Törvényről törvényre

A MAGYAR KÖNYVTÁRÜGY JOGI SZABÁLYOZÁSA A MONARCHIA IDEJÉN

SIPOS Anna Magdolna

1. oldal | 2. oldal | 3. oldal

Előzmények

A Könyvtári Figyelő hasábjain hasonló címmel már korábban megjelent tanulmányok folytatására vállalkozik az írás. A megjelenés sorrendjében az első, de kronológiailag a harmadik rész 1945-től az 1997. évi, többek között a nyilvános könyvtári ellátásról szóló törvény létrejöttének körülményeit mutatta be, és szakmai szempontból értékelte a könyvtárügy legmagasabb szintű normatív dokumentumait1. A kiadás tekintetében másodikkéntjelent meg és kronológiailag is a másodiknak tekinthető a két világháború közötti évtizedek könyvtárpolitikáját, illetve annak jogi szabályozását bemutató írás2. Jelen tanulmány célja, hogy feldolgozza a folyamat kronológiailag első részét: a könyvtárügy Monarchia korszakbéli állami és törvényi szabályozásának körülményeit, s a kor szemléletével megpróbálja szakmai szempontból elemezni a vonatkozó jogszabályokat3.

Az állami közgyűjtemények "hőskora"

"A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelü-gyelősége és Tanácsa megalakításával a közgyűjtemények jövendő fejlődésének két fontos elemét sikerült egyesíteni: a szakfelügyeleten keresztül az állami ellenőrzést, a Bizottság működésének – ha új névvel is – biztosításával a társadalmi erők hatékonyságát. … Közel húsz esztendei vajúdás után jutott nyugvópontra a múzeum-és könyvtárügy, vagy mondjuk így egyszerűen: a közgyűjtemények helyzetének rendezése Magyarországon. Az új kettős testület ideája szerencsésnek bizonyult és mintegy negyedszázadon át meghatározta működésük és fejlődésük kereteit. A közgyűjteményi rend, amely napjainkban is él, ez alatt az idő alatt szilárdult meg. Egy nagy virágzó korszak ez, amelyhez hasonlót sem ismer a honi művelődés története." E sorokkal sommázta Voit Krisztina a magyar közgyűjteményrend-szer vázlatos történetét szemléltető tanulmányát, amely hiteles források felhasználásával tett kísérletet a korszak közgyűjteményügyének bemutatására4. A szerző szavaihoz kapcsolódva hozzátehetjük azt is, hogy nem csupán aranykorról, hanem bizonyos szempontból az állami közgyűjteményügy hőskoráról is beszélhetünk, hiszen ezekben az évtizedekben – a kialakulóban lévő modern magyar államiság és közigazgatási rendszer keretein belül – a mai értelemben vett közgyűjteményügy intézményesülésének és az állam e téren történő szerepvállalása kialakulásának is szemtanúi vagyunk. Az állami könyvtárpolitikai koncepció embrionális állapotát jelzi az is, hogy a magyar könyvtárügy, illetve közgyűjteményügy mai értelemben vett törvényi, illetve jogi szabályozásáról a Monarchia korabéli Magyarországon még nem beszélhetünk. Az egységes közgyűjtemény-, illetve könyvtárpolitika jogi szabályozási rendszere majd csak a következő ciklusban, a két világháború közötti évtizedekben alakul ki. A tárgyalt időszakban a közgyűjtemények működésének csupán bizonyos szegmenseit szabályozták törvényi, illetve jogi úton. Az előbbi állításunk azonban nem jelenti azt, hogy – a szakmai körökben – ne lett volna erre vonatkozó szándék, ellenkezőleg ott több alkalommal is felmerült a könyvtár-és múzeumügy törvényi szinten történő rendezésének kérdése, a feladat megoldása érdekében tervek, koncepciók készültek, ám a jogi szabályozásig egyik sem jutott el.

