A világ nagy rendezvényeit általában négyévente szervezik. Ennyi idő elégséges ahhoz, hogy egy szakma képviselői újabb eredményeikről számot tudjanak adni, hogy személyes élményeik hosszabb szakaszáról számolhassanak be régen látott barátaiknak, anélkül, hogy ismételnék magukat. Négy év alatt új arcok, új problémák jelennek meg, van miről beszélnünk, nem leszünk unalmasak.

Hatodik alkalommal kerül sor 2004-ben a magyar könyvtárosok világtalálkozójára, rendezője a hagyományok szerint ebben az évben is az Országos Széchényi Könyvtár, fővédnöke Hiller István kulturális miniszter.

Hogyan értünk el hatodik találkozóhoz? Múltidézésként néhány adatot szemezgettem a korábbi tanácskozások eseményeiből. Az első találkozásra 1980-ban került sor, a megbeszélés az első hivatalos kapcsolatfelvételt jelentette a nyugaton és itthon élő könyvtári szakemberek között. Szó esett a könyvtárosok szerepéről a magyar kultúra terjesztése érdekében, a bibliográfiai és gyűjteményi együttműködésről és sok egyéb szakmai kérdésről. 1985-ben a tapasztalatcsere már szorosabb szakmai tematikába rendeződött, a résztvevők három szekcióban folytatták a tanácskozást. A fő témák a külföldi és hazai hungarika-gyűjtés és -feltárás problémái, az anyanyelvi kultúra ápolásának lehetőségei és a számítógépek könyvtári térhódításának kérdései voltak. A szomszédos országok könyvtárosai először a harmadik, 1992-ben megrendezett konferenciára kaptak meghívást, amely a rendszerváltás jegyében telt el: sok új szakmai kapcsolat született ekkor. 1996-ra már rutinná vált a szervezés, és a világtalálkozó összekapcsolódott a Magyar Könyvtárosok Egyesületének vándorgyűlésével, lehetővé téve a hosszabb együttlétet és a mélyebb tapasztalatcserét hazai és határon túli könyvtárosok között. Ekkor a központi téma a kisebbségi és többségi társadalom kommunikációja volt. Így értünk el azután 2000-hez, amikor utoljára találkoztunk határon túli kollégáinkkal egy rendkívül jó hangulatú tanácskozáson, nagy melegben csaknem harminc előadást meghallgatva.

(tovább…)

- Kérjük, hogy adjon képet olvasóinknak arról, hogy a rendszerváltozás óta eltelt másfél évtizedben milyen fő tendenciák, folyamatok jellemezték a határon túli magyarság kulturális, könyvtári életét!

- A XX. század eseményei (két világháború, a háborúkat követő határváltozások, az 1920-as, az 1947-es békeszerződések, rendszerváltások) nem kedveztek annak, hogy a meglévő könyvtárak modern nemzeti könyvtárhálózattá szerveződjenek. A határváltozások következtében a magyar könyvtárak jelentős része a szomszédos államok fennhatósága alá került. Gyűjteményeiket, főleg a II. világháború után – az egyháziak egy részének kivételével – államosították, és szakmai felügyeletüket, irányításukat is a szomszédos államok kulturális kormányzatai alá rendelték. Bár a II. világháború után a szomszédos államokban is nagy számban hoztak létre állami közkönyvtárakat, ez azonban azt eredményezte, hogy a korábbi önálló magyar könyvtárak gyakorlatilag megszűntek. Gyűjteményeik beolvadtak a többségi könyvállományba, nemegyszer zúzdába kerültek vagy eltűntek a raktárak mélyén.

A XX. század utolsó évtizede a határon túli könyvtárak számára is fordulatot hozott, ugyanakkor feltárta a szomorú valóságot is. A szomszédos országok könyvtárainak magyar könyv- és dokumentumállománya amellett, hogy hiányos, nagy része elavult, illetve elhasználódott. A könyvtárak jelentős részében nincs, tökéletlen vagy diszkriminatív a magyar állomány gyarapítása, a hiányzó dokumentumok pótlása. A térség rossz gazdasági helyzetéből adódóan ezek a tünetek az utóbbi években még politikai indíttatás nélkül is erősödtek, illetve erősödnek. A gyűjtemények jogi és financiális helyzete egyaránt bizonytalan. Némi stabilitásról csak azon magyar állománnyal rendelkező könyvtárak esetében beszélhetünk, amelyek állami-önkormányzati fenntartásúak. A magyar könyvállomány azonban ezek közül is csak ott van biztonságban, ahol a lakosság nagy többsége magyar, illetve magyar többségű az önkormányzat is. A szomszédos országokban nem volt magyar nyelvű könyvtárosképzés, továbbképzés, ennél fogva nincs elegendő szakképzett magyar könyvtáros. Hiányzott a magyar nyelvű könyvtári szaksajtó, gondot jelentett a térségi szakmai kapcsolatok hiánya, a magyar könyvtárosok szervezetlensége.

