Törvényről törvényre

A MAGYAR KÖNYVTÁRÜGY JOGI SZABÁLYOZÁSA A MONARCHIA IDEJÉN

SIPOS Anna Magdolna

1. oldal | 2. oldal | 3. oldal

A Széchényi Országos Magyar Könyvtár megalapításától az 1897. évi köteles példány törvényig

Gróf Széchényi Ferenc felajánlását követően, 1802. november 26-án II. Ferenc ünnepélyes királyi oklevélbe foglalta a könyvtár alapítását, s ezzel befejeződött az a hosszú hivatalos eljárás, amelynek révén Magyarországon is létrejött a nemzeti téka: Széchényi Ferenc nagycenki magángyűjteménye Széchényi Országos Magyar Könyvtár (Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris), avagy a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtár (Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényiana) néven megkezdte működését és önálló intézményi kereteinek kialakítását²³. A könyvtár alapítása, majd Pestre költöztetése hatékony támogatást nyújtott az akkoriban kialakulóban lévő nemzeti tudományos és irodalmi élet megindulásához, kibontakozásához, hiszen azt korábban csupán egyetlen közkönyvtár, a Királyi Egyetemi Könyvtár szolgálta ki. Az Egyetemi Könyvtár gyűjteménye azonban csak korlátozottan tudta e feladatot ellátni, hiszen az akkoriban már közel hatvanezer kötetet magában foglaló kollekció – jóllehet gazdag választéka volt a 16–18. század hungarika irodalomból, sőt 1780-tól kezdődően a köteles példányi jog alapján a nemzeti könyvanyag viszonylagos teljességét őrizte – a tudatos, teljességre törekvő, rendszeres gyűjtőmunka hiányában azonban aligha volt alkalmas arra, hogy a bontakozó magyar polgári-nemzeti tudományosság és irodalom alapműhelyévé váljon, s fő feladata nem is ez volt, hanem az egyetemi oktatás kiszolgálása. A Széchényi Ferenc által gyűjtött hungarika-kollekció ezt a hiányt pótolta, s a két könyvtár gyűjteménye együttesen megteremtette a magyar tudományos és irodalmi élet számára szükséges könyvtári hátteret. A magyar könyvtártörténetet és a magyar könyvtárügyet is meghatározó 1867-es kiegyezésig – egyéb, a magyar oktatást és tudományosságot szolgáló intézmények felállításáról és működéséről rendelkező jogszabályok több kevesebb utalásaitól eltekintve – többnyire a kötelespéldány-szolgáltatás különböző szintű előírásai jelentették a könyvtárakkal kapcsolatos jogi szabályozást²⁴. A magyar szolgáltatás rendszerének kialakulása módosításokkal, új szabályozókkal teli évtizedeket vett igénybe, s a változtatásokban jelentős szerepet kapott a Habsburg Birodalom mindenkor érvényben lévő sajtóügyi, illetve köteles példány előírása. A meglehetősen hányatott sorsú kötelespéldány-szolgáltatás jogi szabályozása hazánkban 1780-ban kezdődött, amikor a bécsi Hofbibliothek részére már jóval korábban²⁵ megteremtett kötelespéldány-szolgáltatás mintájára, Magyarországon is elrendelte a Helytartótanács, hogy az ekkor már nyilvános funkciót vállaló Királyi Egyetemi Könyvtár részére az országban bárhol kinyomtatott munkákból a főkormányszék tudományos céllal²⁶ ingyenes példányt küldjön. Egy több mint húsz évvel későbbi szabályozás alapján, 1802. december 18-án, az udvari kancellária rendeletében kapott köteles példány jogot a nemzeti könyvtár, amelyet 1804. február 28-án változtatott meg a 4333. számú helytartótanácsi rendelet. Kisebb nagyobb módosításokkal ez a rendelet volt életben 1827-ig, amikor a helytartótanács 1827. október 10-i, 26559. sz. rendelete kibővítette a jogosultságot a rézmetszetű képekre is. Három évvel később és több évtizedes próbálkozás eredményeként, az 1830. január 28-ai megállapodás értelmében a kötelespéldány-szolgáltatás rendszerébe sikerült bekapcsolni az önálló közigazgatási szervezettel rendelkező Erdélyt is. A magyar könyvkiadásban meghatározó erdélyi részek bevonása a kötelespéldány-szolgáltatásba igen jelentős állomásnak számított, hiszen korábban a Helytartótanács rendeletei nem vonatkoztak Erdélyre, így az ott készült nyomtatványok beszolgáltatására azok nem volt érvényesek. Továbbra sem a jog területi kiterjesztése révén valósult meg a program, hanem a Helytartótanács megkérte az erdélyi kormányzóságot (Gubernium) az ottani nyomdák termékeinek megküldésére. A Gubernium vállalta a kötelezettséget, ám cserébe azt kérte, hogy Magyarország is küldje meg Erdélybe, a Kolozsvári Királyi Lyceum részére a területén belül kiadott nyomtatványokat. A megállapodás szerint 1831-től kezdődően működött a köteles példány csere. A mai Akadémiai Könyvtárat 1836-ban kapcsolták be a kötelespéldány-szolgáltatás rendszerébe, amelyet tovább erősített az 1840. évi 6. törvénycikk 11. paragrafusa: a magyar nyelvről szóló törvény értelmében a magyar nyelvi és irodalmi termés összegyűjtése és megőrzése érdekében a Magyarországon és a kapcsolt részekben kinyomtatott valamennyi munkából a Magyar Tudóstársaságot egy példány illette meg. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc során, valamint a miniszteriális kormányzásnak köszönhetően a sajtószabadságot hirdető 1848. évi 18. törvénycikk keretein belül a köteles példányok beszolgáltatása érdekében a könyvtárak számára kedvező törvény, illetve annak megvalósítására szigorú végrehajtási utasítás készült²⁷, ám valóra váltására nem volt elegendő idő, ráadásul a korszak forradalmi, háborús viszonyai nem kedveztek a változtatásoknak, sőt a korábbi előírások végrehajtása is meglehetősen zavarossá, szinte teljesíthetetlenné vált. A két év hiányos kötelespéldányszolgáltatásának pótlásának érdekében, 1849 novemberében, Geringer császári biztos – utalva az 1848. évi törvényre – a császári és királyi kerületi főispánokat a nyomdák kötelezettségének szigorú ellenőrzésére hívta fel, amelynek eredményeként 1849–1850 fordulóján helyreállt a szolgáltatás rendje, sőt a rendelet hatályát kiterjesztették az 1848–1849-ben megjelent kiadványok pótlólagos beküldésére is. 1852. január 26-án a nyomdák által rendre elszabotált kötelespéldány-beszolgáltatások elmulasztása miatt a Helytartótanács újabb körlevélben figyelmeztette az öt kerületi kormányhatóságot a köteles példányok beküldésére. A rendelet hatálya azonban csak Magyarországra vonatkozott és nem terjedt ki az Erdélyben, a Horvátországban és a Szerb Vajdaságban működő nyomdákra. 1852. május 27-én császári nyílt parancs formájában jelent meg a birodalom valamennyi koronaországára vonatkozó új sajtórendtartás, amely mintegy felülírta a korábbi köteles példányi jogszabály tartalmát. Ennek értelmében a birodalom valamennyi kiadványából – a hatósági példányokon túl – egy példányt be kellett küldeni a császári és királyi könyvtár részére, egyet pedig a megjelenés helyeként szolgáló koronaország által kijelölt egyetemi, vagy országos könyvtár számára. A rendelkezés egy darabra redukálta az országban tudományos céllal, könyvtári hasznosításra beküldött, korábbi három, illetve négy példányos kötelezettséget. Magyarországon az Egyetemi Könyvtárat jelölték ki a köteles példány fogadására, s ezzel a nemzeti könyvtár elveszítette korábbi jogosultságát. A döntést a két másik érdekelt könyvtár – a Nemzeti Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár – tudomásul vette ugyan, de korábbi kedvezményük megtartása érdekében a Helytartósághoz fordultak. A bécsi válasz értelmében nem volt mód a köteles példányok számának emelésére, ezért a könyvtárak kérését elutasították. A helyzet áthidalása érdekében a Helytartóság megoldási javaslatot terjesztett a kormányzó elé: a másik két pesti nagykönyvtár elveszített jogainak pótlására javasolta az úgynevezett próbapéldányok (a rendőrigazgatóságok és az államügyészi példányok) könyvtári célú hasznosítását. A kormányzó azonban csak két évvel később, 1854-ben engedélyezte az eljárást, igaz akkor 1852-ig visszamenő hatállyal: elrendelte a rendőrigazgatóságokon fölöslegessé vált monografikus és periodikus kiadványok könyvtárak részére történő átadását. Az 1858. március 17én kelt új kormányzósági rendelet a próbapéldányok kedvezményezettjeként az akadémiai könyvtárat jelölte meg, ezzel a nemzeti könyvtár ismét elveszítette korábbi jogát, s majd csak két év múlva, 1860. június 6-án készült el az a belügyminiszteri rendelet, amely a próbapéldányok elosztását az 1854-es, eredetei helyzetbe állította vissza. A szolgáltatási kötelezettség azonban továbbra is akadozott, a nyomtatók csupán hiányosan, illetve egyáltalán nem teljesítették. Ezért 1862. február 13-án újabb fontos rendelkezés jelent meg a kötelespéldány-szolgáltatás teljesebbé tétele érdekében. A királyi helytartó meglehetős szigorral figyelmeztette a rendőrigazgatóságokat a beküldések elmaradásának pótlására. Az új előírások értelmében a továbbiakban a rendőrhatóságok már csak a székhelyükön közreadott művek kötelespéldányszolgáltatásáért voltak felelősek, azokon kívül a megyei kormányzók és tisztviselők lettek illetékesek a kötelespéldány-szolgáltatás megvalósításában. A rendelet 1867. július 17-éig volt érvényben, amikor az igazságügyminiszter rendelete ismét az 1848. évi sajtótörvényt léptette életbe, s ennek köszönhetően a nemzeti könyvtár a továbbiakban ismét köteles példány kedvezményben részesült. A Monarchia korában végbement ugrásszerű nyomdászati és kiadói fejlődéshez igazodó, az átstrukturálódott kulturális viszonyokat leképező kötelespéldányszolgáltatásra volt szükség, mert a korábbi nem tudta követni sem a lényegesen kibővült könyv- és folyóirat-, valamint egyéb nyomtatványkiadást, sem pedig a megváltozott olvasási, kutatási igényeket. Az állami könyvtárügy megteremtése és kibontakozása tovább erősítette az 1848-as jogi szabályozás megváltoztatásának szükségességét. Ám a kötelespéldányszolgáltatás új tartalmú törvényi szabályozásának kezdeményezése mégsem az állami apparátus részéről történt, hanem a szakmai körökből. Az ország éves költségvetésének képviselőházi tárgyalása során, 1893. március 21-én került sor a Magyar Nemzeti Múzeum ügyeinek megvitatására. Ezt az alkalmat használta fel Zichy Jenő, a neves muzeológus és régész, hogy javaslatot tegyen a Magyar Nemzeti Múzeum ügyeinek teljes átszervezésére, különös hangsúllyal az 1848. évi sajtótörvény hatályon kívül helyezésére, valamint egy új, átfogó köteles példány törvény előterjesztésére. Legfőbb indoka az volt, hogy az akkor hatályos 1848. évi 18. törvénycikk rendelkezései nem tudták betölteni azokat a feladatokat, amelyek a kötelespéldány-szolgáltatástól korábban is elvárhatók voltak. Egyrészről a jogszabály nem határozta meg a beszolgáltatandó dokumentumok pontos körét, másrészről pedig a polgárosodó társadalom és a modern közigazgatási rend kialakulásának, fejlődésének eredményeként, valamint a kiegyezést követően dinamikusan fejlődő nyomdászati, kiadói tevékenység nyomán újabb kiadványtípusok jelentek meg, amelyek összegyűjtése és megőrzése a nemzeti tudományosság érdekében hasonlóan fontossá vált, mint a már korábban is kötelespéldány-szolgáltatás alá eső dokumentumoké. Az új törvény megalkotásának indoklása után gróf Zichy Jenő az alábbi indítvánnyal fordult a törvényhozáshoz: "Utasíttatik a kormány, hogy az elavult és meg nem felelő 1848. évi XVIII. t. cz. 39-40. §ai helyett egy új, a fejlődött viszonyoknak teljesen megfelelő törvényt készítsen és azt mentől előbb terjeszsze a képviselőház elé."²⁸ A kötelespéldányszolgáltatás megújításán túl Zichy javaslatot tett arra is, hogy a magyar múzeumügy támogatása és megfelelő szakmai képviselete érdekében a törvényhozás hozzon létre egy, főrendekből és alsóházi tagokból álló bizottságot. A muzeológus javaslatát egyhangúlag támogatta a képviselőház és az akkori kultuszminiszter, gróf Csáky Albin is, ám ennek ellenére a következő évi költségvetési tárgyalásig nem történt változás.²⁹ Így maga Zichy Jenő dolgozott ki és nyújtott be törvényjavaslatot, amelynek indoklását december 10-re tűzte napirendre a képviselőház. Ám ekkor a kultuszminiszter bejelentette, hogy a tárca is elkészítette a maga törvényjavaslatát, ezért Zichy előterjesztését elnapolták, azzal az indoklással, hogy majd csak akkor tárgyalják, amikor a kormány javas-lata is elkészül. A kormány előterjesztése azonban továbbra is késlekedett³⁰, miközben a múzeumok és könyvtárak munkájával foglalkozó, az intézményesülés kezdeti stádiumában lévő szakmai és társadalmi szervezetek mind erőteljesebben hangot adtak meggyőződésüknek: a kötelespéldány-szolgál-tatás új, egységes törvényi rendezése nem tűrhet további halasztást. Ezt bizonyítja hogy az 1893. december 9-én, a Lipót utcai új városháza tanácstermében megtartott országos értekezlet könyvtárügyi javaslatai már tartalmazták a köteles példányi rendelkezés új szabályozása megszületésének szükségességét. 1894. április 27-én pedig a magyar múzeum-és könyvtárügyben hosszú ideig meghatározó Országos Múzeum és Könyvtárbizottság a köteles példányok újbóli törvényi szabályozása érdekében feliratot intézett az országgyűléshez³¹. A felirat a köteles példányokat a kiadvány megjelenési helye szerint illetékes törvényhatóság területén működő nyilvános könyvtárba, ennek hiányában pedig a törvényhatósági levéltárba javasolta beküldeni. 1895. március 29-én az országgyűlés a feliratban foglaltakat támogatólag adta át a kultusztárcának, amely azonban tovább késleltette a törvény megszületését. A meglehetősen hosszúra nyúlt³² előkészítést követően végül 1896 elejére készült el a törvény tervezete, amelyet a tárca valamennyi érintett intézménynek és szervezetnek elküldött véleményezésre³³. Az akkor már működő Országos Múzeum és Könyvtárbizottság 1896. feb-ruár 13-án tárgyalta a javaslatot³⁴. A Bizottság valamennyi érintett szakma és intézmény képviselőjét meghívta a vitára, ahol igen élénk eszmecsere alakult ki a kötelespéldányszolgáltatás tervezett törvényi szabályozása körül. A vita során kiderült, hogy Wlassics Gyula, akkori kultuszminiszter, illetve a bizottság titkári feladatait ellátó Porzsolt Kálmán között már korábban is történt a témakörben egyeztetés, és a testület által tárgyalt javaslat a Porzsolt részéről érkező észrevételek módosításával került a bizottság elé. A bizottsági ülés tartalmát rögzítő dokumentumokból az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kötelespéldány-szolgáltatás új törvényi szabályozását szolgáló vita előkészítéseként a titkár több fontos egyeztetést is végzett már: a sajtóban közölte a tervezetet, véleményezés céljából elküldte szakemberek részére, egyeztetett a kiadókkal és könyvtáros értekezletet is tartott. A bizottsági vita során Porzsolt tolmácsolta a korábbi fórumokon elhangzott észrevételeket és javaslatokat, és azok s – módosítási javaslatként – a bizottsági jelentésbe bekerültek. Többek között fontos könyvtári és szakmai kérdés volt, hogy a beszolgáltatás kiterjedjen a színlapokra, a gyászjelentésekre és a falragaszokra is. Ugyancsak könyvtáros szakmai körből érkezettjavaslat a törvénytervezet azon pontjának megerősítése is, amelyben a sajtóügyi eljárás érdekében beszolgáltatott köteles példányok könyvtári hasznosítását tervezték előírni. Különösen fontosnak tartotta az akkori könyvtárosi közvélemény, hogy az ország teljes nyomdai termését ne csupán egyetlen helyen, a fővárosban, hanem az ország területén több helyen, és vidéken is megőrizzék, illetve hozzáférhetővé tegyék. A vidéki szerep erősítésére vonatkozó kérésnek volt azonban egy másik fontos eleme is: a könyvtárosok abban bíztak, hogy a kormány részéről tanúsított gesztus ösztönzőleg hat majd a helyi könyvtári kezdeményezésekre. A bizottsági vita négy csomópont körül bontakozott ki. Az egyik a törvény címe volt, amelyben a vita tartalmát többnyire az jelentette, hogy "tudományos" vagy "közművelődési" célt jelöljön-e a cím? A látszólag terminológiai probléma koncepcionális kérdést takart: nagyobb teret nyer-hetnek-e a köz művelődését szolgáló eszmék és mozgalmak? A másik a "mit szolgáltassanak be" kérdését taglalta, s a bizottság itt Arany László álláspontját tette magáévá: "A cél nem az, hogy kimondassék egy általános elvben, hogy mindennemű gépi sokszorosítás beküldendő s utána egy sereg kivétel soroltassék fel. A beküldésre kötelezett nyomtatványokat pedig úgy kellene megjelölni, hogy »beküldendő minden írói mű, mely könyvárusi forgalom tárgyát képezi, beleértve az utcai forgalmat is. «³⁵