Az elmulasztott lehetőség – egy országos könyvtár létrehozása

Amikor a modern, polgári, önálló magyar állam kultúrpolitikájáról, kultúrpolitikusairól beszélünk, többnyire Eötvös József nevével kezdjük a kronológiát. Nem történhet ez másként a modern magyar állami könyvtárügy megteremtésének hőskoráról szólva sem. Eötvös – családi hagyományai, neveltetése, iskoláztatása, a reformkori egyesületekben, a tudományos életben és közéletben betöltött szerepe, s nem utolsósorban mint a szuggesztív szónoklatokkal kiválóan operáló parlamenti képviselő, képzett és jó tollú publicista, illetve mint az alakuló és többnyire fiatal politikai vezetőréteg egyik legbefolyásosabb alakja – több évtizeden át meghatározó személyisége volt a magyar művelődésügynek. Sajátos történelmi körülményeknek köszönhetően, két alkalommal is lehetőséget kapott arra, hogy miniszteri bársonyszékből tegyen az általa oly fontosnak tartott művelődés ügyéért. Neve főként az első magyar népoktatási törvény megalkotásával, a Néptanítók Lapjának indításával, a tankönyvek és a tanítóképzés reformjával fonódott össze, jóllehet Eötvös igen sokat tett az iskolán kívüli népnevelési egyletek alapításáért, a könyvtárak ügyében, a képzőművészetek és az országos múzeum érdekében, még akkor is, ha e téren haláláig munkájának nem sok kézzel fogható eredménye volt. Könyvtárpolitikai koncepciója és intézkedései ismertetése előtt feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy Eötvös kultúrpolitikai felfogásának alapjaira rávilágítsunk, mivel azok meghatározták a gyűjtemények felé irányuló intézkedéseit és magatartását5. Eötvös mind a népoktatási, mind pedig a köznevelési feladatokat az autonóm liberalizmus elvén kívánta megvalósítani. Ez azt jelentette, hogy mindkét területet önkormányzati(az önkormányzatok jelen esetben lehetnek az egyes polgárok, társulatok, világi és egyházi közösségek) alapra kívánta helyezni, és az államhatalom csak ott avatkozhatott be, ahol az önkormányzat annak megszervezésére nem volt képes, vagy elmulasztotta azt. Ebből az alapelvből kiindulva, még minisztersége elején, 1867 júniusában kezdeményezte önkéntes népnevelési egyletek létrehozását. Indítványát elküldte valamennyi érdekeltnek, amelyhez csatolta az egyletek általános tervezetét is. Kezdeményezésének kettős célja volt: egyrészt a közönség tevőleges részvételével a mozgalom megindítása, másrészt pedig felmérni, hogy a társadalom saját erőből mire képes, és hol szükséges majd az állam beavatkozása. Eötvös tisztában volt azzal, hogy munkája során szembesülnie kell felekezeti, nemzetiségi és partikulás érdekekkel, s attól tartott, hogy munkája zátonyra fut azok ellenállásán. Félelme igazolódott. Felhívását félreértették, s kezdeményezése különösen az egyházak részéről váltott ki felháborodást, de a nemzetiségek is indirekt beavatkozásként fogták fel a tárca szervezési kezdeményezését. Ennek következtében nem, illetve alig jöttek létre egyletek, mindössze 20–24 alakult, s néhány év után azok működése is elhalt. Eötvöst népoktatást szervező hatalmas munkája, majd korai halála megakadályozta abban, hogy az általa tervezett magyar kulturális mozgalom kiszélesítésében, a népnevelési egyletek létrehozásában jelentős eredményeket érjen el, ám a kezdeményezés, csakúgy mint a magyar állami könyvtárügy alapjainak lerakása, az ő nevéhez kötődik. Az első minisztersége során kidolgozott nagyszabású könyvtári reformterve6 az ismert történelmi okok miatt nem teljesedhetett ki. Második minisztersége alatt hozott intézkedéseivel – a megváltozott társadalmi környezet miatt – sem tudta korábbi könyvtári terveit megvalósítani, de ez utóbbi ciklusban jól érzékelhető, hogy a magyar múzeum és könyvtárügy állami szintű befolyását jelentősen növelni szándékozott, és intézkedéseit a nemzetközi könyvtárügyhöz történő felzárkóztatás célja vezette. Könyvtárpolitikai lépései között egyaránt megtalálható mind az elvi, koncepcionális mind pedig a gyakorlati kérdések rendezésének szándéka. Tekintettel arra, hogy gyakorlati intézkedéseinek számbavétele egyszerűbb feladat, és talán közismertebbek is, azokra itt csupán – a teljesség igénye nélkül7 – utalunk. Legfontosabbak talán a nemzeti könyvtár gyűjteményének fejlesztése és feldolgozása érdekében hozott utasításai, amelynek végrehajtását Eötvös rendre személyesen is ellenőrizte és segítette. Hasonlóan sokat tett az akadémiai könyvtár ügyeinek rendezése érdekében is: az elmaradt kötelespéldány-beszolgáltatás hiányainak enyhítése; tudósok gyűjteményeinek megvásárlása; a könyvtár gyűjtőkörének meghatározása és a feladat megvalósítása érdekében rendszeres állami dotáció biztosítása. Jelentős segítséget nyújtott az áldatlan körülmények között működő Egyetemi Könyvtár részére is: az állomány bővítését szolgáló dotáció és a hagyatékok vásárlásán túl, az Egyetemi Könyvtár új épületének felépítése érdekében ő tett lépéseket, jóllehet a tényleges munkák csak halála után kezdődtek meg. Az Ipartanodai Könyvtár fejlesztésére 1848-ban tett intézkedéseinek sorát tovább folytatta: az 1870es műegyetemről szóló törvényjavaslatba beépítette a könyvtár rendszeres dotációját, de a legsürgősebb beszerzésekre a háromévi rendszeres dotációt meghaladó nagyságú, egyszeri támogatást biztosított, s még ugyanebben az évben megnyílt a könyvtár olvasóterme is. A népoktatásról szóló törvényben összesen húsz állami tanítóképző felállítását irányozta elő. Az 1868. évi népoktatási törvény értelmében az intézetek alapfelszereltségéhez tartoztak a könyvtárak is, és gyarapításukra évente rendszeres összeget kellett fordítani. Népoktatási törvénye más intézmények esetében nem tartalmazta az iskolai könyvtárak létesítésének előírásait, ám a népnevelési egyletekre vonatkozó felhívása egyik legfontosabb feladatának éppen a tanu-lók könyvekkel való ellátását tartotta. A könyvtárügy koncepcionális kérdései közül legfontosabbak talán a közkönyvtárak állami irányítására vonatkozó elképzelései voltak, amelyeket azonban csupán a VKM irányítása alá tartozó könyvtárak vonatkozásában tudott megvalósítani. Eötvös nagy jelentőséget tulajdonított a kibontakozóban lévő magyar tudományos és irodalmi élet támogatásának, illetve az azt segítő könyvtári háttér megteremtésének. A kérdés megoldása érdekében kétféle megoldást dolgoztak ki. Az első inkább elvi jelentőségű volt, ám a gyakorlati könyvtári kérdésekben is sokat segíthetett volna, ha sikerül megvalósítani: a három fővárosi nagy könyvtár állami fenntartása. A miniszteri tevékenységét feldolgozó Molnár Aladár-féle tanulmány szerint Eötvös igen sokat foglalkozott a kérdés megoldásával. Ennek érdekében több alkalommal is megbeszéléseket folytatott a magyar könyvtárügy prominens személyiségeivel. Másik terve az volt, hogy létrehozzon egy olyan nagy általános gyűjtőkörű könyvtárat, amely alkalmas lehet a magyar tudományos és irodalmi élet könyvtári igényeinek kielégítésére. Utóbbi elképzelésének megvalósítására két út tűnt célravezetőnek. A meglévő könyvtárak egyetlen nagy könyvtárba történő egyesítése, a könyvek beszerzésére szánt összegeknek a tudományszakok igényei szerinti szétosztása és a pazarló párhuzamos beszerzések megszüntetése. Ez a könyvtár szolgálta volna ki az egyre fontosabbá váló egyetemi igényeket is. Eötvös azonban csakhamar belátta, hogy tervei megvalósíthatatlanok: az összevonni szándékozott könyvtárak többségét alapítványok és ajándékozás révén hozták létre, s ezek a személyek, illetve leszármazottaik fontos jogokkal, illetve befolyással bírtak a tékák működésében, ezért azok összevonása lehetetlen volt. Hasonlóan megvalósíthatatlannak bizonyult a másik módszer is: a három legnagyobb gyűjtemény – az Egyetemi Könyvtár, az Akadémiai Könyvtár és a Nemzeti Múzeum Könyvtárának – integrálása. Pedig a három bibliotéka együtt olyan gyűjteménnyel rendelkezett, amelyek egyrészt jól kiegészítették egymást, másrészt a három gyűjtemény együtt kötetszámban is tetemes mennyiséget tett ki. A gyűjtemények együttesen alapul szolgálhattak volna ahhoz, hogy azokból – a fejlett európai országokban többnyire a 19. század második felében megteremtett nagy könyvtárak mintájára – egy országos nagy könyvtárat lehessen létrehozni. A két kezdeményezés sikertelensége után született meg Eötvösnek az a gondolata, hogy a három nagy könyvtár fizikai egyesítése nélkül, a gyűjtemények fejlesztésének koordinációjával lehetne megvalósítani az országos könyvtárat. Ez már tulajdonképpen a könyvtári rendszerben történő gondolkodás terve volt: a dokumentumok egyetemes szolgáltatását megvalósító szakosodás – ma úgy mondanánk – gyűjtőköri megosztás és gyűjtőköri együttműködés. "… ha komplett könyvtárt akarunk, amint az tulajdonképpen minden országban szükséges, erre csak két mód volna: vagy kiegészíteni mind a három könyvtárt, ami roppant költségbe kerülne; vagy pedig úgy rendezni a könyvtárakat, hogy ezek egyike a másikat komplementírozza azáltal, hogy mindenike ezen könyvtáraknak a tudománynak különös ágait foglalja magában, hogy így a három országos könyvtár mégis egy egészet képezzen."8

