Egyedivé tett nyomtatványok – Nemecskay István könyvtárának újabb kötete

Nemecskay István (1792–1884) nagyszombati (ma Trnava, Slovensko) prépost neve mindenekelőtt a szlovák nyelvet irodalmi nyelvvé emelni kívánó, „kiművelő” törekvése révén ismert.¹ Kevesen tudják, hogy életműve három (magyar, német, szlovák) nyelven jelent meg. Egyházi- és magánhasználatra latinul írt, bécsi pappá szentelését (1816) követően eleinte német káplán volt Sárváron,² később Gerencsér (ma Hrnčiarovce nad Parnou, Slovensko) plébánosa lett, majd 1844-től kanonokként, később prépostkanonokként tevékenykedett Nagyszombatban, ahol sírja a kálvária melletti temetőben található.

Nemecskay könyvgyűjtő tevékenységére a kutatás eddig két alkalommal hívta fel a figyelmet. Szelestei N. László 1985-ben az esztergomi Simor–könyvtár XV. század végéről származó kódexét (jelzete: II.7803) bemutatva a proveniencia tárgyalásakor jelezte, hogy a kézirat egy tulajdonosi bejegyzés szerint 1856-ban Nemecskay István prépostkanonoké volt.³ Borda Lajos 2011-ben egy magyar vonatkozású könyvritkaság, a Cursus Beatae Mariae Virginis (1500?, 1501?) bibliográfiai problematikájáról értekezve – melyet a müncheni Zisska und Kistner Buch- und Kunstauktionshaus egyik árverésén vásárolt 1993 tavaszán⁴ – írta le, hogy a kötet a bécsi Pazmaneum könyvtárából kikerülve később Nemecskayé lett,⁵ akinek tulajdonosi bejegyzése a nyomtatvány címoldalán olvasható a „Stephani Nemecskay Praep. Cano. Tirna. 1860” formában.⁶

A harmadik, közelmúltban előkerült, egykor Nemecskay gyűjteményéhez tartozó kötet címlapján a következő autográf bejegyzése olvasható: „Stephani Nemecskay Praepositi de Samson et Col. Ec[clesi]ae Tirnav. Lectoris 1868.”⁷ Ugyanitt található a „Sigillum Ecclesiae Doiczensis OO. SS. Parochialis” köriratú pecsét lenyomata, azaz a nyomtatvány egykor valószínűleg Nemecskay szülőfaluja, Dócs (ma Dojč, Slovensko) Mindenszentek templomáé volt. A címlap hátoldalára a tulajdonos könyvgyűjtő beragasztotta ex libris funkcióba emelt, kék papírra nyomtatott névjegykártyáját, melyen a „Stephanus Nemecskay Praepositus S. Benedicti de Sámson, et Coll. Eccl. Tirnav. ad S. Nicol. Epp. Praepositus” felirat szerepel. A mű egy viszonylag ritka, negyedrét alakú, latin nyelvű XVIII. századi reprezentatív imádságoskönyv (Clavis per quam reserantur coeli […], Sopronii, Ph. J. Rennauer, [1738]), amelyet „Sigismundus Szecsenyi de Fölsö Vidék Bellatincz, Egervár etc. etc. luci data”, azaz a könyvtáralapító Széchényi Ferenc nagyapja (1681–1738) adott ki.⁸

1. kép
Címlap Nemecskay István bejegyzésével

A nyomtatványból a Nemecskay-féle példányon kívül hármat az Országos Széchenyi Könyvtár,⁹ egyet az Österreichische Nationalbibliothek¹⁰ őriz. A jelenleg általam ismert öt példány két, a retrospektív magyar nemzeti bibliográfiában ma még el nem különített kiadásváltozathoz tartozik. A példányok közül az egyik Széchényi Könyvtári példányban¹¹ a címlap szedése eltér a többitől, impresszuma tartalmaz évszámot (1738) is, azaz a másik négyhez képest címlapkiadás.¹² Mivel a négy évszám nélküli címlapos példány egyike Széchényi Ferenc édesapjáé, Zsigmondé (1720–1769) volt, akinek a halála után e kötete Ferenc fiáé lett,¹³ talán nem elhamarkodott arra gondolni, hogy a nyomda a megjelenési év nélküli címlapot igyekezett kijavítani egy új évszámosra.