A harmadik az egész törvényhozási folyamat során végigvonuló dilemma: hány példányban határozzák meg a beszolgáltatandó dokumentumok körét? A negyedik, amely szintén meghatározó kérdése volt a törvényt előkészítő vitáknak, és amely a példányszámon túl, a legnagyobb ellenérzést táplálta a törvény ellenzői körében, a beszolgáltatást kísérő listák készítésének igen nagymértékű terhe. Mint látjuk, a bizottsági ülésen is felmerültek módosító javaslatok és kritikai megjegyzések, ám mindez semmiség volt ahhoz képest, amely támadás a korabeli sajtóban és – ahonnan a legkevésbé várták – tudományos körökből érkezett. A bölcsészprofesszor, a híres könyvgyűjtő, Ballagi Aladár³⁶ Sajtódézsma címmel szenvedélyes és éles hangú kritikát fogalmazott meg az Egyetértés hasábjain³⁷. Ballagi legfontosabb kritikai észrevétele a magántulajdon szentségén alapult. Véleménye szerint a könyvnyomtatás és könyvkiadás mint a szabadon űzhető ipar terméke nem szolgáltatható ki semmiféle dézsmának, robotnak vagy sarcnak, mint ahogy nem lehet dézsmát venni egyéb ipari termékekből sem. A VKM által megfogalmazott indoklási érveknek csaknem valamennyi pontját – adatokra hivatkozva – cáfolta, kezdve a más európai országok gyakorlatától, folytatva az esetleges tűzkár, elemi csapás és az elveszés érvrendszerének cáfolásán, az akadémiai kötelespéldány-szolgáltatás indokolatlanságán, végül befejezve a köteles példányt fogadó könyvtárak személyi és raktári felkészültségének kritikájával. Elfogadhatatlannak tartotta: az egy példánynál több beszolgáltatást, sőt annak az egynek az árát is szerette volna megtéríttetni a könyvtárakkal; az igen nagy fáradsággal és a beszolgáltatók részére feltehetőleg új munkaerő alkalmazásával járó listák gyártását; hogy a nyomdászoknak kell elvégezni az Akadémia számára beszolgáltatandó irodalmi munkák szelekcióját (amelyet – véleménye szerint – gyakran még a professzorok sem tudnak megtenni); s hogy a könyvek ésszerűtlen és szakszerűtlen felhalmozása folytatódjon, sőt erősödjön. A leghatározottabban visszautasította, hogy a kötelespéldányszolgáltatás új rendszere közérdek lenne, azt inkább tartotta a testületi érdek megnyilvánulásának. Öszszességében a törvénytervezetről az alábbi megállapítást tette: "Eddigi észrevételeimből kitűnik, hogy az egész kétségkívül jóakaratú javaslat: elvtelen, ellentmondásos, vexatorius, teljesen tájékozatlan a hazai iparviszonyokban, járatlan – a porosz és az osztrák kivételével – a külföldi törvényhozás terén s egyoldalúan érvényesíti az állami leviathanismust a magánjoggal szemben."³⁸ A könyvtárak felé szánt kritikai megjegyzéseit pedig a következőkben fogalmazta meg: "Meg kell adni végre valahára azt az irányt a közkönyvtáraknak, hogy ne vegyenek fel más művet gyűjteményeikbe, mint a mi az illető könyvtár czéljaival egyezik. Véget kell vetni annak az eszméletlen könyvhalmozásnak, mely annyira ment, hogy még az egyetem szemináriumait is megrakta jórészben tűzrevaló, de utóvégre ingyen kapott dokumen-tumokkal."³⁹