Az országos könyvtár megteremtésének alapgondolata a korszak könyvtárügyének rendre visszatérő kérdése volt, ezért annak bemutatását itt szükségesnek tartjuk. 1871 januárjában a parlamenti költségvetési tárgyalások során a képviselőház állandó pénzügyi bizottságának jelentése kezdeményezte, hogy az egyes minisztériumok által a könyvtárak gyarapítására igénybe vett összeg alapján s – takarékossági megfontolásokból – egy országos könyvtár megvalósíthatóságára, illetve gazdaságos működtetésére készüljön javaslat és az kerüljön a képviselőház elé. A bizottság részéről az alábbi indokolás hangzott el: "A bizottság nem helyesli azt sem, hogy majd minden tárca költségvetése tetemes összegeket, még pedig nem is egy, de számos helyen tartalmaz könyvtárak gyarapítására. Viszonyaink között oly sok könyvtárak alapítását és évenként tetemes összeggel való ellátását a bizottság az erők szétforgácsolódásának tekinti, és mert a létező kis könyvtárak közül több ugyanazon irányban gyarapodik, s ugyanazon szakmákat képviseli, ezen eljárást nem egyeztetheti össze a takarékosság elveivel. Az annyifelé fordított sok költség dacára a cél elérve nincs, mert a könyvtárak mégis hiányosak maradnak és nagyobb részt hozzáférhetetlenek. E bajokon a létező könyvtárak lehetőleg egyesítése mellett egy nagy országos könyvtár felállítása segítene. Ugyanazon költséggel, melyet az országgyűlés évenként e célra több helyen meg-szavazni szokott, a sok hiányos kis könyvtár helyett egy nevezetes és lehetőleg teljes országos könyvtár jöhetne létre, mely az egész közönség rendelkezésére is állhatna: ezen eszme létesítése nem zárja ki egyébiránt azt, hogy kisebb kézi szakkönyvtárak ne állhassanak fenn az egyes minisztériumok és intézetek kebelében, melyeknél azoknak szüksége fennforog."9 A javaslathoz támogatólag szólt hozzá Széll Kálmán is, akinek véleménye szerint a meglévő könyvtárakból létre kell hozni egy országos nagy könyvtárat, emellett azonban indokoltnak látta a kisebb kézikönyvtárak felállítását is. Ugyancsak támogatta a kezdeményezés megvalósítását Tisza Kálmán, a későbbi miniszterelnök, de azzal a kiegészítéssel, hogy csak megfelelő előkészítés és megfontolás után kerülhet annak tárgyalására sor. Javaslatában azt kérte, hogy a képviselőház határozatilag mondja ki: a következő költségvetés tárgyalása előtt a kormány terjesszen elő részletes javaslatot az országos könyvtár létrehozásának koncepciójáról és a megvalósítás módjáról. Tisza részletesen ismertette azt is, hogy milyen kérdésekkel foglalkozzon a jelentés: hogyan lehetne a szokásosan e célra juttatott összegeket úgy felhasználni, hogy abból valóban létrejöjjön az országos könyvtár, s az új intézmény egyaránt kielégítse mind a minisztériumok, mind a nagyközönség igényeit. Javaslata szerint az azévi könyvbeszerzéseket pedig már úgy kell intézni, hogy a minisztériumok egymással egyeztetve vásárolják meg a köteteket, és mindez alapja lehessen az országos könyvtárnak. Mivel az előterjesztés a megadott határidőre nem készült el, ezért a pénzügyi bizottság 1872. évi költségvetési jelentésében ismét szerepelt az országos könyvtár felállításának javaslata. A pénzügyi bizottság tárgyalása P. Szathmáry Károly bizottsági tag hozzászólásával kezdődött, aki megállapította, hogy a kormány nem tett eleget a bizottság előző évi határozatának. Különösen károsnak tartotta a mulasztást azért, mert így a könyvtárak érdekei is jelentősen sérültek, miközben azok – véleménye szerint –gyalázatos állapotban voltak: a lajstromozások hiányoztak, a könyvek halmozva álltak a földön, s több helyen az omladozó vakolat a könyvekre hullott. Ezért nyomatékosan kérte a kormányt, hogy az előző évi határozatot haladéktalanul hajtsák végre, a kultuszminiszternek pedig azt javasolta, hogy a témában a szakmai körök bevonásával tartsanak ankétot. Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója elsősorban szakmai szempontból támogatta a bizottság javaslatának végrehajtását: pazarlásnak vélte, hogy sok könyvtárban ugyanazok a művek vannak meg, más művek viszont nem találhatók a könyvtárakban. Ha nem is értett egyet a könyvtárak egyesítésével, de feltétlenül szükségesnek tartotta: legalább arról legyen valamiféle kimutatás, hogy az egyes könyvtárakban milyen művek találhatók. A következő hozzászóló, Simonyi Ernő, bizottsági tag azonban egyáltalán nem helyeselte, hogy az országos könyvtár a minisztériumi könyvgyűjtemények terhére, illetve ahelyett jöjjön létre, mert – véleménye szerint – a minisztériumokban szükség van a kézikönyvekre. A javaslatot előterjesztő Széll Kálmán azonban megnyugtatta a képviselőt, hogy csupán a felesleges párhuzamosságok kiküszöbölése és megszüntetése a cél, amely majd lehetővé teszi, hogy az így felszabaduló pénzeket az eddig be nem szerzett kötetek pótlására fordíthassák. A bizottság végül azt a döntést hozta, hogy valóban készüljön el a jelentés. A bizottság döntése alapján, 1872. január 10-én P. Szathmáry Károly határozati javaslatot terjesztett a képviselőház elé az országos gyűjtemények, különösen a könyvtárak rendezetlen állapota, valamint az ebből adódó pazarlás és túlköltekezés miatt. Az előterjesztés azt javasolta, hogy a képviselőház állítson fel bizottságot, amelynek feladata: a közeljövőben megvizsgálni az országos könyvtár felállításának lehetőségeit és javaslatot tenni a kérdés rendezésére. A képviselő indítványt tett arra vonatkozóan is, hogy a három nagy könyvtár fejlesztésében legyen munkamegosztás: a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára a hungarikumok és a magyar irodalom gyűjtését vállalja magára; az Akadémiai Könyvtár a felsőbb tanulmányokhoz szükséges művek beszerzését; az Egyetemi Könyvtár pedig a "külön tanulmányozáshoz" szükséges irodalom gyűjtését. A pénzügyi bizottság nem támogatta a három könyvtár tényleges egyesítését, mivel attól tartottak, hogy egy komolyabb katasztrófa esetén minden kötet megsemmisülhetne, amely a nemzeti kultúra területén pótolhatatlan károkat okozna, de a könyvtárak közötti munkamegosztási tervet örömmel üdvözölték. Nem ismert, hogy a kezdeményezés hol és mikor halt el, de ezt követően a képviselőházban könyvtárügyben csupán Schwarcz Gyula képviselőházi előterjesztése hangzott el: ő 1872. január 15-én – tehát mindössze öt nappal P. Szathmáry indítványának elhangzása után – tett javaslatot arra, hogy a kultusztárca és a belügyminisztérium kezdeményezze a községeknél és a törvényhatóságoknál nyilvános közkönyvtárak alapítását, illetve a VKM terjesszen elő javaslatot a létrehozott könyvtárak rendszeres államsegélyben részesítése érdekében10. Nem ismert, hogy az 1871-es felhívás alapján miért nem terjesztette be a kormány, illetve Eötvös kultuszminiszter