Bizonyos tekintetben a felsorolt Clavis […] példányok mindegyikét egyedivé tették.

Így például egy másik, egyszerű barna bőrkötésű Széchényi Könyvtári példány 1773-tól Likler Bertalan minoritáé volt, akinek a halálát („mortuus die 9. Decembris 1805”) rendtársa, egyben a példány későbbi tulajdonosa jegyezte a könyvbe („Post mortem ejus P. Solani Kováts 1805 die 9. Decemb.”).¹⁴ Az Országos Széchenyi Könyvtár három példányában nincsenek metszetek, semmi sem utal arra, hogy valaha metszetek díszítették volna, azaz az imádságoskönyv eredetileg ezek nélkül jelent meg, s tulajdonosaik – személyes igényüket követve – utólag köttethettek bele rézmetszeteket. Az ismert Clavis […]-ok közül rézmetszetes táblákkal két példányt díszítettek. A bécsi nemzeti könyvtár példányába tizenhárom, egymástól eltérő kezektől származó rézmetszetet kötöttek be utólag táblaként.¹⁵ E példány egykori tulajdonosát ex libris örökítette meg az előzéken, melyet azonban olvashatatlanná tettek. A másik metszetes példány a Nemecskay-féle, aki a kötet díszítésén túl mintegy „tovább írta” kötetét. Nemecskay példányának részletes vizsgálata és bemutatása lehetőséget nyújt a családi és személyes bejegyzéseket őrző, könyvészetileg is egyedi nyomtatványok megtöbbszörözött könyvtörténeti, történeti-politikai, társadalomhistóriai és szociológiai forrásértékének bemutatására.

Nemecskay aranyozott léniákkal és középre nyomott medállal díszített, fekete bőrbe kötött példányába összesen hat, a kötet tartalmához szorosan kapcsolódó rézmetszetet kötött. Ezek mindegyikét a tulajdonos sajátos módon ismételten funkcióba emelte egy-egy, a hátoldalukra ragasztott, pontosan illeszkedő, a megerősítést szolgáló papírral, illetve nagyon finom pergamennel, melyekre az ábrázolás roncsolása nélkül lehetett írni. Öt metszeten oldalszám-jelzések találhatók, ezek kivétel nélkül eltérnek a kötet oldalszámozásától,¹⁶ azaz a rézmetszetek eredetileg nem e kiadványhoz készültek, felhasználásuk másodlagos. Egyedül a címlapelőzékként bekötött, Magyarország és Erdély vágyott unióját (országegyesítését) allegorikusan bemutató rézmetszet szignált, készítője Hans Frank von Landgraff (Frank von Langgraffen Johann), akinek e metszete ismert Pázmány Péter 1701-ben Nagyszombatban kiadott Imádságos könyvéből (Szabó RMK I. 1640).¹⁷ A rézmetszeteket valószínűleg Nemecskay válogatta össze a Nagyszombatban a XIX. század közepén még rendelkezésre álló, XVIII. századi negyedrét alakú míves levonatokból.

Az imádságoskönyv egyfajta személyes naplóként szolgált, melyben a tulajdonos latin nyelven örökítette meg életének és környezetének fontos eseményeit. A címlap előtti üres előzéklapra Nemecskay a Magnificat és az Exultat anima mea in Domino kezdetű hálaénekek önmagára átstilizált változatát írta köszönetet mondva betöltött nyolcvanadik életévéért (1872).¹⁸ (2. kép)