A ’90-es évek első felében (olykor még ma is) spontán módon, többnyire magánkapcsolatok alapján nagy mennyiségben érkeztek könyvadományok Magyarországról a határon túli térségekbe, amelynek hatása (főleg a lélektani) nem lebecsülendő, ugyanakkor az is tény, hogy a kiszállított könyvek jelentős része erősen elhasználódott vagy elavult. A kiadók nemegyszer a fölös (Magyarországon már eladhatatlan) könyveiktől is a jótékony adományozás ürügyén igyekeztek megszabadulni. Bár kétségtelen, hogy a könyvtárak állománya valamelyest bővült, és létrejöttek könyvtárak olyan településeken, intézményekben is, ahová korábban még a magyar könyv is alig jutott el, ez a támogatási és könyvtárfejlesztési módszer aligha felelhetne meg a korszerűség, és különösen nem a XXI. század követelményeinek.

(tovább…)

A határon túli magyar könyvtárügy
magyarországi perspektívából

Húbert Ferencnek

1989-cel új korszak vette kezdetét a szomszédos államokban élő magyarság könyvtárai számára is. A magyar közösségek maguk mögött hagyták – de a közösségi-személyes beállítódások szintjén megőrizve, fölerősítve – a trianoni döntések, majd a szocializmus korszakának kisebbségeket sújtó regionális történeteit. A fellélegzés után nagy iramú önszerveződést indítottak el.

Talán a kiegyezés utáni lázas tevékenységhez hasonlítható legjobban az, ami a kulturális önazonosságot jelentő cselekvési formák megteremtésében és a működéshez szükséges energiák létrejöttében végbement. De amíg az 1867 utáni Magyarországon egy, az állam által is gondozott építkezés kezdődött, addig a Kárpát-medencei, kisebbségi közösségekben élő magyarságnak jobbára saját teremtő erejére kellett hagyatkoznia. A művelődés hivatásos intézményei, a magyar színházak, folyóiratok, múzeumok stb. a korabeli politika és gazdaság viszonyainak függvényében – regionális eltérésekkel – nehezebb feladat előtt álltak, mint a szaporodó civil szervezetek a maguk emberi erőre számító vállalásaikkal. Az előbbiek nem nélkülözhették a fenntartó állam vagy önkormányzatok gazda szerepét, az utóbbiak a sajátos mozgalmi jelleg következtében a palackba zárt szellem kiszabadulásának hallatlan energiájával léptek színre, és nem ismertek lehetetlent.

A hivatásos intézmények és a civil szervezetek egy-két év leforgása alatt megtalálták és megerősítették kapcsolataikat a magyarországi kulturális kormányzattal. A rendszerváltozás utáni első magyar kormány alkotmányos felelősséget vállalt a határon túli magyar közösségekért, nemzeti identitásuk megőrzésének, fejlesztésének elősegítéséért. E felelősséget azóta mindegyik kormányzat viseli. A politikai hangsúlyeltolódásoktól függetlenül, az eredményesség mértékének, az optimális hatékonyság elérésének vizsgálata nélkül az empirikus összegzés fejlődési folyamatokat érzékel.

(tovább…)

Interjú Bakos Klárával, a Magyar Könyvtárosok
Egyesületének elnökével

- 2003 tavasza óta vagy a Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke. Hogy érzed magad ebben a szerepben?

- Nem értem rá ezen elgondolkodni, belelendültem a munkába, és a lendület még tart. Az elmúlt évben módom volt az egyesületi munka minden szférájából tevőlegesen kivenni a részem. Talán előnyömre vált, hogy megtapasztaltam mind a magasságokat, mind a mélységeket. Minden nehézség ellenére rengeteg hasznom származott belőle. Az elnökség tagjai sokat segítettek a munkámban. Úgy érzem, a hangot megtaláltuk egymással, jó munkamegosztással és koordinálással – bár hiányzott a főtitkár személye – sikerült az egyesület tervezett feladatait megoldani, napi életét továbbvinni.

- A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem könyvtárának az igazgatója is vagy. Ez a munkakör a könyvtár jellege miatt talán egy zártabb világban való tevékenységet jelent. E két szerep, e zárt intézmény igazgatójáé és az egyesület elnökéé, mely által nagyon sok emberrel kerülsz kapcsolatba, hogyan fér meg egymás mellett az életedben?

- Nem érzek kettősséget sem magamban, sem szerepköreimben. A “civil” kommunikációval, kapcsolataim sokaságával nem az elnökségi szerepkörben találkoztam először. A Nemzetvédelmi Egyetem Központi Könyvtár nyilvános felsőoktatási könyvtár, ODR tagkönyvtár, igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik – nem nevezném zártnak. Minden könyvtárnak megvan a sajátossága, váltig küzdök az ellen, hogy a Nemzetvédelmi Egyetem könyvtárának egyetlen ismérve a zártság legyen.