Ballagi Aladár saját javaslatait is leírta a cikkben. Elfogadhatónak tartotta: egy köteles példány a Nemzeti Múzeum Könyvtárának, egyetlen lista kíséretében; a 10 koronánál drágább könyveket a kedvezményezett könyvtár fizesse ki a kiadó vagy nyomda részére, mégpedig – amennyiben valóban közérdeket szolgál az intézkedés, úgy – közpénzből; ne legyenek beszolgáltatandók a változatlan kiadások, a bibliofil (itt amateur) kiadványok, illetve a kézirat gyanánt kinyomtatott művek; ugyanakkor a szolgáltatás elmaradása esetén indokoltnak tartotta a büntetést. Közérdekűnek azt tartotta, hogy tűzmentes helyen és biztonságban őrizzék meg a nemzeti kiadványtermést, de csupán egyetlen helyen, mivel a több példány kezelésére sem elegendő hely, sem megfelelő személyzet nem állt rendelkezésre. Tegyük hozzá, Ballaginak sok tekintetben igaza volt: a Nemzeti Könyvtár ekkoriban krónikus helyhiánnyal küzdött, hatalmas feldolgozási lemaradása volt⁴⁰; az Akadémiai Könyvtár pedig időről időre kénytelen volt gyűjteményének egy részét kiárusítani, hogy az újonnan beérkező műveknek helyet tudjon biztosítani. A Múzeum és Könyvtárbizottság, valamint a Wlassics kultuszminiszter által oly nagymértékben támogatott vidéki könyvtárak – mint azt a törvény indoklása tartalmazta – egy része szintén alkalmatlan volt a köteles példány fogadására, mivel vagy nem léteztek, vagy olyan állapotban voltak – beleértve a múzeumokat és a levéltárakat is –, hogy a kötelespéldány-szolgál-tatásból rájukjutó műveket nem tudták fogadni. Hogy ezzel kapcsolatosan a tárcának is lehettek fenntartásai azt az mutatja, hogy a megszületett törvény 15. paragrafusa "… a Magyarországon létező vagy létesítendő … nyilvános múzeumok és könyvtárak …"-ról, de a törvény indoklásában is csupán mint a vidék fejlesztésében elérendő célról beszélt. A törvénytervezet indokairól, keletkezési körül-ményeiről annak indoklási része ad felvilágosítást, amelyet a Magyar Könyvszemle teljes terjedelmében közölt⁴¹. Az indoklás több szempontból is szükségesnek tartja a tudományos célú köteles példányok beszolgáltatásáról rendelkező, átfogó törvénytervezet megszületését. Elsőként az érvényben lévő 1848. évi törvényben foglaltak mulasztása miatti büntetőjogi következmények hiányából fakadó beszolgáltatási elmaradásokat említi a dokumentum. Másodikként az irodalmi, művészeti termékek legjelentéktelenebb, látszólag csak alkalmi értéket képviselő nyomtatványok, későbbi tudományos jelentőségét, illetve azok – nemzeti kutatási és közművelődési célú – nyilvános könyvtárakban történő elhelyezésének fontosságát jelöli. Az indokolás kitér arra is, hogy mind a nyomtatók, mind a kiadók, mind pedig a szerzők alapvető érdeke, a köteles példányok beszolgáltatása, hiszen egyrészről a munkájuk eredményét a pusztulástól és a feledéstől a nyilvános könyvtárak óvják meg legbiztosabban, másrészről pedig a szakmai körök a nyilvános könyvtárakban szereznek leginkább összehasonlító tájékoztatást a bibliográfiai és grafikai szempontból legtökéletesebb sokszorosítási eljárásokról. A köteles példányok számának megállapításával kapcsolatosan – amely a legnagyobb társadalmi vitát váltotta ki, többen köteles-harácsról beszéltek – rámutatott az indoklás, hogy a nemzeti dokumentumtermés egyidejűleg több könyvtárba történő beszolgáltatására – több európai ország mintájára⁴² – azért van szükség, mert a csupán egyetlen helyen való összegyűjtés esetén, egy elemi kár vagy katasztrófa esetleges bekövetkeztekor túlságosan nagy kár érheti a nemzeti tudományosságot és a közművelődést. A több példány beszolgáltatását indokolta az is, hogy ne csupán a fővárosban, hanem vidéken is elérhető legyen a nemzeti dokumentumtermés, s ezzel vidéken is megteremtődjék a tudományos kutatás dokumen-tum-háttere. Már az indoklási részben is kitűnt, hogy az új jogi szabályozásnak kizárólag nemzeti és tudományos funkciója van: a nyomdatermékek összességének begyűjtése és megőrzése az utókor, illetve a kutatás és a közművelődés számára. Ezt követően a dokumentum röviden bemutatja a magyarországi kötelespéldány-szolgáltatás történetét⁴³, illetve az akkor érvényben lévő törvényt. A beszolgáltatással kapcsolatos törvény megváltoztatásának okát Wlassics a következőkben definiálta: "Tárcám átvétele óta feladatomnak tekintettem e kérdésnek gyökeres megoldását. – Súlyt kellett azonban arra fektetnem, hogy egyrészt a tudományos érdek hivatott képviselőinek véleménye mentől alaposabban nyilvánulhasson, másrészt azonban alkalmat kívántam nyújtani arra is, hogy a nyomdatermékek beszolgáltatására kötelezettek a saját álláspontjukról teljesen tájékoztathassanak. A különböző vélemények meghallgatása és mérlegelése alapján vezérelvül tekintettem azt, hogy a nyomdatermékek köteles beszolgáltatását oly mértékben és oly feltételek mellett biztosítsam, a mennyire azt a nemzeti tudomány érdeke megkívánja; viszont arra is törekedtem, hogy a beszolgáltatásra kötelezettekre nagyobb megterhelés, mint a mennyit a tudományos czél okvetlenül megkövetel, ne háruljon. Ez elvek alapján a nyomdatermékek tisztán tudományos czélokra szolgáló köteles példányainak be-szolgáltatásáról egy önálló törvény alkotását véltem a közművelődési czél fontosságához mérten a legmegfelelőbbnek."⁴⁴ Lényeges eleme volt az új törvénytervezetnek, hogy a korábbi – tudományos célú – beszolgáltatási példányszámot nem emelte, ugyanakkor a sajtórendészeti célokra szolgáló harmadik példány – a hatósági eljárást követően – hasznosuljon a könyvtári rendszerben. A korábbi szankció nélküli, ezért alacsony hatékonysággal működő szolgáltatási rendszerbe beépült a mulasztás esetén történő büntetőjogi következmény is: a köteles példányok be nem szolgáltatása kihágásnak minősült, amely pénzbírságot vont maga után. A törvénytervezet képviselőházi tárgyalása 1897. június 23-án, az országgyűlés 121. ülésén kezdődött, amikor Wlassics Gyula, vallás-és közoktatásügyi miniszter az alábbi szavak kíséretében terjesztette be a kormány javaslatát: "T. ház! Van szerencsém benyújtani a nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló köteles példányainak beküldéséről szóló törvényjavaslatot. (Irom. 201.) Kérem a t. házat, méltóztassék azt kinyomtatni, a ház tagjai között szétosztani és előzetes tárgyalás és véleményes jelentéstétel végett a közoktatási és igazságügyi bizottsághoz utasítani."⁴⁵ Wlassics előterjesztését követően a házelnök a törvényjavaslatot előzetes tárgyalásra és véleményezésre a közoktatási és az igazságügyi bizottsághoz utasította. A közoktatási és igazságügyi bizottság véleményét tartalmazó jelentéseket Engelmayer József, az igazságügyi bizottság előadója, mintegy másfél hónappal később, 1897. augusztus 7-én, a 158. országos ülésen nyújtotta át a képviselőháznak, és egyben javaslatot tett arra is, hogy azokat – sokszorosítás után – a képviselők részére juttassák el, illetve a – a bizottsági tárgyalás eredményeként – a törvénytervezet tárgyalását a törvényhozás tűzze napirendre⁴⁶. A két bizottság jelentésének anyagát a Magyar Könyvszemle 1897. évi számában közölte, így lehetőségünk van arra, hogy a bizottsági jelentések tartalmát felidézzük. A közoktatásügyi bizottság 1897. augusztus 4-én tárgyalta a törvénytervezetet, és néhány stiláris módosítás mel-lett azt elfogadásra ajánlotta. A bizottság jelentése kitért azokra a negatív tapasztalatokra, amelyek az 1848. évi kötelespéldány-szolgáltatási törvény végrehajtása során jelentkeztek, továbbá kifejtette szakmai állásfoglalását abban, hogy az új törvényi szabályozásra égetően szükség van. "Kétségbevonhatatlan fontos közművelődési czél érdeke fűződik ahhoz, hogy az irodalom és művészet sokszorosított termékei, sőt általában minden, gyakran jelentéktelen és látszólag csakis alkalmi érdekkel bíró nyomdatermék lehetőleg hiánytalanul összegyűjtessék, az elpusztulástól megóvassék és nyilvános könyvtárakban a későbbi korban rendelkezésre álljon."⁴⁷ A közoktatásügyi bizottság javaslata a törvénytervezet általános előírásait és részletes szabályait szükségesnek és elégségesnek tartotta a megnevezett tudományos cél elérése érdekében. Különösen egyetértett a bizottság azzal, hogy a beszolgáltatási kötelezettséget elsősorban a nyomtatókra rótta ki a tervezet, továbbá azt, hogy annak elmulasztása esetén büntetőjogi szankció alkalmazható. Örömmel üdvözölte azt a kezdeményezést, hogy a sajtóügyi közvádló részére beszolgáltatott köteles példányokat – a hivatali eljárást követően – az arra kijelölt könyvtárakban hasznosítják, és így nem csupán a fővárosban, hanem vidéken is teljes egészében elérhetővé válnak majd az ország területén megjelent kiadványok. A bizottság reményét fejezte ki arra vonatkozóan, hogy a vidéknek adott kötelespéldány-szolgáltatás ösztönzőleg hat majd a könyvtárat fenntartó testületekre, a többnyire elhanyagolt vidéki könyvtárak és gyűjtemények gyarapítását pedig pozitívan befolyásolja. A szövegszerű változtatásokkal kapcsolatosan a törvényjavaslat címében szereplő "beküldéséről" szót javasolták "beszolgáltatásáról" szóra kijavítani, mivel a törvény szellemét az utóbbi fogalom pontosabban adja viszsza. A bizottság kifejezett kérésének megfelelően a törvényjavaslatba, a beszolgáltatandó dokumentumok körébe, belekerültek az iskolai értesítők is. A további javaslatok tartalmi változtatást nem, csupán stiláris módosításokat jelöltek. Az igazságügyi bizottság, az 1897. évi augusztus 6-ai tárgyalása után, a törvénytervezetet általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadta. A közoktatásügyi bizottság részéről javasolt címmódosítással ez a bizottság is egyetértett, és emellett a törvény elleni kihágások iránt intézkedő tizenkettedik paragrafusban foglaltak megváltoztatását kérte: a beszolgáltatás elmaradása esetén életbelépő szankciót, a kihágási eljárást – a kihágási eljárásokat szabályozó 1880. évi XXXVII. törvénycikk 40. §-ának 5. pontjától eltérően – ne a közigazgatási hatóságok, hanem a királyi járásbíróságok gyakorolják.⁴⁸ A törvénytervezet és a bizottságok javaslatainak képviselőházi megvitatására 1897. október 5-én, a 167. országos ülésen került sor. A két bizottság nevében Molnár Antal⁴⁹, az igazságügyi és a közoktatásügyi bizottság előadója terjesztette be a javaslatot⁵⁰. Az előadó hangsúlyozta, hogy a törvénytervezet elkészültét két alapelv vezérelte: az egyik a nyomdatermékek köteles példányainak beszolgáltatása olyan terjedelemben és mértékben, amit a nemzeti tudományosság érdekei megkívánnak; a másik pedig, hogy a beszolgáltatásra kötelezettek számára ne hárítson nagyobb terhet, mint amennyit a tudományosság célja feltétlenül szükségessé tesz. Ennek megfelelően a törvénytervezet megmaradt a korábbi három példányos beszolgáltatásnál, azzal a kiegészítéssel, hogy a közvádlónak beszolgáltatott példány – a sajtórendészeti nyilvántartás után – a továbbiakban közérdekű tudományos célra hasznosuljon. Az előadó ismertette, hogy mindkét bizottság egyhangúlagjárult hozzá a törvényjavaslat sarkalatos és egyéb rendelkezéseihez, mindössze az igazságügyi bizottság tett ahhoz érdemleges módosítást. Kérte, hogy a képviselőház a javaslatot fogadja el általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául. Ezt követően kezdődött meg a törvényjavaslat vitája. Elsőként Polónyi Géza⁵¹ képviselő szólalt fel. Felszólalásában kérdést fogalmazott meg a kultuszminiszter számára. Hivatkozott az 1848. évi törvényre, amelynek értelmében eddig két példányt kellett beszolgáltatni, és amelyekről a törvény az alábbiakban rendelkezett: "Úgy a nyomtatványok-, mint az ábrázolatokból két példány a helybéli hatóságoknak átadandó: egyik a hatóságé, másik bekötve a nemzeti múzeumé lesz. Ezen törvény szerint tehát volt eddig is két köteles példány, a melynek egyike a nemzeti múzeumot illette, a másika pedig föltétlenül azon hatóságokat, a melyeknek területén a nyomtatvány megjelent. Ez tényleg a gyakorlatban érvényesült is. A fővárosra nézve pedig ezen dolog rendkívüli jelentőségű és nagyfontosságú dolog anynyiban, mert a t. ház előtt felesleges bővebben indokolnom azt, hogy a sajtótermékek 80-85%-a Budapest főváros területén jelenik meg. Arról van szó, hogy ezen a törvényhatóságokat mint helyhatóságokat megillető köteles példányoknak ezen törvényjavaslat elfogadása után mi lesz a sorsa?"⁵² A kérdést követően a képviselő megfogalmazta az a mögött rejlő kifogását is. A törvényjavaslat 15. §-ának utolsó bekezdése szerint a javaslat nem érinti a nyomdatermékeknek sajtórendészeti célokra szolgáló köteles példányaira és azok sajtórendészeti szempontból szükséges nyilvántartására vonatkozó előírásokat. A képviselő véleménye szerint az új javaslat ellentmondásos; amennyiben eddig a hatóságot illette meg a hozzá beérkezett kiadványok további sorsának meghatározása, az új rendelkezés életbelépése esetén ez a jog átszáll a Vallás-és Közoktatásügyi Miniszterre, s ezzel a helyi hatóságok nem juthatnak a köteles példányokhoz. Polónyi képviselő – illetékessége folytán – különösen sérelmesnek tartotta a főváros jogának ilyen mértékű csökkentését. A kultusztárca vidék-fejlesztési szándékát kísérelte meg a képviselő eliminálni, amikor azt állította, hogy a tárcának a vidéki könyvtárak ellátása érdekében rendelkezésére állnak a közvádlónak biztosított köteles példányok. Nem tudjuk, és a jegyzőkönyvből sem derül ki, hogy Polónyi Géza szándékosan akarta-e félrevezetni a képviselőházat, vagy valóban nem ismerte pontosan azoknak az előírásoknak a tartalmát, amelyre hivatkozva Wlassics Gyula kultuszminiszter vissza tudta utasítani a meglehetősen kemény támadást. "A t. képviselő úr beszédéből úgy látszik, mintha a helyi hatósági példányon kívül lenne még egy közvádlói példány is, holott ez a helyi hatósági példány és a közvádló szolgáltatta át Budapest főváros törvényhatóságának a köteles példányt. Méltóztassék egy kissé tekintettel lenni a törvényhozás folytonosságára. A 48-iki törvény azt mondja, hogy a helyi hatóságoknak adandó be a két példány; a törvény együttesen intézkedik mindkét példányra; az egyik a helyi hatóságnak adandó, a másik bekötve a nemzeti múzeumnak. Tehát a helyi hatóság útján kellett a nemzeti múzeumnak adni, a másikat pedig a helyi hatóságok be sem adták, mióta a vád-intézmény fel van állítva, hanem a királyi ügyészségnek adták és a királyi ügyészség, mikor neki arra a példányra már szüksége nem volt, mikor jónak látta, áttette a helyi hatóságokhoz, mikor nem: nem tette át, úgy hogy maga Toldy László⁵³ úr, ki azt a bizonyos indítványt propagálta tőle telhető ügybuzgalommal és belátom, hogy állásából folyó kötelességérzetből azt mondja: tény, hogy eddig nem sok haszna volt a fővárosnak a 48-iki sajtótörvényből. … Gondolom, hogy a 15. §. értelmezésénél sem fog semmi kétség fennforogni, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy – minthogy egyéb intézkedései is vannak a törvénynek a sajtópéldányokra vonatkozólag – azok érintetlenül hagyatnak s csupán ez helyeztetik hatályon kívül azzal, hogy nem a helyi hatóság tulajdonát képezi, hanem a vallás-és közoktatásügyi miniszter rendelkezik ezen példányok szétosztásával. … úgy látom, hogy tévedésre az adott okot, hogy egy külön helyi hatósági és egy külön közvádlói példányt méltóztatott gondolni, holott a 40. §. azt mondja, hogy két példány adandó be, az egyik a helyi hatóság útján a nemzeti múzeumnak, a másik a helyi hatóságnak s ez tulajdonképpen a sajtórendészeti példány."⁵⁴ A továbbiakban Wlassics emlékeztette a képviselőházat arra, hogy a korábbi törvényhatósági beszolgáltatási privilégium nem a fővárosra vonatkozott, hanem a helyi hatóságra, s amennyiben a képviselői indítványt követné az új törvény, abban az esetben ki kellene mondani, hogy minden törvényhatóság területén megjelent nyomdaterméket az illető törvényhatóság könyvtárába kell beszolgáltatni. Ennek azonban ellentmond a könyvtári érdek: nem lehet azt törvénybe iktatni, hogy ezek a könyvtárak csak a székhelyükön kiadott nyomtatványokkal bővüljenek, hiszen ez ellentmondana a könyvtárak gyarapításának, és azok a törvényhatósági kerületek, ahol csupán kisebb számú kiadvány jelenik meg, határozottan hátrányba kerülnének. Ez pedig Wlassics többször és több helyen is kifejtett vidéki kulturális koncepciójába egyáltalán nem illeszkedett. " … én elérkezettnek látom az időt arra, hogy a vidéken erős kulturális szempontokat teremtsünk, (Helyeslés) melyek a szertelen abnormis kulturális czentralizáció bizonyos levezetése után a magyar kulturának fókusai legyenek, melyek az illető vidékre kulturális erejükkel nehezedjenek. Ezért akartam gondoskodni arról, hogy a mennyiben a szakszerű vezetés és a megőrzés garancziája ott megvan, a vidéki könyvtárakat is elláthassam e példányokkal. Nyomdatermékeink 85–90 százaléka a főváros területén jelenik meg. Hogy csak az időszaki sajtóról szóljak, miért történhessék meg például az, hogy Nagyváradon, Kolozsvárott, Debreczenben vagy más ily fontos vidéki központon egyetlen Budapesten meg-jelenő hírlapból se lehessen példányt találni? Nem elég, ha a fővárosban marad 5–10 teljes hírlapi példány? Legyen a vidéken is, mert hisz ezek a gyűjtemények 15–20 év múlva igen fontos buvárlati tárgyakká lehetnek. És miért ne legyen ez a vidéken is hozzáférhető? Ha elfogadjuk az indítványt, a melyet a képviselő úr tervez: akkor az összes köteles példányok a fővárosban lesznek, az akadémiában a múzeumban, az országos statisztikai hivatalban és a fővárosi könyvtárban. Ily viszonyok között e törvényjavaslat csaknem semmivel járulna vidéki könyvtáraink gyarapításához, holott nekem épen a vidéki könyvtárak fellendítése a czélom."⁵⁵ Wlassics válaszában megnyugtatta a képviselőt, hogy a tárca a kiadványok elosztása során a legmesszebbmenőkig tekintetbe veszi majd a fővárosi érdekeket is. A kultuszminiszter válaszával egyetértett a törvénymódosítás kezdeményezője, gróf Zichy Jenő⁵⁶ is. "Azt a szempontot, hogy teremtsünk a vidéken erős kulturális központokat, én is örömmel helyeslem. A fővárosban pedig tényleg lesz két-három könyvtár, a hol éppenséggel minden össze fog gyűjtetni, nem fog tehát ártani, ha a vidéken is létesülni fognak ily könyvtárak, kulturális góczpontok."⁵⁷ Zichy Jenő hozzászólását ezen túl a törvényjavaslat 7. §. második bekezdésében foglaltak indukálták, amelynek értelmében a egyes nyomdatermékek beszolgáltatása alól – az előállító kérésére – a kultuszminiszter felmentést adhat. Zichy szerint itt a fogalmazás nem eléggé világos, míg az indoklásban lefektetett érvek – amelynek értelmében magánérdekű iratok, kizárólagos magánhasználatra, zárt példányszámban megjelent kiadványaira vonatkozik a kitétel – teljesen világosak. Ezért javasolta, hogy a bekezdést egészítsék ki az indoklásban szereplő kitétellel: "a mennyiben azok magánjellegű tartalmúak"⁵⁸ , mivel így egyértelművé válhat, hogy a mentesség megadása nem a miniszter jóakaratától, avagy annak hiányától függhet. A vitában a következő felszólaló Pichler Győző⁵⁹ volt, aki támogatta a törvényjavaslat elfogadását. Nem értett azonban egyet a mentesség vonatkozásában sem az előterjesztett, sem pedig a Zichy Jenő által előadott módosítással. "Én pedig nem szeretnék semmiféle preczedenst alkotni arra nézve, hogy egyes nyomdatermékek beszolgáltatása meg ne történjék, mert egy-két ilyen preczedens annyi mindenféle kérelemre adna okot, – a mint én ismerem a könyvpiaczot, – hogy oly könyvek, a melyek később tényleg komoly búvárkodás tárgyát képeznék, be nem szolgáltatnának. Ily intézkedéssel tehát a törvényjavaslat üdvös voltát veszélyeztetni nem lehet."⁶⁰

