 |
Space and collections earning their keep : transformation, technologies, retooling / ed. by Joseph Hafner and Diane Koen. – Berlin : De Gruyter Saur, cop. 2016. – VI, 209 p. : ill. ; 24 cm. – (IFLA publications ; 175.)
ISBN 978-3-11-046197-8
A helyhiány már az alexandriai könyvtárban is felütötte a fejét – a 20. század közepétől pedig becslések szerint 16 évente megduplázódott a szakkönyvtárak állománya. Ma azonban a megváltozott használói szokások és a fizikai mellett (helyett?) a digitális gyűjtemények ugrásszerű gyarapodása nem feltétlenül újabb és újabb raktárak építését, inkább szemléletváltást követelnek a gyűjteményközpontú könyvtártól a használóközpontú könyvtár felé. Ahogy a gyűjtemények elektronikussá válnak, új lehetőségek nyílnak meg a könyvtári terek használatára, hiszen apasztással, a gyűjtemény átrendezésével vagy külső raktárba helyezésével egyszerre kezelhető a helyhiány és a feleslegesség problémája. Eközben a 21. századi könyvtáraknak új szerepeket, új funkciókat kell felvenniük, a szó szoros értelmében teret kell adniuk a használóiknak, hogyha meg akarják tartani őket. A cél tehát kettős: a tereknek és a gyűjteményeknek is meg kell újulniuk, megőrizve az értéküket és a vonzerejüket a használók számára.
A változó könyvtári terek kérdése már több mint egy évtizede foglalkoztatja a szakmát. 2014-ben az IFLA-kongresszus előtt a Könyvtári Épületek és Felszerelés Szekciója és a Szerzeményezés és Gyűjteményfejlesztés Szekciója kétnapos konferenciát szervezett Párizsban – ennek szerkesztett változata jelent meg a kötetben. Az IFLA 175. kiadványaként 2016-ban megjelent, színes képekkel gazdagon illusztrált és számadatokat is közlő kötet 12 esettanulmányt és egy kerekasztal-beszélgetést tartalmaz, amelyek különböző könyvtárépítési, ‑átépítési vagy ‑átrendezési projekteket mutatnak be a világ minden tájáról. Jelen könyvismertető keretei között sajnos nincs lehetőség minden fejezetre kitérni, ezért elsősorban az általános tendenciákat kívánom bemutatni, nem mellőzve azért a gyakorlati példákat sem.
A kötetben szereplő könyvtárak között több könyvtártípus is képviselteti magát. Legkönnyebb helyzetben talán a felsőoktatási könyvtárak vannak, hiszen a hallgatók előszeretettel használják ezeket a tereket egyéni és csoportos tanulásra. Az egyik esettanulmány adatai szerint: míg a québeci egyetemi könyvtárban a látogatottság és a használat rekordokat döntöget, a kölcsönzések száma körülbelül az egyharmadára esett vissza az elmúlt 10 évben, az állomány közel felét pedig nem kölcsönözték ki az elmúlt 20 évben. Nemcsak a használók tartanak igényt inkább elektronikus formában a könyvekre és a folyóiratcikkekre, de már maga a könyvtár is az e-dokumentumokat preferálja, gyarapítási keretének 83%-át ezek előfizetésére/beszerzésére költötte 2015-ben.
A tudományos diskurzus elektronikus folyóiratokra való áttevődése, a Google-generáció megváltozott információkeresési és tanulási szokásai, a könyvtárak oktatási szerepe (kutatásmódszertani és könyvtárhasználati foglalkozások, tutorálás), illetve a kutatást segítő szerepe (embedded librarianship, data librarianship) egyaránt új tereket követelnek, a meglévő könyvtári terek újfajta kialakítását vonják maguk után. A könyvben tárgyalt projektekben közös, hogy előzetes igényfelmérés után a felsőoktatási könyvtárak csendes és „hangos” tanulótereket, csoportszobákat, oktatótermeket hoztak létre, számos számítógépes munkaállomással és hosszú, esetenként 24 órás nyitva tartással. Jellemzően a referensz gyűjtemények estek az átalakítások áldozatául, ahogy a tájékoztató pultot is több helyen megszüntették, helyette konzultációs szobát alakítva ki. Mondani sem kell, hogy alapkövetelmény (a kávézón kívül) a jól működő wifi és a szélessávú internetkapcsolat. Az egyetemi könyvtárak legkorszerűbb technológiával (pl. interaktív tábla, videokonferencia-terem, 3D-nyomtató stb.) való felszerelése pedig azt a célt szolgálja, hogy a diákok versenyképes szaktudással felvértezve kerüljenek ki a munkaerőpiacra. Az új funkciókhoz természetesen úgy szabadult fel hely, hogy a ritkán használt állományrészeket (minimális apasztás után) a campuson belül tömör raktározással helyezték el vagy külső raktárba szállították. A kötetben két tanulmány is tárgyalja az egyetemi könyvtárak konzorciumainak közös tárolóraktár-építési projektjeit, az együttműködések típusait és a legfőbb kihívásokat.
