A szerző lapunk számára készült Machine readable cataloguing the necessity for standardization c. tanulmányát Kovács Emőke és Vajda Erik fordította.

1. Bevezetés

A MARC formátumok megjelenése szorosan összefügg a szabványosítással. A MARC formátumok gyakorlatilag nem jöhettek volna létre magas szintű szabványosítás nélkül.
A MARC rövidítés a MAchine Readable Cataloguing (géppel olvasható katalogizálás) kifejezésből származik. Lényegét legjobban a következő meghatározás tartalmazza: “Formátumok csoportja, amely különleges konvenciók (megállapodásos szabályok) halmazát alkalmazza a bibliográfiai adatok azonosítását a és rendszerezésére, azok gépi kezelésekor.”
A fenti fogalommeghatározás a gépi katalogizálás két lényeges fogalmát – a “formátumok csoportja” és a “konvenciók halmaza” – tartalmazza, melyekkel jelen írásomban foglalkozom.

2. A MARC formátum történeti háttere

A számítógépek könyvtárakban való elterjedése felvetette a bibliográfiai adatok egységes leírásának, azonosításának és szerkesztésének szükségességét, vagyis azt, hogy az adatokhoz szabványos kódokat rendeljenek annak érdekében, hogy a számítógép kezelni tudja őket.
A hatvanas évek küszöbén a Library of Congress fejlesztette ki az első MARC formátumot, amelyből azután a későbbi többi MARC formátum származott. Az Egyesült Államokban végzett fejlesztést közvetlenül követte a hasonló célú nagy-britanniai fejlesztés, és az együttes munka eredményeként létrejött két formátum az LCMARC, későbbi nevén USMARC, illetve az UKMARC lett. Ez volt az az alap, amire építve azután több nemzeti MARC formátumot fejlesztettek ki. E formátumok széles körű elterjedése a bibliográfiai adatok cseréjére bátorított, és új fejlődési szakaszt jelentett az Egységes Bibliográfiai Számbavételhez (Universal Bibliographic Control) vezető úton.
Kanada kétnyelvűsége miatt a MARC gondozására itt létrehozott munkacsoport az LCMARC, az UKMARC, valamint a francia, az olasz és a német MARC formátumok messzemenő figyelembevételével alkotta meg a kanadai MARC formátumot. A kanadai MARC formátum az LCMARC-on alapszik, csak bővített mezőkkel és mezőazonosítókkal a sajátos kanadai igények kielégítése érdekében. Az ausztráliai MARC formátum, az AUSMARC alapja az USMARC és az UKMARC közösen, csekély módosításokkal. Az LCMARC, UKMARC, CANMARC és AUSMARC továbbfejlesztését és karbantartását az ABACUS (Association of Bibliographic Agencies of Britain, Australia, Canada, US: Nagy-Britannia, Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok bibliográfiai központjainak Szövetsége) keretében végzik:
A Német Szövetségi Köztársaság 1973-ban adta közre saját formátumát. Ez volt a MAB (Maschinefles Austauschformat für Bibliotheken). Legfőbb jellemzője, nem véletlenül, az, hogy létrehozták a különböző bibliográfiai leírási szintű rekordok – így a többkötetes monográfiák, a monográfiák és analitikus leírásai – rekordjainak kapcsolására szolgáló eszközöket. Nem véletlenül, mert a német katalogizálási szabályzat, a RAK előírja, hogy e sajátos bibliográfiai körülmények között többlépcsős bibliográfiai leírásokat kell alkalmazni. Az egyes országok bibliográfiai leírási szabályzataiban rögzített feltételek és előírások nagy mértékben hatnak a nemzeti formátumok kialakítására. A MAB formátum kapcsolási technikája, amely e bibliográfiai feltétel (mármint a többlépcsős leírás; ford. megj.) szükségességét felismerő határozott európai gyakorlatra támaszkodik, nagy hatással volt az UNIMARC formátum fejlesztésére.
A hetvenes években különböző más nemzeti formátumokat is kialakítottak, így Olaszországban az ANNAMARC-ot, Spanyolországban az IBERMARC-ot, Dániában a DANMARC-ot, Katalóniában a CATMARC-ot; amelyek mindegyike vagy az USMARC-on, vagy az UKMARC-on nyugszik. Azt is meg kell jegyezni, hogy egyes könyvtári információs szervezetek vagy intézetek, amelyek saját szoftvert fejlesztettek ki, megalkották saját MARC formátumukat is, melyeket később, a szoftverek elterjedésével együtt, széles körben használtak. Ezek közül a legjelentősebbek a DOBIS/LIBIS és a Pica formátumai.
A legelső nemzetközi MARC formátumnak az 1975-ben megjelent INTERMARC (International MARC) formátum tekinthető. A nyugat-európai nemzeti könyvtárak képviselőinek egy csoportja fejlesztette ki, és végül ez lett Belgium és Franciaország nemzeti formátuma is, jóllehet Franciaország nem sokkal az UNIMARC közreadása után az UNIMARC-ot fogadta el belföldi használatra is, belső adatbázis- és csereformátumként. Az INTERMARC-ot belső célokra azonban még mindig használja a francia nemzeti könyvtár, bár minden cserére szánt terméke lényegében UNIMARC formátumú.
A nyugat-európai országokon kívül a létező formátumok különféle formái és adaptációi terjedtek e!. Több egyéb formátum mellett Kelet-Európában a MEKOF-ot használják; a különféle latin-amerikai nemzeti formátumok többnyire USMARC alapúak, míg Indiában és Dél-Kelet Ázsiában a használatban lévő formátumok vagy USMARC, vagy UKMARC alapúak mint az INDIMARC, THAIMARC, MALMARC, INDOMARC stb.
A hetvenes évek vége felé és a nyolcvanas évek elején az UNIMARC formátum – melynek első kiadása 1977-ben jelent meg – erősen hatott a nemzeti formátumok kialakítására. Ez volt a helyzet az ázsiai és az afrikai országokban és később Európában is. Az, hogy az UNIMARC-ot vették a nemzeti formátumok alapjául, vagy magát az UNIMARC-ot használták mint nemzeti formátumot, a következőkkel magyarázható:

  • az UNIMARC-ot sokkal általánosabb elvek szerint tervezték, mint az USMARC-ot, vagy az UKMARC-ot;
  • az UNIMARC nem ír elő, illetve nem feltételez különleges katalogizálási szabályokat, mint például az Angfo-American Catatoguing Rules, melynek használatát az USMARC vagy az UKMARC előírja;
  • miután az UNIMARC maga is IFLA szabvány, az IFLA által javasolt szabványokat és irányelveket alkalmazza;
  • az UNIMARC-ot a szakterület nemzetközi szakértői együttesen tervezték;
  • lévén, hogy IFLA formátum, elvárható, hogy az IFLA biztosítsa annak szakértői szintű fenntartását és továbbfejlesztését;
  • az UNIMARC integrált formátum, ami azt jelenti, hogy különböző típusú könyvtári anyagok esetében használható;
  • az UNIMARC lehetőséget biztosít a nem latin betűs írás és a többnyelvű rekordok kezelésére;
  • az UNIMARC biztosítja a rekordkapcsolás mechanizmusát;
  • az UNIMARC nemzetközi szintű csereformátum, így minden azt alkalmazó intézmény közvetlenül átveheti az adatokat más országok intézményeitől.

A hetvenes évek vége felé Japán, Dél-Afrika, Tajvan, majd később Kína is az UNIMARC-ot adaptálta nemzeti formátumként. Európában 1980-ban Horvátország Nemzeti és Egyetemi Könyvtára adaptálta belső adatbázis- és csereformátumként. A Maribori Egyetemi Könyvtár 1984-ben kezdte alkalmazni adatbázisának építéséhez, a későbbiekben pedig a formátumot adaptálták, hogy kielégítse a szlovén közösség használati igényeit; ma ez a formátum COMARC néven ismert. 1986-ban Portugália is az UNIMARC-ot fogadta el nemzeti és csereformátumnak. A nyolcvanas évek derekán néhány nemzeti könyvtár UNIMARC formátumban is rendelkezésre bocsátotta mágnesszalagos csereszolgáltatásait, így a Library of Congress, a Deutsche Bibliothek, az olasz, a francia nemzeti könyvtárak stb. Érdekességként megjegyzem, hogy Olaszországban és Frranciaországban az UNIMARC egyben az országon belüli adatcsere formátuma is.
A kilencvenes években az UNIMARC használata egy újabb lökést kapott. Az Európai Közösségben lévő könyvtárak az UNIMARC-ot vették figyelembe szabványos csereformátumként projektjeik adatcseréjéhez. Ilyen folyamatban lévő projekt az EROMM, European Register of Microform Masters (a Mikrofilmek Alappéldányainak Európai Regisztere), valamint a Consortium of European Research Libraries-nek (Európai Tudományos Könyvtárak Konzorciuma) a régi nyomtatványok (a nyomtatás kezdetétől 1830-ig megjelent művek) számbavételére irányuló projektje.