Mindamellett a képviselő támogatta Polónyi Géza javaslatát, amelynek értelmében a főváros privilégiuma megmaradna. Több hozzászóló nem lévén a képviselőház általánosságban a közoktatásügyi bizottság szövegezése szerinti javaslatot fogadta el, s következett a törvényjavaslat részletes vitája. A részletes vita során szólalt fel a nagytekintélyű tudós, Thaly Kálmán⁶¹, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Bizottságának társelnöke, aki a külföldön nyomtatott, de Magyarországon kiadott nyomdatermékek ügyében szólt. " A külföldön, különösen Bécsben nagyobb számban nyomtatnak magyar termékeket, különösen igen nagy kelendőségnek örvendő díszes zsebnaptárakat. Lipcsében és Teschenben is számos magyar munka jelenik meg. Az utóbbi helyen a Prohászka czég sok magyar nyelvű katonai munkát ad ki. Ezek kiadói külföldiek, a kiket semmire sem kötelezhetünk és itt csak bizományosaik vannak."⁶² A képviselő arra tett javaslatot, hogy – a kötelespéldány-szolgáltatás teljessége érdekében – e cégek részére az elárusítási jog megadásához kössék a köteles példány beszolgáltatását. Thaly jól érezte, hogy e kérdés rendezése nem a tárgyalt törvényjavaslat hatáskörébe tartozik, de hozzászólását az motiválta, hogy legalább a nemzeti múzeum könyvtára legyen olyan egyetlen könyvtár, ahol a magyar nyelvi hungarikumok teljessége hozzáférhető, függetlenül attól, hogy az országban vagy külföldön jelentek-e meg. A tudós képviselő a probléma megoldására két javaslatot is tett: egyik javaslata, hogy a belügyminiszter, midőn egyéb szempontból vizsgálja a Magyarországon árusításra kerülő nyomtatványokat, ezt a szempontot is vegye figyelembe; másik javaslata pedig az volt, hogy a kereskedelmi miniszter, aki a piaci termékeknek az árusítás feletti felügyeletét gyakorolja, érvényesítse a fenti szakmai és tudományos érdekeket. Mindezek mellett Thaly Kálmán elfogadta a törvényjavaslat ezen szakaszát is, jóllehet kérései törvénybe iktatását semmi sem garantálta. A 7. § részletes vitája során gróf Zichy Jenő emlékeztette a képviselőket az általános vitában elhangzott javaslatára, és ragaszkodott ahhoz, hogy módosítási javaslata itt tárgyalásra kerüljön. Wlassics – elismerve Zichy elévülhetetlen érdemeit a törvénytervezet gondolatának kezdeményezésében és előkészítésében – nem támogatta a gróf módosítási javaslatának elfogadását. Véleménye szerint a mentességi igény más nyomtatványok esetében is felmerülhet, nem csupán a magánjellegű okmányoknál, ezért Zichy javaslatának elfogadását nem támogatta. "Itt exemplificative vannak felsorolva azok az esetek, amelyekben szükségessé válhatik a felmentés a kötelespéldány beszolgáltatása alól és itt benne vannak az állami érdekeket érintő nyomtatványok, továbbá egyes nyomtatványok, például fontos gazdasági vagy pénzügyi érdekeket érintő szerződések, periratok, vállalkozói ajánlatok, vagy üzlettervek stb., a melynek idő előtti közlése az illető felek anyagi vagy erkölcsi károsodásával járhatna. A módosítás szerint az államnyomdát kivéve, a szorosan magánjellegű nyomtatványokra nézve lehetne felmentést adni; már pedig lehetnek periratok, lehetnek egyéb pénzügyi érdekeket érintő nyomtatványok, melyeknél a közérdek követeli, hogy ha nem is az államnyomdában nyomatnak is, például négy hétig, öt hétig, három hónapig, vagy fél esztendeig titokban tartassanak. Kérem tehát a módosítvány mellő-zését."⁶³ Wlassics válasza után Zichy Jenő szeretett volna még egyszer felszólalni, ám a ház elnöke nem adott szót részére, még úgy sem, hogy Zichy emlékeztette őt arra, hogy személye a törvényjavaslat indítványozója. A szócsatát követően az elnök szavazásra tette fel a kérdést, amelynek eredményeként a közoktatásügyi bizottság előterjesztésében szereplő szöveget fogadták el, s értelemszerűen, elvetették Zichyjavaslatát. A részletes tárgyalás során a törvénycikk 40. §-ának 5. pontjához készült igazságügyi bizottsági javaslatot – amelynek értelmében a törvény megszegése esetén foganatosított kihágási szankció ügyében a királyi járás-bíróságok járjanak el – a képviselőház elfogadta. A 15. § részletes vitája során az általános vitában is e témában felszólaló Polónyi Géza képviselő kért szót, és a korábbinál jóval erőteljesebben kérte az általános vitában elhangzott módosításijavaslat figyelembe vételét. "A t. miniszter úr beszédéből kiveszszük, hogy ő a hatóságokat eddig illetett példányokat tényleg konfiskálni akarjam (Úgy van! a szélső baloldalon!) és ezentúl miniszteri kegyből akarja csak részesíteni a fővárost is az általam különben mélyen tisztelt kormánypárti lapoknak archivozásával és könyvtározásával. A miniszter úr fogja majd meghatározni ezentúl, hogy a főváros törvényhatósága a Pester Lloyd-t (Mozgás a szélső balon. Elnök csenget.) vagy nem tudom a Nemzet, vagy a Pesti Hírlapot tartozzék-e gyűjteni és neki fog módjában állni arról gondoskodni, hogy az esetleg eleven hangon tartott ellenzéki újságok valahogy a fővárosi törvényhatóság könyvtárában elő ne kerülhessenek. (Mozgás a szélső baloldalon.) T. kép-viselőház! Ez politikai dolog. Én a törvény által biztosított jogát a fővárosnak semmiféle miniszteri meghatalmazásnak alárendelni nem akarom."⁶⁴

