Nem sokkal Galbavy Jenő prior atya által a Magvetés újság 2014. évi 1. számában méltatott könyv megjelenése után a szerzőtől kaptam ajándékba a címben említett vaskos kötetet, baráti hangvételű, dedikáció kíséretében. Örömmel tettem a könyvtáram polcára a többi, a szerző, Sipos Imre által dedikált kötet mellé:

• Az önzetlenség öröme: az altruizmus természetrajza (2006);
• Üldözöttek találkozása: a németek kitelepítése és a felvidékiek betelepítése Somogydöröcskén (2007);
• Hazahúz a szív / az 1956-ban Amerikába kiment Sipos Imre visszaemlékezése alapján írta Sipos Imre (2010).

Sipos atyának számos más könyve és egyéb publikációja is megjelent:

• 100 éves a Miklósi templom: Miklósi története (1994);
• A véletlen és a gondviselés alternatívája az evolúcióban a mai természettudomány és a teológiai reflexió fényében (1994);
• A szabadság diadala (1997);
• Csendőrkalaptól a harangokig: id. Galbavy Jenő életének története (1998);
• Amiről hallgatni kellett: „malenkij robot” a Szovjetunióban (2000);
• Zics története (2003);
• Megbélyegzetten: kuláksors a Koppány-völgyében / Szabó Róbertné elbeszélése alapján írta Sipos Imre (2014).

E kötetek megalkotásán kívül ő szerkeszti a Kaposvári Egyházmegye legkorábban indított egyházi kulturális lapját, a már említett Magvetést.
A szerző műveit nem a szokásos betűrendbe, hanem kronologikus sorrendbe szedtük, hogy érzékeltessük azt a folyamatos publikációs tevékenységet és heroikus kutató-gyűjtő munkát, ami a monográfia megírásához vezetett. „Hosszú évek, évtizedek kellettek, mire elő mertem venni egy vastag füzetet és ráírtam a címet: Törökkoppány monográfiája.” Az előszóban ugyan szabadkozik a monográfia kifejezés miatt („Tudnunk kell: egy honismereti munka bármilyen sokáig is íródik, sohasem büszkélkedhet teljességgel.”), de megnyugtathatjuk a szerzőt, munkája valóban monografikus. Nemcsak helytörténeti munka, hanem egy gazdag történelmi múltú magyar kistelepülés enciklopédiája is. Megtalálható benne egy jellegzetes somogyi tájegység, a Koppány-völgye természeti környezetének részletes taglalása (geológia, geográfia, flóra, fauna), valamint a falu és környezete történeti feldolgozása, a társadalmi környezet szintén kimerítő tárgyalásával. A minden részletre kiterjedő bemutatás mellett a helyi egyházi és világi élet történéseit országos, sokszor egyetemes kontextusba is helyezi. Erről a könyv egyik kritikusa így ír: „ Egyszerűen nem tudom letenni, adatgazdagsága, történeti hűsége okán. Azon csodálkozom, hogy tudtad az ország történelmének szövetébe ilyen finoman beleszőni a helyi történéseket. Mindig is mondtam, hogy a történelem nem osztályharcok története, hanem az egyszerű emberek mindennapjainak, cselekedeteinek és gondolkodásának története.”
Tudományos igényű, a legjobb értelemben vett magas szintű ismeretterjesztő könyvről van szó, amit az 1398 lábjegyzet is bizonyít. Igaz, ez nem mind hivatkozás, hanem szómagyarázat is, illetve kalauz. Például a fiatalok számára ma már alig ismert kifejezést, a gattert oldja fel fűrészüzem magyarázatával. A Növényvilág fejezetben elhangzott, az átlagember számára ismeretlen refúgiumokról megtudhatjuk, hogy jelentése „menedékhelyek: olyan területek, ahol az éghajlati változások idején a flóra és a fauna jelentős része képes átvészelni a számára kedvezőtlen időszakot.” Példáink természetesen önkényesen kiragadottak a több száz magyarázat közül, de ezzel is érzékeltetni akartuk a szerző nemes szándékát: a tudomány nyelvét közelhozni az olvasóhoz. A magyarázatokkal a tartalomjegyzékben tudományosnak tűnő Flóra és fauna fejezet is izgalmasnak tűnik. „A környék lepkefaunájára teljesen új fajt fogtak 2007 augusztusában Szorosadon. Dr. Ábrahám Levente a kaposvári múzeum entomológus szakembere határozta meg a fajt; tölgy selyemlepkét, melyet Kínából egy grazi kutatóintézetbe hozták be azzal a céllal, hogy bábgubójából selymet nyerjenek. Gubója nem vált be, a lepke a kutatóintézetből kiszökött (…) és a Dél-Dunántúlon egyre inkább elszaporodik.”
