miskolci levéltár kiadásában megjelent sajtóbibliográfia “megtörte a hallgatás falát”, kitekintést ad egy határon túli magyarlakta terület fontos történeti forrásanyagára, nagy szükség van a példa követésére, mert keveset tudunk a határainkon kívül folyó kutatásokról. 1958-ban a Romániában folyó tájbibliográfiai munkálatokról Dankanics Ádám adott hírt.32 Az újvidéki Hungarológiai Közleményekből követhető volt a Jugoszláviában folyó kutatások egy része, a közös helytörténeti, honismereti tanácskozásokról a magyar könyvtári sajtó is beszámolt.33 Némi tájékozottságunk a szlovákiai magyar helyismereti bibliográfiáról is van34, de legtöbbet a burgenlandiak tevékenységéről tudunk.35
Szélesebb körű nemzetközi kitekintésre van szükség a korszerű módszerek tanulmányozása szempontjából is. A XX. századra hatalmasra duzzadt hírlapirodalom feltárásában hagyományos módszerekkel nem érhető el számottevő eredmény. Márpedig a hírlapok, mint a helytörténet, honismeret forrásai nem hagyhatók figyelmen kívül, mind a központi, mind a helyi sajtó kurrens és retrospektív adatai nélkülözhetetlenek a kutatás számára, meg kell tehát találnunk a feltárásukra legalkalmasabb módszert.
Az együttműködést, gépesítést szoktuk emlegetni, ha ilyesmiről tárgyalunk, s már szóba sem kerül egy bibliográfiai intézet ideája, pedig ez legalább annyira fontos lenne, mint az előbbi két tényező! Bármilyen nehéz helyzetben vagyunk, vágyainkról, álmainkról, s mi több: jogos igényeinkről nem mondhatunk le. A lehetőség felismerése, a jószándék és ésszerű szervezés meglepő eredményt hozhat! Valószínűleg nem csak én olvastam nagy empátiával és szimpátiával a Honismeret 1987. évi 6. számában Kápolnai Iván cikkét, aki azt javasolta: “Legyen a KSH Könyvtára a honismereti kutatás egyik központja”. A cikkében vázolt adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve valóban úgy tűnik, hogy minden tárgyi és személyi feltételük megvan ahhoz, hogy az intézmény a honismereti kutatások bibliográfiai központja lehessen.36 A szervezettség magasabb szintjét sürgette a szanazugi tanácskozás több résztvevője is a közelmúltban.37 Mértékadó vélemények tanulságaként világosan kell látnunk, hogy a helyi érdekű sajtófeltárást hagyományos, laza együttműködésre alapozva nem lehet vállalni a jövőben, ehhez szakmailag felkészült, technikailag megfelelően felszerelt, stabil intézményi háttér szükséges. A testületileg illetékes közgyűjtemények tradicionális munkamegosztásának érintetlenül hagyása mellett csak ez adhatna reális esélyt ősrégi szakmai gondunk megoldására.
Most, amikor korszakhatárhoz értünk, szükséges volt áttekinteni eddigi utunkat, s kísérletet tenni eredményeink és feladataink számbavételére. Nem vállalkozhattam átfogó program felvázolására, hiszen még túl friss a változások élménye és felkészültségem, felkészültségünk szálai a közelmúlthoz kötődnek. Az általam legfontosabbnak vélt kérdések exponálására törekedtem, s a jövőre vonatkozóan a kollektív bölcsességre apellálva kérem a Kollégákat az együtt-gondolkodás alkotó folyamatában való részvételre.
Befejezésül engedjék meg, hogy nagyrabecsült pályatársunk, Futala Tibor búcsúszavait idézzem, aki e pár sorral egy nemzedék nevében adott választ sok-sok mostani miértre, mert “aki egy gombolyagnyi fonallal felszerelkezve kényszerül bemenni az egyetlen adott helyre, a labirintusba, annak egyetlen esélye, hogy a fonal segítségével megtanuljon tájékozódni, eligazodni benne, majd e labirintus fal- és közlekedésrendszeréhez igazodva, megtegye azt, amire erejéből és tudásából futja. És azért sok mindenre “futotta” az erőnkből és tudásunkból, sok minden értelmesre, szakmailag időtállóra. Az, hogy a “labirintus-körülmények” közepette aránytalanul nehezebb az időtállót létrehozni és sok hiábavalóságra is rengeteg energiát kell elpazarolni, nemzedéki balszerencse. Utólag nem lehet jóvátenni, illetve csak áttételesen, nevezetesen úgy, ha a következő nemzedék, amely remélhetőleg már nem ilyen körülmények között valósítja meg szakmai önmagát, ezt etikusan és nagy tetteket végrehajtva teszi.”38

Irodalom

PÉTER László: A helyismereti bibliográfiai munka helyzete hazánkban. = Könyvtáros, 1956. 660-661.p.;
BATA Imre: A helyismereti bibliográfia gyakorlati kérdései. = Könyv és Könyvtár, III. 1963. 23-42.p.
