 |
HOHOFF, Ulrich: Wissenschaftliche Bibliothekare als Opfer der NS-Diktatur. Ein Personallexikon. Wiesbaden : Harrassowitz, 2017. – 415 S. – 24 cm (Beiträge zur Buch- und Bibliothekswesen ; 62.)
ISBN 978-3-447-10842-3
A német könyvtáros kutatók fontos témája a nemzeti szocialista múlttal való szembenézés. Alig múlik el év, hogy érdemi kötet ne látna napvilágot. (Magunk is ismertettünk párat közülük.*) A műfaj is változatos: monografikus feldolgozás, tanulmánykötet, konferencia-kiadvány, adattár váltja egymást.Viszonylag ritkább a korszakhoz kapcsolható személyek valamely „halmazának” számbavétele. Ezek sorában fontos kísérlet volt Ernst Klee összeállítása a Harmadik Birodalom mintegy négyezer kulturális tényezőjéről: kissé meglepő módon itt együtt vannak tettesek és áldozatok (Das Kulturlexikon zum Dritten Reich. Wer war was vor und nach 1945. S. Fischer Verlag, 2007.). Hohoff összeállítása a tudományos könyvtárosok körét öleli fel. Azok kerültek bele, akik 1933‒1945 között valamilyen érdemi hátrányt szenvedtek (kényszernyugdíjazás, elbocsátás, üldözés, emigrációba kényszerítés, halálba hurcolás).
Két kiegészítés bővíti e kört: azok, akik 1933 előtt voltak könyvtárosok, és a megjelölt időszakban érte hátrány őket, illetve akik a megszállt országok könyvtárosaiként váltak áldozatokká. Előbbi
körből jó példa a neves osztrák író, Robert Musil (1880–1942), aki fiatal korában, az 1910-es években a bécsi Műszaki Főiskola könyvtárában tevékenykedett, majd az Anschluss után zsidó származású feleségével emigrációba kényszerült (Genf, Svájc), és ott is hunyt el.
Az utóbbiak – a nem német könyvtárosok – körében vannak cseh, francia, holland, horvát, litván, szlovén stb. könyvtárosok. E kör anyaga azonban eléggé véletlenszerűnek tűnik, hisz a „megszállt országok” fogalma messze tágasabb, elég csak arra utalni, hogy egyetlen orosz vagy ukrán könyvtáros sem szerepel, hogy a magyarokat ne is említsük (a szerző a nem német könyvtárosok tekintetében utal a „nyelvi nehézségekre”, ami elég halovány magyarázatnak tűnik).
Az áldozatok többsége – a náci nézetrendszert alapvetően jellemző fajelméletnek megfelelően – zsidó származású. Tipikus érdemi háttér még a másféle (rendszerkritikus, liberális stb.) nézetrendszer vagy korábbi politikai (szociáldemokrata, kommunista stb.) tevékenység.
A könyv – némi leegyszerűsítéssel – két szerkezeti egységre tagolható: magára a biográfiai lexikonra, illetve a bevezetésre, magyarázatokra, mutatókra és az irodalomjegyzékre (a kettő aránya: 240–170 oldal). Utóbbiak körében olyan érdekes összeállítások tanulmányozhatók, mint a városok és tartományok vagy az intézmények és foglalkozások szerinti mutatók. Ebből néhány adat: 50 történész, csaknem 40 bibliográfus, 25 író és 12 rabbi szerepel a közel háromszáz tárgyalt életút között.
Az anyaggyűjtés alapjául a témában megjelent nyomtatványok tág köre, valamint az interneten elérhető források szolgáltak (tehát külön levéltári kutatást a szerző nem folytatott).
