Hogyan tud az új kihívásoknak megfelelni egy közművelődési könyvtár?

Kategória: 2000/ 2

Szekciós programunk egyértelműen sugalmazza a kihívás szónak mint fogalomnak egy a mai témakörre – azaz a számítástechnikára és annak könyvtári alkalmazásaira – szorítkozó értelmezését. Ám azt is gondolom, hogy a könyvtári szakmának ennél lényegesen több gonddal, problémával kell manapság szembenéznie. Tehát más kihívások is vannak.

Olvasószolgálati szekció vagyunk: a nevünkből is kiderül két nagyon fontos fogalom: az egyik az olvasás, a másik a szolgálat. Engedtessék meg, hogy kicsit megkerülve a mai napra rendelt evangélium fontosságát és nem a teljesség igényével kibontva, más kihívási alternatívákat is megemlíthessek, hogy ne csupán a számítástechnikai és könyvtári értelemben vett peremvidékei határozzák meg ezen általam tisztelt szakmai közösség előtti hangosan gondolkodásomat.

Hangulatkeltésként hadd kezdjem egy számomra meghatározó gondolattal, Oszvald Spengler könyvének, A Nyugat alkonyának az utó szavával, amelyet Csejtei Dezső írt.

Alkonyodik. A vérvörös napkorong lassan a látóhatár mögé süllyed, fénye már nem bennünket, hanem az égbolton tovaúszó felhőket világítja meg. Egy egész évezred készül visszavonhatatlan búcsújára, az az évezred, amely a késő Karolingkor leáldozásával. a normann, a magyar és arab rabló hadjáratok lezárulása után, valamikor a “sötét” X század vége felé indította első üzeneteit Nyugat-Európából a világba; s ez az évezred – gyönyörű és iszonyú egyszerre –, melynek Spengler a “fausti kultúra” nevet adta. Úgy tűnik, hogy valaminek, bárhogyan nevezzük is, valóban a végére értünk. Hogy mit kap örökül a III. évezred, azt legalábbis sejtjük; ám hogy mit kezd majd vele, maradjon az új ezredév nyűge és talánya.

A harmadik évezred küszöbén – ahol már látszik a kezdet, ami nem egyéb, mint az eddigiek folytatása – itt vagyunk a nyűgök és talányok között. Ezekből a nyűgökből és talányokból kell kiemelni, felmutatni mindent. Azt is, ami bent maradt, és azt is, ami továbblép.

Könyvtár és számítógép úgy általában ma már több, mint kihívás, sokkal inkább korparancs, és nem kikerülhető. Egyes könyvtárosoknak, mint akik közé magamat is sorolom természetesen, igen szigorú parancs, de most itt nem az egyszemélyes problémákról beszélgetünk. Biztos vagyok benne, hogy egy társadalom nem a számítógépes billentyűk és képernyők sokaságától válik úgynevezett információssá, hanem a benne élők által gerjesztett minőségtől, igényektől.

Tudjuk, az ugyancsak sokat emlegetett globalizáció gyakorlata sok esetben nem a szó igazi értelmében vett informáltságot szolgálja. Sokkal inkább a hírekben, botrányokban, Coca-Colában, Barbie-babákban ugyanazt fogyasztó – ha lehet – arc nélküli tömeget, konzummagatartásra és azonos ízlésre, szokásra motiváltan.

Ez a világjelenség a partikuláris emberre nézve nagy kihívás, amelynek nembeli túléléséhez sokat segíthet a könyvtár! A könyvtáros! Kiváltképpen ha egy közkönyvtárról van szó, ahol, merem remélni, nem MacLuhen-i értelemben vett “kispadon” ülve beszélik meg az emberek szerte a világban ugyanazt. Sokkal inkább egy helyi társadalom helyi közkönyvtárában az őket közvetlenül is érintő híreket.

No persze ettől még Clinton elnök szenátusbeli bocsánatkérése mindenki számára izgalmas maradhat. De ez az internetről is leszedhető információ még nem fogja kárpótolni azt, ami helyben esetleg kevésbé izgalmas, ám ennél sokkal fontosabb.

Mindezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy a kikerülhetetlen könyvtári gépesítés és az egész telematikai folyamat sem fogja pótolni azt, ami egy könyvtárnak a lényege. Nem fogja sem ápolni, sem eltakarni azokat a mulasztásokat, hibákat sem, amelyeket a könyvtáros – még ha jóhiszeműen is – elkövet, ha elkövet.