Polónyi tovább érvelt azzal, mely szerint az 1848. évi törvény nem ismerte a közvádlói köteles példány fogalmát, és azt egyéb jogszabály sem írta elő, hanem a kormány mulasztott abban, hogy – a törvény be nem tartásával – évtizedeken át a jogi előírásoktól eltérő módon, nem a megfelelő helyi hatóságok részére küldték be a köteteket, hanem csináltak egy rendőr-közvádlói példányt. Veszélyesnek tartotta azt a helyzetet, hogy az akkor tárgyalás alatt lévő törvénytervezet a helyi hatóságok helyett a főügyész-ségek részére biztosítja a köteles példány jogot, vagyis a korábban kialakult torzulást mintegy szentesíti. A képviselő idézi a törvényjavaslat 15. paragrafusát: " »A nyomdatermékek ama köteles példányai, melyek a fennálló törvények és szabályok szerint a sajtóügyi közvádlónak adatnak be.« Hát mondja meg nekem a t. kultuszminiszter úr és a t. igazságügyi bizottság, melyik hát az a törvény, vagy szabály, a melynek értelmében a közvádlónak köteles példány jár? És ha ilyen törvény nincsen, a mint a t. miniszter úr maga mondja, hogy eshetik meg szakbizottsággal az, hogy a törvényhozás elé ilyen javaslat kerül?"⁶⁵

Wlassics az ellenzéki képviselő támadását azzal utasította el, hogy egyrészt az általános vitában már megválaszolta Polónyi képviselő kérdését és felvetését, másrészt pedig a tárgyalt törvényjavaslat csak és kizárólag a tudományos célú kötelespéldány-szolgál-tatással foglalkozik, a hatósági beszolgáltatással nem. Egyébként pedig a kormány nem kívánta, a kiadók pedig igen ellenezték a köteles példányok számának emelését, ezért lépett a tárca a hatósági példányok könyvtári hasznosítása érdekében. Az 1848. évi törvény hatósági köteles példányát is sajtórendészeti célból kérték be a helyi hatóságok részére, ám időközben felállították a királyi ügyészséget, a közvádló intézményét, amely sajtórendészeti szempontból a korábban illetékes hatóság helyébe lépett, ezért a hatósági köteles példány – természetesen – őket illeti, s e kötetek, a hatósági eljárást követően, a könyvtárakban hasznosulnak majd. Az egyre magasabbra csapó vitába – elsősorban a jogi ellentmondást kifogásolva – bekapcsolódott Szalay Károly⁶⁶képviselő is, aki eddig nem vett részt abban. Véleménye szerint ajogszabályok értelmezésében Polónyi Géza érvelése az elfogadható, nevezetesen a közvádló számára valóban nem biztosít az 1848. évi törvény köteles példány jogot, mivel az ügyészség nincs felruházva sajtóügyi hatósági jogkörrel, s ez ellentmondana az ügyészségről szóló törvény azon értelmezésének, hogy az ügyészség nem hatóság. A fentiek alapján javaslata a következő volt: "Ha tehát a miniszter úrnak megvan az a jó szándéka, a mit mond, akkor ezen a dolgon véghetetlen egyszerűen lehet segíteni: a sajtóügyi közvádló helyett méltóztassék beletenni, hogy » az 1848 : XVIII. törvényczikk 40. §-ában rendelt hatóság «. Ezt meg fogja érteni minden ember, nem fogják gyanúsítani a miniszter úr szándékait, és meglesz a megnyugvás is. Én különben ezt a paragrafust így, a mint van nem fogadom el."⁶⁷ Annak ellenére, hogy a 15. paragrafus körül heves vita bontakozott ki, végül mégis az eredeti előterjesztés alapján fogadták azt el a képviselők. A javaslat 16. paragrafusához Wlassics Gyula vallás és közoktatásügyi miniszter tett a részletes tárgyalás során módosító javaslatot. A korrekciót az tette szükségessé, hogy időközben a Központi Statisztikai Hivatalról szóló törvényjavaslatot⁶⁸ tárgyalta és el is fogadta a törvényhozás, ahol a KSH könyvtára részére szintén köteles példány jogot biztosított az a törvény. A szaktárcának pedig feltétlen érdeke volt annak megtartása, hogy a KSH könyvtára számára megmaradjon a köteles példány jog, ezért azt e törvény szövegébe is beépítették. A törvényt további paragrafusai szövegének változtatása nélkül fogadták el, s ezzel a napirend le is zárult. A törvényjavaslat tárgyalását a Pesti Hirlap lakonikusan kommentálta: "… Csöndes vita indult utána. Polónyi Géza képviselte egyedül a haragvó ellenséget, de csak olyan volt, mint az őszi eső. … A főváros könyvtárának való nyomtatványokért kardoskodott előbb, de később már megbővült fantáziája és a javaslatban egy szörnyeteget vélt látni, mely fölfalja a jóindulatú törvényt és policiális rendelkezéseket hoz be a negyvennyolcas liberális szakasz helyett. Wlassics Gyula miniszter előbb türelmesen felelgetett és magyarázgatta a javaslat intencióit s a maga jószándékát, hogy a vidék kulturális emelése érdekében akar tenni, de azután, hogy nem használt, ő is a kard élesebb végével vágott Polónyi felé."⁶⁹ A hírlap kommentárját követően kivonatolva közölte az előző napon lezajlott képviselőházi vitát. A törvényjavaslat harmadik tárgyalására a következő napon, 1897. október 6-án, a 168. országos ülésen került sor, ahol változtatás nélkül fogadták el a korábbi javaslatot, és tárgyalás, valamint jóváhagyás végett azt a főrendekhez továbbították⁷⁰. Az 1897. október 22-én tartott 176. országos ülés során ismertették a főrendiház átiratát⁷¹, amely módosítás nélkül fogadta el a törvényjavaslatot. "Kivonat a főrendiház 1897. évi október 20-án tartott 16-ik ülésének jegyzőkönyvéből. 248. napirend szerint tárgyalás alá vétetett » nyomdai termékek tudományos czélokra szolgáló köteles példányainak beszolgáltatásáról « szóló törvényjavaslat. Jelzett törvényjavaslatot a főrendiház úgy általánosságban mint részleteire nézve változatlanul elfogadta; és erről a képviselőházat értesíteni rendelte. Kiadta: Gróf Cziráky Antal s. k. a főrendiház jegyzője."⁷² 1897. december 6-án, a 190. országos ülés keretében jelentették be, hogy a miniszterelnöknek a képviselőház részére elküldött átirata szerint a törvényt őfelsége 1897. november 21-én szentesítette, és azt a törvénytárban 1897. november 25-én kihirdették. "Mi Első Ferencz József Isten kegyelméből Ausztriai Császár, Csehország Királya stb. és Magyarország Apostoli Királya. Kedvelt Magyarországunk és társ-országai hű Főrendei és Képviselői közös egyetértéssel a következő törvényczikket terjesztették szentesítés végett Felségünk elé. (Itt a törvény teljes szövege következik.) … Mi e törvényczikket s mindazt, a mi abban foglaltatik, összesen és egyenként helyesnek kedvesnek és elfogadottnak vallván, ezennel királyi hatalmunknál fogva helybenhagyjuk, megerősítjük és szentesítjük, s mind Magunk megtartjuk, mind más híveink által megtartatjuk. Kelt Bécsben, 1897. november hó 21-én. Ferencz József s.k. B. Bánffy s.k."⁷³

