1966-ban 7252 önálló könyvtár működött a statisztika szerint Magyarországon. Ezek jelentős része kisméretű könyvtár volt. A tanulmány bemutatja a közművelődési könyvtári ellátás hatvanas évekre kialakult rendszerét, mely a public library modelljének megvalósítását tervezte a tízes években, de a húszas évektől a német gyakorlatot követő, népkönyvtári ideológia jellemezte inkább (sok, kis gyűjteményre épülő ellátó egység a kölcsönzési igények kielégítésére). 1949 után a szovjet mintát követve, átvették a megyei, járási, községi könyvtárak rendszerét, fenntartva a letéteket. Az 1952-es minisztertanácsi rendelettel tanácsi kezelésbe adták a közművelődési könyvtári ellátást. A tapasztalatok szerint ez a megoldás előnyei ellenére tudta megoldani a kisfalvak ellátását. A kialakult hálózati rendszer módszertani irányítási rendszer volt inkább, nem pedig a könyvellátás egymásra épülő, kisebbeket ellátó rendszere. Ahol a hálózat csak a módszertani irányításra tudott vállalkozni, ott, megmaradtak a népkönyvtári hagyományok. A világfejlődés szerint a könyvtárak száma nő, a kisebb egységek egy nagyobb részeként, lépcsőzetes funkciómegosztással működnek. Nálunk viszont az önálló egységek száma csökkent, bár megkezdődött a letéti rendszer fejlesztése. A könyvtári irányelvek fontos célokat fogalmaztak meg a könyvtárak fejlesztésére, de a fejlődés iránya nem azonos a célokkal. Tartós fejlődés csakis a világtendenciákhoz igazodva alakítható ki. A szerző 16 pontban összefoglalja a könyvtárak fejlesztésének elveit és az ezekből következő tennivalókat: pl. könyvtár csak a főhivatású könyvtárossal működő, törzsanyagot beszerezni tudó intézmény lehet; a hálózat célja a szolgáltatások megosztása és szétsugárzása; a szakfelügyelet és módszertani irányítás nem választható el a hálózaton belül; a kisközségek ellátás letéti rendszerrel kell megoldani stb.