3. Az UNIMARC: nemzetközi MARC formátum

A hetvenes években úgy tűnt, hogy az eltérő nemzeti MARC formátum, azok egymással való gyakori inkompatibilitása és az eltérő katalogizálási szabályzatok miatt a nemzetközi bibliográfiai számbavétel (UBC) és a nemzeti könyvtáraknak a bibliográfiai adatok géppel olvasható formájú cseréjén nyugvó együttműködése távol áll a megvalósulástól. Több találkozó, megbeszélés, vita és tanulmány után a nemzeti könyvtárak igazgatóinak konferenciája tervbe vette a Nemzetközi MARC Hálózat kialakítását. A munkák irányát meghatározó tervtanulmányokat Stephen Green (British Library) és R.M. Duchesne (National Library of Canada) dolgozták ki. Duchesne volt az, aki már 1971-ben felvetette egy valóban nemzetközi kommunikációs formátumnak a gondolatát, amely a nemzeti változatok szuperhalmaza volna. Ez a SUPERMARC formátum kettőre csökkentené le a könyvtárak konverziós programjainak számát: a nemzeti formátumról a SUPERMARC-ra és a SUPERMARC-ról a nemzeti formátumra. 1977-ben adták közre A. G. Wells lnternational MARC Network : A study for an international bibliographic data network című művét. E tanulmány a szabványosítást az alábbi területeken javasolja:
- a leíró adatok ISBD alapú szabályozása;
- a tárgyköri adatok szabályozása;
- a nemzeti központok közötti kommunikációs hálózat, a bibliográfiai adatcsere, a rekordtulajdon politikájának szabályozása;
- együttműködésben végzett tervezés és fejlesztés az egyes országokban létrehozott, regionális MARC hálózati csoportok, valamint az International MARC Network Tanácsadó Bizottsága, az IFLA-testületek, az ISO, az Unesco, az ISDS Központ és minden más, a szabványosításban érintett intézmény részvételével.
A fenti javaslatok egyik eredménye az IFLA International MARC Network Committee létrehozása volt, mely a MARC fejlesztése nemzetközi koordinátoraként volt hivatva működni. Az IFLA Katalogizálási Bizottsága és a Gépesítési Bizottság által fenntartott IFLA Group on Content Designators (tartalmi azonosítókkal foglalkozó csoport; tartalmi azonosítók alatt itt a nemzetközi formátum mezőit és almezőit meghatározó hívójelek, almezőazonosítók és indikátorok értendők; ford, megj.) által ajánlott UNIMARC első kiadása 1977-ben jelent meg. Elsődleges célja az volt, hogy megkönnyítse a nemzeti bibliográfiai központok között a géppel olvasható bibliográfiai adatok cseréjét. Azt is állították, hogy a formátum mintaként szolgálhat új, géppel olvasható bibliográfiai formátumok kifejlesztéséhez. 1980-ban megjelent az UNIMARC második kiadása. Az UNIMARC Handbook 1983-ban jelent meg. E kézikönyv UNIMARC Manual című, 1987-es átdolgozott kiadása tartalmazza az ISBD legújabb kiadásaiban található változásokat. Így ez tekinthető az UNIMARC formátum harmadik kiadásának.
Az IFLA 1986-os tokiói konferenciáján elhatározták két IFLA program összevonását: a Nemzetközi MARC Program (International MARC Programme és az Egyetemes Bibliográfiai Számbavétel (Universal Bibliographic Control) összevonását UBCIM Programme (Universal Bibliographic Control and International MARC Programme) néven.
1991-ben jelent meg az UNIMARC/Authorities (egységes besorolási adatok formátuma). E formátum az IFLA Working Group on an International Authority System (Egységes Besorolási Adatok Nemzetközi Munkacsoportja) ajánlásait tartalmazó, 1984-ben kiadott Guidelines for Authority and Reference Entries alapjaira épül. Az UNIMARC/Authorities besorolási, utaló- és általános, magyarázatos utaló-tételek mezőinek hívójeleit határozza meg. Ez a formátum kiegészíti az UNIMARC Manualban definiált, a bibliográfiai adatok közlésének szerkezetét, tartalmi azonosítóit, kódolási rendszerét és kapcsolási technikáját szabályozó formátumot. A két formátum összefüggését az UNIMARC/Authorities speciálisan meghatározza.
Az UNIMARC/Authorities-t még vizsgálni kell. A formátumát 1990-ben már adaptálták és használatba vették a Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban, amikor az még csak tervezet formájában állt rendelkezésre. A hirtelen jött használatba vételnek az volt az oka, hogy éppen akkor vált hozzáférhetővé, amikor a könyvtár az új számítógépes rendszerét tervezte.
Az UNIMARC formátumokkal kapcsolatos munka azonban ezzel a legújabb kiadással nem zárult le. Éppen ellenkezőleg: új impulzust kapott az Állandó IFLA UNIMARC Bizottság (Permanent UNIMARC COMMITTEE, PUC) 1991-es létrehozásával. A PUC fő célja az UNIMARC formátum ellenőrzése az egységes bibliográfiai számbavétel elveinek szempontjából. A bizottság most dolgozik az UNIMARC Manual új kiadásán; megjelentetését 1994-re tervezik. A bizottság népszerűsítő és marketing kampányt is folytat, tanácskozások és projektek útján. A projektek egyike az UNIMARC használók és szakértők névjegyzékének összeállítására szolgáló kérdőív elkészítése; brosúra közreadása az UNIMARC-ról és más akciók. A bizottság kapcsolatban áll és együttműködik az IFLA más testületeivel, az Unesco CCF munkacsoportjával, az ISDS központtal (új nevén: ISSN központtal; ford. megj.), az ISO-val és különféle, UNIMARC alapú projektek végrehajtóival.

