A könyvtárak, de általában a közgyűjtemények alapfeladatai sorába ugyan beletartoznak azok, amelyek elvégzése mentén ezen intézmények dolgozói könyvek szerzőivé válhatnak, ám ezek az intézmények általában a tudománypolitika oldaláról nem tudományos műhelyként számon tartottak. Tanulmányomban megkísérlem számba venni azokat a jelenségeket, amelyek kialakították bennem azt a meggyőződést, miszerint a mai könyvtáraknak hallatlanul megnőtt az esélyük arra, hogy intézményként – és hangsúlyoznám az intézményes jelleget – olyan tudományterületekre, jobb esetben oktatási területekre léphessenek, amelyek kikerültek a kutatómunkát alapfeladatként végző intézmények, illetve főállásban ilyen tevékenységet folytatók tevékenységi köréből és sok esetben látóköréből is. Annak ellenére, hogy a közgyűjteményekből elmennek a tudományosan minősítettek, a humán szakmákban jelentkező újpozitivista szemlélet felértékeli a könyv-, kézirat- és levéltári alapkutatásokat, amelyek elvégzéséhez több generációnak már hiányoznak az alapismeretei. Az említett számbavétel során a humán tudományok, a felsőoktatás, a könyvtárosok képzése, illetve a könyvtári munka egyes területein mutatkozó jelenségekre térnék ki azzal a céllal, hogy felvessem a könyvtári napi feladatok és a tudományos kutató munka összekapcsolásának a lehetőségét.
* * *
A könyvtárosok, illetve a könyvtárban dolgozók társadalmi megítélésének változására az elmúlt három-négy évtizedből számos érdekes példát emelhetnénk ki. Azért nem akarok most történeti – a régebbi korokig visszamenő – példákat idézni, mert a közelibb idő s jelenünk éppen elég, mindenki által megtapasztalt jelenséget eredményezett.
Az 50-es és 60-as években – bár példa akad az ezt követő korszakból is – a könyvtárak (levéltárak és múzeumok) számos kiváló tudóst fogadtak be, a maguk részéről örömmel, a befogadott részéről nyilván vegyes érzelmekkel. Azért, mert az illetők tudósként vagy éppen íróként való szereplése, alkotása a politikai rendszer irányítói által nem kívánatosnak minősült. Számos közismert példa említhető Iványi Bélától, Kosáry Domokoson, Antall Józsefen át Fried Istvánig. “Ellesz a könyvtárban”, “jó lesz könyvtárosnak”. Értékítélet volt ez s negatív, csakúgy, ahogy az is, hogy a könyvtárak a feleségek és barátnők, a lecsúszott káderek világává válhattak. Ez előbbi csoport azonban, a könyvtárba politikai okból száműzötteké a legjobb könyvtáros hagyományokat folytatva, részben újjáélesztve, karöltve az azért mindig meglévő jó könyvtáros szakember gárdával, komoly értékeket teremtett azzal, hogy alapvető bibliográfiák készültek el, azzal, hogy az olvasókat valóban azok szellemi partnereként tudta szolgálni. A nagyobb gyűjtemények évkönyvei rangos tudományos periodikumokká tudtak válni.
A 80-as évekre, amikor a magyarországi kutatás-finanszírozási rendszer részben pályázati pályára állt át, sok könyvtár szellemi műhelyként is fel tudta magát mutatni, alapvetően olyan témákkal, amelyek a saját állományuk feltárását tudták alapjukul, de ennél tágabb horizontot is célba tudtak venni. A tudományos élet demokratizálódása azonban elvonta a tudósokat a közgyűjteményekből, amelyek így sok esetben csak a személyes karrier első állomásai maradtak, ugródeszkák. Ez a jelenség alapvetően a 90-es években gyorsult fel, amikor a gomba módra szaporodó egyetemek és főiskolák imponálóbb karriert és ténylegesen jobb munkakörülményeket kínáltak a könyvtárakban dolgozóknak, főleg azoknak, akik tudományos minősítéssel is rendelkeztek, hiszen a felsőoktatási intézmények hiányt szenvednek az ilyen alkalmazottakból.
Az említett demokratizálódás, amellyel együtt járt a nyugat-európai és amerikai II. világháború utáni szellemi áramlatok kései recepciója, elnyújtotta a humán diszciplínák elelméletiesedésének folyamatát. Egyben elkényeztette az újabb generációkat: egy-egy újnak mondott elméleti megközelítés királyi útnak tűnt és tűnik ma is számos kutatónak. Különösen a történeti diszciplínák háttérbe szorulása, a forrásfeltárás és forráselemzés elmaradása elfogadhatatlan sokunk számára. A felsőoktatásban lezajlott tömegesítés és színvonalcsökkenés mentén megtörtént a képzés elméleti irányú elmozdítása, az óraszám csökkentése, a proszemináriumi foglalkozások megszüntetése. Ez a könyvtárak és a könyvtárosok számára komoly feladatot jelent, hiszen még az értelmiségi olvasók jelentős része sincsen tisztában a saját szakmája könyvészeti alapismeretivel. A könyvtáros megítélésében ez a helyzet olyan változást eredményezett; hogy immár azzá a személlyé vált, akinek ezeket az ismereteket produkálnia kell, hiszen ezekkel az alapismeretekkel a – rosszul értelmezett – felsőfokon már nem méltó foglalkozni. Ha nem is deklaratív módon – sőt gyakran a lenéző attitűd megtartásával –, ebben az összefüggésben a könyvtáros szerepe felértékelődött.