az országos könyvtár megvalósításával kapcsolatos javaslatot, hiszen már jóval korábban11 megbízta Szász Károlyt12 a könyvtár létrehozási feltételeinek vizsgálatával. Szász 1871-ben elkészült javaslatával és a Pesti Naplóban azt publikálta is13. A tervezet szerint az ideális megoldás az lehetne, hogy – a British Múzeumhoz, illetve a párizsi vagy a müncheni nagy könyvtárakhoz hasonlóan – Magyarországon is létrejöjjön egy országos nagykönyvtár. A szerző véleménye szerint azonban – az óriási költségek miatt – ez idehaza nem valósítható meg, ezért Szász többféle javaslatot dolgozott ki. Az egyik: a meglévő és a magyar könyvtárügyben meghatározó, három nagy közkönyvtár egyesítése. Ez szolgálhatott volna alapjául a kialakítani szándékozott könyvtárnak, s az integrált könyvállomány célszerű kiegészítésével megteremthetővé vált volna az egyetemes gyűjtőkörű országos nagykönyvtár. A másik lehetőséget abban látta, hogy a három nagy könyvtár továbbra is megmaradna önállónak, és mindhármat – a gyűjteményi hiányok felszámolása mellett – egyetemes könyvtárrá fejlesztenék. Ezt a megoldást azonban a szerző maga sem támogatta, csupán elméletként vetette fel, mert ez a változat semmiféle ésszerűsítést nem hozna az általa is tarthatatlannak minősített magyar könyvtárügyben. Nem is beszélve arról, hogy amennyiben a nemzet egyetlen nagy könyvtárat sem tud létrehozni, hogyan tudna hármat megvalósítani. A fentiek alapján csupán egyetlen utat tart a tervezet készítője járhatónak: a három meglévő könyvtár között szorosabb vagy lazább kapcsolat létrehozása és tervszerű, osztott állománygyarapítás kialakítása. A szorosabb vagy lazább kapcsolat létrehozását és tervszerű, osztott állomány kialakítását az jelentené, hogy a három könyvtárat egységes egyetemes könyvtárként kezelnék, a lazább pedig azt, hogy "külön tartva a három könyvtárt, megőrizve egyediségöket oly összeköttetést hozni köztük létre mégis, mely míg egyfelől tervszerű s összhangzatos gyarapíttatásukat teszi lehetővé, mindenkinek saját természetéből kifolyó jellemében gyarapítván tovább s emelvén a maga nemében lehető teljességre, ez által végre azt eredményezze, hogy a három könyvtár, ha részben fedezi is egymást, ami már most is megvan, de hézagaiban ki is egészítse egymást, illetőleg az egyetemes tudományosság kívánalmaival szemben hézagokat többé ne engedjen s így, bár három helyen felállítva … együttvéve mégis egy teljes, egyetemes könyvtárat képezzen"14 Az első megoldást a szerző nem tartotta megvalósíthatónak, mivel a könyvtárak eredete, rendeltetése, akkori helyzete és természete annyira eltérő volt, hogy azokat figyelmen kívül hagyni nem lehetett, de nem is lett volna célravezető. Szász maga is a lazább együttműködést tartotta megvalósíthatónak, ezért kidolgozta annak részletes megvalósítási tervét is. Véleménye szerint a teendők egyrészt szaktudományi jellegűek, másrészt pedig az igazgatás és a koordináció témájába tartoznak. A szakmai teendők legfontosabbikának tartotta, hogy a három könyvtár meglévő gyűjteménye és történelmi múltja alapján megszabják azoknak az új rendszerben betöltött szerepét és további jellegét. A könyvtárak új feladataihoz, pontosan definiálva, hozzá kell rendelni azokat a szakterületeket, amelyeknek gondozása az illető könyvtár feladatkörébe kerül, és a gyarapításnál, valamint a gyűjtemény kiegészítésénél ezeket a szempontokat a legmesszebbmenőkig figyelembe kell venni. Az újonnan kialakításra kerülő könyvtári szervezet működtetése érdekében meg kell határozni az "egyöntetű és tervszerű kezelés s igazgatás keretét, az országos segélyezés és gyarapítás eszközlésének módját a kitűzött cél elérése érdekében."15Ajavasla-tok ismertetését követően Szász Károly az apró részletekre is kiterjedő megvalósítási tervet dolgozott ki. Részletesen elemezte, hogy a három nagy könyvtár akkori gyűjteménye milyen tartalmú és mekkora nagyságú volt, valamint azt, hogy az egységes gyűjteményi koncepció alapján milyenné kellett volna válnia. Véleménye szerint az Egyetemi Könyvtár gyűjteménye a legegyetemesebb, a másik két könyvtár speciális gyűjteménnyel rendelkezett. Az egységes gyűjtemény kialakítása érdekében közöttük az alábbi munkamegosztást javasolta. A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának a Bibliotheca Hungarica feladatot szánta. Ennek értelmében gyűjtenie kell a Magyarországon kiadott, a magyar szerzők által megjelentetett és a Magyarországra vonatkozó műveket. A feladat ellátását egyfelől biztosítja a könyvtár számára megadott köteles példány jog, másfelől viszont az államnak kell garantálnia a hungarika anyag teljességének gyűjtési lehetőségét: azok beszerzésére megfelelő állami dotációt kell a könyvtár részére biztosítani. További feladata a könyvtárnak a kéziratok gyűjtése, a világ minden részéről enciklopédikus munkák, szótárak, atlaszok és kézikönyvek beszerzése. Kiegészítő feladata a könyvtárnak a Magyar Nemzeti Múzeum működéséhez szükséges kézikönyvtár fenntartása. Az MTA Könyvtára fő feladatául a szerző a következőt határozta meg: "az összes világtudomány naponkinti, folytonos haladásait kell feltüntetni."16 Ennek érdekében a könyvtárnak rendelkeznie kell olyan gyűjteménnyel, amely bemutatja a legújabb tudományos eredményeket, valamint a folyamatban lévő kutatásokat, azért, hogy a tudósokat és a tudósjelölteket megfelelő színvonalon ki tudja szolgálni. Így az Akadémiai Könyvtárnak gyűjtenie kell az akadémiák és tudós társaságok, egyesületek, intézmények kiadványait, beleértve a folyóiratokat is. Szakterületi elhatárolásként azt jelölte meg, hogy az akadémiának valamennyi olyan szakot gyűjtenie kell, amely tudományrendszerében megtalálható. Ebből az elvből kiindulva a teológia és a politika nem kaphat helyet a könyvtárban. Az alkalmazott tudományok közül egyedül az orvosi és a műszaki tudományok mellőzhetők, mivel azokat más könyvtár teljességgel gyűjti. A dokumentumok műfaját az alábbiakban jelölte meg: az alapműveket és a "kútfőket" gyűjtse a történelem, a földrajz, a tudományos célú utazások, az egyháztörténet, az államtudományok, a bölcsészet, a jog, a matematika és a természettudományok, a nyelvészet, az európai és az egyéb népek irodalma, szótárak enciklopédiák, "felütő munkák", bibliográfiák, atlaszok, térképek. Az Egyetemi Könyvtár esetében – az általa rémes és botrányos jelzővel illetett – épületi adottságainak változtatását tartotta a legszükségesebbnek. A könyvtár egyetemes gyűjteményének tartalmi továbbfejlesztését a négy fakultás szakirodalmi igényeinek kiszolgálásában jelölte meg, valamint a többi könyvtár által nem gyűjtött szakok beszerzésében. Kiemelt feladatául határozta meg a tanulmány a teológia és az orvostudományi munkák gyűjtését. A