“Az adaptáció meggyorsításában vállaltam és szeretnék szerepet vállalni”

Kategória: 1999/ 2

Beszélgetés Ambrus Zoltánnal, az MKE új elnökével

– Kedves Zoltán, te már időtlen idők óta a könyvtárügy élvonalában tevékenykedsz, méghozzá igen intenzíven. Most kivált a csúcson vagy, megválasztottak az MKE elnökének. Ki ne ismerne Téged? Ki merné megkérdezni, hogyan is kerültél a csúcsra? Hadd legyek én az a tájékozatlan, aki mégis kíváncsi minderre!

– Azt kérdezed, ki vagyok. Nos, egy békéscsabai polgár, félszlovák, félmagyar családból, és egy olyan valaki, aki vissza is ment a szülővárosába, ami Békéscsaba vagy Békés megye esetében eléggé extravagáns dolog. Nagyon sokan elmentek innen, nagyon kiürült ez a megye. Én visszamentem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megpróbálok ott egzisztenciát teremteni, ahol az őseim is éltek, és ahol én egy természetes, nagyon jó közegben élvezhettem a gyerekkoromat és a fiatalságomat. Családom köztes helyzetű volt, sem nem városi, városi foglalkozású, sem paraszti. Apám kertész volt, valahol a mezsgyén élt. Még a városban is így helyezkedtünk el, sem nem a szegénynegyedben, sem nem a civis-polgári közegben. Szóval, a kispolgári létből jöttem. Iskolába menet a Békéscsabát átszelő Körös fahídján kellett mindig átmennem, és ez a híd egy kicsit szimbolikus is számomra, a saját életem vonatkozásában. Eddigi tevékenységem, munkám során mindig igyekeztem a közvetítő szerepet betölteni. Megpróbáltam közvetíteni bizonyos érdekcsoportok és bizonyos értékek között. Szerencsém volt a magánéletben, mert egy olyan polgári családba kerültem be a feleségem révén, ahol a kultúrának, zenének, olvasásnak hihetetlen jelentősége volt, nemcsak fogyasztották, hanem naponta átélték, alkották is a kultúrát. Az akklimatizáló képességem-készségem nagyon kifejlődött ebben a közegben. Egyetemre Debrecenbe jártam, népművelés–történelem szakon végeztem. Bár az egyetemi évek nagyon gyorsan elsuhantak, de, jóllehet mai szemmel visszanézve talán nem használtam ki eléggé a lehetőségeket, az egyetemi képzés, oktatás igen mély hatással volt rám. A történelem alapozó tudomány volt, mindennemű tájékozódáshoz bázist kínáló, a népművelés szakon pedig akkoriban olyasmiket tanulhattunk, amilyeneket máshol – akkoriban – nemigen oktattak: szociológiát, szociálpszichológiát stb., valamint olyan művészi területekkel, ízlésvilágokkal ismerkedhettünk meg, ami nemigen volt bevett a hatvanas években. 1968 különben is igen izgalmas időszak volt. Csehszlovákia miatt is, a párizsi, nyugat-európai diákmozgalmak miatt is. És bár Debrecenbe mindebből nem sok minden jött el, azért valamit érzékeltünk mindenképp, még saját életünk vonatkozásában is. Egyetem után visszamentem Békéscsabára. Társadalmi ösztöndíjasként a megyei tanács művelődési osztályára kerültem. És abban a pillanatban kapcsolatba kerültem a könyvtárüggyel is. Nem mintha eddig nem jártam volna könyvtárba. Sőt! Gyerekkorom egy jelentős részét töltöttem a Lipták Pál, Pali bácsi által létrehozott épületegyüttesben, ami még ma is nosztalgiákat ébreszt bennem. És akkor egyszer csak én lettem a könyvtári ügyek felelőse, a főnököm pedig azt mondta, hogy ideje lenne már megmondani Liptáknak, “merre hány méter”. Huszonkét-huszonhárom éves voltam, Pali bácsit gyerekkorom óta ismertem, és amikor először mentem hozzá új minőségemben, ő természetesen tudta, hogy nem én leszek az, aki őt megregulázza. Nagy kedvvel és szeretettel fogadott. És el kell mondanom, ha valaki kedvet ébresztett bennem a könyvtárügy iránt, akkor az mindenképpen ő volt. Példa volt számomra az is, ahogy ó a pályáját megfutotta, ahogy a könyvtárügyhöz viszonyult, de az is, amilyen szerepet a város kulturális közéletében betöltött. Az első perctől kezdve láttam, hogy az ő létformája az igazi alkotó értelmiségi lét. Könyvtárosi munkájára az volt a legjellemzőbb, hogy mindig létrehozott valamit, az ő tartása határozta meg az újdonságokkal, az újszerűségekkel kapcsolatos hozzáállást. Azután természetesen elkezdtem dolgozni a megyénél. Sok furcsa dologgal is foglalkoznom kellett, hozzám tartoztak a művészeti ügyek is. Végig kellett mennem minden kultúrterületen, és ezt nagyon fontosnak érzem életem későbbi alakulása szempontjából. Nagyon jól tudtam hasznosítani az itt szerzett ismereteket, akár a gyulai Várszínházzal kapcsolatosakra gondolok, akár a képzőművészeti életben szerzett tapasztalataimra. És volt még egy előnye a megyénél való működésnek. A mozgási szabadságra gondolok. Sokkal több volt ebből, mintha egy intézményhez kerülök. Így igen sok helyre juthattam el, országos értekezletekre, tanfolyamokra, szimpóziumokra, ankétokra és egyebekre, amelyekre nem juthattam volna el egyébként. Igaziból innen datálható a kulturális élettel való ismeretségem, valamint az, hogy sok embert ismerek, sok emberrel találkoztam.

(tovább…)

Címkék: ,

Címkék