Kazay Sámuel és a Debreceni Kollégium

Debrecent a magyar művelődés, ezen belül a könyv történetében különleges hely illeti meg. A település ugyan lényegében a XIX. század végéig falusias jellegű, meglehetősen puritán kinézetű volt, a város öntudatos polgárait, a cíviseket azonban komoly szellemi igényesség jellemezte, megfelelően annak, hogy Debrecen fontos és gyakorlatilag az egész országra kiterjedő hatású egyházi és iskolai központ volt. A híres kollégium tanárai külföldön iskolázottak voltak és tekintélyes könyvtárral rendelkeztek, Maróthi György, Piskárkosi Szilágyi Sámuel, Sinai Miklós, Cseh-Szombati József, Sárvári Pál, Hatvani István – kivétel nélkül országos hírű professzorok és jelentős tékák tulajdonosai voltak. Hogy a könyvnek meghatározó szerepe van a város életében, jól kifejezi a település címere: a glóriás Bárány, amely két nyitott könyvön áll, illetve Debrecen XVIII. századi verselgető főbírája, Szeremlei Sámuel költeménye is a helység címeréről: “E báránynak címere kereszt / …Lábai két könyveken állnak, / Két könyvén a Szent Írásnak, / Ebben mi lelkeink találnak / Életet: ne higgyünk másnak.” (A költeményt idézi: Révész Imre: Debrecen lelke. In: R. I.: “Tegnap és ma és örökké…” Debrecen, 1944. 357. p.)

Ugyanakkor nem kizárólag a tudós professzoroknak voltak könyveik, a debreceni könyvkultúra széles alapokon nyugodott, szinte alig volt olyan család, amelynek ne lett volna bibliotékája, vagy szerényebben fogalmazva, néhány tucat könyve. A könyvkultúra alapvető előfeltétele az alfabetizáció, az újabb kutatások megállapítása szerint a városban a XVIII. század ’70-es éveiben az analfabéták aránya mindössze 30 százalék volt. Hogy ez milyen kedvező és imponáló adat, jelzi az 1870-es, első hivatalos népszámlálás adatsora, amely szerint a sem írni, sem olvasni nem tudók aránya Debrecenben 20,06, Pesten 28,05, Budán 30, Kolozsváron 43,33, Brassóban 50, Szegeden 62,3, Szabadkán 78,45, az egész országban pedig 58 százalék volt.
A debreceni polgári könyvkultúra kétségtelenül leghíresebb képviselője Kazay Sámuel patikus (1711-1797). Az ő életútját, gyűjteményét – amely annyi más tékával együtt a Debreceni Kollégium Nagykönyvtárába került – állította vizsgálódása középpontjába Gáborjáni Szabó Botond, az intézmény igazgatója most megjelent monográfiájában. Kazay Sámuel könyvtárát a kutatás eddig is tárgyalta, Berlász Jenő “egészen kivételes jelenségnek” minősíti gyűjteményét, a tékával foglalkozók egyöntetű véleménye szerint a kollekció bibliofil értéke versenytársa a kor főúri bibliotékáinak és tartalmában vetekszik a XVIII. század tudóskönyvtáraival. A vaskos monográfia megszületését indokolta a Kollégium alapításának 475. évfordulója, illetve számos új forrás előkerülése, amelyek szükségessé tették az eddigi eredmények áttekintését, rendszerezését. A szerző Kazay életútját, gyűjtői működését tágabb összefüggések között vizsgálja, Debrecen története, helyzete, a város művelődése és a historia litteraria korabeli sajátosságai adják azt a keretet, amelyben kibontakozik a bibliofil patikus emberi és gyűjtői portréja. Egyúttal pedig a magyar polgárosodás sajátos, debreceni útjával, a cívisek világával is megismerkedik az olvasó, ahogyan a szerző összefoglalóan megállapítja: [Debrecen] “Története mégis azt a tanulságot sűríti magába, hogy korlátok és kerülők dacára is léteztek önálló útjai a hazai polgárosodásnak.”