szakmai, gyűjtőköri megosztás áttekintését kö-vetően Szász Károly kidolgozta az új könyvtári struktúra igazgatási és irányítási kérdéseire vonatkozó javaslatát is. Az egységes szakmai irányítás fő feladatául a három könyvtár irányítását, a gyarapítás összehangolását, valamint a könyvtárak kapcsolatának tervszerűbbé és rendszeressé tételét jelölte meg. A könyvtárak együttműködését egy olyan szervezetben képzelte el a szerző, ahol a könyvtárak megtartják, sőt megerősítik önállóságukat, de emellett együttesen el tudják látni egy országos egyetemes könyvtár feladatait is. Szász Károly az igazgatási szervezetet egy országos könyvtári főigazgató kinevezésében látta, aki közvetlenül irányítaná a három könyvtár élén álló vezetőket (főőr, igazgató). A négy főből álló kollégium közvetlenül a kultuszminisztérium alá tartozna, és mindhárom igazgató igazgatási jogot gyakorolna saját könyvtára felett. A négy tagú kollégium a három közkönyvtár közös ügyeiben lenne kompetens; mégpedig az általános reformok véghezvitelében és a rendszer működéséhez szükséges különleges igények kielégítésében. A grémium legfőbb feladata a gyűjtemény fejlesztésének koordinálása, részletesebben: a duplum jegyzékek összeállítása, a duplumok kicserélése, illetve a hiányzó művek pótlása; a beszerzésre fordítható állami támogatás három könyvtár közötti felosztási arányának rögzítése vagy évenkénti megállapítása; eseti vásárlások céltámogatása; a beszerzések feletti döntések rendszeres és folyamatos egyeztetése. Szász Károly nagy körültekintéssel és szakmai hozzáértéssel elkészített javaslata azonban még a parlamenti tárgyalásig sem jutott el, nemhogy törvénynyé emelkedett volna, pedig javaslatai rendkívül előremutatóak és korszerűek voltak. A parlamenti előterjesztésekből, Eötvös írásaiból, az általa megbízott szakértői jelentésből pedig az is kiolvasható, hogy nem csupán a társadalmi szervezeteknek, hanem a kialakulóban lévő polgári államigazgatásnak is voltak kezdeményezései a magyar közkönyvtárügy megteremtése és intézményesülése kérdésében, és a kezdeményezések –jóval több mint egy évszázad távlatából is bizton állíthatjuk – rendkívül előremutató és korszerű könyvtárügy meghonosítását tartalmazták. Az 1910-es évek elején ismét napirendre került az országos könyvtár létrehozásának szándéka, legalábbis ezt tanúsítják a Könyvtári Szemlében megjelent írások, amelyet a lap szerkesztősége az alábbi ajánlással tett közzé: "Az országos könyvtárról újabban is folytatott tárgyalások kívánatossá teszik, hogy a kérdésben a közvélemény is állást foglaljon; hisszük, hogy van olyan vélemény is, amely a specializálódás mai korszakában nem tartja szükségesnek vagy lehetségesnek ilyennek létesítését. Örülnénk, ha la-punk hozzájárulhatna e kérdés vita által való tisz-tázásához."17 Az országos könyvtár ügyében Gárdonyi Albert18, könyvtáros, levéltáros és történész írása jelent meg elsőként. Gárdonyi sorai az 1872. évi törvényhozási indítványt, illetve annak tartalmát mutatták be, s közben felhívták a figyelmet arra is, hogy a valamikori tervezet még akkoriban is megállta volna helyét. A szerző véleménye szerint az országos könyvtár bázisául elsősorban az Egyetemi Könyvtár lenne alkalmas. "Az egyetemi oktatás segédszervéül ma már nem az egyetemi, hanem a szemináriumi könyvtárak szolgálnak, amelyek száma évről-évre gyarapodik és amelyek mindegyik szakember vezetése alatt áll. Az egyetemi országos könyvtár eszméje mellett, amelynek … szakszerű kiépítését felette megnehezíti, hogy a tanulmányágak ma már annyira különváltak, hogy lehetetlen mindannyiuk érdekeit megfelelően szolgálni anélkül, hogy a könyvtári személyzet száma a maihoz mérten legalábbis meg ne háromszoroztassék. Ekkora személyzetet megbír az országos könyvtár, de nem az egyetemi könyvtár. Mi tehát azt hisszük, hogy minél jobbak a szemináriumi könyvtárak, annál nélkülözhetőbb az egyetemi könyvtár. A szemináriumi könyvtárak színvonalának emelése pedig a szaktanárok érdeke, mert ezektől függjórészt a tanítás eredményessége."19 A szerző okfejtése szerint az országos könyvtár kialakítását több tényező is indokolja: miként a felsőoktatás működtetése is állami feladat, úgy az azt kiszolgáló könyvtárügynek is állami feladatként kell működnie; a fővárosnak szüksége van olyan könyvtárra, ahol a kutatók megtalálják tudományos munkájukhoz és az olvasáshoz szükséges köteteket; Budapest az ország értelmiségének gyűjtőhelye, de a vidéki értelmiségiek is idejönnek művelődési és tudományos igényeik kielégítése érdekében, ezért nem csupán fővárosi érdek motiválja az országos könyvtár létrehozását, hanem országos feladat ellátásáról van szó; az Egyetemi Könyvtár gyűjteménye szerint országos közkönyvtár, ezért új feladatához elegendő lenne szervezetének és elhelyezésének megváltoztatása. Gárdonyi kezdeményezésére még abban az évben megjelent Panka Károlynak, a képviselőház segédkönyvtárnokának írása is az országos könyvtár ügyében. Panka írásában számba veszi és ismerteti az országos könyvtár ügyében készült országgyűlési beszédeket és indítványokat. Pontosítja Gárdonyi írását annyiban, hogy a képviselőház pénzügyi bizottsága nem 1872-ben, hanem már 1871-ben kezdett foglalkozni az országos könyvtár felállításának szükségességével. Ezt követően fejti ki saját véleményét az országos könyvtár akkori felállításáról. A szerző – negyvenkét év elteltével – túlhaladottnak minősí-tette a kérdést. Véleménye szerint az országos könyvtár keletkezésének ideája azokban az években teljesen indokolt lehetett, hiszen az ország súlyos deficittel küzdött, a könyvtárak igen kezdetleges állapotban voltak, a tudományos gyűjtemények pedig – megfelelő támogatás hiányában – nem tudták beszerezni feladatuk ellátásához szükséges műveket. 1913ban azonban már más környezetben működnek a könyvtárak: az ország gazdaságilag konszolidálódott, az eszme megszületése óta eltelt közel fél évszázad alatt a könyvtárak jelentősen fejlődtek, így egyesítés nélkül is ki tudják elégíteni a szakmai igényeket. Pan-ka véleménye szerint nem támogatható sem a meglévő könyvtárak egyesítése, sem pedig új létrehozása, ellenben igen komolyan támogatandó a könyvtárak közötti együttműködés, különösen a gyűjtemények fejlesztésének koordinációja. "Nézetünk szerint tehát az országos közkönyvtár felállítását óhajtók akkor valósítanák meg eszméjöket a leghívebben, ha azt vinnék keresztül, hogy minden budapesti közkönyvtár egyöntetű rendszer mellett egy meghatározott szakban a lehető teljességre fejlesztenék. Az így fejlesztett könyvtárak azután a maguk összességükben egy teljes könyvtárt képeznének, mely nemcsak felvehetné a versenyt a külföldi könyvtárakkal szemben, hanem túl is szárnyalná azokat."20

