Törvényről törvényre

A MAGYAR KÖNYVTÁRÜGY JOGI SZABÁLYOZÁSA A MONARCHIA IDEJÉN

SIPOS Anna Magdolna

1. oldal | 2. oldal | 3. oldal

A könyvtárügy állami és társadalmi irányítása

A közgyűjteményügy, s benne a könyvtárügy állami és társadalmi irányításának bemutatása olyan feladat, amelynél több tényező is nehezíti a hiteles rekonstrukciót. Egyrészről hátráltatja az, hogy a korábban többnyire társadalmi kezdeményezésekként létező művelődési mozgalmak és szervezetek e téren továbbra is fontos feladatokat láttak el, másrészről pedig a kialakulóban lévő modern, polgári közigazgatási rendszer ezekben az években határozza meg a kulturális élet és közgyűjteményügy területén vállalt feladatait, kötelezettségeit. Mint azt már korábban is láttuk, Eötvös, miközben az állam nagyobb feladatvállalását szorgalmazta, aközben továbbra is fontos szerepet szánt az egyesületi, egyleti és társulati kezdeményezéseknek, csakúgy, mint az ekkoriban a kulturális élet színtereit és tevékenységét döntő mértékben meghatározó egyházaknak. A múzeumok és a könyvtárak kettős irányításának kialakulásáról Voit Krisztina már többször idézett műve részletekbe menően számolt be, ezért itt e kérdéssel nem foglalkozunk, csupán felidézzük annak legfontosabb mozzanatait. Tárgyaljuk azonban az ott nem részletezett, ám a kialakult államigazgatási rendszer keretében megszületett jogi szabályozás dokumentumait, valamint a fontosabb eredményeket. A magyar múzeumok és a könyvtárak Monarchia kori működésének és intézményesülésének kialakulása nem köthető egyetlen eseményhez. Létrejötte annak a hosszú előkészítő munkának köszönhető, amelyet egyrészről a magyar kulturális élet szervezésében meghatározó szerepet vállaló társadalmi mozgalmak, valamint egyházak, és a kiegyezés után létrehozott Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium végeztek. Az előkészítő munka legfontosabb állomásai közül néhány meghatározót emelünk itt ki. Az első formális kezdeményezésre a Dunántúli Közművelődési Egyesület (DKE)1893. december 9én tartott ülésén került sor, amelyen – György Aladár javaslatára – elhatározás született egy, a múzeumi és könyvtári ügyekkel foglalkozó bizottság felállítására.

Mintegy másfél évvel később, ugyancsak a DKE ülésén, 1894. április 27-én jelentették be az Országos Múzeum- és Könyvtárbizottság megalakulását, amelyet az akkori kultuszminiszter, gróf Csáky Albin is jóváhagyott. A magyar közgyűjtemények és a tudományos élet prominens személyiségeit, tudósait felsorakoztató bizottságban megtalálhatjuk az akadémia, a Nemzeti Múzeum, a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Néprajzi Társulat, az Országos Régészeti és Embertani Társulat, az Erdélyi Múzeumi Egylet, az Országos Magyar Iskolai Egyesület, az Országos Képzőművészeti Társulat, az Otthon Írók és Hírlapírók Köre, valamint a székesfőváros képviselőin túl a vidéki kulturális és művelődési egyesületekét is. A bizottság két fő feladatot jelölt meg: egyrészt a kötelespéldány-szolgáltatás újbóli szabályozását, másrészt pedig a régészeti leletanyag kötelező beszolgáltatására vonatkozó szabályozás megszületésének segítését. Az intézményesülés következő fontos állomása volt, amikor 1897-ben – a Múzeum és Könyvtár Bizottság kezdeményezésére – létrehozták a Múzeumok és Könyvtárak Tanácsát, és új tartalommal töltötték meg a korábban valódi szakmai tevékenységet alig végző Múzeumok és Könyvtárak Főfelügyelőségének munkáját. Tulajdonképpen ez a két testület biztosította hosszú időn át a magyar közgyűjteményügy harmonikus fejlődését. Harmadik fontos állomásként kell megemlítenünk az 1902-ben létrehozott Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségét, amely az ország valamenynyi múzeumának és könyvtárának tisztviselői és a magyar kulturális életben meghatározó intézmények képviselői számára tette lehetővé az intézményesített és rendszeres eszmecserét.

Országos Múzeum- és Könyvtárbizottság

A Múzeum és Könyvtár Bizottság létrejöttéről, műkö-déséről, tevékenységéről, a testület létrehozásában és működésében meghatározó Porzsolt Kálmán⁸¹ szerkesztésében, 1901-ben jelent meg közel száz oldalas összefoglaló munka⁸², amelynek révén annak tevékenysége rekonstruálható. A Bizottságot a fent említett előzmények után, a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium 1894. évi 32.538 számú rendelete⁸³ legitimálta. A Bizottság szervezetéről szóló irat értelmében létrehozásának fő célja: a közművelődési célokat szolgáló gyűjtemények gyarapítása és szaporítása; illetve a társadalom minél szélesebb rétegeiben érdeklődés keltése a múzeumok és a könyvtárak iránt; az állam anyagi támogatását megnyerni a meglévő társadalmi és szakmai erők mellé. A Bizottságnak tagja lehetett valamennyi közművelődési, tudományos és irodalmi egyesület, amely részt kívánt venni a cél megvalósításában. A szervezet nem önálló egyletként működött, hanem a meglévő egyletek és intézetek közös bizottságaként. A Bizottsághoz csatlakozott települések, szakmai szervezetek és gyűjtemények száma 163 volt és kiemelkedő szakmai tevékenységük alapján további 36 személyt hívtak meg a testületbe. A testület évente egy alkalommal, Budapesten ülésezett, ahol az előző évben meghatározott feladatok elvégzését értékelték, illetve megfogalmazták a következő év munkaprogramját. A szervezet végrehajtó és reprezentatív közege az elnökség volt, amely a napi feladatokat végezte. A Bizottság tevékenységét az ab-ban tömörülő egyesületek önkéntes hozzájárulásából, illetve állami támogatásból finanszírozták, amely ugyan országos hatáskörű szervezetként működött, de tiszteletben tartotta az egyesületek autonómiáját, amelyet az is mutat, hogy a Bizottság határozatai csak akkor váltak kötelező érvényűvé, amennyiben azt az illető egyesület is magáévá tette. A Bizottság saját értékelése szerint, legfőbb érdemének a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának létrehozását, a közoktatásügyi kormányzatba történő beilleszkedést, valamint a Főfelügyelőség működésének megújítását tartotta. A testület azonban jelentős mennyiségű és fontos operatív feladatot is végzett, amelyet Porzsolt az alábbiakban foglalt össze: mozgalmat indítottak a kötelespéldány-szolgáltatás új törvényi szabályozása érdekében; kezdeményezték a könyvtárnokok képzésére vonatkozó tanfolyamok tartását; összehívták az első országos könyvtárnoki értekezletet; megkezdték a gyűjtemények statisztikájának és leírásának összegyűjtését; a gyűjtemények munkáját módszertanilag is segítő kézikönyvtárat gyűjtöttek össze (a jelentés összeállításakor ez 248 kötetet foglalt magában); az ország vadásztársaságaihoz felhívást intéztek a természetrajzi gyűjtemények gyarapítása érdekében; a millenniumi kiállításon szereplő kiállítókat felkérték kiállított tárgyaik múzeumokba, illetve könyvtárakba történő elhelyezésére; akciót indítottak a fővárosi múzeum, illetve könyvtári egylet alapítására;levélben fordultak a főispánokhoz, az alispánokhoz, a polgármesterekhez és a levéltárosokhoz, hogy a hatáskörükbe tartozó levéltárakban őrzött és könyvtári vagy múzeumi célra hasznosítható gazdag történelmi anyagukat juttassák el oda; országos fórum összehívásával kezdeményezték a levéltárosok szakmai munkájának segítését is, a tervezett ülés ugyan elmaradt, ám annak eredményeként a levéltárosok maguk indítványozták országos jellegű szakmai feladataik megvitatását; kezdeményezték a Balaton Múzeum és Gyűjtemény létrehozását, valamint a korszakban oly divatos fürdőhelyek (Tiszafüred, Poprád) könyvekkel való ellátását. A Bizottság arról is gondoskodott, hogy munkájához megszerezze a megfelelő külföldi tapasztalatokat és módszereket: Porzsolt Kálmánt és Gyalui Farkast külföldi tanulmányútra küldték, amelyből – francia mintára – többek között a vándorkönyvtár eszméje közvetlenül is hasznosult. A Bizottság fáradhatatlanul dolgozott: a vidéki gyűjtemények fejlesztése érdekében emlékiratok, levelek, felhívások tucatjait tette közzé, ám eredmény többnyire csak akkor mutatkozott, ha a kezdeményezésükhöz állami dotáció is járult⁸⁴. A Bizottság hihetetlen energiával, elszántsággal és komoly hozzáértéssel teljesítette feladatát, próbálta megvalósítani célját. Ha végignézzük a néhány év alatt végzett munkájukat, meg kell állapítanunk, hogy mind a koncepcionális kérdésekben, mind pedig az operatív munkában komoly sikereket értek el⁸⁵. A Tanács megalakulását követően a Bizottság veszített ugyan addigi meghatározó szerepéből, de – a dokumentumok tanúsága szerint–nem szűnt meg. Porzsolt többször idézett és a Bizottság működéséről szóló, 1901-ben megjelent jelentésében utoljára a Bizottság 1898. évi jegyzőkönyvét tette közzé, amelyben a Bizottság utódjaként ismerte el a Tanácsot és vagyontárgyait is átadta annak, ezért tűnhetett úgy, hogy ezt követően a Bizottság fokozatosan elhalt. A Tanács működéséről beszámolójegyzőkönyvek ésjelentések tanúsága szerint a Bizottság megszűnése formálisan majd csak 1902-ben következett be. Ezt bizonyítja az is, hogy a már többször idézett A múzeumok és könyvtárak országos felügyelete, szervezése tárgyában … szabályzatok című kiadvány 1901-ben, még mint élő szervezetet mutatta be a Bizottságot, sőt a tisztikar megváltozott névsorát is közölte. Az elnöki teendőket ekkor Berzeviczy Albert látta el, társelnökök pedig gróf Andrássy Tivadar, gróf Béldy Ákos, gróf Károlyi István, Kuncz Adolf és Thaly Kálmán voltak. Titkári megbízatást kaptak: Clair Vilmos, Fodor Oszkár, György Aladár, Jurányi Győző, Porzsolt Kálmán és Sándor József. A Bizottság akkori működését tanúsító további dokumentum – A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának I. jelentése⁸⁶ – az előzőhöz hasonlóan mint működő szervezetet tartotta nyilván: "Az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság 1901. évi április 9-én tartott ülésében kiküldötte a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának választás alá eső tagjait, elnökét s előadó titkárát három évi tartamra és e választást a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr 1901. évi május hó 4-én kelt 28,432 számú elhatározásával megerősítvén, a Tanács 1901. évi május hó 14-én tartott ülésében megalakult…"⁸⁷ E sorok szerint a Bizottság jogköre a Tanács tisztviselőinek megválasztására továbbra is érvényben volt, és a testület azzal élt is⁸⁸. A Tanács tisztviselőinek korábbi felhatalmazása – a hároméves időtartamot figyelembe véve – ekkor szűnt meg, s ez azt bizonyítja, hogy minden jogi aktus a korábbi szabályzatok értelmében zajlott. A Bizottság hivatalos megszűnéséről a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának II., 1902-re vonatkozó jelentése⁸⁹ számolt be: az Országos Múzeum-és Könyvtárbizottság a Tanács javaslatára és a VKM jóváhagyásával Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségévé alakult, 1902. november 28-án.