E gondolatkörön belül állapotunkat nem annyira kihívásnak tekintem. Sokkal inkább késésnek! Ugyanis a társadalmi munkavégzés minden területén megjelenő számítástechnika alkalmazása – mint tudjuk – nem attól vált diadalmasan elterjedtté, hogy a könyvtárakban megjelentek a gépek, hanem fordítva! Ma már egy diszkont áruház is ezzel dolgozik, árukészletének nyilvántartását bolti eladók végzik.

Külhoni közelmúltbeli tapasztalás bizonyította számomra, hogy a könyvtárak lényegesen kedvezőbb feltételek közepette dolgoznak. A szakmai energiák nem a szakmai létezés apró-cseprő részleteire használódnak el. Sokkal inkább a tartalmi kérdések minőségi megoldását célozhatják meg. Mi még mindig csak építkezünk! Ki mit? Hálózatot, bérszínvonalat, beszerzési keretet, internet vonalat vagy magát a munkahelyet jelentő épületet. Az ősszakmai barkácsolás mellett alig jut idő más – lehet, ennél fontosabb – kérdésekre. Pl. arra, hogy mi lesz ezzel a most felnövekvőfélben lévő gyermek és ifjúsági réteggel, amely bizonyos félrecsúszott és csúsztatott értékrendek következtében alig vagy ritkán akarja, tudja kinyitni a könyvtár ajtaját.

Mert nincs ideje, a külön angol, a külön balett miatt, mert a tanári módszerek útvesztőiben nem tanult meg jól olvasni vagy éppen diszlexiás, mert az anyuka viszi haza neki a kötelező olvasmányokról a videofilmet stb.

Igaz, hogy minden út Rómába vezet? Ha vakon menetelünk rajta, könnyen Bizáncba vagy a Szaharába érkezhetünk, rosszul értelmezve az EU felé mutató irány jelzőt, és esetleg csak egy szakmai exodus vár ránk a megérkezés helyett.

Ezt tartom én a legnagyobb kihívásnak. amelyre az új billentyűs kultúránkkal is keresnünk kell a választ, ha nem csupán információt kezelő technikusokká akarunk válni, úgy, mint az ókorban a Nílus áradását szabályozó gátőrök. (Marx György)

Az ebben az értelemben vett kihíváson elgondolkodva szeretném mondandómat tovább folytatni. Mindenekelőtt hangsúlyozottan kijelentve, hogy szó sincs az elektronikus információk és az információt hordozók általam való lebecsüléséről. Sőt! A napi munkánkban ennek már régen napi és általános értelemben vett gyakorlattá kellett volna válnia oly módon, ahogy ezt ma is volt szerencsénk hallani jeles előadóktól.

Ha a szakma egy kicsit okosabb, és egységesebben tudta volna a rendszerváltást követő években érvényre juttatni az érdekeit, akkor a felesleges viták helyett e gondját már elfeledhette volna. Hiszen sokan a szirénhangok miatt a TextLibet sem látva még mindig keresik az Aleph-et.

Visszatérve az alapgondolatunkhoz: tény és való, nagy társadalmi változások jellemezték az elmúlt évtizedünket, amelyek természetes módon nem hagyhatták érintetlenül a könyvtárakat. Ahogy Hankiss Elemér egy Gallup Intézeti megbízásból készült egyik műhelytanulmányában írja: “Nem minden út vezet Rómába. Hanem pl. Bizáncba vagy a Vadonba, vagy a Sivatagba.”

Egy, az oktatás jövőjén elgondolkodó brüsszeli munkacsoport 5+1 forgatókönyvet dolgozott ki a lehetséges jövők végiggondolására. Mindezt tették az OKTATÁS céljainak megfogalmazása érdekében.

Ezek a forgatókönyvek így hangzanak:

1. A diadalmas piacok forgatókönyve, amelyben az alapérték az üzleti siker, fogyasztás.

2. A “száz virág” forgatókönyve – nagymama értékek

3. A kölcsönös felelősségek forgatókönyve – szolidaritás

4. Az alkotó társadalmak – önmegvalósítás

5. A zaklatott szomszédságok – biztonság

5+1. Az alvajárás – semmi

A nagy kérdés: milyen alapértékek körül forog majd a világ? Nyilvánvaló, ezek a forgatókönyvek nem vegytisztán fognak megjelenni. Az igazán nagy kihívást ebben látom: gyűjteményt és könyvtárost – ha úgy tetszik, az elektronikus írástudót, vagyis magunkat – elhelyezni ebben a sokpólusú rendszerben.