2. kép
Előzéklap hálaadással a betöltött 80. életévért felirattal

A szövegben az „et concessit mihi videre Magnalia Dei” (és megengedte, hogy meglássam Isten nagy tetteit) után zárójelben felsorolta azon külföldi városok egy részét, melyeket mintegy zarándokként meglátogatott. Eszerint járt Rómában ad limina látogatáson a vatikáni bazilikában, Nápolyban a Vezúvnál, Genovában, Firenzében, Milánóban, Velencében, Münchenben, Párizsban, Londonban, Amsterdamban, Drezdában, Berlinben. A felsorolást az „etc.” kifejezéssel zárta, jelezve, hogy megfordult másutt is.¹⁹

A címlap hátoldalára emlékezetül feljegyezte, hogy Bécsben a Collegium Pazmaneumban 1814. március 13-án délután fél hat órakor lépett színpadra („ad pulpitum”), és 1830. február 10-én Gerencsérben „Victoria sui”-ja volt, ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy ekkor költözött ide plébánosként. Ugyanitt a kronosztichonnal megörökített harmadik esemény 1852. május 17-ike, amikor megcsókolta IX. Pius pápa lábát a Vatikánban, azaz a már említett római ad limina látogatáson ünnepélyesen megcsókolta a pápa jobb papucsára hímzett keresztet.

A rézmetszetekre és ezek hátoldalára írt Nemecskay-féle feliratok újabb, a kötet egyedi díszítését meghaladó funkcióval látták el a metszeteket. A címlapelőzékül szolgáló, történelmi-politikai üzenetet hordozó, Erdély és Magyarország unióját szimbolizáló rézmetszet hátoldalára valószínűleg nem véletlenül került három, egykor különösen aktuális, címmel feliratozott üdvözlő kronosztichon Simor János prímási installációjára (1867. május 16.), I. Ferenc József koronázására (1867. június 8.) és az V. Ferdinánd magyar király által 1843. február 17-én felállított („erexit”, de valójában megerősített),²⁰ majd 1844. január 1-én beiktatott nagyszombati társaskáptalan tiszteletére, melynek a fenti időponttól Nemecskay is tagja volt.

A hét ötödik napjára²¹ szolgáló meditációhoz tartozó, utolsó vacsorát ábrázoló rézmetszet hátoldalára Nemecskay két kronosztichont jegyzett be az 1854. december 8-án IX. Pius pápa által kihirdetett Szeplőtelen Fogantatás (Immaculata Conceptio) dogma tiszteletére, majd két további, utazásaival és bécsi tanulmányaival kapcsolatos, a rézmetszet tematikájával összefüggő eseményt írt le prózában. Eszerint 1852. május 15-én a Lateráni bazilikában misét mondott, és ugyanitt megcsókolta, s saját kezével megfogta az utolsó vacsora asztalának ereklyéjét, valamint térden állva felment a Szent Lépcsőn. 1815. március 25-én, Nagycsütörtökön Bécsben részt vett azon az utolsó vacsora-liturgián, melynek keretében I. Ferenc király Krisztus példáját követve megmosta tizenkét koldus lábát a Bécsi kongresszuson résztvevő európai uralkodók jelenlétében.

A Jézus neve rézmetszet hátoldalán, melyet a Jézus nevéről szóló litániához kötöttek be, Nemecskay pályafutásának három eseményére, a bécsi Am Hof templomban 1816-ban mondott első miséjére, ötven éves papi jubileumára (1866) és 1872. augusztus 16-án betöltött nyolcvanadik születésnapjára emlékezett verses kronosztichonokkal.

A Krisztus a kereszten rézmetszet az imádságoskönyv Szentkereszt kis officiumát vezeti be a 289. oldal után kötve. Ennek verzóján – szintén kronosztichonokban – jelentős egyházi eseményeket örökített meg, így az I. Vatikáni zsinat kezdetét (1869. december 8.), az 1871. július 18-án kihirdetett pápai tévedhetetlenség (infallibilitas) dogmát és IX. Pius pápa ötven éves papi jubileumát (1869. április 10.). A Szűz Mária officiumhoz kötött Maria Immaculata metszetre és hátoldalára egyaránt Máriát köszöntő kronosztichonok kerültek: az 1854-ben kihirdetett Szeplőtelen Fogantatás dogma, Nemecskay ötven éves papi jubileumán Sasváron²² mondott ünnepi miséje és nagyszombati kegykép harmadik könnyezése (1708. augusztus 10.) tiszteletére.