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége

Az 1897-ben létrehozott kettős kötődésű testület egyben a kettős irányítás megtestesítője is volt: a Főfelügyelőség lett volna hivatva az "állami felügyelet" gyakorlására, a Tanács pedig a gyűjtemények társadalmi támogatására. A két testület tevékenységét és feladatkörét azonban a jogszabályok sem választották élesen szét, munkájuk pedig meglehetősen összefolyt, feladataik és hatáskörük újra meg újra átnyúltak egymásba. A Tanácsot és a Főfelügyelőséget létrehozó legfelsőbb állásfoglalást – a VKM kezdeményezésére – 1897. december 10-én írta alá az uralkodó. A hazai múzeum-és könyvtárügy életében meghatározó legfelsőbb állásfoglalás hatálya a törvényhatósági, a községi, a felekezeti és az egyesületi múzeumokra, könyvtárakra terjedt ki; szabályozta azok felügyeletét, szervezését, valamint gyarapítását. Ezt követően készültek el a testületek működését meghatározó szabályzatok és ügyrendek. Ezek áttanulmányozása során is látható a két szervezet átfedéses működése, amely végül odavezetett, hogy 1901-ben a szabályzatok módosítása során a két szervezetről szóló szabályzat igen furcsa, de legalábbis szokatlan jogi formaváltozást élt át. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és Főfelügyelőségének tevékenységét meghatá-rozó alapszabály 1897-ben készült el, és a VKM 79.458 számú rendeletével lépett életbe⁹⁰.