4. A MARC formátum szerkezete

A formátum három szintből áll; amelyek mindegyikének alkalmazása magas fokú szabványosítást igényel.
a) A formátum struktúrája: a géppel olvasható rekordok fizikai megjelenítése. Mindegyik MARC formátum az ISO 2709 szabvány alkalmazásának speciális formája, amely szabvány meghatározza a bibliográfiai adatokat tartalmazó rekordok szerkezetét.
A könyvtáros társadalom számára közvetlen hasznot jelent ez a szabvány, mert következetes alkalmazásával különböző formátumok között, lényegében egyértelmű konverzió lehetséges, vagyis lehetővé teszi a géppel olvasható bibliográfiai adatok cseréjét.
E szabvány szerint minden cserére szánt bibliográfiai rekordnak tartalmaznia kell:
- a rekordfejet (record label), amely a rekord szerkezetével kapcsolatos, az ISO 2709 szabványban és egyes, a formátum sajátos alkalmazásaihoz meghatározott adatokat tartalmaz;
- a mutatót, amely (helyesen: amelynek egy-egy eleme; ford. megj.) három részből áll, a mező hívójelét, az illető mezőben található karakterek számát és a mező induló (első) karakterének a rekordon belüli pozícióját tartalmazza;
- változó hosszúságú adatmezőket. Ezek indikátorokat, almezőazonosítókat és adatokat tartalmaznak.
b) A tartalmi azonosító kódok – a mezők hívójelei, az indikátorok és az almezőazonosítók -, melyek az adatelemeket, vagyis az ínformációk legkisebb, egyértelműen megkülönböztetett egységeit azonosítják, illetve kiegészítő információkat közölnek az adatelemekről.
A különböző intézmények különféle kódrendszereket, vagyis gyakorlatuknak és szabályaiknak megfelelő formátumokat fejlesztettek ki. A könyvtáros társadalomban ezek a formátumok az USMARC, UKMARC, az INTERMARC… és az UNIMARC.
c) A rekord tartalma: bibliográfiai adatok, például cím, szerző neve, a kiadás helye, éve, megjegyzések, osztályozási jelzetek, tárgyszavak, de olyan adatok is, mint a mű nyelve és írásrendszere, a megjelenési ország neve is.
A rekordok tartalmának szabványosítása nemzetközileg a Párizsi Alapelveken, a különböző típusú dokumentumok bibliográfiai leírásainak szabványain az ISBD-ken az egységes besorolási adatok alakjára vonatkozó irányelveken, a személynevek alakjairól és az egységesített címekről készült listákon és egyebeken nyugszik, nemzeti keretekben pedig a katalogizálási szabályzatokon, osztályozó rendszereken, a tárgyszavazást szabályozó szabályokon és szabványokon nyugszik. A szabványok másik csoportjába – amely szintén a bibliográfiai rekordok tartalmához kapcsolódik, jóllehet nem közvetlenül a bibliográfiai adatok köréhez és alakjához – tartoznak azok a szabványok, amelyek a transzliterációt, a jelkészletet, a megjelenési országoknak, a címek nyelvének, a katalogizálási szabályzatoknak és a tárgyköri osztályozási rendszereknek a kódjait határozzák meg.

Nem-MARC forrmátumok: a szolgáltatások környezete