Az elkészült és hatályba helyezett törvény utóéletéhez hozzátartozik még, hogy a törvény teljes szövegét a hallei Zentralblatt für Bibliothekswesen című szakmai lap 1898. évi április-májusi száma, német nyelven, teljes terjedelemben közölte. A jóváhagyott törvény a korábbi hasonló célú és még 1848-ban keletkezett törvényi szabályozást váltotta fel. A kibontakozóban lévő, könyvtári területen tevékenykedő társadalmi szervezetek, az irányító, valamint a felügyeleti jogával élni akaró polgári állam közreműködésével új, minden eddiginél részletesebb és teljesebb jogi szabályozás készült, az 1897. évi XLI. törvénycikk a nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló köteles példányainak beszolgáltatásáról címmel⁷⁴. Az új törvény a korábban életben lévő 1840. évi VI. törvény 11. paragrafusát, illetve az 1848. évi XVIII. törvény 40. paragrafusának második bekezdését váltotta fel. Az előbbi értelmében a Magyarországon és a kapcsolt részekben kinyomtatott minden munkából a magyar tudós társaságot egy példány illette meg, az utóbbi értelmében pedig a nyomtatványokból és az ábrázolatokból két példányt kellett a helyi hatóságoknak átadni, amelyből az egyik példány a Nemzeti Múzeumot illette, és ez azt jelentette, hogy a beszolgáltatandó három példányból két példány hasznosult könyvtári felhasználásban, egy példány pedig sajtórendészeti célokat szolgált. Ám a büntető szankciók hiányában,jórészt a beszolgáltatásra kötelezettekjóindulatán és esetleges üzleti érdekein múlott a teljesítés mértéke. Az 1897-es törvény tudatosan választotta szét a hatósági és a tudományos célú kötelespéldány-szolgáltatásjogi szabályozását, amenynyiben az utóbbira vonatkoztatva új és korszerű szabályokat alkotott, míg az előbbi esetében meghagyta az 1848. évi előírásokat, s azokat csupán annyiban változtatta meg, hogy a hatósági eljárást követően és szakmai szempontok figyelembe vételével ezt a példányt is a könyvtárak gyűjteményének növelésére hasznosította, a tudományos munka szolgálatába állította. Lényeges változtatása volt az új törvénynek a korábbiakhoz képest, hogy a tudományos célú köteles példányokat már közvetlenül a két könyvtár részére küldték meg a nyomdák, illetve a kiadók, kihagyva ezzel a helyi hatóságok nehézkes és lassú eljárását. Beszolgáltatásra továbbra is a nyomtatókat kötelezték, kivéve a Horvát-Szlavonországban, vagy külföldön nyomtatott, de a törvény hatálya alá tartozó kiadványok esetét, amikor a kiadók tartoztak szolgáltatási kötelezettséggel. Felmerült annak gondolata, hogy a nyomtatók helyett a kiadók legyenek a beküldésre kötelezhetők hiszen a teljes mű gyakran csak a kiadó kezéből kerül ki, ám egyéb jogszabályok előírásai miatt – amelyek értelmében a nyomtatók voltak nyilvántartásra kötelezettek – e kérdésben célszerűbbnek látszott a régi szabályozásnál maradni. A törvény második paragrafusában pontosan meghatározták azoknak a dokumentumoknak a körét, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum számára kellett beküldeni. Részletes felsorolás helyett a törvényben azoknak a dokumentumoknak a körét határozták meg, amelyek könyvtári megőrzése indokolt volt. A harmadik paragrafus viszont igen pontos, taxatív felsorolását tartalmazza azoknak a nyomtatványoknak, amelye-ket a Magyar Nemzeti Múzeum részére nem kell beküldeni. Ezek az érték- és hitelpapírok, valamint az értékjegyek⁷⁵, hivatali és üzleti nyomtatványok, vonalazott űrlapok és könyvek, etikettek, vignyetták, családi és magánhasználatra való aprónyomtatványok, kőnyomatos és gépi többszörözésű kéziratok, vegyi úton készült fényképek. Ha azonban a fenti dokumentumok nyomdatermék mellékletét vagy kiegészítését képezték, abban az esetben a beszolgáltatás azokra is vonatkozott. Hasonlóan nem kaptak felmentést a beszolgáltatás alól a hivatalok, ipari és kereskedelmi vállalatok, egyesületek és társaságok, társulatok éves jelentései, illetve a falragaszok, színlapok, műsorok és gyászjelentések, továbbá a kéziratok alapján készült, tudományos célú facsimilék, a tankönyveket helyettesítő kőnyomatos tanári előadások és kőnyomatos hírlapok. A törvény negyedik paragrafusa pontosan felsorolja azoknak a nyomtatványoknak a körét, amelyeket az akadémia részére kellett beküldeni. Tudnunk kell, hogy az új törvény az akadémiára vonatkozóan nem teljes körű köteles példány jogot adott, az csupán az úgynevezett irodalmi értékű művekre korlátozódott: gépi sokszorosítás útján kötetes vagy füzetes alakban kiadott minden írói mű; a ponyvairodalomból az egyleveles nyomtatványok is; valamennyi folyóirat, kivéve az egy hétnél rövidebb periodicitással megjelenőket; iskolai értesítők, éves jelentések, statisztikai kimutatások, név-és naptárak, illetve föld-és térképek. Az ötödik paragrafus a beküldési határidőket rögzítette: a napilapokat havonta, az egyéb nyomtatványokat pedig negyedévente kellett a nyomtatóknak, illetve a kiadóknak összegyűjtve közvetlenül a törvényben meghatározott helyre eljuttatni. Itt a törvényalkotók a nyomtatók arra vonatkozó igényét vették figyelembe, hogy a kötelespéldány-szolgáltatás sem tennivalókban, sem anyagilag nejelentsen nagy terhet a szolgáltatók részére. A hatodik paragrafus a köteles példányok átadásának, illetve átvételének bizonylatolásával foglalkozott. A nyomtatvány előállítójának kimutatást kellett benyújtania a beszolgáltatott művekről, a kedvezményezettnek pedig aláírásával kellett igazolnia azok átvételét. A köteles példányt kapó intézménynek volt a feladata, hogy hirdetések révén és egyéb nyilvános forrásból meggyőződjék a beszolgáltatás teljességéről. A hetedik paragrafus az eddig megoldatlan titkos, bizalmas stb. nyomtatványok kötelespéldány-szolgáltatását rendezte. A magyar királyi államnyomda részére csak abban az esetben adott mentességet a törvény, amennyiben a nyomtatvány, illetve annak tartalma olyan államtitkot hordozott, amelynek nyilvánosságra kerülése államérdeket sértett. Ilyen alkalmakkor azonban az azt megrendelő hatóságnak esetenként kellett elrendelni a titkosként történő kezelést. A törvény ezekre a nyomtatványokra is vonatkozott, azzal a megszorítással, hogy az azokat előállító feladata a titkos megőrzés. Ez a paragrafus garantálta, hogy bizonyos – köz-érdeklődésre számot nem tartó nyomtatványok (magániratok) beszolgáltatása alól – a nyomtató kérésére – a VKM felmentést adjon. A nyolcadik paragrafus foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy pontosan mely kiadásokból és milyen minőségű példányt kell beküldeni. Itt a törvény az új kiadvány fogalmát a legtágabban értelmezte, s beleértette az új kiadásokat, a változtatott kiadásokat, a különlenyomatokat és a kivonatokat is. Ugyanakkor biztosította, hogy ugyanazon kiadvány két-, illetve többféle kiadása esetén a könyvtárak a jobb papírminőségben kapják meg a műveket, de nem tette kötelezővé a kiadványok bekötését. Az 1848-as törvényhez képest ez visszalépés ugyan, de jelentős terheket rótt volna a nyomdákra, és a törvény készítői előtt a megegyezés és nem az obstruálás célja lebegett. A kilencedik paragrafus létét a korábbi évek tapasztalatai indokolták. A több nyomtató által készített kiadványok összetartozó, de külön készített elemei korábban gyakran csonkán, késve, illetve egyáltalán nem érkeztek be a könyvtárakba. Ezért fontossá vált, hogy a törvény kimondja a kiadvány előállításában résztvevő valamennyi cég egyetemleges felelősségét, de oly módon, hogy azoknak egymás között meg kellett egyezni, melyik vállalat küldi be a teljes kiadványt, s ezt a kimutatásokban is szerepeltetni kellett. A tizedik paragrafus a beküldők anyagi tehermentesítését volt hivatott szolgálni, amennyiben a küldeményekre állami portómentességet biztosított. A tizenegyedik paragrafusban a kedvezményezett részére előírt kötelezettségként határozta meg a törvény, hogy a szolgáltatás elmaradása, illetve hibás vagy hiányos példány küldése esetén felszólítani tartozik a nyomtatót mulasztása pótlására. Ezzel is lehetőséget kívántak adni arra, hogy a kötelezettek önhibájukon kívül történő mulasztásukat – törvényi szankció nélkül – pótolhassák. A törvény a türelmi időt három évben határozta meg. Felszólítás esetén harminc napon belül pótolni kellett a hiányzó példányt, ellenkező esetben a nyomtató, illetve a kiadó kihágást követett el, amely száz forintig terjedő pénzbüntetéssel volt súlytható. Ugyancsak ilyen mértékű büntetésre számíthatott az is, aki a köteles példányokkal együtt beküldendő kimutatásokban nem követte a törvény előírásait. A kihágással büntetett cégnek – a pénzbírságon túl – a be nem küldött kiadvány árát is meg kellett fizetnie annak a könyvtárnak, ahova a szolgáltatást nem biztosította. A büntetésből befolyt pénzösszeget az a könyv-tár kapta meg gyűjteménye gyarapítására, amelynek érdekében az eljárást lefolytatták. A tizenötödik paragrafusban jelent meg az a rész, amely a képviselőházi vita során oly nagy vitát váltott ki: a sajtórendészeti célból beszolgáltatott köteles példányoknak a VKM által meghatározott módon történő könyvtári hasznosítása, és itt mondta ki azt is a törvény, hogy az új szabályozás egyebekben semmilyen módon nem érinti a sajtórendészeti kötelespéldány-szolgál-tatást, illetve az azzal kapcsolatos nyilvántartást. A további paragrafusok a záró rendelkezéseket tartalmazták, illetve még azt a fontos elemet, hogy az 1848-as törvénnyel ellentétben ez a törvény – Horvát-Szlavonország kivételével⁷⁶– az egész magyar állam területére vonatkozik, tehát Fiume városára, Erdélyre, valamint a polgárosított magyar határőrvidékre is. Az 1897-ben megjelent köteles példány törvény – a Tanácsköztársaság rendelkezéseivel⁷⁷ rövid ideig megszakítva – 1922-ig maradt hatályban, sőt tulajdonképpen az 1929. évi törvényi szabályozásig, illetve az annak végrehajtására 1935-ben kiadott VKM rendelet megjelenéséig, mert az 1922. évi csupán módosította azt: a köteles példány jogot kiterjesztette az országgyűlés könyvtárára, de egyéb módon nem változtatták meg az 1897. évi törvényt. Közel fél évszázadon át tehát ez a törvény szabályozta hazánkban a tudományos célú kötelespéldány-szolgáltatást. Az új törvény megszületését a szakmai körökben csaknem mindenhol örömmel üdvözölték, annak tartalmával kapcsolatosan azonban – elsősorban a nyomdák és a könyvkiadók részéről – igen sok ellenvetést lehetett olvasni. Például a törvény képviselőházi vitáját követő napon az Esti Újság⁷⁸ meglehetősen szélsőséges vezércikke, az akkor elterjedt szóhasználattal élve, egyenesen "köteles harács"-nak minősítette az új törvényt, s olyan robotnak, tizednek nevezte, amely mélyen sérti a magántulajdont. Felfogása szerint a nyomtatvány pontosan olyan ipari termék, mint bármi más, mint például a csizma, mégsem jut senkinek sem eszébe – hogy nemzeti, állami érdekekre hivatkozva – abból sar-cot vegyen. A cikk írója leginkább azon csodálkozott, hogy a képviselők nem a magántulajdont sértő törvénytelenség ellen szólaltak fel a képviselőházi tárgyalás során, hanem a köteles-harács elosztásán vitatkoztak. Felháborodását pedig az váltotta ki, hogy a magyar államnak a kultúra finanszírozására nincs pénze, ezért a magántulajdon ellen elkövetett harácsból kívánja azt támogatni "Aztán a magyar államnak mindenre van pénze, csak kultúrára nincs? A tenyészménekért miért adunk százezer forintokat, miért nem kérjük ajándékba, hisz a lótenyésztés is fontos állami és gazdasági érdek? Vagy talán a lótenyésztés fontos akkor is, ha pénzt kóstál, a magyar kultúra pedig csak akkor, ha potyázhatjuk?"⁷⁹