A Főfelügyelőség tevékenységét leíró új szabályzat 1901-ben készült el, és az uralkodó 1901. január 10én hagytajóvá. Ez a szabályzat a 1-18. paragrafusokat tartalmazta. A Főfelügyelőség szabályzatának régi, 1–13. paragrafusait a Főfelügyelőség új szabályzata hatályon kívül helyezte, s lényegesen megváltozott tartalmat kapott a Tanács szabályzata is, amelynek paragrafus-számozása csak a 14–19. paragrafusig tart.⁹¹ Innentől kezdve formálisan külön szabályzattal rendelkezett a Főfelügyelőség és külön szabályzattal, valamint ügyrenddel a Tanács. A két testület munkáját meghatározó szabályzatokat ebben a módosított formában mutatjuk be. A Főfelügyelőségről szóló szabályzat szerint a testület egy országos főfelügyelőből, egy helyettes főfelügyelőből, a VKM által meghatározott számú felügyelőből, valamint a titkárból állt. A Főfe-lügyelőség hatáskörét a kultusztárca definiálta. A kinevezések ötéves időtartamra szóltak, a Főfelügyelő személyét a király, a helyettes főfelügyelőt és a titkárt
– a Főfelügyelő véleményének figyelembe vételéve
– a VKM nevezte ki. A Főfelügyelő és a helyettes főfelügyelő tiszteletbeli állás volt, azok ellátásáért tiszteletdíj nem járt, csupán a felügyelők kaphattak tiszteletdíjat. A testület hatásköre, kiterjedt azokra az állami költségvetésből fenntartott múzeumokra és könyvtárakra, amelyeket a felügyelő javaslata alapján a VKM utasítás megjelölt; a törvényhatóságok, községek és vallásfelekezetek közül azokra, amelyeket fenntartója a VKMjóváhagyásával a Főfelügyelőség alá rendelt vagy állami pénzsegélyben, esetleg köteles példány támogatásban részesült, illetve állami adományt kapott⁹². A Főfelügyelőség igen felelősségteljes, fontos és tetemes mennyiségű feladatot kapott. Fő feladatrendszerét az alábbiakban határozta meg a szabályzat: a tudományos és művészeti gyűjtemények, iparművészeti emlékek megőrzésének segítése, a céloknak megfelelő elhelyezése, rendezése, gyarapítása; megfelelő szakmai képzettségű tisztviselők alkalmaztatása abból a célból, hogy a hatáskörébe tartozó gyűjtemények a nemzeti művelődés hatékony forrásává váljanak. A feladatok részletezésénél kiemelt fontosságúnak tartotta a szabályzat az új múzeumok és könyvtárak létesítésének segítését, a múzeumi és könyvtári tisztviselők képzése érdekében szakmai tanfolyamok tartását; a könyvtárak és múzeumok munkáját segítő közlemények, tudományos munkák elkészítését és megjelentetését; a gyűjtések és ásatások szervezését; a vidéki múzeumok időszaki kiállításainak segítését. Ezeken túl a VKM részére rendszeres tanácsadással szolgáltak a tárgyak vásárlásánál, a segélyek és kedvezmények elosztásánál, illetve javaslatot tettek a múzeum és könyvtárügy fejlesztésére. A Főfelügyelőségnek fontos szerepe volt a különböző fenntartók hatáskörébe tartozó gyűjtemények szakmai munkájának koordinálásában. Ilyenek voltak például az újkiadványokra vonatkozó cserekapcsolatok létesítése, illetve a már meglévő tárgyak és könyvek intézmények közötti cseréje. A Főfelügyelőség hatáskörébe tartozó könyvtárakról törzskönyvet vezettek, amelyeket szaklapokban is közzétettek és a változásokat is rendszeresen közölték. A Főfelügyelő közvetlenül a kultusztárca alá rendelt személy volt, akinek hatás- és tevékenységi körét a szabályzat az alábbiak szerint határozta meg: ellenőriz, képvisel és jelentést készít. A felügyelők a Főfelügyelő közvetlen irányítása alá tartoztak, és feladataik a következők voltak: könyvtárak és múzeumok rendszeres látogatása, ellenőrzése és a tapasztaltak jelentése; a gyűjtemények munkájának tanácsokkal történő segítése; szakmai ügyekben vélemény nyilvánítás. A Főfelügyelő feladatkörébe tartozott az értekezletek tartása, a munka értékelése és a feladatok meghatározása, tervek készítése, a látogatások tervezése, a költségvetés megállapítása, a segélyezés bonyolítása, a szaktanfolyamok szervezése, a javaslatok és előterjesztések megvitatása. A szabályzat részletezte a gyűjtemények fenntartóinak kötelességeit is a Főfelügyelőség felé: az állami segélyek felhasználásáról történő beszámolók készítése, a fenntartók hatáskörébe tartozó intézményeknél megjelent kiadványok és az intézmények szabályzatainak megküldése, a múzeumi és könyvtári épületek tervezésénél, nagyobb átalakításánál a tervek előzetes bemutatása és az ellenőrzés lehetőségének biztosítása. A szabályzat leírta a titkár és az irodavezető feladatkörét is, meghatározta továbbá, hogy a Főfelügyelőség kapcsolatban áll a Tanáccsal, de a kapcsolat tartalmát nem részletezte. A Főfelügyelőség működésének elengedhetetlen eleme volt, hogy a dömping feladatok, illetve nagyobb ívű szakmai tervek összeállításánál külső szakembereket és kisegítőket is igénybe lehetett venni, s azok költségeit – csakúgy mint a szervezet fenntartásához szükséges valamennyi kiadást – állami költségvetésben tervezték. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa szabályzatának még 1901-ben is érvényben lévő paragrafusai a Tanács tagjairól, az ülések rendjéről, a testület tevékenységéről, hatás-és feladatköréről, valamint beszámolási kötelezettségéről rendelkeztek. A Tanács tagjai voltak a közművelődés, a tudományos és irodalmi élet, valamint a művelődési egyesületek választott képviselői, az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság évi rendes közgyűlése által delegált személy, illetve három éves időtartamra megválasztott tisztsége alapján a Bizottság elnöke, titkára és a hivatalból kirendelt tagok. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 1901-ben megbízott tisztviselőit az ugyancsak 1901. évi 28.432 számú VKM rendelet⁹³ határozta meg. A Tanács elnöki feladatait Berzeviczy Albert látta el, a helyettes elnöki megbízást pedig Fraknói Vilmos főfelügyelő kapta. Az előadói titkári tisztséget a mozgalom egyik meghatározó személyisége, Porzsolt Kálmán gyakorolta. Választott tanácstagok voltak: gróf Andrássy Tivadar, gróf Apponyi Sándor, Ballagi Aladár, Beöthy Zsolt, Forster Gyula, György Aladár, Kuncz Adolf, Rácz Károly, Rákosi Jenő, Thaly Kálmán, Teleki Géza, Tóth József és gróf Zichy Jenő. A Főfelügyelőség tisztviselői karából, hivatalból a Tanács tagjai voltak: Fraknói Vilmos, a Múzeumok és Könyvtárak Országos főfelügyelője; Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, miniszteri tanácsos, helyettes főfelügyelő; Fejérpataky László, az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója; Jankó János, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának igazgatója. Továbbá felügyelői minőségükben: Horváth Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum Állattári Osztályának igazgatója; Krenner József, a Múzeum Ásványtárának igazgatója; Kammerer Ernő, a Szépművészeti Múzeum és Történelmi Képcsarnok igazgatója; Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója; valamint Vosiszky Mór, címzetes apát; Schönherr Gyula, az Országos Főfelügyelőség előadó titkára. Szintén hivatalból voltak tagok a minisztériumok és országos intézmények képviselői: Lippich Elek, a VKM miniszteri osztálytanácsosa; Fascho Moys Sándor, a Belügyminisztérium miniszteri tanácsosa, Bartóky József, a Földművelődési Minisztérium osztálytanácsosa; Vargha Gyula, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója; Filarszky Nándor, a Nemzeti Múzeum Növénytári Osztályának igazgatója; Hampel József, a Múzeum Érem-és Ritkaságtárának igazgatója; Pauler Gyula, az Országos Leváltár főlevéltárnoka; Ferenczy Zoltán, az Egyetemi Könyvtár igazgatója. Az Országos Tanács két szakbizottságot választott, amely lehetővé tette, hogy az eltérő problémákkal küzdő gyűjteménytípusok munkájának koordinálása differenciálódjék, de a közös személyek révén egymással mégis kapcsolatban maradjanak. Az I. Bizottság a tudományos gyűjtemények munkájával foglalkozott; elnöke Berzeviczy Albert, előadója pedig Schönherr Gyula volt. E bizottság tagjainak névsora: Beöthy Zsolt, Fejérpataky László, Ham-pel József, Horváth Géza, Kammerer Ernő, Szalay Imre. A II. Bizottság elnöke is Berzeviczy Albert volt, ám az előadói posztot Porzsolt Kálmánra bízták. A II. Bizottság a tudományos jelleggel nem bíró, úgynevezett közművelődési intézményekkel – nép- és vándorkönyvtárakkal, egyesületek, körök stb. könyvtáraival, valamint az egyéb tudományos ismeretterjesztő könyvtárakkal – foglalkozott. Munkájában a következő személyek vettek részt: Ballagi Aladár, Beöthy Zsolt, Fejérpataky László, György Aladár, Radisics Jenő, Rákosi Jenő ⁹⁴. 1903. november 3-ától Berzeviczy Albert lett a kultusztárca vezetője, ezért a Tanács elnöki posztjáról lemondott, és arra – a Szövetség jóváhagyásával – Wlassics Gyulát nevezték ki. Ugyanakkor vátozások történtek a Tanács és bizottságainak összetételében is. 1905-ben megtörtént a Tanács és a Főfelügyelőség, valamint a Szövetség feladat-és hatáskörének szétválasztása: a Főfelügyelőség hatáskörébe utalták a tudományos közgyűjtemények munkájának felügyeletét, a Tanács hatáskörében pedig az is-meretterjesztő közgyűjtemények maradtak, míg a Szövetség feladatává vált a könyvtárak és múzeumok állammal és társadalommal való összekapcsolása. 1907-ben a Tanács új szabályzatot készített, melyet a VKM 1908. május 5-én a 42.976. sz. VKM rendeletével hagyott jóvá. A változtatást az tette szükségessé, hogy a Főfelügyelőség hatáskörét az 1907. évijúnius 29-én közreadott királyi határozat kiterjesztette a nem tudományos gyűjteményekre is. A szabályzat a Tanács hatás-és feladatkörét az alábbiak szerint határozta meg: a nyilvános gyűj-temények jegyzékének megállapítása; a fölös-és többespéldányok bel-és külföldi cseréjének közvetítése; a nyilvános gyűjtemények tisztviselőinek minősítéséhez szükséges feltételek meghatározása; a tisztviselők képesítésének megszerzése érdekében tanfolyamok szervezése;a gyűjteményekre vonatkozó mintaszabályzatok kidolgozása; a múzeumok és könyvtárak szakszerű berendezése kialakításának segítése;a gyűjtemények igazgatása és kezelése, mindezek lajstromozása szakszerűségének biztosítása; az intézmények éves jelentéseinek, listáinak és kiadványainak összegyűjtése és megőrzése;szakkönyvtárak berendezése;a múzeumok és könyvtárak munkájának helyszíni ellenőrzése, valamint széles társadalmi körben történő szakszerű ismertetése; Múzeum címmel többnyelvű folyóirat szerkesztése és kiadása⁹⁵; a régészeti leletek, a kötelespéldányok, a kéziratok és ősnyomtatványok megőrzése, nyilvántartása; a jogi szabályozás ügyében a törvényhozási és rendeleti jogi szabályozás segítése, előkészítése és megvitatása. Mindemellett a Tanács a régészeti ásatásoknál és kutatásoknál a VKM részére nyújtandó tanácsadói jogot is megkapta. A feladatok elvégzéséhez a Tanács saját hatásköri felhatalmazással rendelkezett, s mint társadalmi tevékenységet végző szervezet – az iroda működtetésére, a szaklap kiadására, továbbá tiszteletdíjakra, a cserekapcsolatok fenntartására, valamint az utazások költségeinek fedezésére, saját bevételein túl – rendszeres állami segélyezésben részesült. A segély felett a Tanács szabadon rendelkezett, de évente pénzügyi elszámolási, szakmai beszámolási kötelezettséggel tartozott a VKM felé⁹⁶. Ezekből az éves jelentésekből a Tanács éves munkája a későbbiekben részleteiben is rekonstruálható. Itt most csak arra tudunk vállalkozni, hogy – a jelentések ismeretében – röviden vázoljuk a Tanács működésének eredményeit. A dokumentumok rendre beszámoltak a Tanács és szakbizottságai üléseiről, az ülések napirendjéről, a rendelkezésre bocsátott államsegély összegéről, illetve annak felhasználásáról. Számot adtak arról, hogy a rendelkezésre álló ál-lamsegélyből, illetve saját bevételből, valamint a társadalmi adakozásból hány nép- és vándorkönyvtárat, milyen nagyságút létesítettek, hány gazdasági jellegű könyvtárat egészítettek ki közművelődési jellegű anyaggal, hány könyvtáros tiszteletdíjához és jutalmazásához járult hozzá a Tanács, hány helyen és milyen összeggel támogatták a múzeumok és könyvtárak építkezését és berendezését. Az első évben a Tanács rendelkezésére bocsátott államsegély összege mindössze kilencezer korona volt, amelyből összesen tizenöt esetben, esetenként 400–1000 korona értékben tudtak a múzeumok és könyvtárak szakmai munkájához támogatást nyújtani. 