A könyvtárakon kívüli környezetben számos intézmény fejlesztett ki sokféle formátumot saját bibliográfiai adatbázisainak, illetve szakosított számítógépes hálózatokban végzett adatcseréjének szükségleteire. Ezeknek a formátumoknak a tervei a nemzeti könyvtárak MARC formátumainak korai munkálataira, az ISO szabványokra és a referáló és indexelő (szakbibliográfiai) szolgáltatások körének sajátos gyakorlatára épültek. Ennek a fejlesztésnek azután az lett az eredménye, hogy e formátumok olyan mértékben tértek el a MARC formátumoktól, hogy az adatkonverzió ezek között és a MARC formátum között rendkívül nehézzé vált. Bár a bibliográfiai feltételek alapjában azonosak, a hangsúlyt ezeknél a formátumoknál a kiadványok analitikus szintű feldolgozására helyezik, különös figyelmet szentelve a tárgyköri indexelésnek és a referátumok rögzítésének.
Ennek a környezetnek a meghatározó formátuma az UNISIST-ICSU/AB working Group on Bibliographic Description (Bibliográfiai Leírási Munkacsoport) által kifejlesztett UNISIST Reference Manual. A munkát az Unesco és az International Council of Scientific Unions (ISCU) égisze alatt végezték, a Világméretű Tudományos Információs Rendszer (world Science Informations System; UNISIST) létrehozása végett.
Az UNISIST Reference Manual jellemzője, hogy táblázatokat tartalmaz a különféle bibliográfiai szintek minden egyes kombinációjának rögzítésére szolgáló mezőkkel, így időszaki kiadványok cikkeinek, monográfiák részeinek, sorozatokba tartozó monográfiáknak és monográfiáknak a feldolgozására. Nem készült tábla az időszaki kiadványok feldolgozására. A formátum legmeghatározóbb felhasználói voltak: az ottawai International Development Research Centre, ahol a MINISIS szoftverre alkalmazták, az American Geological institute, amelyik a GeoRef referáló szolgáltatásához használta, a Comisión Económica para América Latina (CEPAL.), és még jónéhány intézmény, szerte a világban.
Az INSPEC és a Chemical Abstracts (CAS) formátumok még a MARC formátumok előtt alakultak ki, amelyek nem az IS0 2709-re épülnek. A referáló szolgáltatások környezetében kifejlesztett további formátumok az AGRIS (Agricultural information System); az INIS (International Nuclear information System) formátumai stb.
Az ISDS formátumot az International Serials Data System, az UNISIST program részeként fejlesztette ki, és az International Centre for the Registration of Serial Publications (CIEPS; neve időközben ISSN Internationaf Centre-re változott; ford. megj.) gondozza. A CIEPS felelős az ISSN (International Standard Serial Number) számok kiadásáért, és ők kezelik az időszaki kiadványok központi adatbázisát. Az ISDS adatbázisban az ISDS katalogizálási szabályzata alapján katalogizálják a dokumentumokat. Növekedett azonban annak jelentősége, hogy fokozzák a kompatibilitást az ISDS formátum és az ISBD(S) között, mivel a nemzeti központok által katalogizált és rögzített rekordok kettős célt szolgálnak: az inputot az ISDS-be és ISBD(S) alapú bibliográfiai tételek létrehozását.