(tovább…)

A külföldi magyar intézetek könyvtárairól a könyvtári szaksajtó hasábjain utoljára 1991-1992-ben látott napvilágot átfogó körkép. Az akkori bemutatkozás annál inkább indokolt volt, mert a hazai és a kelet-európai rendszerváltozások alapjában változtatták meg azokat a külső és belső körülményeket, amelyek meghatározták a kulturális intézetek és könyvtáraik működési feltételeit, sőt a nehéz gazdasági helyzet okozta szűkös anyagi körülmények esetenként további fennmaradásukat is kétségessé tették. Ebben a helyzetben át kellett gondolni, milyen funkciói vannak a kulturális intézeteknek a magyar kultúra közvetítésében, a kulturális dialógus esélyeinek megteremtésében, amelyek indokolttá teszik további fennmaradásukat a megújult Európában és a nagyvilágban, és miképpen illeszkedhetnek ebbe a munkába a könyvtárak, amelyek hagyományosan annak az írott kultúrának a megőrzői és továbbadói, amely kultúra (divatos kifejezéssel a Gutenberg-galaxis) maga is válságba került a XX. század végére.

Most, az Európai Unióhoz való csatlakozás másnapján – amely esemény bizonyos szempontból a másfél évtizeddel ezelőtt elkezdődött változások lezárásaként is felfogható – időszerűnek tűnik egy új körkép felvázolása arról, miben különbözik az intézeti könyvtárak állapota a korábbitól, mennyire töltik be szerepüket a magyar kultúra továbbításában a befogadó ország felé, és mennyiben tudtak alkalmazkodni eszközeikben és módszereikben az információs kor kihívásaihoz.

A jelenlegi helyzet jobb megértéséhez írásom első részében a külföldi kulturális intézetek hálózatának kialakulását és módosulásait szeretném röviden bemutatni a kezdetektől napjainkig. Ezt követően egyenkénti bemutatásukkal áttekinteném a könyvtárak mai helyzetét. A befejező részben pedig megpróbálom felvázolni azokat a feladatokat és terveket, amelyek végrehajtása a közeljövő feladata lesz, és amelyek fontosak lennének a könyvtárak korszerűbb és célirányosabb működésének biztosításához.

(tovább…)

1989 fordulópont volt a Kárpát-medence magyarsága számára. No persze itt most nem magáról a politikai változásról van szó, hanem annak egyik hozadékáról, az országhatárokkal sokfelé szabdalt magyarság közötti, illetve az anyaország és a határon túl élők közötti kapcsolatok megváltozásáról. Mindenki emlékszik a romániai forradalom idején megindult spontán segélyszállítmányokra, amelyek között az alapvető életfeltételeket biztosító élelmiszer és ruhanemű mellett már akkor megjelentek a szellemi táplálékot nyújtó könyvek. Az eltelt mintegy másfél évtized során aztán a könyvadományok spontán akciói (alkalmi könyvgyűjtések, alapítványi támogatások stb.) mellett egyre gyarapodtak a szervezetten és rendszeresen juttatott támogatások (pl. az Országos Széchényi Könyvtár, megyei és városi könyvtárak közvetlen kapcsolatai határon túli könyvtárakkal), végül 1996ban megszületett a támogatások egységes keretbe szervezésének intézményes fóruma (a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma szervezésével megalakult A határon túli magyar könyvtárak fejlesztési programját gondozó szakmai bizottság). Sajnos – főleg anyagi okok miatt – ma, idestova tizenöt év után sem nélkülözhetik a határon túli magyar olvasók a hazai támogatásokat. A változás abban összegezhető, hogy a könyvjuttatások mellett egyre nagyobb teret kap a könyvtár mint intézmény fejlesztése, mind a technikai (számítógépes hardverek és szoftverek), mind a személyi (könyvtárosok képzése, továbbképzése) feltételek terén.

A támogatások rendszere és intenzitása régiónként változó, eltérő lehetőségek és feltételek jellemzik a magyar könyvtárakat, könyvtári hálózatokat. És bizonyos mértékig eltérőek az olvasói igények is, amelyeknek a gyűjtemények meg kívánnak felelni.

(tovább…)

Az olvasás nemcsak egy az ún. szabadidős tevékenységek közül, hanem kitüntetett, mondhatni, szimbolikus szereppel rendelkező cselekedet. Különleges vonása nem merül ki abban, hogy nehezen képzelhető el “háttértevékenységként” (mint a rádióhallgatás és televíziónézés vagy akár a zenehallgatás), hanem főleg abban az értékegyüttesben ölt testet, amelyet a “fontos dolgok” széles választékából magához vonz. Korábbi kutatásokból tudjuk, hogy a gyakori és esztétikai értékekre koncentráló könyvolvasás – szociológiai értelemben – tendenciaszerűen együtt jár a harmonikus, kreatív, az embertársaira, más értékorientált kulturális tevékenységekre és információkra egyaránt nyitott, toleráns személyiségvonásokkal.1

Az alábbiakban – az ezredforduló olvasási szokásainak ismertetése után – az olvasás érték-”holdudvarának” egy speciális szeletét: az egyént a társadalom különböző alakzataival összekötő identitástudatot, azon belül is a nemzeti közösséghez (szorosabban vagy lazábban) fűződő nemzeti azonosságtudatot, illetve ennek az olvasási teljesítményekkel való kapcsolatát vesszük górcső alá. A magyar olvasáskultúra és nemzettudat vizsgálatára immár Kárpát-medencei méretekben tudunk ismét vállalkozni.