1900-ban az államsegély már 79.700 korona volt, amelyből ötvenkét esetben, esetenként 300–18.000 korona értékben adtak támogatást: ebből a tudományos gyűjtemények és tudományos könyvtárak számára összesen 62 400 koronát;régészeti kutatásokra 2500 koronát; könyvek és képzőművészeti alkotások beszerzésére 8800 koronát, gyűjtemények rendezésére pedig 2000 koronát költöttek. A nem tudományos gyűjtemények ebben az évben összesen 4000 korona támogatáshoz jutottak. Az évek során ugyan néha ingadozott a Tanácson keresztül juttatott állami dotáció, de tendenciájában a folyamatos és jelentős növekedés érvényesült. 1910ben például ez az összeg már 399 500 koronát tett ki. Az utolsó rendelkezésünkre álló dokumentum szerint, 1913-ban pedig 461 500 korona állami támogatást kaptak. Az 1901. és 1902. évben⁹⁷ a Tanács harminckét népkönyvtárat állított össze és szállított le mintaszerű felszereltséggel, a kötetek beköttetésével és az elhelyezésükre alkalmas szekrényekkel együtt. A Tanács a könyvtárak szakszerű működtetésének biztosítása érdekében jelentős szerepet vállalt a könyvtári ismeretek kialakításában és terjesztésében is. A cél fontos eszközét jelentették a rendre megtartott könyvtárnoki tanfolyamok, és nem utolsósorban a szakmai kiadványok megjelentetése. A több mint harminc könyvtárszakmai kiadvány között éppúgy megtalálhatók a Ferenczy-féle első könyvtártani összefoglaló, mint a népkönyvtári címjegyzékek vagy a minervák, vagy éppen a testület munkájáról szóló éves beszámolók, mintaszabályzatok stb. Az 1904. és 1905. év – talán nem utolsósorban a személycseréknek köszönhetően is – fordulópontot jelentett a Tanács szakmai működésében. A telepített népkönyvtárak száma már korábban is folyamatosan növekedett, de az 1904–1905. év során már megjelentek a vándorkönyvtárak is és az egyesületek, különböző társadalmi szervezetek részére juttatott könyvtárak, a gazdasági és mezőgazdasági népkönyvtárak kiegészítései. 1913-ban például összesen száznegyvenöt könyvtár létesítéséről számolt be a jelentés: negyvenhat helyen létesítettek új népkönyvtárat, harminckét helyen új vándorkönyvtárat és hatvanhét esetben juttattak közművelődési egyesületet könyvtárhoz⁹⁸. A számok önmagukért beszélnek még akkor is, ha az akkoriban telepített és néhány száz kötetet magában foglaló könyvtárak állományának mérete még az akkori körülményeket figyelembe véve is igen alacsony volt. A jelentésekben megtalálható részletes kimutatások alapján azonban bátran állíthatjuk, hogy a Tanács által telepített nép- és vándorkönyvtárak, a gazdasági, mezőgazdasági népkönyvtárakkal, valamint iparos szakkönyvtárak együtt már jelentős mennyiségű könyvállományt tettek ki, s ha figyelembe vesszük azt is, hogy közülük igen sok olyan településre, tanyaközpontba érkezett meg, ahová korábban a kalendáriumokon kívül nem nagyon jutott el könyv, azonnal érzékelhetjük a Tanács akcióinak erejét és fontosságát. Jóllehet nem szándékunk a Tanács könyvtár-telepítési akcióinak részletes ismertetése, mégis fontosnak tartjuk, szóljunk arról is: hova kerültek ezek a könyvtárak. Talán ennek felsorakoztatása mutatja legjobban azt a szakmai hozzáértést, azt az elkötelezettséget a nemzeti identitás gondozása érdekében, amely a Tanács munkáját mindvégig jellemezte. 1904 második, 1905 első felében Klebelsberg közre-működésével és a frissen alakult Julián-egyesület⁹⁹keretében megkezdték a felmérést a Dráván túli, a Szlavóniában és Bosznia-Hercegovinában élő magyarság magyar könyvekkel való ellátottságáról. A felmérést eredményeként évi rendszerességgel telepítettek népkönyvtárakat e területekre, kapcsolódva a Julián-iskolákhoz, és a dunai hajósnép szellemi gondozásához. Mindennek eredményeként 1912ben Szlavóniában és Bosznia–Hercegovinában már összesen 175 magyar népkönyvtár működött, amelyek egymás között rendszeresen cserélték a könyveket, így biztosítva a változatosabb könyvellátást. Ugyancsak ebben a ciklusban kezdték meg az amerikai kivándorlók részére népkönyvtárak létesítését, ami eleinte még csupán a fiumei kivándorlási házra és a kivándorló hajók, illetve az amerikai magyar egyházközségek könyvvel való ellátására korlátozódott, később azonban már a nagyobb amerikai magyar kolóniák közelében működő amerikai nyilvános könyvtárak magyar könyvekkel való ellátására is kiterjedt. Ilyenek voltak például a new yorki Public Library, a chicagói, a st-pauli, a philadelphiai és sor még folytatható lenne. A kivándorlókon kívül a Tanács gondolt azokra a magyarokra is, akik például katonai szolgálat teljesítése miatt évekig külföldön tartózkodtak. Az ő részükre a Honvédelmi Minisztériummal együttműködve hoztak létre könyvtárakat: Horvátországban, a Felvidéken, Erdélyben, a Bécsben állomásozó I. császári és királyi huszárezred legénységének, a Rovignóban szolgáló 24. sz. császári és királyi tábori vadász zászlóalj legénységének, a pólai császári és királyi matrózhadtestnek, majd az itt működő császári és királyi tengerészeti fogház részére is. A külföldön szerveződő magyar körök könyvekkel való ellátásában is segített a Tanács. Hogy csak néhányat említsünk: Bukarestben, Konstantinápolyban, Párizsban, Zágrábban, San Franciscóban, Lipcsében, Szarajevóban, Grazban. E tanulmány keretében feldolgozhatatlan az a széles körű és valamennyi szempontot figyelembe venni szándékozó törekvés, amellyel a könyvtárakat telepítő Tanács gondoskodni kívánt az ország területén kívül élő magyarság nemzeti identitásának megőrzéséről. A fentebb felsorolt sikerek és eredmények ellenére is komoly gondokkal küzdött a magyar könyvtár- és múzeumügy, és elégedetlenséget mutattak azok az emberek is, akik hatalmas erőket mozgósítottak vállalt feladatuk teljesítésére. A hiányosságok csökkentése érdekében a Múzeumi és Könyvtári Értesítő oldalain több alkalommal is megjelentek azok az írások, amelyek a munka jobbítását célozták, és amelyek végrehajtásához nem volt elegendő a lelkesedés, hanem szükség volt a hozzárendelt finanszírozásra is, amelyet könyvtárügyért felelős szervezetek egyre inkább az államtól várták. Az első ilyen írás 1909-ben jelent meg, és Wlassics Gyulának a Tanács elnökének gróf Apponyi Albert vallás-és közoktatásügyi miniszterhez szóló emlékiratát¹⁰⁰ tartalmazta a Múzeumi és Könyvtári Értesítő Hivatalos Közlemények című rovatában. Wlassics emlékiratának kiinduló pontja, hogy a Tanács és a Főfelügyelőség nem csupán a múzeumok, a könyvtárak alapításában, fejlesztésében, hanem a közművelődési érdekek segítésében is érdekelt. Az elnök különösen hangsúlyosnak tartotta ezt a kérdést akkor, amikor Apponyi Albert kultuszminiszter megindította az iskolán kívüli oktatás nagyszabású tervét és létrehozta az annak koordinálásához szükséges szervezetet. Meggyőződése, hogy a könyvtárak az iskolán kívüli oktatás legfontosabb eszközei, mi-vel az iskolán kívüli oktatás révén keltett művelődési igényeket csak jó olvasmányokkal lehet folyamatosan ébren tartani és gyümölcsöztetni. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az örvendetesen kibontakozó nőnevelési mozgalom újabb könyvtári igényeket támaszt. Wlassics elismerte, hogy a múzeumok és könyvtárak ügyében az elmúlt években igen sok minden történt, hiszen a Magyar Minerva 1904. évi kötete másfélezer könyvtárat regisztrált, de még mindig komoly lemaradása van a magyar könyvtáraknak mind a külföldi könyvtárakhoz, mind az igényekhez és a szakmai követelményekhez képest. A szerző véleménye szerint Magyarországon is létezik a korszerű könyvtári szolgáltatások iránti igény: könnyen megközelíthető, tágas és kényelmes olvasó- és dolgozótermek; a délután és este is nyitva tartó könyvtárak; a folyóiratok olvasását lehetővé tevő folyóirat-olvasótermek, megfelelő segédkönyvtárak. Ám a legfontosabb mégis az, hogy a hazai és a külföldi irodalom legújabb termékei a lehető leghamarabb és legnagyobb teljességgel kerülhessenek be a könyvtárakba. Wlassics írásában arra is felhívta a figyelmet, hogy a könyvtárak esztétikai és kényelmi, egészségügyi követelményei éppen olyan fontosak, mint a színházaknál, a hangversenytermeknél vagy a múzeumoknál. Ennek ellenére a könyvtárak többsége meg sem közelíti azok kényelmét, felszereltségét. Ellenkezőleg: a könyvtárak elhelyezési körülményei olyan méltatlanok, hogy gyakran azok használatát lehetetlenné teszi, és a hiányzó olvasótermeket kölcsönzés sem pótolhatja. Fájdalmasnak tartotta Wlassics azt is, hogy nem merik új könyvtárak építését kezdeményezni, mivel a régi könyvtárak is igen gyászos körülmények között működnek, s az újonnan építetteknél pedig gyakran nem a célszerűséget tartják szem előtt. Az emlékirat részletesen bemutatta a vidéki könyvtárak sanyarú helyzetét, és javaslatot tett a vidéki könyvtárak új rendszerének meghatározására. Ennek értelmében – szerinte – vidéken háromféle könyvtártípust szükséges létrehozni. Az első, az "A" típusba tartoznának azok a városok,– például Arad, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeged, Szombathely és Temesvár –, ahol jelentős felsőfokú végzettségű szakember és tudós él. Ezeken a helyeken már többnyire működtek egyetemek, illetve egyetemi könyvtárak, vagy tervezve volt azok létesítése, és azok kiváló alapot jelentettek a tudományos tevékenységre is alkalmas könyvtárak életre hívásához. Az "A" típusú a könyvtárakban megtalálhatók lettek volna a tudományos olvasmányok, források, hazai és külföldi szakmunkák. A könyvtárakban két olvasóteremben fogadták volna az olvasókat, magasabb képzettségű könyvtáros és egy altiszt állt volna az olvasók rendelkezésére és a nyitvatartási idő az estébe nyúlhatott volna. A második, a "B" típust a vármegyei székhelyek és a törvényhatósági jogú városok, valamint a magasabb iskolai végzettségűekkel nagyobb számban rendelkező települések könyvtáraként definiálta a tervezet. Ezek a közkönyvtárak többnyire a magyar könyvtermést, illetve erősen válogatva, a külföldi munkákat gyűjtötték volna. A könyvtár nyitva tartását a délutáni és az esti órákra tervezték, a könyvtáros csak másodállásban látta volna el feladatát. Wlassics véleménye szerint ezeken a helyeken többnyire már léteztek is könyvtárak, csupán továbbfejlesztésük és olvasóteremmel való ellátásuk volt szükséges. A harmadikat, a "C" típust községekben és gyártelepeken kívánták létrehozni, tulajdonképpen ezek voltak a népkönyvtárak, amely elnevezést Wlassics sem tartotta igazán jónak, mivel egyfajta lekicsinylő jelentés vélt abban felfedezni. Ezekben a könyvtárakban kaptak volna helyet az ismereteket népszerűsítő, de jó színvonalú kötetek és a szórakoztató olvasmányok. A Tanács a közelmúltban mintegy hatszáz ilyen népkönyvtárat telepített, amelyek használati adatai azt mutatták, hogy népszerűek, ám az igényektől és a követelményektől még messze elmaradt azok száma és minősége.