6. A formátumok közötti híd: CCF és az SGML

A kommunikáció szükségessége, vagyis az az igény, hogy az adatok a különféle közösségek határain keresztül cserélhetők legyenek, vezetett a Common Communication Format (CCF) kidolgozásához. A CCF az ISCU/AB, az ISDS, az IFLA, az ISO, az UNIBID (az UNISIST Reference Manual-t gondozó, azóta megszűnt nemzetközi központ, ford. megj.) képviselői által végzett fejlesztés eredménye. Az UNIMARC, az UNISIST Reference Manual, az ISDS, a MEKOF (és néhány más nemzetközi formátum; ford. megj.), valamint az ISO 2709-es szabvány elemzésén alapul. A formátumot a CCF Ad Hoc munkacsoportja kezeli, és az Unesco PGI (Általános Információs Program Osztálya) felügyeli. A formátum alapeszméje az, hogy olyan csereformátum legyen, melyet hídként használnak a könyvtári közösség és a referáló és indexelő szolgáltatási környezete között. Jellemzői lehetővé teszik azonban, hogy sok intézet saját belső formátumaként is felhasználja. A formátum két fő jellemzőjét úgy lehet összefoglalni, hogy:
- a formátum nem kötődik katalogizálási szabályokhoz;
- a CCF rekord struktúráját az ISO 2709-1983 szabvány legfrissebb kiadása határozza meg.
A rekordszerkezet szegmenseken nyugszik: Minden egyes rekordban annyi szegmens alkalmazható, amennyit a különböző dokumentumok különböző bibliográfiai leírási szintjei megkövetelnek. Például, a rekordban egy szegmens az időszaki kiadvány adatai céljára szolgál, egy másik az időszaki kiadványban található cikkek adatainak feldolgozására. Másik példaként említhető egy sorozatban megjelenő többkötetes monográfia többszintű leírása, ugyanabban a rekordban, de annak egymástól elválasztott szegmenseiben. Mindegyik szegmens tartalmazza a bibliográfiai szint kódját és kapcsolatot a többi szegmenshez. A kapcsolási technika mind szegmensek, mind rekordok közötti kapcsolat kifejezését lehetővé teszi. A formátum egy további jellemzője az ISO 2709-1983 használata, vagyis a szegmenseken belül ismétlődő mezők kódolt megjelölése.
A CCF 1984-es, első megjelenése óta újabb kiadások láttak napvilágot, ami a használók elismerését tükrözi: a CCF/B (bibliográfiai adatokra), ami a CCF második kiadása; a CCF/F (faktografikus adatokra), és az lmplementation Notes (Használói segédlet), amelyek mind 1992-ben jelentek meg.
A SGML – Standardized General Mark-up Language) Szabványos, Általános Szövegfeldolgozási Nyelv) – ISO 8879 formátum a kiadói környezetből jött, ahol kezdetben a szövegek szedés és nyomtatás előtti megjelölésének szabványa volt. Mára a géppel szerkeszthető dokumentumok kódolt logikai struktúrájának szabványául fogadták el. Ez azt jelenti, hogy az SGML lehetővé teszi az elektronikus dokumentumok cseréjét, azok logikai struktúrájára, formátumára és az információk fizikai struktúrájára vonatkozó információkkal együtt, nyomtatás vagy képernyős megjelenítés céljából.
Az SGML a DTD-ből (Document Type Definition – dokumentumtípus meghatározóból), a dokumentum logikai struktúrájából és magából a dokumentumból áll. A DTD szerinti SGML szabályok szintaxisát a Parser (elemző program) ellenőrzi.
Hogyan kapcsolódik az SGML a MARC formátumokhoz? A kapcsolódási lehetőségek sokfélék. Minden SGML szerint készült elektronikus dokumentum DTD-jében szerepelnek azok a kódolt bibliográfiai információk, amelyek leírják a dokumentumot. Tehát minden kiadó kódolja a bibliográfiai adatokat a DTD-ben, saját szabványai szerint. Ha mármost, a könyvtári környezetben ezeket a mezőket áttehetik a saját szabványaik szerinti MARC típusú formátumokba, vagy MARC formátumba, ezáltal már a közeljövőben lehetővé válik, hogy az elektronikus publikációkat könyvtárak is felismerhető módon kezelhessék, új szolgáltatásokat nyújtva használóiknak.