A közép-európai rendszerváltozási folyamat egyik pozitív következményeként ugyanis csaknem másfél évtizede van lehetőségünk – szellemi profiljuk minél hívebb megrajzolása céljából – a határon inneni és túli magyarság különböző regionális csoportjainak összehasonlító szociológiai vizsgálatára. A kilencvenes évek első felében és derekán egy felméréssorozat révén a Kárpát-medence nyolc országának (Szlovákia, Ukrajna, Románia, [Kis-]Jugoszlávia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország) felnőtt magyar népesség tudati jellemzőit mértük fel.2

Az ezredforduló-közeli években – országonként a korábbinál szélesebb és megbízhatóbb bázison – újabb vizsgálatsorozatra nyílt lehetőségünk. Ennek során – Tomka Miklós vallásszociológussal -Erdély (1998), Kárpátalja (1999), Felvidék (1999), Vajdaság (2000) és Magyarország (2000) felnőtt (18 éven felüli) magyar lakosságának (500 főtől 1000 főig terjedő) reprezentatív mintáin végeztünk kérdőíves felmérést a nemzeti, vallási és kulturális identitástudat témakörében. (A vallásosság kérdésével itt nem foglalkozunk, mert az erre vonatkozó vizsgálati eredményekről Tomka Miklós számolt be.)3

(tovább…)

Az 1990-es évek elejétől, a rendszerváltozástól tartalmas együttműködés alakult ki a könyvtári és helyismereti tevékenységben Észak-Pest megye és a szomszédos határon túli terület között. Először a szobi Érdy János Könyvtár és Információs Központ (akkori igazgatója a jelen szerző), majd a váci Katona Lajos Városi Könyvtár vállalt vezető szerepet az együttműködés koordinálásában.

Az együttműködés történetének két dátumhoz kapcsolható korfordulója volt.

Az első: 1986. május 16-án a szobi Nagyközségi-Körzeti Könyvtár író-olvasó találkozót szervezett dr. Csáky Károly ipolysági helytörténész kutatóval, tanárral, akinek ebben az időben jelent meg a Honti barangolások című könyve. A találkozó létrehozásában Halász Péter, a Honismeret című folyóirat szerkesztője közvetített, akinek kapcsolatai mindenfelé kiterjedtek a Kárpát-medence magyarságára. Ugyancsak az ő javaslatára hívtuk meg közreműködőnek a felvidéki származású Szvorák Katalin népdalénekest is. A rendezvény híre nagy port vert fel a településen. Az érdeklődőket a kíváncsiság hajtotta, miközben a politikai vezetők felháborodtak. Mit képzelnek a könyvtárosok, hogyan merik felemlegetni a trianoni békeszerződésben hazánktól elcsatolt Hont megyét?

A második: 2004. április 30-a és május 1-je, az európai uniós csatlakozás napja és előestéje. Az ünnepi rendezvénysorozatot a két város, Ipolyság és Vác közösen szervezte meg, az események mindkét helyen sűrűn követték egymást. Vácott a Madách Imre Művelődési Központban délelőtt köszöntötték a polgármesterek a megjelent vendégeket, majd elhelyezték az aulában Vác testvérvárosainak címereit és zászlóit. Az épület előtti ünnepélyes zászlófelvonás után dr. Bóth János polgármester a csatlakozás jelentőségéről beszélt, majd a történelmi egyházak képviselői megáldották az új Európa-harangot, amely délben kondult meg először, hirdetve egy új korszak kezdetét. A küldöttségek ezután – végigjárva a belvárost – megkoszorúzták Géza fejedelem és Szent István szobrát. Délután az ipolysági főtéren, a szabadtéri színpadon folyamatos kultúrműsor zajlott, helyi és váci fellépőkkel, a városháza épületében pedig a határ két oldaláról érkező politikusokat, polgármestereket fogadták a város vezetői. Éjfél előtt sokezres tömeg várta fáklyákkal és zászlókkal a parassapusztai határállomásnál a történelmi pillanatot, amikor jelképesen lebontják a határt. A magyar és a szlovák nemzetiszínű szalagok átvágása után felhangzott a magyar, szlovák és az Európai Unió himnusza, majd az őrületes üdvrivalgás. Örömünnep volt ez – sok ember szemében lehetett könnyeket látni -, olyan élmény, amelyet egy életen át sem lehet elfelejteni. A tömeg közepén állva (és fényképezve, mint a jó helytörténész, aki minden fontos dolgot dokumentál) éreztem át a pillanat nagyszerűségét, jelentőségét, tudva, hogy valahol, kicsi pontként, a mi közös munkánk is megtalálható az ünnepelt eredményben.