A felsőoktatási könyvtárak útja az egyetemen belüli együttműködés, illetve a tanulás, oktatás, kutatás támogatása – a közkönyvtáraknak ezzel szemben mindig az adott közösség igényeihez alkalmazkodva kell megújulniuk. A kreativitásnak és kezdeményezőkészségnek itt nagyobb jelentősége van, hiszen az elkerülhetetlen funkcióváltásra számtalan megoldás, jó gyakorlat is elképzelhető. A kötet legérdekesebb fejezetei a különböző települési könyvtárak átépítési/átrendezési projektjeit mutatják be, és igazolják, hogy akár kisebb átalakításokkal milyen sokat ki lehet hozni egy addig átlagosan, jellegtelenül berendezett és közepes látogatottságú közkönyvtárból. A malmői könyvtár adatait idézve: körülbelül csupán a látogatók egyharmada kölcsönöz, kétharmaduk más célra használja a könyvtárat. De mire? Ezt kell megértenünk, hogy megújíthassuk a könyvtári tereket és gyűjteményeket.
Nem hangsúlyozható elégszer, hogy a könyvtár a 21. században nem elsősorban a gyűjteményével tudja magához vonzani a használóit, hanem közösségi térként, olyan akadálymentes, befogadó helyként, amit az emberek a magukénak érezhetnek. A szakirodalomban már általános a közkönyvtárak közösségfejlesztő és hely-teremtő funkciójának előtérbe állítása. Jelen kötetben elméleti háttérként említésre kerül a szociológus Ray Oldenburg „harmadik hely”-fogalma, amelyet 1989-es művében (The Great Good Place) dolgozott ki, és amelynek könyvtári értelmezése azóta számos publikációt szült. Lényege, hogy az otthon és az iskola/munkahely után a közösségi tereket tekinthetjük életünk harmadik színterének, ahol találkozhatunk, kapcsolatokat ápolhatunk, beszélgethetünk. Ily módon az ilyen terek (kávéházak, klubok, akár könyvtárak) a civil társadalom és a demokratikus diskurzus zálogai, egyúttal erősítik egy társadalmon belül a gyenge kapcsolatokat és növelik a társadalmi kohéziót, illetve a társadalmi tőkét.
A könyvtár hely-jellegét szálazza funkciókra az úgynevezett dán négy teres modell (Danish Agency for Library and Media, 2010), amelyre több tanulmány is hivatkozik a kötetben, s amely a következő tereket különbözteti meg: az inspiráció, a tanulás, a találkozás és az alkotás tere, ezeket pedig megfeleltethetjük bizonyos könyvtári funkcióknak, így a könyvtár lehet kulturális központ, tudásközpont, közösségi tér és az aktív kikapcsolódás helyszíne.
Végezetül több tanulmány közösségi központokként, csomópontokként (community hub) jellemzi a könyvtárakat. E modell azt szorgalmazza, hogy a könyvtárak vegyék fel a szociális szolgáltató központok funkcióit is, és minden lehetséges módon legyenek a helyi közösség segítségére (pl. egészségmegőrzés, üzleti tanácsadás, álláskeresés stb.), amellett, hogy találkozóhelyet és támogatást biztosítanak a legkülönbözőbb csoportoknak.