Ehhez próbáljuk meg odáig leegyszerűsíteni a kérdést, hogy milyen könyvtárra van szüksége a jelen és jövőbeli látogatóinknak. Gondolom, a science fiction elrugaszkodásához képest reálisabb futurológiát tudunk a magunk számára felállítani, noha hajlamosak vagyunk abba a hibába esni, hogy ,jobban tudjuk a jövőt a múltnál”, ami folyamatosan történik velünk, legalábbis addig, amíg mi személyesen jelen vagyunk, és magunkat is, a helyzetet is továbbgondoljuk.

Úgy vélem, a jövő könyvtárából sem hiányozhat a gyűjtemény, természetesen a virtuálisból sem, mert annak a szolgáltatásnak is voltak, vannak és lesznek gutenbergi alapjai. Egyértelmű a tendencia, hogy a kétféle hozzáférhetőséget az adott könyvtárban egyidejűleg kell tudnunk nyújtani. Erre olvasónak és könyvtárosnak egyaránt szüksége lesz.

Gyűjteményeink gyarapításakor a mindenre nyitottságunkról, a dokumentumok sokszínűségéről természetesen nem mondhatunk le a jövőben sem. A nyilvánosságot vállaló könyvtárak, különösen a közkönyvtárak a közjónak a részei. S mint ilyenek, beleépülnek azoknak az embereknek a hétköznapi életébe, akiknek erre igényük van. Ebben a pillanatban nálunk numerikusan magasabb arányt képvisel az elégedetlenség, a bele nem épüIés.

Az eddig monolitnak hitt társadalomkép megváltozása csőstül emeli a konfliktusokat és a kérdőjeleket. Az EU-csatlakozás várt és áhított szlogenjével együtt jár már most is egy jelentős migrációs folyamat. Kisvárosaink hétköznapjaiban is lassan meg kell szoknunk az ázsiai, afrikai arcok jelenlétét, akik nem olyan viszonyban vannak a nyelvünkkel, mint a Kárpátok karéjából érkezők. Meg akarják őrizni az identitásukat éppen úgy, mint a maassluisi városi könyvtárból (Hollandia) rendszeresen kölcsönző szenegáli.

Ha mi is meg akarjuk őrizni a sajátunkat, és tudatosítani kívánjuk önmagunkban, hogy itthon vagyunk, akkor az otthonosságot a kultúrában kell megteremteni, és mindenkit hozzásegíteni a saját otthonosságérzetéhez.

A szekciónkból néhányunknak frissek még az októberi norvégiai, az oslói tapasztalatok. Láthattuk, hogy szinte élettérré vált a könyvtár. Az asztalokon a könyv mellett ott a melegszendvics, a teás termosz, a szék mellett a földön a hátizsák. A képernyő előtti “magányosok” között láthattunk csadorba öltözötteket és színes bőrűeket. A könyvtárosok csak az ellenőrzési pontokon tűntek fel, amint végezték éppen a dolgukat, nem pedig a polcok, a gépek és a fesztelen otthonosság érzetét keltő olvasók között. Mindebből egy, a mienkétől eltérő, magasabb szintű könyvtárhasználói kultúrára lehet következtetni. Ami a tömeges jelenléttel kezdődik, és a könyvtár által kínáltak közötti önálló eligazodással folytatódik.

Biztos vagyok benne, hogy a norvég olvasók sem a könyvtárban jöttek a világra, de azt is saját szemünkkel tapasztalhattuk, hogy ráérő anyukák és munkaidőben lévő óvóbácsik – mert ilyenek is vannak – és nénik kíséretében egy seregnyi apróság dúlta fel a gyermekkönyvtár csendjét és rendjét. És ez nem a mi látogatásunk miatti kirakat volt. Ugyanennek a könyvtárnak a tágas, szabadpolcos és könyvekkel teli övezetei a még nagyobb – és az olvasóknak is rendelkezésre bocsátott raktár –, az ellenőrzési pont állandó kiegyenlített forgalma ékesen bizonyította számunkra, hogy egy nálunk gazdaságilag fejlettebb országban, ahol természetes a kor szintjén való technika jelenléte, nem csökkent sem a könyvtár, sem az úgynevezett hagyományos dokumentumok – tehát az olvasás – szerepe. Náluk az országos arány 60%, nálunk már ennek a fele is elérendő cél.