(tovább…)

2005. november 25-én, az Országgyűlés Kongresszusi termében rendezte meg jubileumi, ünnepi ülését a Magyar Könyvtárosok Egyesülete. Az MKE-t hetven évvel ezelőtt, 1935-ben alapították, a kerek számú, jóval több mint félévszázados születésnap remek alkalom volt arra, hogy ezen a kiemelkedő helyszínen, igen sokak érdeklődésétől kísérve nézzen szembe az ünnepi ülés közönsége azzal, ami a legfontosabb: a könyvtárak és a könyvtárosok jövőjével. (tovább…)

A József Attila Megyei Könyvtárban Monostori Imre igazgató fogad.
- Az első utunk a turulmadárhoz vezethetne – ajánlja rögtön kedvesen. – Fontosnak tartom, hogy a könyvtárat a maga szűkebb és tágabb környezetébe és történelmi múltjába helyezve ismerje meg. (tovább…)

I.

Minden valamirevaló intézmény, de szakma életében is a kerek évfordulók nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy az érintett, a jubiláló – visszanézve múltjára – “megcsinálja” a maga történetét, és egyúttal felmutassa környezetének, megszólítsa a társadalmat, s vele mintegy elbeszélgetve visszajeleztesse: tudnak róla, ismerik jelentőségét, értékeit és számolnak vele a jövőben is. (tovább…)

A multikultúra terei a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjában

Mi, az ezekben az években százéves1 Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dolgozói méltán lehetünk büszkék könyvtárunk távolabbi és közelebbi múltjára egyaránt. Előbbire mint nagynevű elődeink által megalapozott tudományos és általános igényű közgyűjteményre, amely társadalmi változásokat, forradalmakat, háborúkat, ellentétes társadalmi rendszereket túlélő, a fővárosi lakosságot mindvégig szolgáló, Budapest kulturális életét, művelődését alapvetően befolyásoló intézményrendszerre; utóbbira mint a magyar könyvtártörténet legújabb (siker)fejezeteként emlegetett, legjobb hagyományainkat őrző, a XXI. század művelődési, tudományos, tanulási, szórakozási igényeit teljes társadalmi spektrumban kielégítő komplex könyvtári fejlesztésre. (tovább…)

A múlt év őszén vált széles körben ismertté a magyar felsőoktatás modernizációját, az Európai Felsőoktatási Térséghez történő csatlakozását célzó felsőoktatás-fejlesztési koncepció (CSEFT). A rendszerváltás óta eltelt időszakban folyamatos, lassú átalakulásban lévő magyar felsőoktatás számára ez most valóban “sokkoló” erejű változást hoz, hiszen a képzési szerkezetet, az állami irányítási rendszert, a finanszírozás rendszerét, valamint az intézményrendszer egészét is át kívánja alakítani, és mindezt igen rövid idő alatt.

Néhány adat a magyar felsőoktatás jellemzésére az utóbbi évekből: 2001-ben 149 ezren, 2002-ben 165 ezren jelentkeztek felsőoktatási intézménybe. 1998 és 2002 között több mint 30 százalékkal növekedett a hallgatói létszám. 1990 és 2002 között a felsőoktatásban tanulók létszáma 101 ezer főről 382 ezer főre, vagyis közel négyszeresére emelkedett. (1980 és 1990 között ugyanez a létszám mindössze 1 százalékkal nőtt.) 1990 és 2002 között az oktatók száma 16 319 főről 23 151 főre, azaz 42 százalékkal emelkedett. Ez a hallgatói létszámra vetítve azt jelenti, hogy az egy oktatóra jutó hallgatók száma 6,2 főről 16,5 főre növekedett. A költségtérítéses hallgatók ma az összlétszám felét teszik ki.

A magyar felsőoktatás alapvetően duális szerkezetű, az elkülönült főiskolai és egyetemi szintű képzés részaránya a nappali tagozatosok esetében 50-50%. Minden egyetemünkön működik doktori iskola, a doktoranduszok száma mintegy 7500 fő, az összehallgatói létszám 2 százaléka. Erőteljesen megnőtt az esti és a levelező, illetve a távoktatásban résztvevő hallgatók aránya: e három tagozaton tanulók az 1990/91-es tanévben a hallgatói összlétszám 28 százalékát, míg a 2001ben felvettek 47 százalékát tették ki.

A társadalmi-politikai-gazdasági változások hatására a felsőoktatás is igyekezett megadni a maga válaszait. Az 1993. évi alapvető fontosságú felsőoktatási törvényt követően 1996-ban gyakorlatilag új törvény született, amely az akkor defenzív helyzetben lévő felsőoktatás számára megkísérelte megteremteni a rugalmasabb, hatékonyabb működés, fejlődés jogszabályi alapjait. 1998-ban a világbanki kölcsön aláírásával pénzügyi vonatkozásban is támogatást kapott a reform, a szakmai, jogi és pénzügyi oldalról egyaránt előkészített, négy évre tervezett program egyes elemei meg is valósultak (intézményi integrációk, diákhitelrendszer, hallgatói létszámnövekedés).

(tovább…)

Az Országos Könyvtári Kuratórium létrejöttének
előzményei

Az Országos Könyvtári Kuratórium működése első négy éves periódusának vizsgálatakor helyesen járunk el, ha röviden felidézzük a testület létrejöttének célját és az azt megvalósító jogszabályi keretek kialakításának, valamint az első ülésnek a tapasztalatait.