PÁLDY Róbert: Honismeret. = Könyvtáros, 1978. 733-734.p.
BARTA Boldizsár: Rövid Chronica, avagy oly beszélgetés, mely az közelebb elmúlt száz esztendők alatt Debrecenben esett nevezetesebb dolgokról … irattatott. – Debrecen, 1966.
PESTY Frigyes – FRANKL [Fraknói] Vilmos: A vármegyék történeti monographiáinak tervrajza. = Századok, 1872. 412-416.p.
NAGY Iván: Helyi monographiák. = Századok, 1870. 88-96.p.
IPOLYI Arnold: További pótlékul a helyi monographiákról. = Századok, 1870.191-194.p.
CREDENER, F.A..: Bibliotheca Transilvanica, Verzeichniss der über Siebenbürgen erscheinenen Bücher, Landkarten usw. – Prag, 1865.
VALENTINELLI, G.: Bibliografia Bella Dalmatica e del Montenegro, I-II. – Zagreb, 1855-1862.
MÁRKI Sándor. A vármegyei monographiák megírása érdekében. = Századok, 1869. 681-682.p.
PESTY Frigyes – FRANKL [Fraknói] Vilmos 1872. i.m.
NAGY Iván, 1870. i.m.
IPOLYI Arnold, 1870. i.m.
PAYER Hugo: Bibliotheca Carpatica. = Igló, 1880.
IVÁNYI István: Bács-Bodrogh vármegyének történeti irodalma. – Zombor, 1881.
DEMKÓ Kálmán: Repertóriuma a Szepesség történetére vonatkozó szétszórtan megjelent dolgozatoknak. – Lőcse, 1885.
MAJLÁTH Béla: Budapest történetének irodalma, 1493-1700. – Bp. 1886.
SZINNYEI József: Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma. I. Történelem és annak segédtudományai, 1-2.köt. – Bp. 1874-1885. II. Természettudomány és matematika, 1.köt. – Bp. 1876.
SZÖLLŐSSY Károly – E(dvi] ILLÉS László: Huszonöt év egy magyar lap életében. Az “Alföld” első 25 évi folyama [1861-1885] – Arad, 1886.
TAGÁNYI Károly: Vélemény a megyei monográfiák tervrajza ügyében. = Századok, 1894. 364-372.p.
MÁLYUSZ Elemér. A helytörténeti kutatás feladatai. = Századok, 1923/23. 535-566.p.
KRISZTICS Sándor. A Magyar Szociográfiai Intézet. = A Magyar Szociográfiai Intézet Közleményei, I. 1941. 2.p.
BODOR Antal: Magyarország helyismereti könyvészete, 1527-1940. – Bp. 1944.
II. kiadás: BODOR Antal – GAZDA István: Magyarország honismereti irodalma, 1527-1944, Függelék: Vármegyetörténeti sorozatok, – Bp. 1984.
BÉNYEI Miklós: Bodor Antal, 1875-1955. = Könyvtáros, 1975. 148-149.l.
BATA Imre, 1963. i.m.
KRISZTTCS Sándor, 1941. i.m.
CSUTAK Vilmos: A székely nép és a székely föld bibliográfiája [Ebben: SZŰCS Lajos: A székely kérdés és a székely történelem irodalma] – Sepsiszentgyörgy, 1929.
EMBER Ödön: A székelyek eredetének irodalma. – Debrecen, 1940.
GUNDHARDT, E.K.: Deutsche Veröffentlung über den Deutschtum, der Gebiete Satmar, Bihar, Maramaros. – Nagyszeben,1927.
Magyar történeti bibliográfia, 1825-1867.I.köt. Szerk. Tört. Tud. Intézet munkaközössége. – Bp. 1950. [Helytört. irodalom 48-91.p.]