A felvettek „tudományos” könyvtárosi mivolta az intézmény típusához vagy a tudományos végzettséghez (doktorátus) kapcsolódik. Az utóbbiak köréből talán a legnevesebbek dr. Erwin Ackerknecht (1880–1960) és dr. Walter Hofmann (1879–1952), a híres német közkönyvtári vita („Richtungsstreit”: 1913–1932) két antagonistája. Kettejük életútja szinte leírja a 20. századi német könyvtárosok sorsvonalát. (A vita érdemi lefolyásáról, kettejük szembenállásának valós okairól egyszer érdemes jelentőségéhez illő leírást adnunk.) Ackerknechtet 1934-ben „világnézeti megbízhatatlanság” („weltanschaulicher Unzuverlässigkeit”) miatt elbocsátották a stettini (ma Szczecin, Lengyelország) könyvtárhálózat éléről. Amikor utódját 1939-ben behívták katonának, ismét vezető lehetett, ám nyakába ültettek egy megbízható „komisszárt”. 1945 után Ackerknecht nyugatabbra, Stuttgartban hasznosíthatta kiváló ismereteit a württenbergi hálózat újjászervezésével. Hofmannt a lipcsei könyvtári hálózat éléről „csak” 1937 elején váltották le, miután bukott az őt addig támogató konzervatív főpolgármester, Carl Goerdeler. (Goerdelert az 1944 augusztusi katonai merénylet mögötti politikai csoport reprezentánsaként Hitler 1945. február elején kivégeztette.) Óvatosan megemlíthető, hogy Hofmann bizonyos „kollektivista” eszméi mintha nem álltak volna egészen távol a nácizmusra jellemző megközelítéstől. Hofmann 1945 után a lipcsei egyetemen taníthatott, majd élete végén megírta önéletrajzát.
Hohoff összesen 281 személyről tudott anyagot gyűjteni. Ha ezt összevetjük a biográfiai részre jutó 240 oldallal, akkor egyértelmű válik, hogy az életrajzi adatok eléggé szűkszavúak (talán a személyek felénél éri el a szöveg terjedelme az egy oldalt, sokakról csupán 6–10 sort találunk).
Az országok szerinti csoportosítás olyan érdekes adatot kínál, hogy például az Egyesült Államokba 27 könyvtárosnak sikerült emigrálnia (többségük 1938-39-ben, néhányan pedig 1940-ben). Angliába közel ennyi került. Köztük megdöbbentő sorsfordulat jutott a klasszika-filológus Wilhelm Lorenz Rechnitznek (1899–1978), akit a lipcsei egyetemi könyvtárból bocsátottak el zsidó származása miatt 1933-ban, 1934-ben sikerült emigrálnia Angliába, majd onnan 1940 „ellenséges állambeli külföldi”-nek (enemy alien) minősített személyként deportálták Ausztráliába. Harmadik hazájában végre nyugodtan tevékenykedhetett: könyvtárosként, egyetemi oktatóként, majd az anglikán egyház papjaként.
Palesztinába 19 zsidó könyvtáros vándorolt ki, többségük a későbbi Izrael Állam könyvtári tényezőjeként hasznosította szaktudását. Hanna Emmrich (1903–1983) a Breslaui Állami és Egyetemi Könyvtárban (Staats- und Universitätsbibliothek Breslau) dolgozott, valószínűleg 1935-ben emigrált Palesztinába, ahol a Zsidó Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban (az intézményt 1892-ben hozták létre, 2008 óta hivatalosan The National Library of Israel) működött egészen 1968-ig.
A hitlerista expanziónak elsőként áldozatul eső Csehszlovákiából említsünk egy példát. Dr. Bendřich (Friedrich) Hrozný (1879–1952), a jeles orientalista az ékírás nemzetközileg elismert szakértőjeként dolgozott a bécsi, majd a prágai egyetemen. 1939 elejétől a prágai egyetemi és nemzeti könyvtár vezetője, majd egy ideig rektor is. Az ország náci megszállását (1939. március 15.) követően egy diáktüntetésre retorzióul bezáratták a könyvtárat, amely a következő év elejétől a Prágai Német Egyetem (Deutsche Universität Prag) könyvtáraként folytathatta működését. Hrozný ekkor egy ideig a kultuszminisztériumban dolgozott, majd az ország felszabadulása után – nemzetközileg elismert tudósként –ismét az egyetem rektora lett.