Az Országos Könyvtári Kuratóriumot (OKK) az 1997. évi CXL. “könyvtári törvény” hívta életre. A törvény két paragrafusa is tartalmaz a testületre vonatkozó rendelkezéseket. A jogszabály 62. §-a így rendelkezik:

“Az Országos Széchényi Könyvtár és a Könyvtári Intézet irányításában közreműködik az Országos Könyvtári Kuratórium.” A 100. § szerint: “Felhatalmazást kap a Kormány, hogy a törvény végrehajtásaként rendeletben szabályozza az Országos Könyvtári Kuratórium jogállását, összetételét, működését.”

Azzal, hogy a kormány magához vonta az OKK jogállásának, összetételének és működési rendjének szabályozását, kifejezte a megvalósítandó cél fontosságát. Röviden összefoglalva: a kuratórium célja magas szintű társadalmi kontroll biztosítása a könyvtárügyben stratégiai fontosságú két intézmény, az OSZK és a KI tevékenységének irányításában.

(tovább…)

Gondolatok a közhasznú információról,
a helyismeretről, a könyvtáros feladatairól a helytörténet-
és a könyvtártörténet-írásban

Ezt a kacskaringós címet, illetve alcímet adtam most következő mondanivalómnak, ám ha nem féltem volna attól, hogy megijednek tőle, azt a rövid kérdést teszem fel, és arra próbálok felelni, miként lehet és legyen is tudóssá egy városi, kisvárosi, netán községi könyvtár. A válaszért először is tegyünk egy kis kitérőt:

A Könyvtárosegyesületek és -intézmények Nemzetközi Szövetsége, az IFLA időnként felülvizsgálja azokat a célokat, amelyek a könyvtárak tevékenységét irányítják, és az adott történelmi helyzetnek, valamint a könyvtárakat körülvevő társadalmi viszonyokban bekövetkezett változásoknak megfelelően újból megfogalmazza a könyvtáraknak (esetünkben a közkönyvtáraknak, jelesül a közművelődési könyvtáraknak) a feladatait, a feladatok rendszerét. E könyvtártípusról például az 1986-os IFLA-irányelvek egyebek között a következőket szögezik le, illetve mondják ki:

“Minden közművelődési könyvtár egyben tudományos könyvtár és információs központ is a saját székhelyére vonatkozó témákban.”

Mi következik ebből?

1)   Egy kisvárosi könyvtár is lehet, sőt: kell, hogy legyen tudományos könyvtár, úgyszintén a falusi könyvtár is, ha magas színvonalon gyűjti, rendszerezi, feltárja és szolgáltatja a településére vonatkozó dokumentumokat, illetve információkat, ismereteket.

2)   Minden könyvtáros tudományos szakembernek számíthat ezen a területen, sőt tudósnak tekinthető is, ha ismereteinek összessége, tevékenységének produktumai tudományos színvonalon állnak.

(tovább…)

Amit elmondandók vagyunk, azt úgy is felcímkézhetnénk, hogy a könyvtári helyismereti munka nagysága és gyengesége. Mert kettős arculatot mutat napjaink magyar helyismereti munkája akár futólagos szemrevételezés után is.

Kezdjük talán a nagyság (kiválóság, élenjáróság, gazdagság stb.) ismérveivel!

Hasonlítsuk össze a csaknem félszáz évvel ezelőtti és a legmaibb könyvtári, könyvtártudományi kézikönyveket, a Sallai-Sebestyént és a Horváth-Pappot a helyismeret vonatkozásában. Az elsőben alig szól valami a helyismereti munkáról, a helyismereti gyűjteményekről, a helyismereti bibliográfiákról, a helyismereti-helytörténeti szolgáltatásokról. A másodikban – üssük csak fel a kiváló (Papp István készítette) paradigmatikus érvényű tárgymutatót! – többek közt a következőket találjuk: helyi bibliográfia, helyi életrajzi lexikon, helyi használó, helyi információ, helyi “ki kicsoda”, helyi születésű író, szerző, helyi társadalom, helyi vonatkozás, helyi vonatkozású sajtótermék, helyismeret, helyismereti bibliográfia, helyismereti dokumentum, helyismereti gyűjtemény, helyismereti gyűjtőkör, helyismereti könyvtáros, helyismereti tevékenység stb. A legtöbb címszóhoz nem is egy vagy két, hanem sokszor igen bőséges mennyiségű oldalszám rendeltetik (például a helyismereti gyűjteményhez 22 darab, elosztva szépen az első, a második, a harmadik és negyedik kötet között). Micsoda rangemelkedése ez szűkebb szakmánknak! És ezt nem ironikusan, hanem roppant elégedetten mondhatjuk, jogos büszkeséggel. De persze akad még elégedettségre okot adó indícium egyéb is.