3. kép
A 270. oldal után kötött rézmetszet hátoldala

Az utolsó rézmetszet a bűnbánó Dávid királyt ábrázolja, az imádságoskönyvben bevezeti a hét bűnbánati zsoltárt (556–557. oldal közé kötve).

Hátoldalán Nemecskay felmenőire vonatkozó halotti bejegyzések és azokhoz készített verses kronosz­tichonok olvashatók. Eszerint édesapja, az 1765. szeptember 10-én született Nemecskay Mihály 1846. február 6-án, édesanyja, az 1768. október 18-án született Csermák Teréz 1831. augusztus 19-én, testvére, az 1793. október 10-én született Ádám 1854. szeptember 1-én halt meg. Ugyanitt adatok nélkül kronsztichon őrzi nagybátyja, Csermák András búrszentpéteri pap emlékét.²³

A további autográf bejegyzések megörökítik Nemecs­kay István utazásait, életadatait, pályafutását és a nagyszombati kanonok sorát, melyek egyike ő. A nyomtatvány mutatót megelőző utolsó szöveges oldalának (592.) alján tengeri utazásairól („Itinera mea in Mari”) tudósít: 1852-ben és 1864-ben az Adriai tengeren Triesztből Velencébe, 1852-ben Genovából három napig a Földközi tengeren Nápolyba, majd 1858-ban Londonból Rotterdamba hajózott „in Mari Septemtrii”. Az index utáni üres oldalakon tovább folytatta külföldi utazásainak leírását, rögzítve az útvonalakat is.

4. kép
Bűnbánó Dávid király

1835-ben a Pest – Alba Regia (Székesfehérvár) – Siófok – Caproncae (Kapronca) – Crisii (Kőrös) – Zágráb – Carolostadii (Károlyváros) – Fiume – Porto Ree (Kraljevica) – Tergestii (Trieszt) – Adelsberg (Postojna) – Labaci (Ljubljana) – Zágráb – Kismarom – Keszthely – Veszprém – Komárom, és innen visszafelé utazott. Az 1846-os útvonala Wien – S. Cruce (Heiligenkreuz) – Lilienfeld – Cellis Marianis (Mariazell) – Brandhof – Seeviesen – Aflenz – Bruck – Graz – a Semmeringen át Wien és onnan haza volt.

1852-ben járta be a leghosszabb utat: Wien – Graz – Labaci – Tergesti – tengeren át Velence, ahol a Szent Márk bazilikában a szent sírja fölött misézett – Padua (Padova), ahol Szent Antal sírjánál imádkozott – Verona – Brescia – Bergamo – Mediolani (Milano), ahol a Borromai Szent Károly bazilikában (Basilica di San Carlo al Corso) misézett és imádkozott a szent sírjánál – Como – Novara – Alessandria (Piemont) – Novi (Ligure) – Genua (Genova) – innen három nap és éjjel hajózott a Földközi tengeren Livorno és Civitavechia (Civitavecchia) érintésével Nápolyba, itt látta San Gennaro vér-ereklyéjének „buzgását”, azaz folyékonnyá válását [tehát vagy május első vasárnapja előtti szombatot követő nyolc nap, vagy a szeptember 19-ét követő nyolc nap valamelyikén járt itt] és megcsókolhatta az ereklyét – Portici – Herculaneum – Pompeji – felment a tüzet okádó Vezúvra – Castellamare (Castellammare di Stabia) – Sorento (Sorrento) – Puzzouli (Pozzouli) – Bajae (Baiae) – Aversae (Aversa) – Capua – Itri – Terracina – Veletri (Velletri) – Albano (Albano Laziale) – Roma, ahol a Szent Péter bazilikában misézett és IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta – Tivoli – innen vízi úton ment Viterbóba, ahol imádkozott Szent Rozália épen maradt testénél – Bolsena – Radicofani – Bozen (Bolzano) – Siena – Florentiae (Firenze) – Bononiae (Bologna) – Ferarae (Ferrara) – Rovigo – Padua – Venetia – Tergesti és vissza.