A könyvtáros világban a fentiekkel párhuzamosan két alapvető változás zajlott le: egyrészt a könyvtártudomány zárt, önmagában túl bonyolult világgá alakította a diszciplínát, másrészt az informatikai eszközök olyan médiumot ajánlottak fel, amely képessé teheti a könyvtárost a lassan elfeledett múlt számbavételére, illetve arról az alapismeretek szakszerű szolgáltatására. Nem gondolom természetesen, hogy az eddigiekben didaktikusan kiemelt változások felemlítése mentén élesen és leegyszerűsítve megfogalmazott problémák megoldásában a könyvtárosok egyedül maradtak, és ez lesz a mi nagyszerű kultúramentő harcunk. A legtöbb komoly tudományos és oktató műhely tagjai pontosan érzékelik ezeket a problémákat, a szükséges és elégséges történeti ismeret átadásának meghatározását azonban ezek is csak együttműködésben, éspedig alapvetően a könyvtárakkal és a könyvtárosokkal együttműködésben képzelik el.
Ezért is lenne fontos a könyvtártudomány művelésében azt a nyelvet használni, amelyet a felhasználó külön képzés nélkül is megért. A könyvtárak és a bibliográfia történetében a tudós és a könyvtáros vagy a tudós – valamely diszciplínát tudományos szinten művelő könyvtáros alakította ki a tudományok és a bibliográfiák rendszerét, nem a könyvtárt használó tudós, és nem is a könyvtártudós.
A továbbiakban nem foglalkoznék azzal a részben ide tartozó témával, hogy az említett proszemináriumok hiányát miként lehet az alsóbb iskolákba “könyvtárhasználat” címen részben visszahelyezni – mindannyian ismerjük Fülöp Géza, Homor Tivadar és Kokas Károly a 6-18 éves korosztály számára írt könyveit – és azzal sem, hogy valóban van-e különbség a pedagógus könyvtáros, illetve a könyvtáros pedagógus között, s hogyan lehet ez utóbbiakat képezni.
A könyvtárosok képzésével kapcsolatosan azonban fontosnak tartom itt közölni néhány gondolatomat. A könyvtár, illetve a könyvtáros szerzővé, alkotó, könyveket szerkesztő és kiadó intézménnyé, illetve személlyé válásához az alapokat a képzés folyamán kell leraknunk. Nem pusztán arról van szó, hogy a könyvtár ne legyen önálló szak – az egyszakosság általában is a műveletlenség záloga, pusztán állami, fiskális szempontból van előnye, ami azért az értelmiség képzésében mégse lehet szempont –, és nem is csak arról, hogy a képzésen belül a tájékoztatás tárgy milyen hangsúllyal szerepeljen (ide értve a számítógépes lehetőségeket is). Egy szemlélet kialakítása sokkal fontosabb: olyan szemléleté, amely a könyvtáros öntudatot úgy erősíti, hogy a könyvtáros szakma korlátjait is pontosan megmutatja. A sztoikus könyvtáros szemléletről lenne az olvasatomban szó. Ez ugyanis alapja a könyvtáros aktivitásának, és biztosítja a szükséges együttműködésre törekvést is egyrészt egymás közt (más könyvtárakkal/könyvtárosokkal), másrészt azokkal a tudományos intézményekkel, azokkal a tudósokkal, akik a könyvtáros tudományos munkájának felhasználói és egyben konzulensei is. Természetesen nem szeretném azt állítani, hogy a könyvtáros tudományos munkája feltétlenül és kötelezően a könyvtár mint intézmény kutatási feladatainak teljesítésében kell, hogy megnyilvánuljon – bárki lehet bármely tudományterület művelője magánemberként, s számos példa hozható arra, hogy valaki könyvtárosként komoly elméleti munkásságot tudhat magáénak –, de azt sem tartom szerencsésnek, hogy a könyvtár tudományos eredménye az ott dolgozó tudós könyvtárosok éves teljesítményének utólagos adminisztrációjában merüljön ki.
Az eddigiekből, azt hiszem, szervesen következik az a gondolat, hogy amellett, hogy a könyvtári munka bármely területén dolgozó könyvtáros a könyvtártudomány aktív művelője lehet, a könyvtár tudományos teljesítményének lehetőségét elsődlegesen a saját állomány feltárásában, a bibliográfiák és a repertóriumok összeállításának területén látom. Könyvtártípustól függetlenül igaz tehát az állítás, hogy valamennyi könyvtár könyvtörténeti kutató műhely is. Bármely leíró katalógus, bármely szempontú bibliográfia, bármely kiadvány repertóriuma, bármely kiállítás – a megjelenés könyv vagy elektronikus formájától függetlenül – a magyarországi írott kultúra egy fejezete.