Wlassics vázolta azokat a problémákat is, amelyek – az előző évek fejlődésének ellenére – égetően vártak megoldásra. A legnagyobb gondot a telepített könyvtárak mennyiségében látta: Magyarországon akkor 12 615 község létezett, amelyből 4 281 községben éltek ezernél többen, s közöttük mindössze hatszáz népkönyvtárak tudtak szétosztani. A Tanács igen jelentős összegeket fordított erre a célra, de a telepítés üteme még így sem volt elég gyors, mivel nem állt elegendő pénz rendelkezésre. Az emlékirat fontosnak tartotta a népkönyvtárak telepítésének kiszélesítését: vonják be a társadalmi szervezeteket, az egyházakat, a községeket, az egyesületeket és a birtokosokat is. A helyi erők szerepvállalását az állam könyvadományokkal támogathatná. Az emlékirat – felhasználva a hat tantermes iskolák építésének akcióját – azt kérte a minisztertől, hogy rendeleti úton kötelezze az iskolák építőit a tantermekkel közösen megépítendő olvasótermek létesítésére. Továbbijavaslata volt még a hangjegykönyvtárak létrehozása. A következő emlékirat¹⁰¹ három évvel később, 1912ben született, de akkor már nem Apponyihoz, hanem Zichy Jánoshoz szólt, aki akkor a kultusztárcát vezette. Az új emlékiratban Wlassics emlékeztette az minisztert a három évvel korábbi emlékiratára. Az új dokumentum megfogalmazását egy újabb, nagy tömegeket célba vevő művelődési akció kezdete – a Szabadoktatási Tanács létrejötte – és egy másik, az egyetemek számának tervezett növelése indokolta. Mindkét változás jelentős igényeket generálhatott a könyvtárak felé, s erre az 1909. évi szabadoktatási konferencián az akciók szervezői is felhívták a figyelmet. Mondandója alátámasztására Wlassics idézett az ott elhangzott egyik felszólalásból: "könyvtárak nélkül a művelődés terjesztése lehetetlen; ha könyvet nem adunk a nép kezébe, nem képes magát tovább művelni. (Halász Ferenc)"¹⁰² Az emlékirat – miközben számos koncepcionális kérdést is felvetett, aközben – felsorolta azokat az operatív feladatokat, amelyeknek megoldását a könyvtárügy szakmai irányítói a legfontosabbnak tartottak. Közülük is kiemelkedett az ajavaslat, amely Wlassics vidéki kulturális fejlesztési koncepcióját volt hivatva szolgálni, mert az elnök e téren látta a legnagyobb lemaradást. Az emlékirat arra kérte a kultusztárcát, hogy a Főfelügyelőség keretében és a meglévő felügyelők megtartása mellett, hozzanak létre egy külön könyvtári szakfelügyelői állást. A szakfelügyelő feladatát az alábbiak szerint határozták meg: a vidéki könyvtárak fejlesztése, valamint a könyvtárak személyzetének megfelelő elméleti és gyakorlati felkészítése. A könyvtári szakemberek megfelelő képzésének hiányát kívánta a tárca enyhíteni azzal, hogy más intézményes képzéshez kapcsolódva könyvtáros tanfolyamokat akart szervezni, s annak megvalósítása is a könyvtári szakfelügyelő munkakörébe soroltatott be. Az újonnan szervezendő állást betöltő személy a tavaszi, nyári és az őszi hónapokat a vidéki könyvtárak szervezésével töltötte volna, a téli hónapokban pedig a könyvtáros tanfolyamok szervezésével és megtartásával. Tervezték az önkéntesen vállalkozó tanárok és az Eötvös Kollégium hallgatóinak tanfolyami felkészítését, valamint – főként a nép-és iskolai könyvtárak kezelési ismereteinek elsajátítása érdekében – a polgári és elemi iskolai tanítóképzők növendékeinek¹⁰³ könyvtárnoki tanfolyamokon történő részvételét is. Az emlékirat másik fontos kezdeményezése volt, hogy a minisztérium utasítsa az Országos Szabadoktatási Tanácsot: a falusi kurzusait a már létrehozott könyvtárakban, illetve azokhoz kapcsolódva tartsa meg, s a szabadoktatási intézmények létrehozásába vonják be a Tanács és a Főfelügyelőség szakembereit annak érdekében, hogy az újonnan létesítendő közművelődési házakban megfelelő könyvtári helyiségeket és gyűjteményeket alakítsanak ki. A már meglévő népkönyvtárak ügyében megfogalmazott kérés volt, hogy azok gyűjteményének folyamatos frissítését is építsék be az újmozgalom intézményrendszerébe. Az létrehozni tervezett, új közművelődési házak gondoskodjanak a vándorkönyvtárak ügyeinek intézéséről, illetve az ott elhelyezett könyvtári gyűjtemény felhasználásával – megfelelő körzetek kialakításával, illetve az azok között történő rendszeres könyvcserével – az állandó gyarapítás hiánya miatt nem megfelelő könyvválasztékot tegyék változatosabbá. Ez utóbbi javaslatot az tette szükségessé, hogy a telepített népkönyvtárak gyűjteményében felhalmozott kötetek legolvasottabb darabjai egy idő után elhasználódtak, elvesztek, illetve az olvasók elolvasták azokat, és az állandó gyarapítás hiányát a vándorkönyvtári cserék sem oldották meg. Ennek következtében a korábbi évek dinamikusan növekvő használati adatai rohamosan csökkentek, és a könyvtárak elnéptelenedtek. Wlassics az új mozgalmat szerette volna felhasználni arra, hogy ezt a kedvezőtlen tendenciát megfordítsa. Az emlékirat jelezte azt is, hogy a népkönyvtári jegyzék összeállítása során kiderült: ismeretterjesztő munkákban nincs megfelelő választék. Ezért arra kérte a tárcát, hogy legyen segítségükre igényes, népszerűsítő művek megjelentetésében: költői antológiák, összefoglaló kompendiumok a magyar történelem, az irodalomtörténet, a köz-és magánjog, a házépítés, a föld-és néprajz, a természettan, a vegytan és az egészségtan köréből. A fentiek alapján is látható: Wlassics minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy a reá bízott könyvtárügy érdekeit minél szélesebb körben ismertté tegye. Rendkívül ügyesen használta fel az aktuális kultúrpolitikai koncepciókat arra, hogy minden új kezdeményezésben megfelelő hangsúlyt és szerepet kapjanak a könyvtárak. A Tanács és a Főfelügyelőség emlékirataiban szereplő javaslatok – pénz hiányában – azonban nem valósultak meg, s a századforduló éveiben fellendülő magyar könyvtárügy az 1910-es években jelentősen veszített lendületéből, fejlődése megtorpant. 1915ben, Jankovich Béla minisztersége idején történt ugyan kezdeményezés a könyvtárügy rendezésére, amelyhez a Főfelügyelőség megfelelő partnernek is mutatkozott, ám – az ismert történelmi események következtében – az hatástalan maradt. A Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1915. évi számában Mihalik József, a Könyvtári Értesítő szerkesztője, a Főfelügyelőség titkára, országos felügyelő a tárca kezdeményezésének megvalósítása érdekében kiadott, 11.971 sz. és a Főfelügyelőséghez címzett VKM rendelet teljes szövegét közölte¹⁰⁴. A rendelet fontos javaslatokat tartalmazott, amihez a tárca megvalósítási terv kidolgozását kérte a Főfelügyelőségtől. A rendelet egyrészről elemezte a közművelődési célú könyvtárak helyzetét, másrészt pedig vázolta azt az elképzelést, amelyet a kultusztárca, mint könyvtárpolitikai koncepciót el tud fogadni. A helyzetelemzés komoly nehézségekre hívta fel a figyelmet: a korábbi évtizedek könyvtár telepítési mozgalma során olyan intézmények is létesültek, amelyek nem életképesek, és amelyek további támogatása az rendelkezésre álló erők szétforgácsolását jelentené. További probléma volt, hogy állami támogatást felhasználva olyan gyűjtemények is létrejöttek, amelyeknek csupán helyi jelentőségük van, ugyanakkor más, jelentős gyűjtemények – például az alsókubinyi Csaplo-vits-könyvtár – nem, illetve alig hasznosulnak a közművelődés érdekében. A minisztériumi javaslat nem kívánta a továbbiakban ezeket a kollekciókat támogatni, azok gondozását a helyi és a társadalmi erőkre hagyta. A rendeletben vázolt kultúrpolitikai koncepció értelmében állami támogatásra tarthattak igényt a kulturális központok – például főiskolával vagy egyetemmel rendelkező városok – köré szerveződő könyvtárak és más gyűjtemények. Hasonlóan a különlegességet magukban foglaló kollekciók – például a Felvidéken a Tátra Múzeum, a Dunántúlon a Balaton Múzeum, a Selmecbányai Bányászati Múzeum. A tárca rendezési elképzelése kiterjedt a szépművészeti gyűjteményekre is. A századfordulón kiteljesedő vidéki képzőművészeti iskolák és műhelyek gyűjteményei révén jelentős mennyiségű képzőművészeti anyag került a vidéki múzeumokba, egy-egy vidéki településen pedig önálló gyűjteményeket alkottak. A tárca ezeket a gyűjteményeket – például Kecskemét, Szolnok, Nagybánya – a Szépművészeti Múzeumba szándékozott integrálni, de úgy, hogy a kollekciók helyben maradhattak volna. A tárca a Főfelügyelőségtől az új közgyűjteményi koncepció magvalósításához javaslatokat várt. Mihalik – egyetértve a tárca felvetésével és emlékeztetve Wlassics többszöri kezdeményezésére – összefoglalta a korábban az elnök által megfogalmazott és a közműveltséget szolgáló könyvtárak létesítése és fejlesztése ügyében legfontosabbnak tartott elveket: a népkönyvtárak telepítése nem elegendő, folyamatos gyarapításukról, illetve cseréjükről is gondoskodni kell; a könyvtári gyűjtemények kezelésére csak szakképzett tisztviselők alkalmasak; a nyilvános könyvtárak rendszerének illeszkednie kell a nemzetnevelés eszmerendszerébe és céljaiba, valamint a szabadtanítás pedagógiai rendszerébe. Mihalik javaslatai előremutatóak voltak, s a magyar könyvtárügy kialakulásának hőskora óta eltelt közel negyedszázad változásaihoz igazodtak. Az írás legfontosabb eleme – véleményünk szerint – mégsem ez. Ennél jóval fontosabbnak tartjuk annak a két gondolatnak a megjelenését, amely majd a két világháború közötti közgyűjteményi koncepciókban teljesedett ki: a társadalmi mozgalmak ugyan továbbra is hasznosak, de az állami szerepvállalást mind a fenntartásban mind pedig a szakmai felügyeletben egyre inkább növelni kell; a felülről telepített gyűjtemények csak abban az esetben tudtak életképesek maradni, amennyiben az ügyet a helyi hatóságok is felkarolták és mind erkölcsileg, mind pedig anyagilag támogatták az intézmények fenntartását, ezért ajövőben csak olyan helyekre szabad állami támogatásból gyűjteményeket telepíteni, ahol a helyi hatóságok is részt vállalnak annak fenntartásában, sőt erre akárjogszabályi kötelezettséget is lehetne részükre előírni. A háborús években és a forradalmak alatt a tanács munkája többnyire operatív feladatok – nemzetközi cserére, a megjelent kiadványok begyűjtésére, a harcok okozta károk felmérésére és a gyűjtemények mentésére – megoldására korlátozódott, majd fokozatosan elhalt. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége

A Monarchia kora magyar könyvtárügyének irányítási rendszeréről szólva nem hagyható ki a kronológiailag legkésőbb létrejött szervezet, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége sem. A korszak könyvtárügyét feldolgozó írások kevesebbet foglalkoztak a Szövetség munkájával, s tény, hogy ez a szervezet jóval kevésbé volt operatív, mint a többi, de a múzeum-és könyvtárügy koncepcionális kérdéseiben, illetve a magyar közgyűjteményügy élénkülő társadalmi kapcsolatrendszerében mégis meghatározó szerepet töltött be. A Szövetség 1902. november 28-án alakult, amikor az 1894-ben létrejött Országos Múzeum és Könyvtári Bizottság – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyásával – Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségévé alakult. 1902. december 9-én készült el a Szövetség szervezeti szabályzata, amelyet 1903. január 20-án 92.094/1902. számú rendeletével¹⁰⁵ hagyott jóvá a kultuszminiszter. 1909-ben új szabályzat készült, amelyet a miniszter 1909. február 18-án, a 127.490. sz. rendeletével¹⁰⁶legitimált. A szabályzat értelmében a Szövetséget egyrészről azok a közművelődési, tudományos és irodalmi egyesületek, intézmények alapították, amelyek múzeumot, könyvtárat vagy bármely más közművelődési célú gyűjteményt tartottak fenn, másrészről pedig a közművelődési célokat szolgáló önálló gyűjtemények. A Szövetség célját a gyűjtemények gyarapításában és közhasznú értékesítésében (népszerűsítésében) jelölték meg. A Szövetség munkájában valamennyi intézmény két fővel képviseltette magát. Hivatalból tagja volt a Szövetségnek a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és a Főfelügyelőségnek valamennyi tagja. A fentieken túl – a kultuszminiszter jóváhagyással – külső szakembereket, illetve az ügy iránt érdeklődőket is behívhatott. Szükség szerint a Szövetség – a VKMjóváhagyása nélkül – felkérhetett szakértőket, ám ők szavazati joggal nem rendelkeztek. A Szövetség legmagasabb szintű fóruma az éves közgyűlés volt, ahol minden esetben beszámoltak az előző ciklusban végzett munkáról, és meghatározták a következő év feladatait, hasonlóan a közgyűlés hatáskörébe tartozott a tisztikar öt évre szóló megválasztása, illetve a tisztikarban történő üresedés esetén, abba új tag választása. A közgyűlés előtt a könyvtárak aktuális és elméleti kérdéseivel foglalkozó felolvasásokat is tartottak, amelyeket elhangzásukat követően megvitattak, és azokat a közgyűlési jegyzőkönyvek mellékleteként évente rendre kiadtak. A Szövetség végrehajtó testületeként a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát jelölte meg, ezért a Szövetség Elnöke hivatalból elnöke volt a Tanácsnak. A Szövetség hatásköre kiterjedt az egész ország területére, de nem kívánták az egyesületek önkormányzatának önállóságát korlátozni, ezért határozatai a benne képviselt egyesületekre csak abban az esetben voltak érvényesek, amennyiben azokhoz az illető egyesület hozzájárult és azokat magára nézve kötelezőnek ismerte el. A Szövetség működésével kapcsolatos kiadásokat a Tanács költségvetésében tervezték és ott is számolták el. A szabályzatok foglalkoztak még ezen túl a Szövetség önigazgatási kérdéseivel, illetve a VKM-hez fűződő kapcsolatukkal: alapdokumentumukat, a szabályzatot a VKM hagyta jóvá, ezzel a testület a kultusztárca hatása alá tartozónak vallotta magát. Az éves közgyűlésekről közreadottjelentések szerintjól látható, hogy a Szövetség munkája inkább elvi mint gyakorlati jelentőségű volt. Minden évben óriási visszhangot keltett Wlassics elnöki megnyitó beszéde¹⁰⁷, amely a kulturális élet egészének áttekintésébe ágyazott múzeumi és könyvtári értékelést végzett. Szónoki képességeinek teljes arzenáljával, fáradhatatlanul agitált a múzeumok és a könyvtárak, valamint a köz műveltségi szintjének emelése érdekében. Szemléltetésül a Szövetség 1906. évi, Budapesten tartott közgyűlésének elnöki megnyitó beszédéből idézünk. "Ha azt a jogot, hogy hazája sorsára a nép széles rétege is döntő befolyást gyakoroljon, a magyar alkotmányba illesztjük: akkor rögtön, a legszélesebb mérvben be kell írni a törvénykönyvbe azt a kötelességet is, hogy az állam és a társadalom adjon meg minden célravezető eszközt a népműveltség általánossá tételére. Minél műveltebb a nép, annál okosabban él a joggal, a hatalommal, mely kezében van. A lelketlen féltudósok és éretlen felforgatók tanai akkor visszapattannak a nép józan műveltségének vértjéről. Akkor a nép azt fogja felelni az álapostoloknak, hogy a nagy társadalmi átalakulást nem az osztálygyűlölet, de csak a testvériség eszményének jegyében lehet létrehozni. … Éreznünk kell uraim, hogy a népkönyvtár ügye, mely gondolkozásunkba van beírva, fontosságában az idők fejlődésével mindig csak súlyra emelkedik. Az értelmi és erkölcsi jellem jórészt a szellemi táplálékból alakul ki, ezért nem az a főkérdés, hányan olvassák népkönyvtárainkat, de a népműveltség összértékére az a döntő, hogy hány olvasónál emelkedett az olvasás folytán az értelmi és erkölcsi jellem színvonala. A statisztikai sablónok nem sokat jelentenek, – de ha én a népkönyvtár és egyéb közművelődési és gazdasági tényezők létrehozása után évek múlva egy faluba térve azt látom, hogy ott kevesebb az alkoholista, a bűntettesek száma csökken, a gyermekvédelem iránt érzékkel bír a nép, a vagyonosodás szaporodik, a közegészségügy érdekeit szívükön hordozzák; akkor tudom, hogy művelődési eszközeink nem voltak eredménytelenek. Ezért nekünk itt azokról a módokról és eszközökről kell gondoskodnunk, melyek azt bizonyítják, hogy az olvasás haszonnal is járjon. Csak akkor tudok örülni az analfabéták kevésbedésének, ha az, a ki nem analfabéta, tud is olvasni. Betűt ismerni nem elég."108