(tovább…)

Látomás és indulat – Füst Milán könyvet írt ezzel a címmel, abban a meggyőződésben, hogy nélkülük nem hozható létre műalkotás. Vajon egy igazi városi könyvtár létrehozható-e? Budapest városi könyvtárának történetét szemlélve úgy tűnik, hogy ennek az intézménynek a megteremtésében és újjáformálásaiban ugyancsak a látomás és az indulat játszott vezérszerepet, “indulat”-on a látomás megvalósításához szükséges elszántságot és akaraterőt értve. Mint a cím jelzi: az itt következő írásban nem a fővárosi könyvtár rövid történetével fog találkozni az Olvasó, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor egy-egy személyiség látomása és indulata meghatározta az intézmény jellegét, s eldöntötte, hogy a sík mezőben szertefutó hármas úton merre induljon el a könyvtár.

A városi könyvtár elvileg lehetséges hármas útjáról van szó, három vállalható szerepről. A fővárosi könyvtár ezekkel már indulásakor szembesült. Gárdonyi Albert (az egyik “alapító atya”) az intézmény 1908-as Értesítőjében feltette a kapitális kérdést: mi a városi könyvtár voltaképpeni feladata? Három választható szerepet sorolt fel: lehet az intézmény a gyakorlati várospolitikai feladatokra orientált közigazgatási könyvtár, lehet általános-tudományos, a múlt értékeit és a humánum örök értékeit őrző történeti, mindenekelőtt várostörténeti könyvtár, és lehet a városlakók legszélesebb rétegeit megszólító, szociálpedagógiai és szociális küldetést vállaló nyilvános közművelődési könyvtár.

Gárdonyi saját korának könyvtárairól beszélt, de a leírt típusokban sikerült megragadnia a városi könyvtár korokon átívelő archetípusait is. A három eltérő könyvtári feladatvállalás mögött három eltérő könyvtárosi mentalitás és világkép áll. A magát ekkor közigazgatásinak nevező modellt a jelen és még inkább a jövő kérdései vezérlik, a város társadalmi életének vagy szélesebben a társadalom életének megoldandó problémái, a társadalmi haladás, a progresszió szolgálata. A másik városi könyvtártípus a várostörténetet hordotta pajzsán, de természetesen itt is többről van szó, mint egy különgyűjtemény kiemeléséről. Az értékrendszere más: nem a társadalom látványos javulásában bízik, hanem az örök emberi értékekben, a humánum erejében, a progresszió szolgálata helyett a konzervatív értékek közvetítésében látja elsődleges feladatát. Gyűjteményének központjában ezért nem a társadalom aktuális kérdéseit feszegető művek kerülnek (mint a szociológia, közgazdaságtan stb.), hanem a humaniórák, a nemzet és a város története. A városi könyvtárak harmadik típusát, mely nevében a nyilvános szerepet hangsúlyozza, a szociális éthosz vezérli. Gondoskodó könyvtár kíván lenni, hivatását abban látja, hogy a társadalom minden rétegéhez, de elsősorban minden rászorulóhoz eljuttassa a könyvet. Ez a könyvtár nyitja legtágabbra kapuit, beengedi azokat az igényeket s azokat a műveket is, amelyektől a másik kettő ódzkodott.

A fővárosi könyvtár évszázados története során e három típus keveredett és harcolt egymással, hol egyik, hol másik került fölül, hol ennek, hol annak zászlaja lengett a homlokzaton, míg a másik kettő szövetségessé, tűrtté vagy tiltottá vált, de valami módon mindig jelen maradt, készen az újrarendeződésre. Ismeri a kedves Olvasó a kaleidoszkópot? A lexikon szerint “optikai játékszer, ha mozgatják, a benne elhelyezett különböző színű darabok folyton változó képet mutatnak.” A fővárosi könyvtár története is ilyen: időnként megmozgatták – többnyire egy ambiciózus könyvtárigazgató, máskor, sokkal durvább kezekkel, a történelem -, s akkor a három összetevő, mely a kezdet kezdetétől jelen volt, látványosan helyet cserélt. A jelen írás a könyvtár-kaleidoszkóp elmozdulásait veszi sorba, témáját ezúttal kizárólag a Központi Könyvtárra szűkítve. (A hálózat története, a központ és a hálózat viszonya egy másik, érdekes de hosszú história.)

(tovább…)

A PULMAN-projekt 2003-ban befejezte tevékenységét. Ennek oka nem a program sikertelenségében rejlik, hanem egyszerűen “lejárt a futamideje. A 3K olvasói emlékezhetnek beszámolómra az emlékezetes zárókonferenciáról (2003. 6. sz.), és az ott elfogadott magyar nyelvre is lefordított oeirasi kiáltványra. A PULMAN folytatásaként hozta létre a korábbi menedzsment a CALIMERA-projektet (http://www.calimera.org), amely egy későbbi átfogó program előkészítője. A 2004-ben kiírandó “Community Memory”-program fő célkitűzése a korábbi kutatási eredmények gyakorlati alkalmazása lesz a szolgáltatások egyszerű használata jegyében.