A gerinces állatok alfejezetben, a rákokról szólva jegyzi meg, hogy „meszes vázuk megkeményedéséhez vedlésük után szükségük van mésztartalmú tápanyagbevitelre. Akváriumi tartásukkor, ügyelni kell arra, hogy vízicsigák is legyenek a közelben”. Talán olyan serdülő fiatalok kedvéért írta ezt a tanácsot, mint jelen sorok írója volt ötven évvel ezelőtt, aki kis teknősbékát tartott üvegkádban. A leírtakat színes, művészi fotók illusztrálják. A természeti viszonyokat tárgyaló fejezet olvasása közben óhatatlanul Öveges József professzor legendás előadásai jutnak eszünkbe. A munka tudományos igényének bizonyítéka a felhasznált irodalom 345 tétele.
A biológus végzettségű szerzetes a történettudomány területén is otthon van. A neves előd, Fraknói Vilmos történész nyomdokain haladva, a pozitivista történetszemlélet szellemében, nagyon sok forrás felhasználásával valós, kézzelfogható dolgokat tár elénk. A Törökkoppány történetét tárgyaló fejezetekből mindez jól kitűnik. “Törökkoppány története a kezdetektől 1945-ig. Az őskortól a honfoglalás koráig” című részből megtudhatjuk, hogy valóban a kezdetek kezdetétől indítja a leírást. Gárdonyi Máté egyháztörténészre hivatkozva említi: „Ságváron sikerült feltárni a több mint 17 ezer évvel ezelőtt a környéken élő rénszarvasvadászok táborát. Itt találták meg a Kárpát-medence legkorábbi lakóépítményeit (kunyhóit).” A kőkor kapcsán pedig nem felejti el megemlíteni Draveczky Balázs somogyi régészeti képeskönyvét, valamint Eöry Bélát, a kísérleti régészet ismert kutatóját, aki „maga is szerkesztett, kipróbált, és képekkel illusztrálva közölt egy íjas fúrótípust, amelyhez hasonlót az őskor embere is használhatott.” Itt olvashatunk a kelták Kárpát-medencei uralmának virágzásáról, majd arról, hogy a Kr. e. 114-ben bekövetkezett – nem kiber, hanem – Kimber törzs támadása gyengítette befolyásukat a hódító római birodalommal szemben. Egy utazási kalauz izgalmával vezet végig bennünket a római telepnyomok, pénzérmék, márvány sírkőtöredék megtalálásáról, a különböző korokban végzett ásatások nyomán. A leletekről remek fotókat találunk.
Természetesen a honfoglalás korát is részletesen tárgyalja a szerző. Eloszlat egy legendát: „A környék honfoglaló vezérében nem Koppányt kell tisztelnünk, ő csak úgy »örökölte« a területet, ugyanis Koppányt már a honfoglaló vezérek ötödik nemzedékéhez sorolják”. Természetesen Koppány herceg származásáról is részletes leírást kapunk. „Györffy György és Magyar Kálmán kutatásai alapján mondhatjuk, hogy Somogyban a Bő nemzetség tekinthető ősfoglalónak”. Honfoglalás kori leletekre hivatkozva és földrajzi nevek elemzésével bizonyítja, „hogy a régebben ismert korai települések mellé feltételesen Törökkoppány nevét is felvehetjük”.
