igazgatóhelyettes, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest

A könyvtárosokat - mint az egyik leghagyományosabb intézmény gondozóit mindig is érdekelte, mi lesz a rájuk bízott szolgáltatás sorsa a jövőben. Mára azonban az érdeklődés aggodalommá, sőt esetenként szorongássá vált. Ha a közkönyvtárnak mint a társadalom alapvető kulturális intézményének létéről és esélyeiről van szó, a kérdőjelek sora egyre nő. Minden optimizmusa ellenére ezt lehet észrevenni az Európai Bizottság által rendezett műhelyértekezlet (Public libraries and the information society. Luxembourg, 1996) anyagaiban, Deutscher Bibliotheksverband téziseiben (Öffentliche Bibliotheken auf der Schwelle des Informa tionszeitalters. Zehn Thesen zur Funktion der öffentlichen Bibliotheken. Heidelberg, 1995), de számos más publikációban is. Még a legszókimondóbbak e tekintetben amerikai kollégáink, akik az intézmény életét fenyegető trendekrőI beszélnek, s a túlélést nem pusztán a technológia állandó fejlesztésétől, hanem inkább a könyvtár lényegének újra gondolásától várják (Vavrek, Bernard. Reinventing the public library or what are we going to do when we get big? = Public Library Quarterly, Vol. 15(3) 1996).

Az a benyomása az embernek, hogy a szakma közkönyvtárosi szektorát némi elbizonytalanodás jellemzi. Nincsenek egyértelmű válaszok arra vonatkozóan, milyen társadalmi elvárásoknak is kell eleget tennie, milyen szolgáltatásokat vár el tőle a potenciális használók köre. A szolgáltatások kínálata néha beláthatatlanul és kezelhetetlenül kitágul, máskor szegényesen és veszélyesen beszűkül. Mintha minden közkönyvtáros a kerek asztal lovagja lenne a Grál, a 21. század könyvtára folytonos keresésében. (Ha jól emlékszem, a Grált egyébként csak ketten találták meg: Parsifal, az együgyű és Lancelot, a lovagok virága.)

Ragnar Audunson doktori disszertációjában (Change process in public libraries. A comparative project within an institutionalist perspective. Högskolen i Oslo, 1996. 202 p.) DiMaggio nyomán a könyvtárügyet mint intézményesült szakmai térséget fogja fel. Ezzel a szakmai mezővel magyarázza azt az érdekes tényt, hogy Haakon Nyhus és Szabó Ervin, akik mindketten a század elején, egyidőben működtek Oslóban és Budapesten, ugyanazokat a nézeteket vallották a korszerű közkönyvtárról és realizálták gyakorlatunkban, bár egymásról mit sem tudtak.
Ez a szakmai mező ma erősebben hat mint valaha, a könyvtárügyben is érvényesülő globalizálódás következtében. Napjainkban egyre konvergensebben gondolkodunk szakmánk alapvető kérdéseiről; a bibliográfiai és egyéb technológiai szabványok után elkövetkeznek a szakmánk lelkét, eszméit és filozófiáját érintő szabványok is? A grenoble-i Városi Könyvtár és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ugyanazt a módszert alkalmazta egymástól függetlenül a 80-as, 90-es években: az olvasók igényeihez, kérdéseihez alkalmazkodva rendezte el állományát, s nem az olvasókat akarta könyvtárosokká kiképezni.
Kétségtelen, a telematika megjelenésével, rohamos fejlődésével és elterjedésével új korszak nyílott az emberiség történetében. A lehetőségek ismeretében viszonylag könnyű felvázolni, adottnak véve a feltételeket, hogyan működhet, milyen szolgáltatásokat nyújthat, milyen technológiával élhet egy közkönyvtár az elkövetkező 5-10 évben. A műszaki vívmányok alkalmazásának napi gondjai és sikerélményei azonban elfeledtetik velünk, hogy voltaképpen egy 19. században létrejött intézménytípust akarunk modernizálni, továbbra is magától értetődőnek tekintve a közkönyvtár társadalmi küldetését, szükségességét, lényegi vonásait.