A Szövetség eredményes működését is meghatározták azok a társadalmi és politikai események, amelyek a vele szoros kapcsolatban álló előző két testületét: az 1910-es években e testület munkája is megtört, a háborús években és a háború után működése elhalt. Az Osztrák-Magyar Monarchia keretében élő Magyarország kultúrpolitikai törekvései – különösen az első évtizedekben – nemzetközi elismertségnek örvendtek. Az elismerés és az elért sikerek alapjául az a széles társadalmi művelődési mozgalom szolgált, amely – követve a nemzetközi tendenciákat – Magyarországon a kiegyezést követően bontakozott ki, és amelyet – az Eötvös és Trefort, majd később Wlassics és Apponyi vezette művelődési tárca – az állami szerepvállalás fokozatos növekedése mellett sem szándékozott elfojtani, ellenkezőleg, azok az állami kultúrpolitika fontos bázisát jelentették. A kooperatív együttműködés eredményeként a művelődési mozgalom élére álló és annak jelentős szellemi tőkéjét kitevő tudósok és államférfiak tevékenységére továbbra is számíthattak. A múzeum-és könyvtárügy intézményesülésének folyamatában is ez a tendencia figyelhető meg: a közművelődési és könyvtári, múzeumi egyesületek, egyletek és körök köré szerveződő társadalmi mozgalom prominens irodalmi, tudományszervezői és politikus-, hírlapíró személyiségei és a területen szerzett ismereteik – a közgyűjtemények állami irányításának kialakulása során – beépültek azokba a szervezetekbe, amelyeket az állami felügyelet és irányítás megteremtése érdekében az államapparátus hozott létre. A kettős kötődésű szervezetek munkája olyan harmonikus együttműködést teremtett a társadalom, illetve az állam- és közigazgatási szervezetek között, amelynek eredményeként a közgyűjteményügy erőteljes lépésekkel haladt a nemzetközi szinthez történő felzárkózás irányába. A tervek egy része nem valósulhatott meg, de végigtekintve az eredményeken, azt láthatjuk, hogy a kooperatív együttműködés eredményeként hatalmas feladatokat végeztek el. A szakmai munka zavartalan működése érdekében az állami apparátus és a törvényhozás – még, ha ez utóbbinak jelentős adóssága maradt is a múzeumok és könyvtárak törvényi szabályozásában – biztosította a megfelelő jogi hátteret és az annak végrehajtásához szükséges tisztviselőket. A magyar közgyűjteményügy aranykora és egyben hőskora a Monarchia bukásával lezárult, de el kell ismernünk: a magyar közgyűjteményrendszer alapjait, szervezeti kereteit és máig is működő legnagyobb gyűjteményeit ez a korszak teremtette meg.