Az országos nagykönyvtár ügyében a szakmailag leginkább illetékes Wlassics Gyula, a korábban volt kultuszminiszter, ám 1901-től már a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének és majd 1907-től Tanácsának is nagytekintélyű elnöke, 1913. október 5-én, a Múzeumi és Könyvtári Szövetség Sopronban tartott közgyűlésén elmondott beszédében21 fejtette ki véleményét. "… igazi életszükségletünk az is, hogy megteremtsük az igazi nagyvárosi könyvtárt. Azt a könyvtárt, mely az egész népesség, minden társadalmi réteg igényeit szolgálja. Azt a könyvtártípust, mely nálunk még csaknem hiányzik. Az igazi nemzetnevelő könyvtárt. Ennek nem szabad sem tisztán tudományos, sem szakkönyvtárnak lenni. Ennek amerikai-angol példára kialakuló könyvtárnak kell lennie. Sokáig azt hitték még a főváros intéző köreiben is, hogy a fővárosban létező, nagy tudományos és szakkönyvtárak fölöslegessé teszik a főváros nagyobb szabású könyvtár-akcióját. Gondolják csak meg azok, akik talán még ma is ebben a hitben élnek, hogy minő nagyszabású tudományos könyvtárak vannak a nagy amerikai és európai városokban és mégis ezek mellett elkerülhetetlenül szükségesnek tartották a közművelődés általános igényeit kielégítő nagy könyvtári szervezeteket."22