Ezért rökönyödünk meg és háborodunk fel, ha bezárnak egy-egy közkönyvtárat, a működésképtelenség határáig vagyazon túl csökkentik költségvetését. Persze a társadalom, még inkább a társadalmat képviselő sajtó is felháborodik, de - legyünk őszinték -, ez inkább csak illendőségből történik. Hiszen nem egyéni vagy társadalmi létérdekeket érint. Vagy a társadalom többségének először a könyvtár jut az eszébe, ha információra van szüksége vagy szellemi rekreációs igénye támad?
Legyünk még őszintébbek. A közkönyvtár létét nem önmaga, még csak nem is a könyvtáros személyes meggyőződése, sőt még egy szűkebb társadalmi csoport kulturális értékrendje sem indokolja, hanem csakis egy olyan egyéni igényekből felépülő társadalmi szükséglet, amelyet kizárólag vagy legalábbis leghatékonyabban a könyvtár képes kielégíteni.
Erről a kiindulópontról kell vizsgálnunk a közkönyvtárak jövőjét. A kérdést ma már nem úgy kell feltenni, hogy milyen legyen a könyvtár, hogy szüksége legyen rá a társadalomnak, hanem fordítva: mik az emberek létfontosságú igényei az informálódás, tanulás és szórakozás terén, hogyan lehet ezeket kielégíteni, képes-e és kész-e a könyvtár ezekhez az igényekhez igazodni, s rendelkezik-e ehhez szükséges eszközökkel?
A fentiekből következően pedig nem tartható tovább az a könyvtárosi magatartás, amely egy kétszáz éves értékrendszer, egy százötven éves gyakorlat és akár a jóléti társadalom, akár a szocialista államrendszer több évtizedes megszokása alapján azt mondja: ezt tudom nyújtani, ezt tessék használni, s legföljebb a fokozott marketingtől várja a könyvtár létének igazolását. Még akkor sem, ha a legkorszerűbb technológiát alkalmazza.

A számítás- és telekommunikációs technika kombinált alkalmazásának jelentősége valójában nem abban rejlik, hogy automatizáljuk a könyvtári rutinokat, eljárásokat, szolgáltatásokat, közvetlenül hozzáférhetünk a globális könyvtári és információs rendszerekhez, hanem inkább abban, hogy új dimenziókban gondolkodhatunk a könyvtár lényegéről. Azzal, hogy virtuálisan egy könyvtárrá válik a világ összes könyvtára, az eddig meglehetősen elméleti követelmények megvalósíthatóvá, ráadásul viszonylag olcsón megvalósíthatóvá válnak. Eddigi fogalmainkat vagy újakkal cserélhetjük fel, vagyegészen más értelmet adhatunk nekik.
Az emberek többségének az a könyvtár jelenti a könyvtárat, amelyet éppen használ, amely éppen az útjába esik, amely a legtöbb kényelmet kínálja. Az esetek többségében ez a sarki fiókkönyvtár, a falusi, a kisvárosi közkönyvtár. S ők ettől várják el minden igényük kielégítését, s ennek alapján alakul ki könyvtárképük. A könyvtáros szakmának mindeddig egyik legnagyobb gondját jelentette, miképpen lehetne felszámolni a kis- és szórványtelepülések lakóinak hátrányos helyzetét. Az óriási erőfeszítések csak mérsékelt eredménnyel jártak, a lényegen nem sokat változtattak. Most gyökeresen megjavultak a kilátások. Olyannyira, hogy most már az otthonokból történő könyvtárhasználat megoldása van napirenden. A telematika valóban kiküszöbölheti a lakóhelyből eredő hátrányokat, hiszen közvetve vagy közvetlenül a globális könyvtárba léphetne a használó. Akár meg is szüntethető a könyvtár eddig ismert és megszokott fizikai megjelenési formája.

Tényleg megszüntethető? Az otthonok, a még oly kényelmes és jól felszerelt otthonok falai közé bezárt, elszigetelt egyénekből fog állni a jövő társadalma? Csupa távtanuló, távdolgozó, távkonferenciázó, Interneten távkommunikáló személy fogja benépesíteni a világot, vagy legalábbis a gazdagabb felét? Vagy csak a könyvtár veszti el szerepét mint a közösség tagjai közötti közvetlen kommunikáció fóruma? A kérdés jogos, ha csak úgy tekintünk a könyvtárra, mint az információk lelőhelyére és közvetítőjére. De vajon csak információkért járunk-e könyvtárba? Aligha. A genius loci nem utazik át a hálózatokon, nem keres fel bennünket otthonunkban. Másokkal együtt magunknak kell elfáradni hozzá, hogy ne csak az információt használjuk, hanem a könyvtárat, mint olyant is élvezzük.