1853-as rövidebb útja szintén Bécsből indult: Wien – Mölk (Melk) – Linz – Gmund (Gmünd in Kärnten) – Ischl (Bad Ischl) – Hallstadio (Hallstatt) – Salzburg – Hallein – Berchtesgaden – Königssee – Reichenhall (Bad Reichenhall) – Rosenheim – München – Augs­burg – Donauvörth (Donauwörth) – Regensburg – Valhalla (Regensburg mellett) – Passau – Linz – Wien.

1855-ben Bécsből indulva Potsdamig jutott el (Wien – Brünn – Prága – Drezda – Berlin – Potsdam). 1858-ban ezt az útvonalat ismételte meg Drezdáig (Wien – Prag – Dresden), majd innen a Lipcse – Frankfurt – Strassbourg – Chalon (Chalon-sur-Saône) – Párizs – Versailles – St. Cloud (Saint-Cloud) – Calais – innen tengeri úton London – visszafelé a tengeren Rotterdam – Amsterdam – Utrecht – Düsseldorf – Köln, ahol megcsókolta Szent Orsolya fej-ereklyéjét és látta mártír társainak koponyáit, továbbá látta a Háromkirályok fejeit – Mainz – Mannheim – Stuttgart – Ulm – München – Salzburg – Linz - Wien és vissza. Hat évvel később (1864) a Bécs – Linz – Salzburg – Innsbruck – Brixen (1919-től Bressanone) – Bozen (1919-től Bolzano) – Trident (1919-től Trento) útvonalon utazott Itáliába Verona – Pádua – Velence, majd innen Triesztbe és vissza.

1865-ben a Vág völgyét járta be a Pöstyén – Vágújhely – Tren­csén – Ilava – Predmér – Zolna – Tierchova – Parnica – Alsókubin – Árva vára és vissza útvonalon. 1866-os utazásait utolsóként röviden említi „Anno 1866: fui Viennae, Pestini, Jaurini etc.”, azaz 1865 után, betöltve hetvenharmadik évét, hosszabb külföldi útra nem vállalkozott.

5. kép
A nagyszombati kanonokok sorozata

A kötet utolsó előtti kézzel beírt oldalán Nemecskay összefoglalta életét és pályafutásának főbb eseményeit nyolcvanadik születésnapjáig. Eszerint a Dojcs melletti Nemecskay malomban született 1792. augusztus 16-án. Az életrajz adatai – melyeket itt nem sorolok fel – azonosak a Zelliger Alajos által közöltekkel, melyek forrása Nemecskay latin nyelven írt Memoriale című kézirata.²⁴ Az önéletrajz a születési dátumra és a nyolcvanadik születésnapra szerzett egy-egy kétsoros kronosztichonnal zárul.²⁵ Az ezt követő bejegyzés írásképe némileg eltér az előzőektől, Nemecskay a korábbiaktól eltérően megvonalazott papírra időskori, a bemutatott előző bejegyzéseknél megszokotthoz képest bizonytalanabb kézzel jegyezte le a nagyszombati kanonokok adatait. Az itt olvasható tizenhat név sorrendje azonos a Zelliger által közöltekkel,²⁶ a tartalomban azonban felfedezhetők eltérések, ezek a következők. Egyrészt a tizenhatodikként bejegyzett Köntös József – Zelligertől eltérően – Nemecskay szerint nem 1875-től, hanem 1874-től volt kanonok,²⁷ másrészt a kanonokok halálozási éve 1877-ig kiegészült haláluk napjának közlésével. Nemecskay 1877 után még egy kanonok, Tölgyessy István halálának adatát (1881) jegyezhette volna be, ez azonban elmaradt. Ez a tény jelzi, hogy 1877 után már valószínűleg nem írt a kötetbe.