Közös ezekben a megközelítésekben, hogy a passzív, gyűjteményközpontú könyvtárat felváltja bennük az aktív, összekötő, hozzáférést adó, teret adó, kísérletező, élményeket adó, kulturális programokat nyújtó, olvasást fejlesztő, digitális szolgáltatásokat biztosító, részvételi könyvtár eszménye, amely kortárs igényeket kiszolgáló komplex művelődési intézményként valósítható meg. Sokféle igényre sokféle térben sokféle szolgáltatást kell nyújtanunk – és fenntartani a használók érdeklődését. Ideális esetben a használó minden látogatásakor valami új élményt kap a könyvtártól. Felújításkor/átalakításkor nekünk kell eldöntenünk az épület adottságait és a közösség igényeit figyelembe véve, hogy hogyan ültetjük a gyakorlatba a víziónkat, és hogy milyen hangsúlyokkal pozícionálnánk újra könyvtárunkat: közösségi nappaliként vagy éppen az élethosszig tartó tanulás központjaként. Abból a kérdésből érdemes kiindulnunk, hogy mi mindent szeretnének a használóink csinálni a könyvtárban (olvasni, várni a buszra, beszélgetni, hangszeren próbálni, pingpongozni, nyelvet tanulni, barkácsolni stb.), és ennek megfelelően formálni a tereket, átrendezni a gyűjteményeket. Az átalakítás során görgős asztalokkal és székekkel, paravánokkal rugalmasan alakítható tereket teremthetünk, de arra is gondolnunk kell, hogy minél többféle ülőalkalmatossággal szereljük fel a könyvtárat (puffok, karosszékek, egymással szembefordított fotelek csoportmunkához vagy beszélgetéshez stb.). Mint azt az egyik esettanulmány szerzője leszögezi, az állományapasztás után megcsappanó állványok ugyan sok könyvtárosban az üresség érzetét kelthetik, de nem szabad félni az üres terektől, hiszen azokat a használók fogják megtölteni élettel, a rendezvények pedig tartalommal.
A következőkben az egyes esettanulmányokban szereplő könyvtárak nevesítésével emelnék ki néhány jó gyakorlatot. A melbourne-i városi könyvtárakban például a szabadpolcos terek a tipikus könyvesbolti enteriőrt követik, azaz legfeljebb 160 cm magas állványokat használnak, melyeknek oldalsó részén lehetőség van az új könyvek kiemelésére, a kényelmes ülőbútorok és az intuitív, tematikus elrendezés (pl. irodalomtudomány a szépirodalom mellé helyezése) pedig a minél hosszabb időzést, böngészést szolgálják. A legnagyobb fiókkönyvtárban lévő többfunkciós közösségi terek (előadóterem, hangstúdió, játékterem, barkácsterem, a teraszon futballpálya, kivetítő) minden elképzelhető szabadidős programnak otthont tudnak adni. Mindezt az olyan partnerkapcsolatok, szinergikus együttműködések egészítik ki, mint például az egyik fiókkönyvtár és a vele egy épületben működő családsegítő szolgálat kapcsolata, ami lehetőséget ad a gyermekneveléssel kapcsolatos könyvek kihelyezésére, illetve egy padlásszoba biztosítása hat hónapos ösztöndíjra a város jóvoltából egy-egy helyi írónak, amihez természetesen irodalmi felolvasóestek kapcsolódnak. A rengeteg rendezvény miatt a melbourne-i könyvtárak közösségi animátorokat is alkalmaznak, de a könyvtárosoknak is érteniük kell a rendezvényszervezéshez, a közösségi médiához, ahogy a kreativitás és a vállalkozó szellem is elengedhetetlen. Az átalakuló könyvtárosi szerepeket erősíti az a tapasztalat is, hogy a bevezetett RFID-alapú önkiszolgáló kölcsönzés nem feleslegessé tette, hanem felszabadította az olvasószolgálati könyvtárosokat, akik ezáltal érdemi interakciót folytathatnak az olvasókkal.