A kötet szerkezetileg két nagy részre tagolódik, az első Kazay Sámuel életútját, gyógyszerészi működését, az ókori emlékek felkutatására vonatkozó tevékenységét, kapcsolatrendszerét, illetve a gyűjtemény megszületését, kialakulását és összetételét elemzi roppant gazdag és kiterjedt levél- és kézirattári forrásanyag, illetve a szakirodalom alapján; míg a második rész két adattárat tartalmaz: az első a gyűjtő ókori monumentumokról készített rajzait mutatja be, a második pedig a több mint 2400 kötetes könyvtár állományának rekonstruált katalógusa.
Kazay nem volt született debreceni, Komáromban látta meg a napvilágot dunántúli nemes családban. Debrecenbe viszonylag idős korában, harmincas életéveinek közepén, 1746-ban került, amikor megkezdte felsőfokú tanulmányait. Stúdiumait azonban anyagi okokból megszakítani kényszerült és patikusinas lett, 1753-ban szabadult fel és a város gyógyszerészénél, Csáti Sámuelnél helyezkedett el, majd mestere halála után 1755-től vette át a település tulajdonában álló patika provizori, gondviselői tisztségét. Tisztes jómódot teremtett, jövedelme egyébként nemcsak a patikából származott, jelentős bevételei voltak szántóföldjéből, malmából és szőlejéből, vagyis a debreceni polgárokhoz hasonlóan ő is kivette részét a mezőgazdasági árutermelésből és kereskedésből. Anyagi helyzete tette lehetővé gyűjtői szenvedélye kiélését. Persze nem egyszerű gyűjtő volt. Könyvészeti ismeretei, nyelvtudása, széles körű műveltsége révén a könyvekkel való tudós foglalkozás, a historia litteraria jeles művelője lett, személyében valósította meg azt az ideális gyűjtőt, akit a kollégium tudós professzora, Szathmári Paksi István kéziratos munkájában, a Catalogus Bibliothecae Theologicae Historico criticusban állított tanítványai elé például. A munka A könyvek gyűjtéséről és olvasásáról című bevezető része a historia litteraria tárgyalása, áttekinti a könyvgyűjtés, a műveltség és a tudománytörténet alapelveit. Nincs elegendő terünk, hogy részletesen ismertessük a dokumentumot, annyit azonban meg kell állapítani, hogy Szathmári Paksi István írása és a könyvgyűjtő patikus pályája ékes bizonyítéka annak a régi alapelvnek, miszerint “Bibliophil non nascitur, sed fit”, vagyis a bibliofil nem születik, hanem lesz. Az lesz, szorgos tanulás, alapos könyvészeti ismeretek megszerzése után.
Kazay ugyan megszakítani kényszerült tanulmányait, azonban komoly műveltség és megfelelő szakismeretek birtokában kezdett egy sokoldalú kollekció megteremtéséhez. Latin, görög, héber és német nyelvtudással rendelkezett, de olvasott olaszul és franciául is. Műveltségében a megkésett humanista világkép volt a meghatározó elem, vallásilag tolerancia jellemezte és határozott érdeklődés a zsidóság, a mohamedán vallás és a keresztény felekezetek hitelvei iránt és – részben persze foglalkozásából következően – a természettudományok eredményeit is figyelemmel kísérte. Határozottan érdekelte az antik világ, már egészen ifjan ezért kezdte gyűjteni a Dunántúl ókori emlékeit és könyvtárában komoly mértékben szerepeltek a görög és latin klasszikus auktorok művei. Ókor iránti vonzalmát jellemzi az az adalék is, hogy a jelek szerint osztotta barátja, a tudós Sinai Miklós véleményét, aki a latin tanítási nyelv magyarra váltását a barbárság felé vezető útnak tekintette. Műveltsége, könyvészeti ismeretei alapján a debreceni értelmiség tekintélyes része is befogadta, egyenrangúnak ismerte el, Sinai mellett például közeli meghitt kapcsolatot tartott fenn Weszprémi Istvánnal. Kétségtelenül nem mindenkivel ápolt szívélyes viszonyt, személyiségének voltak kedvezőtlen tulajdonságai is, ezért akadtak ellenfelei, kifejezetten ellenséges volt kapcsolata Hatvani István professzorral. Ezek az ellentétek későbbi anyagi gondjaihoz is hozzájárultak.
Sokoldalú érdeklődését jellemző gyűjteményét házában helyezte el, ott alakította ki “múzeumát”, vagyis kollekcióját, amelyben a kor gyakorlatának megfelelően a könyvek mellett helyet kaptak a művészeti alkotások és a természettudományi monumentumok, vagyis “Kunst- und Wunderkammer” volt, ahogyan a szakirodalom nevezi a XVII-XVIII. századi komplex gyűjteményeket.