A könyvtárakon. belüli feszültség egyik forrása az, hogy a munkatársak egyik csoportja olyan munkaterületen dolgozik, amely közelebb esik a kutatómunkához: az egyes dokumentumok feltárásában valamilyen formában mélyebbre kell jutnia a napi könyvtári munkában. Ez feloldhatatlan ellentét ugyan, ám a kurrens anyagok leírásával, a bibliográfiai adatbázisok építésével – ilyen munkát pedig minden könyvtáros végez – azt az alapot teremtik meg, amely nélkül a szakmai, illetve a tematikus elv szerint felépülő bibliográfiák sem léteznek. A közeli jövőben a könyvtáraknak és a tudományos műhelyeknek meg kell valósítaniuk azokat a terveket, amelyek 5–10 éve még illúziónak tűntek, nevezetesen egy egységes nemzeti bibliográfiai adatbázist.
A szakirodalomból itt csak Vajda Erik nagyszerű tanulmányát említem: Időszaki kiadványok válogatott cikkeinek on-line adatbázisa kooperációs partnerek együttműködésével. Bp., 1994, OSZK-KMK (A Könyvtári Figyelő könyvsorozata 2.).
Ennek alapja természetesen a Nemzeti Bibliográfia adatbázis lesz, amelyet használva (szándékunk szerint ingyenesen használva) készülnének a kurrens szaktudományi, helyismereti stb. bibliográfiák. A kiegészítések az ingyenesség fejében válnának a központi adatbázis részévé. Ebben a munkában elsődlegesen könyvtárosok vesznek majd részt, az egyes szakmai bibliográfiák szerkesztési elveit azonban meghagynánk a szorosan együttműködő könyvtáros/tudós munkakapcsolatnak.
A saját állomány feltárásában végezhető tudományos kutatómunka azonban vitán felül főképpen azok számára adott, akik olyan területen dolgoznak, ahol a bibliográfiai elemek megismeréséhez mélyebb, egy-egy korszakra, régióra, szakterületre vonatkozó ismeretek kellenek. Olyan ismeretek, amelyek már az illető szakterület aktív művelését is jelentik. Az ilyen adatok megszerzése, sok esetben felkutatása mentén sok forrásközlés, tanulmány, esetenként könyv jelent már meg. Külön ki kell emelni a könyvtáraknak a helytörténeti kutatásokban betöltött és betöltendő szerepét. A levéltárakkal és múzeumokkal közösen a kutatás, a nyilvántartás és a kiadás motorjai a könyvtárak, így a tudományos munkájuk kiegészül a lokálpatrióta közönség által megbecsült tudományszervező tevékenységgel.
Napjainkban egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy az eddigi tudományos eredményekről szóló alapinformációk – bibliográfia, katalógus – elektronikus formában elérhetők legyenek. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az ilyen formában nem elérhető adatokat az újabb értelmiségi generációk tagjai nem tekintik információknak. Az ismeretek áthagyományozásának folyamatában tehát valamennyi szakma alapvetően a könyvtárosok gyors és szakszerű reagálására vár. Nem csupán vár: a szakmák illetékes fórumai készek az együttműködésre. A könyvtárosok renoméja tehát várhatóan meg fog növekedni. Egyrészt az előbbi értelemben, másrészt viszont úgy, hogy a nyugat-európai példát követve a magyarországi humán kutatásokban is feléledőben van egy újpozitivista szemlélet. A pontos, adatszerű feltárás, a kritikai elemzések háttéranyagául szolgáló forrásanyag nyilvántartása és egyszerű – nem kritikai – kiadása egyre elismertebb tudományosnak minősülő tevékenység. A már említett helytörténetírás, a régiók történetének feltárása ugyancsak olyan terület, amelynek jelentőség-emelkedése a könyvtárosok számára is újabb lehetőséget kínál és feladatot jelent.
Fontosnak véljük azt a jelenséget is, hogy a kezdő humán kutatók közt egyre többen vannak újra, akik felismerik a könyvészeti ismeretek súlyát, akik egy-egy levél- és kézirattári vagy könyvtári egység feltárására alapozzák írásaikat, hosszabb távon karrierjüket. A könyvtáros a kezdő szakember formálásában, képzésében vesz tehát részt akkor, amikor ezeket az olvasókat a saját állomány feltárásának folyamatába is bevonja. Ennél is fontosabb azonban az a tény, hogy egyre több azon pályázati lehetőségeknek a száma, amelyek az előbb említett cél – a saját állomány feltárása, gyors, informatikai eszközökkel is elérhető feldolgozása – mentén keletkeztek. A kulturális kormányzat külön alapítványt is létrehozott a magyar vonatkozású dokumentumok felkutatásának támogatására (Klebelsberg Alapítvány). A könyvtárosok számára mindez tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindennapi munkájuk tudományos perspektívát kapott. Azt hiszem, hogy ezzel a lehetőséggel élni személyes és intézményi érdek is.