A növekvő lélekszámú Melbourne-ben a városfejlesztési koncepció részeként a könyvtárak felújítására, sőt új könyvtárak építésére is jelentős forrás állt rendelkezésre, így a kortárs építészeti- és belsőépítészeti trendeknek megfelelő, több esetben díjnyertes, zöld könyvtárépületek születtek. Az észak-norvé-giai Troms megyében ellenben egy kisebb szabású, három éves projekt keretében újították meg a kistelepülési könyvtárakat 2012 és 2015 között (a települések lakosságszáma 1000 és 10 000 között mozog). A projekt részeként igényfelmérést végeztek, majd workshopokat szerveztek a könyvtárosok, az önkormányzatok és építészek részvételével. A cél az új enteriőrök megtervezése, illetve a könyvtárak láthatóságának, társadalmi súlyának növelése volt, ami maradéktalanul sikerült: a könyvtáraknak az időszak végére nőtt a látogatottságuk, sőt, új csoportokat is tudtak magukhoz vonzani. A kulcsszó a rugalmasság volt, így például az egyik könyvtárban alkóvszerű fülkéket alakítottak ki, ahol csendes olvasásra vagy skype-olásra is van lehetőség a többiek zavarása nélkül; egy másik könyvtárban óriási baldachinos ágyra emlékeztető alkotmányon játszhatnak vagy olvashatnak a gyerekek, ami a matracok levételével színpaddá/pódiummá alakítható; egy harmadik könyvtárban a délután együtt lógó, bandázó kamaszok számára képregényolvasót hoztak létre. Mindehhez csupán meg kellett kérdezni a használókat, hogy mit szeretnének csinálni a könyvtárban és milyen lenne ehhez az ideális környezet.
Utolsó példaként a Roubaix-i Városi Könyvtár példáját emelhetjük ki. A 300 000 kötetes állományú könyvtár a 100 000 lakosú Roubaix-t, Franciaország egyik legszegényebb városát szolgálja ki négy szinten, 2500 négyzetméteren. 2014 és 2016 között az igények feltérképezése után a könyvtárról is egy új térképet alkottak, és a pincétől a padlásig átrendezték az épületet. Összhangban a „könyvtár mint látható és olvasható tudásarchitektúra” elméletével újrastrukturálták az állományt. A radikális apasztást követően minden térrész egy bizonyos funkciót kapott, és az annak megfelelő állományrész került oda, így lett például a földszinti „senkiföldjéből” fogadótér és a felfedezés tere (rendezvényterem, kávézó, digitális gyűjtemények, újságok, magazinok, képregények); az 1. emeleten a felnőttek szépirodalmi gyűjteményét „művészet és szabadidő” tematikájúvá bővítették, egyesítve a könyveket az audiovizuális dokumentumokkal; vagy így alakult ki a felnőtt szakirodalmi szekcióból a 3. emeleten non-fiction „képes vagyok” centrum. Ez utóbbi a nyelvtanuláshoz és az álláskereséshez kapcsolódó dokumentumokat is tartalmazza, és nyitott, befogadó térként le kívánja rombolni a könyvtári elitizmus sztereotípiáját. Az átalakítás során végig azt tartották szem előtt, hogy a könyvtárat, a teret és a gyűjteményt egységként kell látni – a használóknak és a könyvtárosoknak is. Nemcsak a tereket és az állományt kellett megmozgatni, de a könyvtárosoknak is mozdulniuk kellett, egyszerre dolgozva a szabadpolcos, a zárt raktári, a virtuális és a külső terekben, mindig készen az alkalmazkodásra, a változásra.
Ezek a tapasztalatok első kézből mutatják meg, hogyan lehetséges sikerre vinni a könyvtárak funkcióváltását, a használóközpontú könyvtár megvalósítását a tér és a gyűjtemény átstrukturálásával. A könyv fő üzenete nemcsak a pozitív példák felmutatása, hanem az új könyvtárak építésére, a meglévők átépítésére vonatkozó nemzetközi irányelvek, útmutatók létesítésének szorgalmazása. Addig azonban, amíg ilyenek nem születnek, az olvasó haszonnal forgathatja ezt a kortárs trendeket áttekintő, szakirodalmi hivatkozásokkal, igény- és elégedettség-felmérési eredményekkel, költségvetési adatokkal, használati statisztikákkal és képekkel megtámogatott gyakorlatias esettanulmány-gyűjteményt, amely kényszer (megszorítás) szülte átrendezéseket és nagy költségvetésű könyvtárépítési projekteket egyaránt bemutat Skandináviától Afrikáig. E széles merítés, illetve a mai könyvtárügy égető kérdéseit egységben látó szemlélet mindenképpen a könyv erényére válik, amely így a könyvtárépítéssel és ‑berendezéssel, illetve a gyűjteményszervezéssel foglalkozó kollégáknak és a könyvtárak stratégiáját meghatározó intézményvezetőknek és döntéshozóknak egyaránt ajánlható.