A Magyar Könyvszemle 1898. évi 1. száma közölte a törvény végrehajtása érdekében hozott kultuszminiszteri és igazságügy-miniszteri közös rendelet⁸⁰ teljes szövegét is. A rendelet első fejezete részleteiben ismerteti a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába tör-ténő beszolgáltatás részletes eljárását: a beszolgáltatás határidejét; a nyomdatermékek kimutatásáról szóló előírásokat, valamint az ahhoz szükséges formanyomtatványokat; a beküldés módját; a beküldött köteles példányok és a kimutatások ellenőrzésének metódusát;a nemzeti könyvtárra vonatkozó és a nyomdák változásairól történőjelentés közzétételének részletes szabályait; a felmentésre vonatkozó kérelmek beadásának és azok elbírálásának módját; a törvényi mulasztás esetén lefolytatott kihágási eljárással kapcsolatos ismereteket. A rendelet második fejezetében pedig a sajtóügyi közvádló részére beszolgáltatandó köteles példányok részletes rendelkezéseit – közöttük a könyvtárak számára továbbhasznosításra átadásra kerülő példányokra vonatkozó eljárást – tették közzé. A Magyar Könyvszemle 1901. évi számában, a Vegyes közlemények című rovatban megjelent annak a tizenkét könyvtárnak a listája, amelyek a VKM 1900ban hozott intézkedése alapján sajtóügyi közvádlói példányból részesültek. A nagyobb gyűjtemények közül kedvezményezett volt: az Erdélyi Múzeumi Egylet és Ferencz József Tudományegyetem Könyvtára; a Szegedi Somogyi Könyvtár; a Kassai Városi Múzeum; a Debreceni Evangélikus és Református Főiskola Könyvtára; a Temesvári Városi Könyvtár; a Pécsi Városi Múzeum; a Pozsonyi Városi Könyvtár. A kisebb gyűjtemények közül pedig a Szabolcsvármegye Nyíregyházi Törvényhatósági Könyvtár, a Selmecbányai Városi Könyvtár, illetve 1901-től – megosztva – a Vasmegyei Kultúregyesület és az újonnan alakult Győri Városi Könyvtár. Ugyancsak ebben az évben kapta meg a korlátozott köteles példányi jogot a Budapesti Könyvtár Egyesület, a központi könyvtár gyarapítására, feltéve, hogy az nem érintheti az Erdélyi Múzeumi Egyesület könyvtári anyagának teljességét. Jóllehet a kedvezményezett könyvtárak körében később történtek ugyan változások, de az elosztási koncepció mindvégig a törvény, illetve a végrehajtási rendelet kitételét szolgálta: a sajtóügyi közvádló által könyvtári hasznosításra átküldött példányok valóban a vidék könyvtári ellátását szolgálták, illetve olyan gyűjtemények kapták meg azokat, ahol megvolt a kellő biztosíték a kötetek kulturális hasznosítására.