Jegyzetek

81. Porzsolt Kálmán: hírlapíró, 1860-ban, Ludason született. Budapesten végzett bölcseleti tanulmányokat. Széll Kálmánnal közösen létrehozta a Dunántúli Közművelődési Egyesületet, amelynek főtitkára, a Múzeum és Könyvtár Bizottságnak pedig előadó titkára volt.
82. Porzsolt Kálmán (szerk.): Az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság jelentése. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1901. 99 p.
83. Az Országos Múzeum és Könyvtár Bizottság működésére vonatkozó VKM rendeletetközliA Múzeumok és Könyvtárak országos szervezése és gyarapításatárgyában kibocsátottszabályzatok a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa, főfelügyelősége és bizottsága névjegyzékével (Bp. : Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa, 1901.) című kiadvány.
84. Porzsolt Kálmán im. p. 5-12.
85. Ehhez persze az is szükséges volt, hogy 1895-től Wlassics legyen a kultusztárca vezetője.
86. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának I. jelentése 1901-1902. – Bp.: Rigler József Ede Papírneműgyár Rt., 1902. – 41 p.
87. Ugyanott p. 3.
88. Tartalmi szempontból a Bizottság és a Tanács viszonyának csupán mérsékelt jelentősége volt, mert a Bizottság és a Tanács 1897-ben megválasztott tisztviselőinek névsora jelentős azonosságot mutatott: a Bizottság tisztikarából hat fő tagja volt a Tanács összesentizenötfőstisztviselőikaránakis. Fordítva pedig: a Tanács tisztviselői karából hat fő tagja volt a Bizottság tizennégy fős elnökségének. A jogi helyzet teljes és hiteles bemutatása érdekében azonban fontosnak tartottuk itt a pontosítást.
89. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának II. jelentése 1902-1903. – Bp. : Rigler József Ede Papírneműgyár Rt., 1903. – 68 p.
90. Az alapszabály ismertetésétől eltekintünk, mivel Voit Krisztina korábban már többször idézett műve azt megtette.
91. Valamennyi hivatkozott dokumentum megtalálható A Múzeumok és Könyvtárak országos szervezése és gyarapítása tárgyában kibocsátott szabályzatok a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa, főfelügyelősége és bizottsága névjegyzékével című kiadványban.
92. Állami támogatásban csak azok a gyűjtemények részesülhettek, amelyek részére a fenntartó állandó javadalmazást biztosított és a gyűjtemény tárolására, bemutatására megfelelő helyiséggel rendelkezett, szakképzett – lehetőleg fizetett – tisztviselőt alkalmazott, valamint az állomány gyarapodását rendszeresen nyilvántartották. További kitétel volt, hogy az állami támogatásban részesülő könyvtárak szabályzatait a kultusztárca, illetve a Belügyminisztérium hagyta jóvá. A Főfelügyelőség hatáskörébe tartozó gyűjteményeknél meglévő, illetve újonnan létesített állásokat csak olyan pályázat útján lehetett betölteni, ahol a Főfelügyelőség előzetesen véleményt nyilvánított.
93. Közli a A Múzeumok és Könyvtárak országos szervezése és gyarapítása tárgyában kibocsátott szabályzatok a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa, főfelügyelősége és bizottsága névjegyzékével című kiadvány.
94. Mind a Bizottság, mind a Felügyelőség, mind pedig a Tanács tisztségviselői az 1901. évi állapotot rögzíti, amelyről azonban tudnunk kell: különböző okok miatt folyamatosan változott.
95. A szakmai folyóirat kiadásának szándéka nem itt jelent meg először. Az Országos Múzeum és Könyvtári Bizottság 1894. évi programjában már megjelent annak terve, de megvalósításának reális esélyéről csupán a Tanács megalakulását és legitimációját követően beszélhetünk. A szakmailap első számának közreadására csak 1907-ben került sor, amikor Múzeumi és Könyvtári Értesítő címmel az első szám megjelent. A Tanács és a Főfelügyelőség közös kiadásában napvilágot látott szakmai kiadvány – ugyan nem volt többnyelvű, de mégis – fontos állomása volt a magyar múzeum és könyvtárügyintézményesülésének. Afolyóirattörténetét M. Katona Julianna dolgozta fel, A Múzeumi és Könyvtári Értesítő Repertóriuma címmel, 1982-ben, a Művelődéskutató Intézet gondozásában megjelent kötetének előszavában.
96. Az éves szakmai jelentések és pénzügyi beszámolók rendre el is készültek és 1902 és 1914 között nyomtatásban megjelentek, amelyek e munka elkészültéhez is igen komoly segítséget nyújtottak. Az éves jelentések tartalmának elemzése, illetve a Tanács munkájának évről évre szóló, részletező bemutatására önálló tanulmány lenne szükséges.
97. A Tanács munkájáról szóló jelentések évadonként és nem naptári évenként készültek, mivel a tanács sem naptári ciklusokban számolta tevékenységét, csak 1906-ban tértek át a naptári éves rendszerre.
98. Az adatok forrása A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának jelentései.
99. A Julián-egyesület azzal a céllal alakult, hogy a Dráván túli, a Szlavóniában és Bosznia-Hercegovinában élő magyarság szellemi gondozásátvállalja, s asszimilációjukat akadályozza. Az 1904-ben alakult egyesület munkájában jelentős szerepet vállalt a későbbi kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno is. Hasonló céllal jött létre a Szent László Társulat is, amely a Romániában és Bukovinában élő magyarok nemzeti identitásának megőrzését vállalta.
100. A közkönyvtárak ügyénekfokozottabbfejlesztése érdekében Wlassics Gyula v. b. t. tan., az Országos Tanács elnöke, folyó év január havában a következő emlékiratot intézte gróf Apponyi Albert vallás-és közoktatásügyi m. kir. miniszterhez In. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 3. évf., 1909. 1. sz. pp. 57-59.
101. Az Országos Tanács és az Országos Főfelügyelőség emlékirata a magyar könyvtárügy fejlesztése érdekében In. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 6. évf., 1912. 1. sz. pp. 66-71.
102. Ugyanott p.66.
103. A tanítóképzők növendékeinekilyenirányúfelkészítése nem új javaslat, hanem beleillett abba a már jóval korábban kialakult koncepcióba, amelynek értelmében a tanítók és tanítónők hiva-tásukra történő felkészítésének egyik fontos eleme volt az iskolán kívüliművelődés szervezésére vonatkozóismeretek és képességek elsajátítása. A könyvtárak, különösen pedig az iskolai és népkönyvtárak kezelésére történő felkészítés érdekében a tanító-és tanítónőképzőintézetekben még 1905-ben bevezették a könyvtári gyakorlatot, amely négy éven átkötelező érvénnyelés részletekbe menően kidolgozott tematikával vonult végig a tanítójelöltek gyakorlati képzésén. Az ismeretek elsajátítása érdekében a VKM valamennyi állami fenntartású tanító- és tanítónőképző intézet gyakorló iskolája számára egy-egy népiskolai ifjúsági könyvtári gyűjteményt juttatott el.
104. MIHALIK József: Reformok In. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 9. évf., 1915. 3–4. sz. pp. 151–165.
105. Közli a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának II. jelentése, az 1902-1903. évről.
106. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének szervezete In. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 6. évf., 1912. 4. sz. pp. 315–317.
107. Megindulását követően a Múzeumi és Könyvtári Értesítő rendszeresen közölte Wlassics elnöki beszédeit, de azokat önálló kötet formájában is kiadták; Wlassics Gyula elnöki beszédei. – Bp. : Franklin Társulat, 1912.
108. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége 106. évi május hó 24-én, Budapesten tartott ülésének jegyzőkönyve. – Bp. : Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., 1906. – p. 12.