Az Európai Unió pályázati rendszere a külső szemlélő számára rendkívül bonyolultnak tűnik. Itt csak azt említeném meg, hogy a pályázatokat időben egymást követő keretprogramok köré fűzik, amelyek tematikája a társadalmi-gazdasági-kulturális fejlesztés legfontosabbnak ítélt területeit fedi le. A könyvtárak legtöbbje az “információs társadalom technológiái” néven elkülönített kulcsterületen, annak “digitális örökség és kulturális tartalom” alprogramjában találja meg pályázati lehetőségét, a CALIMERA is ebbe a témakörbe tartozik.

Melyek a projekt fő célkitűzései? Az egyik legfontosabb célnak tartom azt, hogy a CALIMERA a helyi intézmények (könyvtárak, levéltárak és múzeumok) fejlesztésének irányából indul ki, tehát alulról építkezik. Végcélja ezen intézmények szolgáltatásainak fejlesztése, amelyeket az állampolgárok a mindennapi életben egyszerűen, könnyen kezelhető módon használhatnak.

(tovább…)

AZ OLVASÁS EGY KANADAI ORSZÁGOS FELMÉRÉS TÜKRÉBEN

2005-ben telefon útján országos felmérést végeztek a kanadai olvasás mai állapotáról a 16 éves vagy annál idősebb nemzedékek körében.1 Megjegyzendő, hogy a felmérés a telefon-előfizetők köréből válogatott; a kanadai háztartásoknak csak 2 százaléka nem rendelkezik vezetékes telefonnal. A mobiltelefon nem játszott szerepet a felmérésben: a csak mobiltelefonon elérhetők a társadalom öt százalékát teszik ki, így ez sem volt különösebben torzító körülmény. Közel kétezer (1963) telefonos interjút folytattak le 2005. január 5-31. között. (tovább…)

Bevezetés

A 2002 novemberében megjelent összefoglalás1 óta eltelt időben a NKÖM Könyvtári Osztálya és a Könyvtári Intézet a korábbi évek gyakorlatának megfelelően ismét két nyilvános könyvtári jegyzéket jelentetett meg a Kulturális Közlöny hasábjain2. A 2003-ban megjelentetett két jegyzékre a települési könyvtárak közül összesen 43 községi, 2 nagyközségi és egy városi könyvtár jelentkezett újonnan, 39 községi, 4 nagyközségi és 2 városi könyvtár pedig elutasítás után próbálkozott újra; mellettük benyújtotta még anyagait 5 szakkönyvtár, egy egyházi, egy főiskolai és egy egyetemi könyvtár. A Könyvtári Intézet és a külső szakértő javaslata után megszületett minisztériumi döntés szerint az áprilisi jegyzékre jelentkezett könyvtárak közül 35, a novemberire jelentkezettek közül pedig 43 könyvtár nyerte el végül a nyilvános jogot. Mindkét jegyzék megjelentetésekor sor került nyilvános könyvtárak törlésére is, összesen 18 esetben, így a 2002-es állapothoz képest (2011 nyilvános könyvtár) a 2003. év végén a nyilvános könyvtárak jegyzékén összesen 2071 könyvtár adatai találhatók.

A tavalyi állapothoz képest sikerült pozitív változást elérnünk a jegyzéken szerepeltetendő városi könyvtárak körében: Herend városa végre elkészítette és beküldte a könyvtár alapító okiratát, Füzesgyarmat és Tököl önkormányzata pedig módosította okiratainak azt a részét, amelyek miatt korábban a minisztérium elutasította jelentkezésüket. Sajnos, még mindig tisztázatlan a helyzet a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Putnok nyilvános könyvtári ellátása körül3. Egyetlen kivételtől eltekintve sikerült azt is elérnünk, hogy az 1999 és 2001 között várossá nyilvánított nagyközségek beküldjék a településszerkezeti változás miatt módosított alapító okiratukat. A kivétel egy Bács-Kiskun megyei város, amelynek jegyzője úgy tartja, nincs szükség módosításra, a megváltozott körülmények bizonyítására elegendő a köztársasági elnök által kiadott, várossá nyilvánításról szóló rendeletet használni4. 2003 júliusában négy újabb nagyközség nyerte el a városi rangot. A köztársasági elnöki rendelet megjelenése után e-mailben vettük fel a kapcsolatot a települések könyvtárainak vezetőivel, akik ígéretet tettek arra, hogy elérik az önkormányzatnál alapdokumentumaik módosítását. A legutóbbi jegyzék zárásáig a négyből Hajdú-Bihar és Bács-Kiskun megye új városainak, Kabának és Albertirsának az iratai be is érkeztek. Kisebb mértékben, de módosult a jegyzéken szereplő nagyközségi könyvtárak száma is a tavalyihoz képest5: az eddig nem jelentkezettek és az elutasítottak közül kettő-kettő most sikerrel próbálkozott. Az 1. táblázat adataiból világosan látszik, hogy milyen mértékben emelkedett a nyilvános községi könyvtárak száma az elmúlt évben, a jegyzékről hiányzók számát tekintve azonban ez még mindig nem módosítja jelentősen a korábban kialakult arányokat6.

(tovább…)