A 20. század egyik örökzöld témája idehaza a falusi lakosság könyvtárellátása. Pedig elvben mi sem lehet egyszerűbb: indulj ki abból, hogy a falusi lakosság épp olyan vagy hasonlóan igényes ellátást érdemel, mint a városi, majd a megoldás végett tanulmányozd a meglévő (nemzetközi) tapasztalatokat, s máris eljuthatsz az ‒ esetleg alternatívákat kínáló ‒ eredményhez.
Igen ám, de mi van akkor, ha a történelem (a politika) új kereteket teremt, új prioritásokat diktál, vagyis nem hagyja a célracionális (“vegytiszta” szakmai) gondolkodást érvényesülni? Mit tegyen egy világosan látó szakember: hallgasson el (meneküljön külföldre), keressen kompromisszumot, netán szimplán hasonuljon (még rosszabb változatként, “magánszorgalmú kutyaként” ‒ Illyés Gyula kifejezése – csaholjon)? Ezek a dilemmák tájékunk (ld. Szűcs Jenő elméletét a köztes régióról: Kelet-Közép-Európáról) demokrácia-hiányos, tekintélyuralmi, fél- vagy egészen diktatórikus rendszerei közepette nem elméleti kérdésként merülnek fel, hanem – akár húsba-vérbe vágó ‒ kényszerhelyzetek sorához vezethetnek. Példáknak se szeri, se száma.
Sebestyén Géza írásai alkalmat kínálnak, hogy behatóan megnézzük egy konkrét szakmai kérdés felvetésének és megoldásának módosulását, variációit – a címbe emelt eufemisztikus megjelöléssel élve ‒ „történelmi oldalfényben”.
Sebestyén (1912‒1976) tudós nyelvésznek indult s németországi, majd ausztriai ösztöndíjas éveit követően, 25 évesen az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központban kapott értelmes munkalehetőséget, s ezzel alkalmat a fokozatos ‒ később véglegesnek bizonyuló ‒ pályamódosításra. 1942-ben született első, máris kiérlelt könyvtáros szakmai írása a kor (kormánypárti) közpolitikai értelmiségi folyóiratában látott napvilágot. A következő bő három évtizedben – ennyi adatott neki – a szerző köztudottan a hazai könyvtárosság egyik legnagyobb hatású vezető személyiségévé: gondolkodójává és irányítójává vált.1


Tovább…