Itt látom a jelen és a jövő igazán nagy kihívását, amit természetesen nem önmagában és egyedül a KÖNYVTÁR tud és fog megoldani, hiszen vannak ennek jócskán tőlünk függetlenül kialakult társadalmi okai, amelyben a mi helyzetünk az okozatok között értékelhető.

De nem menthető fel a szakma sem. Nem tartható az a téves önigazolás, hogy széttárjuk a karunkat, és a korábbi beidegződések alapján mondjuk: “Hát kérem, ezt tudom nyújtani.” A szellemileg rest, az újra nem nyitott könyvtáros, aki csak arra vár, hogy amit eddig tett, méltányolják, továbbra is csupán a méltatlankodásig fog eljutni a %-os arány javítása helyett.

Márpedig ha ezen a téren is akarunk tenni valamit, akkor szembe kell tudnunk nézni a tényekkel. Ezek a tények egyfelől jelentkeznek a nemzeti méretekben vett értékrend-borulásban, ízlésficamban, életmód- és életvitelbeli problémákban.

Másfelől tudomásul kell vennünk, hogy jelentős réteg még ma is napi megélhetési gondokkal küzd, és noha tudjuk, hogy a szegénységnek és a szellemi alultápláltságnak nem kötelező kézenfogva járniuk, de azt is tudjuk, hogy akik természetes módon, a ma felnőttjeiként belenőttek a jelenbe bizonyos hatások és szokások kialakulása nélkül, azok számára a könyvtár a legjobb esetben is a kényszerszituációk között kaphat helyet. Amikor a valaminek való megfelelés csak ezen az áron történhet. Természetesen ez a réteg is valamikor a 6-18 éves korosztályhoz tartozott, és őket akkor veszítettük el. Visszafordulni, megkeresni és meg is találni őket már sokkal nehezebb. Így pedig, hogy nem is keressük, szinte reménytelen.

Csak a saját házunktáján söprök. Hatvanban három középfokú iskola és egy szakmunkásképző működik. Tanulólétszámuk 1700 fő, a könyvtárba beiratkozott: 400 fő. Hol a többi? Ugyanakkor a 300 főiskolás, egyetemista olvasó ugyancsak a kényszerszituáció elvét igazolja, no meg a gyűjtemény viszonylag jó összetételét.

Magunktól is kérdezhetem: hova lett a többi a mi látókörünkből? Nyilvánvalóan mi is sok mindent megteszünk az olvasási szokások fejlesztése érdekében. Versmondó versenyeket, olvasótáborokat, irodalmi esteket és számos egyéb, könyvhöz hívó eseményt rendezünk.

Biztosan fontos, jó dolgok ezek a maguk helyén, csak éppen igen gyenge a hatásfokuk. Tartok tőle: ez a jövőben sem változik meg, ha nem teszünk valamit a változás érdekében. Számtalan oka van – mint már céloztam rá – az emberek körében a könyvtárral szembeni passzivitásnak. Ezen okok között most egyet akarok felemIíteni: azt, hogy nem tudnak rólunk. Vagy ha tudnak is, a könyvtár sokak számára nem az a hely, ahová csak úgy betérhet egy “átlag” halandó!

Kétségbeejtő tapasztalatom volt a minap, amikor egy gázszerelő apuka felhívott, és érdeklődött, hogyan írathatná be hozzánk a II. osztályos gimnazista lányát? Hol volt ez a gyerek 16 éves koráig, és hol voltunk mi? És hány szülő fel sem emeli a telefont.

Egy skót történésztől (Thomas Carlyle) származik az alábbi értékes gondolat: “Nem az a fontos, hogy meglássuk, ami a távol ködébe vész, hanem hogy meg

cselekedjük, ami most előttünk áll.” És ez egyaránt igaz telematikai fejlődésünkre, átgondolt, sokoldalú gyűjtemény-gyarapításunkra, az adatbázisok, az internet hozzáférhetőségére, a szociális funkciónkra, a pártszínektől független, falakon belüli közéletre.

Legyünk jelen a térségfejlesztésben, a helyi EU-felzárkóztatási stratégiákban, mert ha ezek a lassan nyomuló fejlesztések elkerülnek minket, újabb intézményi értelemben vett csatlakozásokat fogunk lekésni. Egyre több lábon kell állnunk. Nyitnunk kell a civil szervezetek irányában. Nem árt nekünk, ha magunk által gerjesztett egyesületek, alapítványok találnak hajlékra a közkönyvtárakban.