A könyv talán legérdekesebb része, az, amelyikben leírja, hogy a törökök miképp rendezkedtek be Koppányban. Tételes leírást kapunk hierarchikus közigazgatásukról, a fegyveres testületek elnevezéséről, a gazdálkodásról, az adózás rendjéről. Megtudhatjuk, hogy Koppány 197 település közigazgatási központja volt. És tudósítást kapunk korabeli rabtartó könyvek alapján, egy érdekes „üzletágról”. „A fogolyszerzés abban az időben a pénzszerzés egyik bevett, mindkét fél által gyakorolt módszere volt. A rabot kínzással arra kényszerítették, szerződést írjon alá tetemes összegű váltságdíjról, hogy annak fejében kiszabadulhasson. Miután megfelelő kezesről is gondoskodtak, a rabot időlegesen szabadon bocsátották, hogy a váltságdíját előteremtse”. Úgy tűnik, nincs új a nap alatt. Ma az embercsempészet hoz extraprofitot az emberkereskedőknek… Itt közli Ibrahim zászlós aga levelét, amely Koppány várából íródott 1589. március másodikán, „mely több író fantáziáját is megragadta. Többek között Fekete Istvánét, aki az 1937-ben megjelent Koppányi aga testamentuma c. könyvének cselekményét egy párbajra hívó levéllel kezdi. Eötvös Károlynak is megindította a képzeletvilágát az 1875-ös tihanyi látogatása során az akkor még a bencés apátságban őrzött, elsárgult 16. századi levél. Hosszasan kerekíti ki háttértörténetét az Utazás a Balaton körül c. könyvében.” „Gruber János törökkoppányi tanító (később kaposvári lapszerkesztő) a 20 század elején újabb verziót kerekített Ibrahim aga levele elé, amit meg is jelentetett Ibrahim aga szerelme címmel” a Kaposváron kiadott Morzsák a negyvenéves asztalról című kötetében.
A törökök berendezkedésétől a török világ végnapjaiig tehát részletesen feltárja az akkori eseményeket. A Keserves újraindulás című fejezet után Koppány 18. század eleji egyháztörténete. A hitélet fellendülése a 18. század második felében következik. Szó van egyházi jövedelmek összeírásáról, az 1848/49-es forradalom és betyárvilág taglalásáról, az 1855-ös kolerajárványról. Aztán a kivándorlás és az első világháború, a második világégés és a törökkoppányi zsidóság története következik. Külön nagy fejezet szól a település néprajzáról, ezen belül építészeti örökségről, népviseletről, népszokásokról, a törökkoppányi népdalokról és a helység földrajzi neveiről. Nem lehet nem észrevenni  Bálint Sándor szellemiségét a könyv e részében.
Az utolsó nagy fejezet, amely időben a legközelebb áll hozzánk, Törökkoppány második világháború utáni történetét taglalja, jobbadán a falu újonnan kinevezett plébánosának, Reindl Rafaelnek a História Domusban leírt feljegyzései alapján. Ezek az írások az akkori igazi, élő történelmet tárják elénk. „Rafi atya” a legendás ’45-ös választást így kommentálta: „Örülünk, hogy a Kisgazda párt vezetett. (…) A politikai pártok egyre hangosabbak (…). Embertelen nehéz küzdelmet vívok a politikai, gazdasági, hitéleti síkon. Úgy érzem, ég körülöttem minden.” Zaklatják az orosz jóvátételi és közellátási leadások miatt is. „Márc.1. Tíz mázsa széna leadás többek között.” Újabb és újabb leadások kirovásával akarták teljesen ellehetetleníteni Rafi atyát. Tojásleadáskor még a kakasok után is követelték tőle a tojás-beszolgáltatást… Közben Sorosadon kitelepítenek 12 német családot. Somogydöröcskére a szlovákiai Peredről telepítettek át magyar családokat.
Olvashatunk a kuláklistáról is. Szinte ugyanaz a történet ismétlődött meg, ami Sütő András édesapjával Pusztakamaráson: „Molnár Jánosnak és Bognár Istvánnak cséplőgépük volt, kettejüknek egy. Korábban Szorosadon masinálás közben leégett a cséplőgép, csak a vasváza maradt meg. Ezt vették meg, majd Molnár János vesztére felújította. Őket tehát azért nyilvánították kuláknak, hogy ingyen elvehessék tőlük a cséplőgépet”. A termelőszövetkezet megalakulásáról szóló fejezethez Bősze Gábor tanár, a honismeret aktivistája „Koppányvölgye” szövetkezet története című dolgozatát használta fel a szerző.
Az 1956-ról szóló fejezet Galbavy Jenő József atyának köszönhető. Jenő atya „a rendszerváltozás idején megkérte Ács József egyházközségi testületi tagot, aki Törökkoppányban 1956-ban a Forradalmi Bizottság tagja volt, hogy írja le a faluban átélt forradalmi eseményeket.” Megtudtuk, hogy a forradalom békésen zajlott a faluban. A forradalom után ennek ellenére kemény megtorlás következett. „Pofon, lábtiprás, gumibot, ököl egész nap, fal felé fordulva állás.”