Áttekintve a kézírásos bejegyzések kronológiáját, úgy tűnik fel, Nemecskay a kötet birtoklásának kezdetét jelző tulajdonosi bejegyzés évét (1868) követően, valószínűleg a kétszer is megemlített nyolcvanadik születésnapja (1872. augusztus 16.) utáni öt évben használta a nyomtatványt emlékeinek piros-fekete tintával készített bejegyzésére. A tudatosan kiválasztott életesemények politikai-egyháztörténeti jelentőségének hangsúlyozása mellett nyilvánvaló, hogy Nemecskay szeretett utazni – bár egyszer sem tért ki utazásainak voltaképpeni céljára – és örömmel reflektált önnön magára. Az 1835–1866 közötti itinerariumából kiemelkedik az élete hatvanadik évében megtett itáliai utazása (1852), melyre a kötet korábbi bejegyzéseiben is kitért (a címlap verzón és az utolsó vacsora rézmetszeten). Az itinerarium egyik további jelentősége, hogy bővebb a korábban ismertnél,²⁸ és felhívja a figyelmet egy úti élményeket kereső és szerető, a barokk papi ideáltól eltérő, a világot utazásai révén is megismerni vágyó papi személyiségre. Úgy tűnik, hetvenharmadik évét betöltve Nemecskay nem vállalkozott újabb utazásra, élményt elsősorban az emlékezésben, majd később ennek rögzítésében talált, melyhez gyűjteménye egyik értékes, különösen szép áhítati munkáját választotta ki.

Jegyzetek

1.   A mellképét közölte Aloysius Zelliger, Pantheon Tyrnaviense, Tyrnaviae, Typis Soc. Adalberti, 1931, X. Nevének szlovák változata: Štefan Nemečkay. Ld. Imrich Kotvan, Bibliografia bernolákovcov, Martin, 1957, 236–238. p.; Hadrián Radváni, Štefan Nemečkay personálna bibliografia, Trnave, 1972.

2.   Német írói álneve a „Vaterlands Freund” volt.

3.   SZELESTEI N. László: Fráter György a püspöki tisztségről = Magyar Könyvszemle, 101. 1985. 48–54. p., itt: 48. p.

4.   Handschriften, Autographen seltene Bücher. Buch- und Kunstauktionshaus F[riedrich] Zisska und R[olf] Kistner, München, Auktion 21/I, April 1993. Nr. 217.

5.   Ismeretes, hogy Nemecskay István 1813–1816 között a bécsi Pazmaneum növendéke volt.

6.   BORDA Lajos: Egy magyar vonatkozású könyvritkaság = Magyar Könyvszemle, 127. 2011. 87–98. p., itt: 87–88. p.

7.   Nemecskay 1844-től a nagyszombati Szent Miklós káptalan kanonokja, 1854-től pedig a Szent Benedekről nevezett Sámson címzetes prépostja. A magyarországi antikvár piacon fellelt példányt jelenleg Borda Lajos őrzi gyűjteményében.

8.    A könyvtári katalógusok (Országos Széchenyi Könyvtár, Österreichische Nationalbibliothek) és a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia (Petrik III. 505, Petrik V. 488., vö. Petrik VI. 456–457., Petrik VIII. 493–494) Széchenyi Zsigmondot szerzővé emelte. Vö. még, Knapp Éva: Esterházy (I.) Pál imádságai = Irodalomtörténeti Közlemények, 119. 2015. 289–335. p., itt: 334–335. p.

9.   Jelzetük: 809480–1 és Mor 1064.

10. Jelzete: 307.166 – B.

11. Jelzete: 809480.

12. A címlap teljes szövege a sormetszetekkel együtt a következő: Clavis, / per quam reserantur coeli: / sive / Methodus in dies ardenter / Deum / trinum et unum adorandi, / Dei Virgineam / Matrem Mariam / Honorandi, Sanctoque invocandi / pietate / Illustrissimi Domini Domini Comitis / Sigismundi Szecsenyi / de Fölsö Vidék Bellatincz, / Egervár etc. etc. / Luci data. // Sopronii, / Typis Philippi Joannis Rennauer typographi, 1738.