Folytatás >>

Jegyzetek

23. Ezzel kapcsolatosan részletesebben lásd; BERLÁSZ Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867. – Bp.: Országos Széchényi Könyvtár, 1981. – p. 48.
24. Itt csupán a tudományos célú köteles példány szolgáltatásról van szó. Természetesen – más országokhoz hasonlóan – hazánkban is jóval korábban kialakult a köteles példány szolgáltatás rendszere, ám a korábbi rendelkezések nem tudományos, hanem cenzurális, illetve privilegizálási célokat szolgáltak. Erről lásd részletesebben TÓTH András: A kötelespéldány-szolgálta-tás története Magyarországon. – Bp.: Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács, 1964. című művét.
25. A Habsburg Birodalomban 1621-ben született meg az a privilegizálási célú köteles példány szolgáltatási rendelkezés, amelynek értelmében a Hofbibliothek – privilegizálási céllal – három példányt, egyéb esetben pedig egy példány kapott valamennyi, a birodalom területén megjelent nyomtatványból.
26. Megjegyzendő, hogy ezekben az években még unikálisnak számított a tudományos célú kötelespéldány szolgáltatás, jellemzően cenzurális célú volt a beszolgáltatás, ám ezeket a példányokat többnyire – a cenzúra eljárást követően – a cenzortestületek könyvtári hasznosításra adták át.
27. E törvény a kötelespéldány-szolgáltatás ügyében a nemzeti könyvtárat részesített előnyben, a kedvezményezettek köréből kimaradt az Egyetemi Könyvtár, valamint a Magyar Tudós Társaság Könyvtára. Tekintettel arra, hogy a rendelkezés – az ismert történelmi okok miatt – mindvégig csupán provizórikus maradt, a köteles példány szolgáltatás történetében ennek csupán elvi jelentősége volt.
28. A Magyar Nemzeti Múzeum ügye az országgyűlésen In: Magyar Könyvszemle, új folyam, 1. évf., 1892/93. – p. 378.
29. A Magyar Könyvszemlében megjelent egykorú írás az első késlekedés okát a következőkben jelölte meg: "… az egyházpolitika nagy hullámcsapásai a háttérbe sodorták s illetékes részről be nem nyújtatott …" Fülöp Sándor: A kötelespéldányok kérdése In: Magyar Könyvszemle, új folyam, 4. évf., 1896. – p. 245–268. Az idézet a 249. oldalon található.
30. A kötelespéldány-szolgáltatás törvényi szabályozásának ismételt elodázását a fenti tanulmány a kultuszminisztériumi változásokkal indokolta. Amennyiben végigtekintjük a kultusztárca vezetői posztját betöltő személyek névsorát, valóban azt látjuk, hogy ezekben az években meglehetősen gyorsan váltották egymást a miniszterek, egészen Wlassics Gyula kinevezéséig, aki több mint nyolc éven át vezeti majd a tárcát. 1894. június 10-ig gróf Csáky Albin volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, őt követte – alig féléves időtartamra – 1895. január 15-ig báró Eötvös Loránd, majd 1895. január 15-től került a VKM élére Wlassics Gyula.
31. Mindkét javaslatot közli az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság jelentése, amelyet Porzsolt Kálmán szerkesztésében, 1901-ben, a PestiKönyvnyomda Rt. adottki, és amelyet a Dunántúli Közművelődési Egyesület II. évkönyvéből (Bp.: Fitz Ármin Könyvnyomdája, 1893.) vett át közlésre.
32. Érdekes adalék a törvény megszületéséhez, hogy a hosszú előkészítést – miközben szakmai körökből kritikával is illették – a korabéli szaksajtó tanúsága szerint, nem tekintették tragikusnak, sőt kifejezetten hasznosnak tartották abból a szempontból, hogy a "szakférfiak" azt alaposan meg tudták vitatni. Mint utóbb kiderült, itt valóban jót tett a késlekedés, hiszen közben megalakult a múzeum- és könyvtárügyet intézményesült formában képviselő szervezet, amely megfelelő szakmai hátteret biztosíthatott az új törvény megszületéséhez.
33. FÜLÖP Sándor im.
34. A Bizottság részére a kultuszminiszter küldte el a törvény tervezet szövegét; a VKM 71.140/96. számú leirataként érkezett. Porzsolt Kálmán (szerk.): Az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság jelentése. – Bp.: Pesti Könyvnyomda Rt., 1901. – pp. 58-72.
35. Ugyanott p. 66.
36. Ballagi Aladár, Ballagi Mór fia, bölcsész, egyetemi rendes tanár, a 1884-től Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1877-ben a budapesti egyetemen magán tanári képesítést szerzett, majd 1889. június 25-én rendes tanári kinevezést kapott. Életrajzához még az is hozzátartozik, hogy a közel húszezer kötetes, az apa és a fia által összegyűjtött könyvgyűjtemény ezekben az években Budapesten a legnagyobb magánkönyvtárak körébe tartozott.
37. BALLAGI Aladár: "Sajtódézsma" In. Egyetértés, 30. évf., 1896. 35. sz (február 5.). – p. 1-2.
38. Ugyanott p. 2.
39. Ugyanott
40. Jóllehet Wlassics igyekezett a törvény indoklásában ezeket a kritikai észrevételeket cáfolni, de ha megnézzük a kultuszminiszter szövegét, pontosan látjuk majd, hogy bizony komoly gondokkal kellett a könyvtáraknak az új köteles példány rendelkezései miatt szembenézni. "Nem szolgálhat okot aggódásra az a körülmény sem, hogy a jelen törvényjavaslat életbeléptetése a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárát a beszolgáltatott anyagnak oly halmazával fogja megterhelni, melynek megőrzésére a hely, feldolgozására a munkaerő nem lesz elégséges. Az eddig évenkint beérkezett köteles példányok maximális darabszáma 4,000-5,000 volt; ezentúl a darabok száma 8,000-nél többre alig fog menni. … Semmi esetre sem okozhat oly nehézséget a várható gyarapodás, mint a mily nagy, tudományos fontossággal bír a nyomdatermékek teljes összegyűjtése." A köteles példányok ügye az országgyűlésen In. Magyar Könyvszemle, 5. évf., 1897. p. 292. Ismerve a könyvtár akkori személyi feltételeinek és elhelyezésének hiányosságait egyáltalán nem állítható, hogy a közel duplájára növekedett nyomtatványmennyiség ne okozott volna gondot a könyvtárnak. Kétségtelen azonban, hogy ezek a szempontok nem akadályozhatták meg törvénytervezet szakmai céljainak megvalósulását.
41. A köteles példányok ügye az országgyűlésen In. Magyar Könyvszemle, 5. évf., 1897. – p. 287–297.
42. Az indokolás bemutatja a fontosabb európai államok köteles példány szolgáltatásra vonatkozó példány-adatait. Így például az 1881. évi szabályozás értelmében Franciaországban minden nyomtatványból két példányt, zeneművekből és metszetekből három példányt, az időszaki sajtótermékekből pedig hat példányt kellett beszolgáltatni; a Német Birodalomban csupán az időszaki sajtótermékekből kellett egy példány beszolgáltatni (Reichspressgesetz, 1874.), de az egyes államokban még külön rendeletek és törvények szabályozták a területükre vonatkozó beszolgáltatási kötelezettséget; az 1862. évi osztrák sajtótörvény tudományos célú beszolgáltatásra négy példányt írt elő, ám az időszaki kiadványok tekintetében még plusz egy felügyeleti példányt is bekértek; Angliában az 1862. évi törvény értelmében öt példány kellett beszolgáltatni; egyfajta kuriózumként említi a dokumentum Oroszországot, ahol – a cenzúráról és a sajtótermékekről szóló 1886. évi törvény alapján – minden nyomtatványból öt, a szakművekből kilenc, illetve tizenegy példányt küldtek be a kiadók és a nyomdák.
43. Érdekességként jegyezzük meg, hogy az előterjesztés készítői hibás adatokkal dolgoztak, amikor a köteles példányok beszolgáltatására vonatkozó első rendelkezés dátumát 1804-re tették. A tévedés oka az lehetett, hogy a már idézett és a Magyar Könyvszemlében 1896-ban megjelent Fülöp Sándor-féle cikk is hibásan határozta meg a beszolgáltatás kezdő időpontját, és az előterjesztés összeállításánál ezt a tanulmányt vették alapul.
44. A köteles példányok ügye az országgyűlésen … p. 290. Azt, hogy Wlassics valóban komolyan foglalkozott a köteles példány szolgáltatás újés a korábbinálátfogóbb szabályozásával, bizonyítja az is, hogy 1895. szeptember 21-én, (32.538/1894. sz.) a frissen alakult Országos Múzeum és Könyvtárbizottsághoz intézett leiratában az alábbiak szerepeltek: "a köteles példányokról szóló törvényjavaslat, melynek életbeléptetése a vidéki könyvtárakat a hazai irodalom helyi érdekű termékeivel fogja ellátni, annyira van már előkészítve, hogy annak végleges szövegezésénél a tisztelt Bizottság közreműködését nemsokára igénybe fogom vehetni." Wlassics leiratát teljes terjedelemben közli Az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság jelentésének VII. fejezete, a korábban már idézett dokumentum 52-57. oldalán.
45. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, VII. kötet. – Bp.: Pesti Könyvnyomda Rt., 1897. – p. 151.
46. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, IX. kötet. – Bp.: Pesti Könyvnyomda Rt., 1897. – p. 302.
47. A közoktatásügyi bizottságnak jelentése a » nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló kötelespéldányainak beküldésé-ről « szóló 201. számú törvényjavaslat tárgyában In. Magyar Könyvszemle, 5. évf., 1897. – p. 373.
48. Az igazságügyi bizottság jelentése a »nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló kötelespéldányainak beküldéséről« szóló törvényjavaslatról In. Magyar Könyvszemle, 5. évf., 1897. – pp. 374-375.
49. Molnár Antal: 1884 óta szülővárosának, Szamosújvárnak szabadelvű képviselője volt. Jogi és politikatudományi tanulmányokat folytatott, az utóbbiból magántanári képesítést szerzett. Publicisztikai tevékenységét Kolozsváron kezdte, több politikai napilapnál is dolgozott, mielőtt, 1880-tól a Magyarország és a Nagyvilág képes hetilap szerkesztője lett. 1892 óta töltötte be a ház jegyzői posztját, a közoktatásügyi bizottság tagja és a gazdasági bizottság jegyzője is volt.
50. A törvénytervezet vitáját a képviselőházi napló szó szerinti terjedelemben közölte, a vita ismertetőjénél ezt a forrást használtuk fel. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp.: Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – pp. 17-27.
51. Polónyi Géza: Hajdú megye, Szoboszló kerület képviselője, az ellenzékipártok egyik vezéregyénisége volt. Jogitanulmányokat végzett Pozsonyban és Budapesten. 1869-ben egyéves önkéntesként a haditengerészetnél, Pólában szolgált. 1872-től Budapesten ügyvédi tevékenységet végzett, de mellette hírlapírással is foglalkozott. 1881-ben került be a képviselőházba, Szolnok képviselőjeként, tagja volt a fővárosi bizottságnak.
52. POLÓNYI Géza hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 18.
53. Toldy László: Toldy Ferencz egyetemi tanár fia, jogi és bölcseleti doktor, a főváros főlevéltárnoka. 1869-ben pappá szentelték, majd 1872-ben a nevelői pályára lépett, melyet 1874-ben a lelkészivel cserélt fel. 1880-ban azonban onnan kilépett és 1882-ben a budapesti kereskedelmi akadémia tanára lett. 1886 februárjában Budapest főlevéltárnokává választották meg. Az új köteles példány törvényi szabályozásának szakmai vitája során a főváros érdekeinek megtartására memorandumot intézett a kultuszminiszterhez.
54. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter válasza Polónyi Géza képviselő hozzászólására In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 20.
55. Ugyanott
56. Zichy Jenő gróf: Hont megye, Ipolyság kerület képviselője, 1861-től kezdődően folyamatosan képviselő, a főrendiház tagja. 1881 – 1906 között az Országos Iparegyesület elnöke, s mellette jelentős tevékenységet folytatott az iparoktatás terén: Trefort Ágoston kérésére 86 városban szervezett alsó fokú iparoktatást. Nagy feltűnést keltettek Oroszországba és Ázsiába vezetett expedíciói, melyeknek célja a magyarság eredetének kutatása volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1899-ben tiszteletbeli tagjának választotta. Gazdag magángyűjteményeibőlafővárosban múzeumot létesített, amely 1901-ben nyílt meg.
57. Gróf Zichy Jenő képviselő hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetettországgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 21.
58. Ugyanott
59. Pichler Győző, Tolna megye, Kölesd kerület képviselője. Budapesten folytatott jogi tanulmányokat, majd rövid közhivatalnoki szolgálat után hírlapíróvá lett, és éveken át az Egyetértés belső munkatársaként dolgozott. Amikor Kossuth Ferenc hazatért, Pichler lett a titkára, és élénk tevékenységet folytatott a függetlenségi 48-as párt beléletében. Tagja volt a képviselőház honvédelmi bizottságának is.
60. Pichler Győző képviselő hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetettországgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 21.
61. Thaly Kálmán, Debrecen város I. kerületének képviselője volt.
62. Thaly Kálmán képviselő hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 22.
63. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter válasza gróf Zichy Jenő képviselő módosítási indítványára In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 22.
64. Polónyi Géza hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. Bp.: Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 23.
65. Ugyanott, p. 24.
66. Szalay Károly: Somogy megye, csurgói kerület országgyűlési képviselője. Pesten szerzettfilozófiai, majdjogivégzettséget. Előbb gazdálkodott, majd a kaposváritörvényszéknéljegyzőkéntés vizsgálóbíróként dolgozott, 1861-ben pedig ügyvéd lett. Ő szervezte meg a Somogy megyeifüggetlenségipártot. Antiszemita program-mal jutott be 1884-ben a képviselőházba, s a mindössze néhány hónapig megjelenő antiszemita Magyar Újságot is szerkesztette a fővárosban; később a Népjognak volt a szerkesztője Kaposváron. A tiszaeszlári perben mint országos hírű ügyvédet őt hívták meg, hogy Solymosi Eszter anyja nevében a magánvádat fenntartsa. A csurgói kerületet négy cikluson át képviselte a függetlenségi pártot, melynek egyik fontos személyisége volt a parlamenti vitákban, öccsével Szalay Imrével együtt.
67. SZALAY Károly képviselő hozzászólása In. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetettországgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 26.
68. 1897. évi XXXV. törvényczikk a m. kir. központi statisztikai hivatalról : Szentesítést nyert 1897. évi augusztus 27-én : kihirdettetett az 1897. évi Országos Törvénytár 1897. évi szeptember 2-án kiadott 13. számában In. Márkus Dezső (jegyzetek): Magyar Törvénytár : 1897. évi törvénycikkek. – Bp. : Franklin Társulat, 1898. – pp. 147-151. A törvény 4. §-a írta elő a KSH könyvtára részére a köteles példány szolgáltatásának jogát, annak érdekében, hogy a KSH közérdekű adatként – többek között – a könyvkiadási adatokat is gyűjteni, illetve feldolgozni, valamint közrebocsátanitudja. "A központistatisztikaihivatalajelentörvény §-ában körülírt feladatának előmozdítására nyilvános könyvtárt és térképgyűjteményt tart fenn. E végből a nyomtatók, illetőleg kiadók a nyomdatermékekből statisztikai czélokra egy példányt a m. kir. központi statisztikai hivatalnak ingyen beszolgáltatni tartoznak. A beszolgáltatási kötelezettség a következő nyomtatványokra terjed ki: 1. gépi sokszorosítás útján kötetes vagy füzetes alakban kiadott mindennemű írói műre, kivéve a tisztán szépirodalmi tartalmúakat; 2. minden időszaki folyóiratra, kivéve a tisztán szépirodalmi tartalmúakat s a hetenkint vagy fél hétnél rövidebb időközökben megjelenő hírlapokat; iskolai értesítőkre, mindennemű évi jelentésekre, statisztikai kimutatásokra, czím-és névtárakra, továbbá föld-és térképekre. A beszolgáltatás módozataira, valamint a beszolgáltató felelősségére nézve a nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló köteles példányainak beküldése tekintetében fennálló törvényes szabályok irányadók, melyeknek értelmében a kereskedelemügyi miniszter rendeletileg intézkedik. Horvát-Szlavonországokban a nyomdatermékek köteles példányainak a központi statisztikai hivatal czéljaira való beszolgáltatása iránt a bán fog megfelelően gondoskodni." Az idézet a hivatkozott dokumentum 149-149. oldalán található.
69. Pesti Hirlap, 19. évf., 1897. 277. sz. (október 6.). – p. 3.
70. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – p. 29.
71. Ugyanott p. 98.
72. A jegyzőkönyv kivonatot a Magyar Könyvszemle 1897. évfolyamának 391. oldalán közölték.
73. Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai, X. kötet. – Bp. : Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. – 391. és 394. oldal.
74. Megjelent, többek között, a Magyar Törvénytár 1897. évi törvényeit közlő kötet 167-170. oldalán is.
75. A felmentést az indokolta, hogy azok az államkincstár, illetve a kibocsátók ellenőrzése alól nem vonhatók ki, mindenkor korlátolt számban jelentek meg, és lényegében készpénzt helyettesítő értéket képviseltek, ezért a kibocsátót – beküldési kötelezettség esetén – jelentős kár érte volna.
76. Tudjuk azonban, hogy – a törvény első paragrafusa szerint – a beszolgáltatási kötelezettség Horvát-Szlavonországra is kiterjedt, ám ott nem a nyomtatók, hanem a kiadók kötelessége volt a beszolgáltatás. Az azonban már egy másik kérdés, hogy a magyar hatóságok hogyan, és egyáltalán tudtak-e annak érvényt szerezni.
77. 1919-ben a Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága hatályon kívül helyezte az 1897. évi törvényt, s helyette 1919. július 17-én megalkotta a Közoktatásügyi Népbiztosság 60. számú rendeletét. A rendelet azonban – hasonlóan az 1848. évi szabályozáshoz – csupán provizórikus volt, mivelvégrehajtásának nem kedveztek az akkori forradalmi, majd háborús viszonyok, és elegendő idő sem maradt annak végrehajtására.
78. Esti Ujság, 2. évf., 1897. 228. sz. (október 6.) p. 1.
79. Ugyanott
80. A vallás- és közoktatásügyi, és az igazságügyi m. kir. ministerek rendelete a nyomdatermékek tudományos czélokra szolgáló köteles-példányainak beszolgáltatásáról szóló 1897. évi XLI. t.-cz. végrehajtása-, és a sajtórendészeti köteles-példányokkal való ellátás tárgyában In. Magyar Könyvszemle, új folyam, VI. évf., 1898. 1. sz. pp. 68-77.