Mint látjuk, – jóllehet az idézett kifejezés ugyanaz volt – Wlassics itt már mást értett a nagykönyvtár kifejezésen, mint amit a korábbi írások tükröztek: míg Wlassics nagykönyvtára elsősorban a legszélesebb népesség igényeinek, addig Szász, Gárdonyi és Panka javaslata elsősorban a tudományos szükségletek kielégítésére szolgáló könyvtárképet tükrözött. Lényeges a különbözőség abban is, hogy Wlassics már több könyvtárról – beleértve a vidéken létesítendő nagy könyvtárakat is – a Szász-féle, illetve az őt követő elképzelések pedig még csupán egy országos könyvtárról beszéltek. Hogy Wlassics "nagykönyvtár" képe más tartalmú volt, mint a korábbiak azt bizonyítja következő évi, a Könyvtári Szemle munkatársának adott nyilatkozata is. A Szemle riportere a budapesti nagy tudományos könyvtárak fejlesztési politikájáról kérdezte az elnököt. Wlassics válaszában hangsúlyozta, hogy egyrészről a soproni beszédében erre ő már kitért, másrészt pedig számára az a fontos, hogy az adott viszonyok között mit lehet a témában tenni. A tudományos élet teljes képviselete érdekében elfogadta és támogatta a könyvtárak koordinációját, de – mivel a legnagyobb tudományos könyvtárak más és más fenntartó érdekkörébe tartoztak – nem látta annak lehetőségét, hogy a kérdést a törvényhozás útján szabályozzák. Wlassics igen fontosnak tartotta, hogy a könyvtárak közötti szabályozott együttműködés megvalósuljon, ehhez azonban – véleménye szerint – a könyvtárak és fenntartóik jóindulatára, valamint az intézmények egyéni érdekeinek korlátozására lenne szükség. Az országos nagykönyvtár gondolata a továbbiakban néhány írásban ugyan felbukkant még, ám azután eltűnt. Az eszméből a gyűjtőköri koordináció maradt meg, amelynek megvalósítására az évtizedek során többféle szervezetet hoztak létre és különböző igazgatási rendszereket dolgoztak ki, mégis csupán kisebb eredményeket tudott elérni.