MÓDIS László: A tiszántúli bibliográfia, s általában a tájbibliográfiák kérdései. /Vitaanyagul szánt tervezet/ = A KLTE Könyvtárának Évkönyve, 1954. 53-107.p.
MÓDIS László: A magyarországi tájbibliográfiák ügye. /A tájbibliográfiák ankét tanulságai/ = A KLTE Könyvtárának Évkönyve, 1955. 91-123.p.
PÉTER László: Csongrád megye népe és földje. – Szeged, 1954.
KATONA Imre: Csongrád város bibliográfiája. – Szeged 1954.
BÉRES András – MÓDY György. A hajduság történetének és néprajzának irodalma. – Debrecen, 1956.
DANKÓ Imre: Baja irodalma. – Baja. 1957.
KELLNER Béla: Somogyi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. – Kaposvár,1957.
NAGY László: A Veszprém megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. – Veszprém, 1957. A Soproni Szemle első tíz évfolyamának cikkei és szerzői. = Soproni Szemle, 1957. 3-4.sz. 335-352.p.
TÁLAS Géza: Makó bibliográfiája. -Bp. 1958.
NAGY Dezső: Cegléd irodalma 1944-1958. – Bp. 1960.
Debreceni bibliográfia (Szerk.: BATA Imre – LENGYEL Imre – VARGA Zoltánné) – Debrecen, 1961.
Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet. = Könyvtáros, 1961. 644-6SO.p.
146/1964. (MK.16.) MM sz. utasítás
Helyismereti tanácskozás Miskolcon. = Könyvtáros, 1972. 723-733.p.
CSOMOR Tibor. Magyarország. Honismereti bibliográfia. I.köt. – Bp. 1972.
FUTALA Tibor. Öt év a megyei könyvtárak bibliográfiai tevékenységében. = Könyvtáros. 1974. 332-337.p.
PÉTER László: Könyvtáraink helyismereti kiadványai. = Könyvtári Figyelő, 1978. 3.sz. 247-262.p.
LISZTES László: Helyismereti bibliográfiai kiadványok Magyarországon. = Könyvtáros, 1980. 733737.p.
BÉNYEI Miklós: Hol tart a közművelődési könyvtárak helyismereti munkája? = Könyvtáros, 1981. 615-621.p.
KOSÁRY Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, I. – Bp. 1970. [Helytörténeti bibliográfiák: 75-78.p.]
KERTÉSZ Gyula: A magyar sajtó repertóriumainak annotált bibliográfiája. – Bp. 1977.
Helyismereti tevékenység a könyvtárakban [Bibliográfia] (Szerk.: HÉTHY Zoltán) – Bp. 1970.
CSATLÓS Istvánné: Abaúj-Torna, Gömör, Kishont és Zemplén megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1918-ig. – Miskolc, 1989.
MONOKI István: Magyar időszaki sajtó a román uralom alatt, 1919-től. -Bp. 1941.
DANKANICS Ádám: Tájbibliográfiai munka a Román Népköztársaságban. = Könyv és Könyvtár, I. 1961. 77-79.p.
V[AJDA] Kornél]: Magyar és jugoszláv helyismereti könyvtárosok tanácskozása [Szeged, 1976.] = Könyvtáros, 1976. 267-269.p.
V[AJDA] Kornél]: Magyar jugoszláv helyismereti szeminárium Pécsett. = Könyvtáros, 1979. 267-269.p.
PÉTER László: Magyar-jugoszláv helyismereti tanácskozás Újvidéken. = Könyvtáros, 1983. 90-92.p.
FARAGÓ Éva – MEZEY László: A helytörténeti kutatás műhelyei Pozsonyban. = Könyvtáros, 1978. 609-610.p.
LISZKAI József: A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája. – Bratislava, 1988.
TUBA László: Burgenland általános bibliográfiája [A 10 kötetesre tervezett kiadvány ismertetése] = Könyvtáros, 1974. 244-245.p.
FEIGL, Helmut: A honismeret Alsó-Ausztriában. = Honismeret, 1980.1.sz.10-14.p.
KÁPOLNAI Iván: Legyen a KSH könyvtára a helyismereti kutatás egyik központja! = Honismeret, 1987. 6.sz. 79-80.p.
CSOBAI László: Helyismereti műhelyek szervezetlen és szétszórt személyi bázison? = Könyvtáros, 1988. 74-76.p.
FUTALA Tibor. Levél a MKE Műszaki Szekciójához. = Könyvtáros, 1989. 517-519.p.