A bibliofil anyagi helyzete az 1770-es években megrendült. Kölcsönt kényszerült felvenni és anyagi gondjai miatt csakhamar gyűjteménye értékesítésének gondolatával foglalkozott. Tárgyalt az Egyetemi Könyvtárral, gróf Széchényi Ferenccel, Jankovich Miklóssal, a kollekció végül a Kazaynak egyébként hitelező Kollégium tulajdonába került. A bibliotéka enciklopédikus jellegű volt, ilyen értelemben párhuzamba állítható a kor nagy magánkönyvtáraival, ugyanakkor számos jellegzetességében különbözött is azoktól. Az egyik ilyen figyelemreméltó eltérés a természettudományok magas aránya, a 490 kötet a gyűjtemény 22,24 százalékát jelentette. Ezzel szemben a történeti és a jogi irodalom jóval szerényebben volt jelen a tékában, mint más korabeli gyűjteményekben, az előbbi aránya 5,58, utóbbié 3,18 százalék. Hiányoztak a kollekcióból a neveléselméletnek a korszakban oly fontos és kedvelt művei, alig szerzett be szépirodalmi művet és nyelvileg is eltért a kor könyvtáraitól abban az értelemben, hogy változatlanul a latin nyelvűek domináltak, 78,8 százalék volt arányuk, a görög vagy részben görög nyelvűeké 7,9 százalék volt. Az élő nyelvek csak meglehetősen szerényen voltak képviselve. Különösen feltűnő a magyar nyelvű művek alacsony, mindössze 2,3 százalékos aránya. A historia litteraria tárgykörébe (könyvészeti kézikönyvek, katalógusok, életrajzi lexikonok, bibliográfiák) tartozó munkák aránya viszont kifejezetten magas, 3,18 százalék, ez az érték is jellemzi a gyűjtő tudatosságát, könyvekre vonatkozó komoly szakismereteit. Anyagi lehetőségeinek függvényében, sőt gyakran azokon felül vásárolt különlegességeket, ősnyomtatványokat, kódexeket, kéziratokat, egyéb raritásokat. Kazay vonzódott a képzőművészetekhez, patikáját festett bútorokkal rendezte be, számos festménye is volt. Érhetően előszeretettel vásárolt illusztrált köteteket, gyűjteményében számos, az európai nyomdászat pompás rézmetszetekkel díszített kötete is megvolt.
A bibliofil patikus tisztában volt kollekciója jelentőségével, büszke volt ritkaságaira, mint írta, könyveire tekintve “Krőzusnál gazdagabbnak” tartotta magát. Nem kis elégedettséggel nyugtázta a tényt, hogy gyakran főurak keresték fel egy-egy különlegesség kedvéért. Számon tartotta a korabeli értelmiségi világ is, Kölcsey egyik Kazinczyhoz írott 1812-es levelében például megemlékezett róla.
Kazay életútjának, gyűjteményének alapos és megbízható áttekintése után következnek a kötet mellékletei. Az első, rövidebb a 249-258. oldalakon található, és a patikus ókori és középkori emlékekről készült rajzait tartalmazza. Meglepően jó rajzkészséggel rendelkezett, aprólékos részletekre is kiterjedő gondos rajzai még ma is jelentős forrásértékkel bírnak. A jóval terjedelmesebb második rész a katalógus (262-481. p.). A kollekció végül a Nagykönyvtárba került, azonban ma már számos könyv hiányzik, a bibliotékában a régebbi korokban gyakran eladták a duplumokat, így Kazay könyveinek egy része is szétszóródott. A katalógus ezért különböző források összesítése alapján készült. Összesen négy könyvjegyzék maradt fenn, ezek közül kettő Debrecenben, egy-egy pedig az Országos Széchényi Könyvtárban és az MTA Könyvtárában található.