Folytatás >>

Jegyzetek

  1. SIPOS Anna Magdolna: Törvényről, törvényre. Hazai könyvtári törvények az elmúlt 50 évben. In: Könyvtári Figyelő, 45. évf., 1999. 4. sz. p. 735–773.
  2. SIPOS Anna Magdolna: Törvényről, törvényre. A hazai könyvtárügy törvényi szabályozása a két világháború között. In: Könyvtári Figyelő, 51. évf., 2005. 3. sz. p. 461–508.
  3. A kifejtésre kerülő téma szempontjából különös jelentősége van annak, hogy ajogiszabályozás bemutatásátne a maikönyvtárügyi szemlélet határozza meg, hanem a több mint egy évszázaddal ezelőtti, hiszen ellenkező esetben olyan vizsgálati szempontokat vinnénk a rendszerbe, amelyek a boldog békeidők könyvtárpolitikájában és könyvtárügyében értelmezhetetlenek.
  4. VOIT Krisztina:A magyar közgyűjteményrendszertörténetének vázlata a 19–20. század fordulójától 1923-ig. In: VOIT Krisztina: Fejezetek a közgyűjtemények és a könyvkiadás történetéből. Bp. : Argumentum Kiadó, 2004. pp. 9–43. Az idézet a 21. oldalon található. A tanulmány két részletben, némi címmódosulással – A magyar közgyűjteményrendszer történetének vázlata a századfordulótól 1949-ig I–II. – megjelent a Magyar Könyvszemle 1992. évi. 1. és 2. számában is.
  5. Eötvös kultúrpolitikai koncepciójának bemutatásánál az alábbi dokumentumokat használtuk fel: MOLNÁR Aladár: B. Eötvös Józsefközoktatásügyiminisztersége 1867–1870-ben. Atanulmány két részben jelent meg a Havi Szemle, 1879. évi 2. kötetének 2. füzetében a 183–190. oldalon, illetve a Havi Szemle 1879. évi 2. kötetének 3. füzetében a 233–256. oldalon.; BÉNYEI Miklós: Eötvös József művelődéspolitikája és a magyar könyvtárügy. In. Szelle Béla (szerk.): Kovács Máté emlékkönyv. – Bp. : Magyar Könyvtárosok Egyesülete, 1983. pp. 72–85.;Eötvös József:Kultúra és nevelés. – Bp. : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.
  6. 1848-as minisztersége idején – a Magyar Egyetem alapszabályai címmel, 1848-ban megjelent, ám a törvényi tárgyalásig el nem jutó törvénytervezetében – különös gondot fordított az Egyetemi Könyvtár és az egyetemi könyvtári rendszer átalakítására. A katolikus főiskolák könyvtárai újjászervezési tervének kidolgozásával a neves irodalomtörténész professzort, Toldy Ferencet, az Egyetemi Könyvtár igazgatóját bízta meg, aki javaslatát el is készítette. Könyvadományával és a beszerzésre szükséges könyvek fedezetének biztosításával Eötvös alapította meg az Ipartanodai Könyvtárat.
  7. Részletesebben lásd Bényei Miklós idézett művét.
  8. Eötvös József: Kultúra és nevelés. p. 255.
  9. A pénzügyi bizottság kezdeményezését Panka Károly, képviselőházi segédkönyvtáros közölte a Könyvtári Szemle 1. évfolyam, 1913. évi 4. számának 26. oldalán, Az országos könyvtár felállításának eszméje a törvényhozás előtt címmel megjelent írásában.
  10. GÁRDONYI Albert: Közkönyvtárügyünk és a törvényhozás negyven év előtt In. Könyvtári Szemle, 1. évf., 1913. 2. sz.

    p. 3–4.
  11. SZÁSZ Károly: Közkönyvtáraink és az egy országos könyvtár. – Pest : Athenaeum Nyomda, 1871. – p. 37. Az írás utószava szerint Szász Károly 1869-ben kapott megbízást Eötvös kultuszminisztertől arra, hogy a Magyarországi közkönyvtárügyet és az országos könyvtár létrehozásának lehetőségeit és körülményeit részleteiben ismerje meg. Szász akkor el is kezdte a munkát és a koncepció kidolgozásánál az akkori jegyzeteket, illetve a miniszter számára elküldött jelentést használta fel. [újraközlését ld. Könyvtári Figyelő, 2001. 3. sz. 437–449. p.]
  12. Szász Károly (szemerjai), bölcseleti doktor, református püspök, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke, a Kisfaludy-Tár-saság rendes tagja és alelnöke. Apja az 1848/1849-es kormány kultuszminisztériumának ügyvezető államtitkára volt. 1829. június 15-én, Nagyenyeden született, 1867-ben került a VKM-be és ott osztálytanácsoskéntdolgozott. Trefortminisztersége alatt, 1884-ig ismét a minisztériumban tevékenykedett mint miniszteri tanácsos. 1884-től a dunamelléki egyházkerület püspökévé választották. A budapesti egyetem előbb magántanárként habilitálta, majd 1882-ben bölcseletdoktori címmel tüntette ki. 1905. október 15én hunyt el, Budapesten.
  13. A téma bemutatásánál a Pesti Napló különlenyomatát használtuk fel: Szász Károly: Közkönyvtáraink és az egy országos könyv-tár. – Pest : Athenaeum Nyomda, 1871.
  14. Ugyanott p. 8–9.
  15. Ugyanott p. 9.
  16. Ugyanott p. 15.
  17. A szerkesztőség lábjegyzete In. Könyvtári Szemle, 1. évf., 1913. 2. sz. p. 3.
  18. Gárdonyi Albert, fővárosi levéltáros, történész. 1899-ben

    a Nemzeti Múzeum Könyvtárában kezdte pályáját, 1904-ben pedig átkerült a fővárosi könyvtárba. 1911-től levéltárosként, majd 1914-től főlevéltárosként dolgozott a Fővárosi Levéltárban. Főként történelemmel, illetve a történelem segédtudományaival kapcsolatos munkákat írt. Ő találta meg a Vérmezőn Martinovicsnak és társainak a sírját.
  19. GÁRDONYI Albert im. p. 3.
  20. PANKA Károly im. p. 28.
  21. A soproni beszéd. In. Könyvtári Szemle, 1. évf., 1913. 8. sz.

    p. 1.
  22. Ugyanott, idézet Wlassics beszédéből.
:: Vissza az oldal tetejére | Vissza a tartalomjegyzékhez ::