Irodalom

1. GREDLEY, Ellen – HOPKINSON, Alan: Exchanging bibliographic data : MARC and other international formats. Ottawa [etc.] : Canadian Library Association [etc.],1990. – 70 p. – ISBN 0-88802-258-1

2. DUCHESNE, R.M.: MARC and SUPERMARC in the exchange of bibliographic data and the MARC format : proceedings of the International Seminar on the MARC Format and the Exchange of Bibliographic Data in Machine-readable Form, Berlin, 1971. – 2. ed. – Berlin : Verlag Dokumentation,1973, – pp. 37-57.

3. WELLS, A.J.: The International MARC Network : a study for an international bibliographic data network. – London : IFLA International Office for UBC, 1977. – (Occasional paper : no. 3.)

4. UNIMARC : Universal MARC Format / recommended by the IFLA Working Group on Content Designators set by the IFLA Section on Cataloguing and the IFLA Section on Mechanization. – London : IFLA International Office for UBC,1977.
UNIMARC : Universal MARC Format / recommended by the IFLA Working Group on Content Designators set by the IFLA Section on Cataloguing and the IFLA Section on Mechanization. – 2. Rev. ed. – London : IFLA International Offices for UBC, 1980.
UNIMARC handbook / compiled and edited by Alan Hopkinson with the assistance of Sally McCallum and Stephen Davies. – London : IFLA International Office for UBC, 1983. – ISBN 0-903043-40-8
UNIMARC manual / edited by Brian Holt with the assistance of Sally McCallum and A.B. Long. – London : (IFLA Universal Bibliographic Control and International MARC
Programme : British Library Bibliographic Services, 1987. – ISBN 0-9030043-44-0

5. UNIMARC/Authorities : Universal format for authorities / recommended by the IFLA Steering Group on a UNIMARC Format for Authorities ; approved by the Standing Committees of the IFLA Section on Cataloguing and Information Technology. – Munchen [etc] : K.G. Saur, 1991. – ISSN 3-598-10986-5

6. Permanent UNIMARC Committee : Terms of reference and procedures. In: International Cataloguing and Bibliographic Control. vol. 21. no. 4. (October/December 1992), pp. 51-52.