A Digitális Világkönyvtár1

Kategória: 2018/ 3

A Digitális Világkönyvtár (World Digital Library, röviden WDL) létrehozásának ötletét a Kongresszusi Könyvtár előző vezetője, James H. Billington vetette fel 2005 júniusában, Washingtonban, az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti UNESCO Bizottságának ülésén mondott beszédében. Billington javaslata egy olyan projektről szólt, amely a Kongresszusi Könyvtár, az UNESCO és a világ legkülönbözőbb pontjain működő partnerkönyvtárak együttműködésével valósul meg annak érdekében, hogy digitalizálják és online szabadon elérhetővé tegyék az egyes országok történetéhez és kulturális örökségéhez tartozó dokumentumokat. „Egy ilyen projekt azzal a reménnyel kecsegtet, hogy közelebb lehet hozni egymáshoz az embereket egy olyan globális platformon, amely a különböző kultúrák egyediségének ünneplésére jött létre.” – mondta Billington. Az UNESCO üdvözölte a javaslatot azt remélve, hogy ez is hozzájárulhat a tudásalapú társadalmak fejlesztéséhez, s ezáltal a fejlődő országokban is hozzáférhetőbbé lehet tenni az infokommunikációs vívmányokat, ami csökkenti az országokon belül és között létező digitális megosztottságot, s ösztönzi a kulturális tartalmak interneten való többnyelvű megosztását.

A javaslat megvalósításának első lépése az volt, amikor az UNESCO és a Kongresszusi Könyvtár 2006 decemberében megtartotta első párizsi találkozóját, s kidolgozta, hogy miként lehet megszólítani és tartalmak beszolgáltatására ösztönözni az egyes országok könyvtárosait és szakértőit. Párizsban hat partnerintézmény volt jelen: a Brazil Nemzeti Könyvtár, az Alexandriai Könyvtár, az Egyiptomi Nemzeti Könyvtár és Levéltár, az Orosz Nemzeti Könyvtár, az Orosz Állami Könyvtár és a Kongresszusi Könyvtár. A találkozó legfontosabb eredménye, hogy munkacsoportokat hoztak létre a projekt különböző aspektusainak a megtervezésére. Arról is döntés született, hogy néhány kiválasztott partner bevonásával a Kongresszusi Könyvtár fogja lefejleszteni a leendő Digitális Világkönyvtár prototípusát, hogy azt be lehessen mutatni az UNESCO 2007. októberi konferenciáján.

Következő állomásként létre kellett hozni a projekt weboldalának nyilvánosan elérhető verzióját. Tizennyolc hónapnyi intenzív tervezés és fejlesztés után, 2009. április 21-én, az UNESCO párizsi székhelyén hivatalosan is átadták a www.wdl.org weboldalt. Ekkor már tizennyolc országból érkeztek azon intézmények, amelyek tartalmat szolgáltattak a Digitális Világkönyvtár első publikus verziójához, amely ekkor még csak néhány ezer dokumentumot (könyvet, kéziratot, térképet, atlaszt, aprónyomtatványt, fotót, hangfelvételt, filmet) tartalmazott. Az indulást jelentős nemzetközi médiavisszhang kísérte, melynek hatására már az indulás napján 587 510, a másnapján pedig 619 846 látogatót számlált a weboldal.

Az elkövetkezendő évek során a projekt fejlődésnek indult. Ezen írás készültekor (2017 novemberében) a Digitális Világkönyvtár 17 235 könyvtári dokumentumot tartalmaz, benne 947 085 képpel és hangfájllal. Ezt a tartalmat 60 ország 150 partnerintézménye adta össze. Ebből 116 könyvtár, 13 múzeum, 5 levéltár és 16 más szervezet (pl. történeti társaság).

A Digitális Világkönyvtár vezetése a partnerszervezetek által 2010-ben jóváhagyott egyezmény alapján valósul meg. Egy héttagú bizottság látja el a vezetési feladatokat, melynek tagjai közül öt a partnerek (úgy mint az Alexandriai Könyvtár, a Francia Nemzeti Könyvtár, a Brazil Nemzeti Könyvtár, a Kínai Nemzeti Könyvtár, a Qatari Nemzeti Könyvtár) köreiből kerül ki, az általános igazgatót az UNESCO, a projektmenedzsert pedig a Kongresszusi Könyvtár adja. A bizottság öt tagját a 2016–2020 periódusra választották. A Kongresszusi Könyvtár eredeti projektmenedzseri kinevezése eredetileg a 2010-2015 periódusra szólt, amit 2020-ig meghosszabbítottak.

A tartalomról

A Digitális Világkönyvtár legfontosabb jellemzője a tételek magas színvonalú technikai megjelenítése és szakértő tartalmi gondozása. Álljon itt néhány példa a Digitális Világkönyvtárban bemutatott leglenyűgözőbb művek közül:

Amiata kódex, a firenzei Lorenzo Medici Könyvtárból, a Szent Jeromos által készített latin nyelvű bibliafordítás legkorábbi fönnmaradt kéziratos másolata, a 6. századi Codex Grandiorból másolták bencés szerzetesek az északkelet-angliai Wearmouth-Jarrow monostorban, 688‒713 körül. Nevét a toszkánai Amiata-hegy után kapta, ahol évszázadokon át a Szent Megmentő Apátságban őrizték. A képeken az előszót tartalmazó oldal, valamint Ezsdrás próféta látható.2

Arany kódex, a Svéd Nemzeti Könyvtárból, evangeliárium, egyike a legpazarabb középkori kéziratos könyveknek, 750 körül keletkezett Dél-Angliában, valószínűleg Canterburyben, ahol egy ideig a katedrálisban is őrizték. Nevét gazdag díszítéséről, a színezetlen oldalakkal váltakozó fényűző, bíbor pergamen (lásd alább) oldalakra, akár egy oldalon belül is többféle (fekete, fehér, arany, ezüst, piros) tintával írt unciális betűs szövegéről kapta.3

Shi ji, a Kínai Nemzeti Könyvtárból, az első általános munka, amely Kína történetének megközelítőleg 3000 évét fogja át. A cím szerint „a nagy történész hiteles feljegyzései”-t tartalmazza, amelyet Sima Qian, a Nyugati Han-történész, Han Wudi császár titkára szerzett; másolat 1171-ből.4

al-Sufi: Az állócsillagok képeskönyve, és al-Qazwini: A teremtés csodái; egy 14. és egy 17. századi kéziratos mű kolligátuma, amelyet a világ legnagyobb iszlám kéziratkincsei között tartanak számon (a Francia Nemzeti Könyvtár tulajdona)5

Ludwig van Beethoven: IX. (d-moll) szimfónia op. 125, autográf kéziratos kotta, Németország, 1824 (a Berlini Állami Könyvtár tulajdona)6

Leonardo da Vinci: Kódex a madarak repüléséről, 1505-1506; a reneszánsz művészet és tudomány érdekes keresztmetszetét adják Leonardo mechanikai tanulmányai, amelyek különféle gépek és szerkezetek, jelen esetben a repülőgép tervezését szolgálták (a Torinói Királyi Könyvtár tulajdona).7