13. E – Nemecskay példányához hasonlóan fekete bőrbe kötött, aranyozott lapszélű – példány jelzete Mor 1064; a példányba Széchényi Ferenc a saját kezével jegyezte be édesapja halálát és a tulajdonos váltást a következő formában: „Parens Illust: meus obit anno aetatis sua agentis quadragesimae nonae 19 Octobri mane die jovis tertio quadrante […]. Anno 1769. Praecatorem Librum istud accepi post mortem Patris mei die 3tia Novembris anno 1769”.

14. Jelzete: 809481. Kováts Solanus (meghalt Simontornyán 1822-ben) komáromi származású ferences volt, két munkája jelent meg nyomtatásban.

15. Az eltérő stílusjegyeket hordozó rézmetszetek egy része a tartalomhoz kapcsolódik. Több vallásos tiszteletben részesített ábrázolás: Krisztus vera imagója, a bécsi karmeliták Mária kegyképe, a sasvári kegyszobor, az ausztriai Mariazell kegyszobra és úgynevezett kincstári kegyképe, a római Santa Maria Maggiore templom kegyképe. Az egyik rézmetszet kilenc képecske kombinálásával készült óvó-védő funkciójú ábrázolás, breverl.

16. 212. p. után utolsó vacsora „153”-as jelzéssel, 270. p. után Jézus Neve „87”- es jelzéssel, 289. p. után Krisztus a kereszten „53”-as jelzéssel, 309. p. után Immaculata conceptio „98”-as jelzéssel, 556. p. után Dávid király „18”-as jelzéssel.

17. Közölve: Szilrárdfy Zoltán – Tüskés Gábor – Knapp Éva: Barokk kori kisgrafikai ábrázolások magyarországi búcsújáróhelyekről. In: Budapest, Egyetemi Könyvtár, 1987. nr. 183, további változatai ugyanitt: nr. 184, 185.

18. A címben („Laudis Affectus Deo optimo Maximo ab Octu­agenario 1874/1872”) az 1874-et átjavította 1872- re.

19. Nemecskay útjairól itinerariumot vezetett. Ismeretes, hogy 1846-ban Mariazellben, 1852-ben Itáliában, 1853-ban Bajorországban, 1855-ben Poroszországban, 1858-ban Franciaországban és Angliában, 1864-ben Tirolban és Velencében járt. Vö. Pútnik svätovojtešský 1878; Martin Hoferka, Kanonik a prepošt Štefan Nemecskay z Dojča = Záhorie 23 (2014) 3, 13–18. p.

20. A nagyszombati társaskáptalant I. Ferenc magyar király alapította 1831. július 5-én, de a kinevezett kanonokok nem tudták elfoglalni stallumukat Kunszt Ignác nagyszombati plébános miatt.

21. A katolikus hét első napja vasárnap, az ötödik ennek megfelelően a csütörtök.

22. E kronosztichon végén Nemecskay megjegyzi, hogy 1816–1822 között Sasváron volt segédlelkész (káplán): „Fui cooperator Sassinii a 1816. usque 1822.”

23. Utóbbi kronosztichon évszáma 1798, ez lehet halálának éve.

24. Zelliger Alajos, Egyházi írók csarnoka, Nagyszombat, 1893, 351–352, nr. 462.

25. Bone DeVs TIbI soLI sIt LaVs aC GLorIa! / Ab OCtVagenarIo In aeterna teMpora!!! és NatVs sVM In DoICs XVI AVgVstI / OrbIs CreatorI aeterna GLorIa!

26. Zelliger, i. m. (1. jegyzet) X.

27. Nemecskay tévedett, mivel Köntöss József a szokásnak megfelelően a hat fős nagyszombati kanonokok közül az 1875-ben meghalt Homoky József helyét foglalta el.

28. Vö. 19. jegyzet.