A közölt jegyzék tehát egy rekonstruált katalógus, amely közli “a még meglévő és a leírás alapján beazonosítható tételek mai könyvtári jelzetét”. A jegyzék 2203 tételt tartalmaz, a többkötetes tomusok miatt azonban a teljes jegyzék mintegy 2400 kötetet közöl. A katalógusban nem szabályos leírások találhatók, a művek azonosítását szolgáló adatok két oldalon sorakoznak különböző, Excel-táblázatra emlékeztető adatmezőkben (sorszám, forrás/lelőhely – ez az adat a fennmaradt kéziratos könyvjegyzéket jelöli, egységesített szerzői név – itt szerepelnek kiemelve a szerzők mellett a kötet közreadásában közreműködő személyek, fordítók, átdolgozók, kommentárok írói stb., cím, megjelenés helye, megjelenés éve, tudományterület/tematika, nyelv, megjegyzés – a mezőben többnyire a kolligátumra történő utalás, valamely bibliográfia jelölése vagy a példány hiányának említése olvasható, végül az adatmezőket a jelenlegi jelzet közlése zárja, természetesen akkor, ha van példány a nyomtatványból. Jó lett volna a kiadó vagy nyomdász nevét is feltüntetni az adatok között. Az 1-1860. terjedő tételig szerzői betűrendben sorakoznak a leírások, az 1861-től a 2203. számúig viszont a tudományterület adatmezőben megadott diszciplínák betűrendjében (asztrológiától vallástörténetig). A választott megoldás helyenként vitatható. A szerzői részben találhatók például a magyar és egyéb nemzeti nyelvű nyelvű Biblia-fordítások, a fordító neve alatt (Félegyházi Tamás, Káldi György, Károli Gáspár, Luther, Szenci Molnár Albert), ugyanakkor a katalógus második részében az 1865-1897. tételek is a Szentírás különböző nyelvű kiadásait tartalmazzák. A nemzeti nyelvű fordítások esetében indokoltnak tűnt volna a fordító neve alatt szerepeltetni ezeket a kiadásokat is az egységesség elve jegyében, még ha egyes esetekben nem is szerepel az átültető neve a köteten. Erre példa a Laubánban kiadott híres Újszövetség, amely három evangélikus lelkész, Szenicei Bárány György, Szenicei Bárány János és Sartoris Szabó János fordításaként jelent meg 1758-ban és nem 1754-ben, ahogyan a katalógusban szerepel. (Vö.: Fekete Csaba: Mikor jelent meg a ‘Laubáni Biblia’? = Magyar Könyvszemle, 1990. 1-2. sz. 68-69. p.)
A kötetet bőséges illusztrációs anyag teszi könyvészetileg is tetszetőssé, ugyanakkor a jól megválasztott képek elősegítik a szöveg befogadását is. Néhány esetben azonban a közölt címlapok és a képaláírások nincsenek összhangban. A 188. oldalon egy Horatius-kötet címlapja látható, az aláírás szerint viszont Ovidiustól az Epistolae Horiodum, hasonló tapasztalható a 209. oldalon, ahol a Vergilius-kötet jelzeteként a képaláírásnál Ős89-90 szerepel, a katalógusban viszont az 1784-es tételszámú kötet jelzete hiányzik, vagyis a könyvtár állományában nem található tomusként látható. A 259. oldalon egy Lactantius-mű figyelhető meg, a képaláírás szerint viszont Isidorus Hispalensis egyik ősnyomtatványa látszik. A képek közlése során összekeveredtek a kolligátumok képei, a gyűjtőkötet valamelyik darabjának címlapja lett az illusztráció, a képaláírás viszont a kolligátum első darabjára vonatkozik.
A kötethez sajnálatosan nem készült mutató. Különösen a katalógus használatát könnyítette volna meg az index, hiányában nagyon körülményes a szerzői közreműködők visszakeresése. Mindez a nyomtatott változatra vonatkozik, a kötet anyaga ugyanis felkerült az internetre (http://kazay.silver.drk.hu). A felhasznált irodalom részletes jegyzéke zárja a kiadványt.
A monográfia – a katalógus helyenként következetlen megoldásai ellenére – nagy nyeresége a könyv- és könyvtártörténeti szakirodalomnak, és értékes tomussal gazdagodott a magyarországi bibliofíliával és historia litteráriával foglalkozó publikációk sora.

(Gáborjáni Szabó Botond: Kazay Sámuel és a Debreceni Kollégium. Egy könyvgyűjtő patikus élete és gyűjteményének sorsa – fejezet a historia litteraria magyarországi történetéből. Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, 2014. 498 p.)