A hozzánk közelebbi Ausztria 12 könyvtárából az Anschluss után 22 embernek kellett feladnia könyvtárosi tevékenységét. A zsidók vagy időben emigráltak, vagy elpusztították őket. A más okból hátrányt szenvedők közt voltak szerencsés túlélők (pl. Gustav Blenk, 1892–1977), ők 1945 után elvben visszatérhettek foglalkozásukhoz. A zsidó származású nyelvtudós Norbert Joklnak (1877–1942) viszont tragikus sors jutott; 1903-tól 1938-ig volt a bécsi egyetemi könyvtár munkatársa és az indoeurópai nyelvek (főként az albanológia) professzora. 1941 elején megpróbált Amerikába emigrálni, de életkora (!) miatt az ottani szervek folyamodványát elutasították. 1942. március elején a Gestapo letartóztatta, elhurcolták, és valószínűleg egy Minszk melletti táborban pusztult el május első heteiben. (A magyar olvasóban felmerül a kérdés: vajon a budapesti tudósok az ilyen és hasonló – a közvetlen szomszédban történő – tragédiákról értesültek-e akkoriban?)
A német birodalom területén 1933 után zsidók gyakorlatilag csak zsidó intézményeknél folytathattak könyvtárosi tevékenységet. Említsünk egy drámai példát. Tobias Jakobovits (1887–1944) – másként: Jakobovitz, Jakabovits – a Sopron vármegyei Lakompak szülöttjeként Prágában tevékenykedett könyvtárosként és a judaisztika professzorként. A német megszállás után a cseh protektorátus zsidó gyűjteményeit kifosztva a nácik Prágában egy központi „zsidómúzeumot” állítottak fel, elsősorban az antiszemita propaganda tervezett eszközeként. Ebben működött Jakobovitz a munka befejezéséig, 1943-ig, ekkor Theresienstadtba (ma Terezín, Csehország) hurcolták, végül Auschwitzban elgázosították.
Érdemes a szerzőről néhány szót ejteni. Hohoff neves könyvtárigazgató, aki az augsburgi egyetemi könyvtárat vezeti, az VDB (Verein Deutscher Bibliothekarinnen und Bibliothekare) elnöke (2007–2011) és elnökségi tagja (2004–2015) volt, nagyszámú publikáció szerzője, szerkesztője. A könyvtári témák mellett irodalomtörténeti kérdések is foglalkoztatták (E. T. A. Hoffmanntól F. Kafkáig).
Hohoff könyvével ismerkedve felvetődik az olvasóban: mikor látunk hozzá saját múltunk sötét oldalainak alapos feltárásához? Ki a megmondhatója, hány kollégát (és hogyan?) érintették a „zsidótörvények”? Hányat pusztítottak el? A legismertebb áldozatok közül említsük itt csak a Halász Gábor esszéistát és kritikust (1901–1945), aki 1927-től haláláig a nemzeti könyvtár munkatársa volt. Vagy a folklorista Honti Jánost (1910–1945), aki 1935-től szintén az OSZK-t erősítette. Mindkettejükről nemzedéktársuk Haraszthy Gyula (1910–1990) írt avatott tollú, érdemi megemlékezést az OSZK Évkönyvében.*
A szembesülés folytatódott 2014-ben az OSZK-nak a Holokauszt Emlékév keretében nyílt kiállításával, melyhez kapcsolódva a könyvtár megjelentette az „Eltiporva. A vészkorszak és az Országos Széchényi Könyvtár” című, Ujvári Gábor szerkesztette tanulmánykötetet.**
* Haraszthy Gyula: Halász Gábor és az Országos Széchényi Könyvtár = OSZK évk. 1976-1977. Bp. 1979. 183-215. és Könyvtáros pályák és sorsok (Honti János, Hevesi András, Sárkány Oszkár) = OSZK évk 1979. 1981. 123-141. (Honti Jánosról 125–131.)
** Eltiporva. A vészkorszak és az Országos Széchényi Könyvtár. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2014. május 28 –július 12. Tanulmányok a vészkorszakról és történelmi előzményeiről. [Szerk. Ujváry Gábor], [rend. Hanák Gábor, Nemeskéri Erika], Budapest, Országos Széchényi könyvtár, 2014. 64 p.