Mert bármennyire is egyetlen, globális és virtuális könyvtárként mutatkozik meg a világ információvagyona, minden bizonnyal bízhatunk az egyedi könyvtárak fennmaradásában is. Éppen azért, mert olyan emberi szükségleteket elégítenek ki, amelyek az információ társadalmi létezéséből, mozgásából fakadnak. Ugyanis az információ generálása, közvetítése, felhasználása legalább annyira közösségi, mint individuális folyamat. Ezért nem fenyeget a könyvtári intézmény megszűnése. Amivel viszont számolnunk kell, az a könyvtárak alakváltása az információs technológia következtében. Az ősember társadalma legalább annyira információs társadalom volt, mint a miénk vagy az utódainké. Sőt még inkább, hiszen az információnak még nagyobb és közvetlenebb hatása volt a túlélésre. (Ha nem ismerjük a menetrendet, legfeljebb lekéssük a vonatot. De nem ismerni a kardfogú tigris csapását, súlyosabb konzekvenciákkal járhatott.) A mi, úgynevezett információs társadalmunkat az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy akarva-akaratlanul hatványozottan több információhoz könnyebben és gyorsabban juthatunk hozzá. Ha valami, ez indokolja, hogy minőségileg új jelenségről beszéljünk, minden előnyével és veszélyével együtt. Az előnyök is, a veszélyek is a könyvtár esélyeit javítják.

Határozottan előny az információk bősége. Ez azonban az egyén szempontjából kiszolgáltatottságot is jelent: egyedül nem képes megbirkózni az információtömeggel: a beszerzés, a tárolás, a kezelés, a válogatás teendői meghaladják saját lehetőségeit. Az eredmény? Föltételezhetően megnő előtte egy olyan megbízható szervezet értéke, amely minderre képes, s amely társadalmi hivatásának tekinti e feladatok elvégzését. Olyannyira, hogy a szellemi értékekért hajlandó anyagiakat is áldozni. Az első lépés már régen, a múlt század derekán megtörtént, amikor az angol közkönyvtári törvény megengedte, hogy közpénzeket fordítsanak a könyvtári ellátásra. A második lépés napjainkban történik: egyre több szolgáltatásért a használó közvetlenül is térítést, vagy legalábbis hozzájárulást fizet. Az ingyenes közkönyvtári szolgálat eszménye egyre több csorbát szenved. Itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést: van-e, s hol a határa a szolgáltatásokért szedett díjaknak; (Hollandiában némely könyvtárban számunkra ijesztő összegű beiratkozási díjat szednek.) Az igazán szükséges, létfontosságú javakért ma is mindenki fizet: az élelemért, a vízért, s nem csak az ivóvízért, a csatornáért, a szórakozásért. (A mozi pl. soha nem volt ingyenes.) Egyre szűkül azoknak a javaknak a köre, amelyek árát a közpénztár fizeti. Hogyan illik ezek sorába az információ, a könyvtári szolgáltatás? Tényleg létfontosságú?

Úgy látszik, hogy az egyetemi és szakkönyvtárak szerepköre nemigen közeledik a közkönyvtárakéhoz - bár vannak ezt a megállapítást cáfoló jelenségek -, míg a közkönyvtárak hagyományos profilja nagyon is bővül az előbbiekre jellemző vonásokkal. Ez nem jelenti a hagyományos hármas funkció - nevelés, tájékoztatás, szórakoztatás (amelyhez újabban a szociális elem társult) - feladását, hanem inkább csak a hangsúly áthelyeződését az információra és a tanulásra. Ez nem a könyvtárosok elhatározásán múlik. Ahogyan a tanulás mind szélesebb társadalmi csoportok mindennapos tevékenységévé válik, ahogyan egyéni kezdeményezéssel és aktivitással kell mindinkább megszerezni a munkához, a társadalomban való létezéshez elengedhetetlenül szükséges információkat, úgy erősödik a közkönyvtárral szemben támasztott igénykörben ez a két mozzanat. Lehetséges, hogy az információs társadalomban a közkönyvtárak a könyvtári és információs rendszer integrációs tényezőiként fognak megjelenni? Csak egy apró adalék: az USA-ban a Könyvtári és Információtudományi Bizottság 1996-ban a harmadik jelentését adta közre az Internet használatáról a közkönyvtárakban.

Számos ilyen apró jel segíti a Grált kereső lovagok tájékozódását. Ne feledjük azonban: néha a keresés fontosabb, mint a megtalálás. A keresés során a célok is változnak, a könyvtár is változik, magunk is változunk. A keresés mégsem szünetelhet, mert csakis ez eredményezi a társadalom elvárásainak megfelelő könyvtári szolgálatot.