A Tovább épül a szocializmus című fejezetben 1959. november 21-i dátummal ismét felbukkan a plébános feljegyzése, akinek nyelvtudására tolmács minőségben szükség volt a nyugatnémet vadászokkal való beszélgetés során. „Pusztul itt minden: a ház, az udvar, szörnyű a T.Sz.Cs., a termelőszövetkezet egy éve nem fizet villanyt, majd csak kapok valamit. A szőlőm elpusztult. Pincém omlik. Az egyház gazdálkodásának vége.”
A hatvanas évek üldöztetéssel, magánnyal, betegséggel teltek számára. Szomorúan látja a leépülést, de már nem tud semmit tenni. A plébánost, aki a második világháború harcai alatt Marcaliban bombatámadások közepette járta az óvóhelyeket, vigasztalta a félelemben élő lakókat, egyedül temette a halottakat, 22 éves keserves törökkoppányi szolgálata után 1967 őszén Zalahalápra helyezték át. Ott élt még hat évet, amikor életének 65., papságának 42. évében elhunyt. Tapolcán temették el, a szülei mellé.
Egy egész fejezet szól az új plébánia építéséről és a templom műemléki helyreállításáról, amelynek motorja Tóth Alajos plébános volt. Érdekesség, hogy az északi sekrestyében helytörténeti gyűjteményt rendeztek be. 1975. november 23-án püspöki szentmisével adták át a falunak a templomot.
A nyolcvanas évek című fejezet azzal kezdődik, hogy 1982-ben ismét egy templomépítő pap került a településre, Galbavy Jenő József atya — igaz nem önszántából. „A lelkipásztorkodást közösségivé kell tenni” jelszó jegyében közösségépítésbe fogott. Megjelent plébániáján többek között egy biológia szakos, Istent kereső egyetemista, Sipos Imre, akit 1996. október 20-án szentelt pappá megyéspüspöke Törökkoppányban. Balás Béla püspök még ebben az évben hivatalosan is jóváhagyta a Szent János apostolról és Remete Szent Pálról elnevezett közösséget (SJP). A szerzetes közösség tagjai hozzáláttak 11 falu lelki életének és egyházi épületeinek gondozásához. Először lóháton, ma már autóval járják a gondjaikra bízott falvakat. Személyes példájukkal megújították a hitéletet, de templomokat és plébániát is. Ehhez Jenő atya még a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakát is elvégezte. Ők a szellemi-kulturális élet motorjai a Koppány-völgyében. A településen Koppánynak, Gül babának, Petőfinek, Szent II. János Pál pápának szobra áll. A templom falán emléktáblája van Antall Józsefnek. Ez a nagy történelmi és néphagyományokkal rendelkező község megérdemelné, hogy a hazai turizmus érdeklődésének a látóterébe kerüljön. A napokban mondta el egy szegedi barátom, hogy milyen nagyszerű érzés volt a törökkoppányi templom helytörténeti gyűjteményében őrzött turbános sírkő darabját megérinteni.
Az atyák közösségépítő munkája töretlen. Már hárman vannak és bíznak abban, hogy növekszik létszámuk. Remélhetőleg a fizikai munka mellett lesz majd alkalmuk a pihenésre, az elmélkedésre, azért, hogy még sok szakrális és történeti munka szülessen. Olyanok, mint a fent ismertetett monográfia, melynek búcsúzóul a záró gondolatait közöljük: „Monográfiánkat azok emlékére ajánlottuk, akik segíteni, felemelni akarták az itt lakó népet. Papoknak, nevelőknek, akiknek fontos a másokban levő értékek kibontakoztatása. Akik az őket ért kudarcok ellenére is vezetni, utat mutatni akarnak. Mernek álmodni egy jobb, igazabb világról, még, ha sokszor szinte szélmalomharcot vívnak az értetlenséggel. Reménykednek a jó győzelmében, a »hiteles helyek« erejében. Bíznak, hogy lesz, aki folytatja munkájukat”.
(Sipos Imre: Törökkoppány monográfiája. Törökkoppány, Miklósi, Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Szerzetesek – Törökkoppány Önkormányzata, 2013. 732 p.)