Egyik idősebb barátom számtalanszor megkérdezi: mire fordítja a könyvtár az ő adófilléreit? No persze, ő a számítógépet is herdálásnak tekinti a könyv, a videokazetta helyett. Bár már ott tartanánk, hogy a polgárok valóban kíváncsiak lennének arra, hogy mit csinál a közkönyvtár az adójukkal!

* * *

Végig kellene gondolniuk ezt a sokfelé szóródott hazai kultúrát (!) azoknak, akik hajlandók leülni együtt gondolkodni (bár ez állítólag veszélyes is lehet). A végiggondolás eredményét egy közös cselekvésre kell(ene) felfűzni, és tenni a dolgunkat. Véleményem szerint elérkezett az idő ahhoz, hogy a könyvtárak egységesen artikulálják önmagukat az agyonemlegetett olvasási kultúra fejlesztése érdekében. Találjuk ki mi is azt, amit mások már kitaláltak tőlünk nyugatabbra, és jól alkalmaznak. Ha úgy tetszik, ez is egy kihívás.

Közkönyvtárak, iskolai könyvtárak “nevében” gondolkodó, egységes propaganda-anyaggal, felhívással gondolom a megszólítást, amelynek célja a könyvtárba járás, a könyvvásárlás, tehát az olvasás megkedveltetése. Elgondolkodhatunk, hogy egy-egy, más-más korosztálynak szóló “széleskörű” ajánló jegyzéken mit ajánljunk a teljesen tetszőlegesen választhatók mellé.

Írjunk ki olvasónapló (?) pályázatot, illusztrációs pályázatot. , Adhatunk “megbízást” AZ ÉN KEDVES KÖNYVTÁRAM, AZ ÉN KEDVES ÍRÓM, KÖLTŐM, MESÉM című írások megszületésére. A sikereseket leközölheti a Kincskereső.

Kincskeresésre sarkallhatjuk az alsó tagozatosokat, a Kincs természetesen a hozzájuk szóló könyv, újság stb. Még számos egyéb dolgot is kitalálhatunk.

A lényeg, hogy mutassunk fel az országból néhány kis és ifjú embert, akik a mi értelmezésünk szerinti “elvárásoknak” eleget tettek. Őket jutalmazzuk! A kiadók könyvet ajándékozhatnak nekik, mi pedig az “Az év legkörültekintőbb FÜRKÉSZŐJE” “büszke” címet, arany, ezüst, bronz fokozatú olvasójegyet a meghatározott könyvtár látogatására. V agy éves előfizetést a Kincskeresőre. Esetleg lehessen elnyerni 15-20-25 ezer Ft-os könyvcsekket, amelyet karácsony előtt a TV-kamerák jelenlétében vesz át a nyertes. De kaphat pl. egy általa kiválasztott olvasótáborba – anyagi háttérrel együtt – “beutaIót” is az általunk elismert emberke vagy ifjú. HIRDESSÜK MEG A GARABONCIÁS KÖRÖK életrehívását.

Könyvtáraink pályázhassanak pénzt ezeknek a közösségeknek az életrehívására, írók tiszteletdíj ára, színházi utazásokra, filmvitákra. Olyan eseményekre, amikor tollforgató emberek kerülnek a gyerekek közelébe. Terveztessünk emblémát, jelvényt, zászlót. Adassunk ki olvasást segítő Olvasónaplót, amelybe beleírhatják a véleményüket.

A könyvtárak számára legyen egy megpályázható alap: könyvre, tiszteletdíjakra, útiköltségekre. A Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési és Könyvtári Kollégiumai több 100 milliót osztanak ki minden évben.

Mindezek csak amolyan gondolatmorzsák, számos jobbnál jobbat lehet kitalálni. A lényeg: hozzuk mozgásba magunkat. Nem a katakombákból kell kiáltoznunk, és nem a mocsárból felröptetni a viharmadarat.

Ez a “szakma” vívott már ki annyi elismerést magának, hogy alkuhelyzetként értelmezhessük a jelenlegi helyzetünket a társadalomban. Arról nem is beszélve, hogy ha mindez mozgásba jöhetne, a könyvtárak társadalmi megbecsülése is sokat nőhetne.

Biztos vagyok benne, hogy a különféle szakmai kuratóriumokat megcélozva néhány millió Ft keríthető erre az országos célra, feladatra. Ha mindezzel kapcsolatban egyetértés van, úgy meg kell fogalmazni, kikkel, hol, mikor és mit akarunk.

Elindulásként szükségeltetik egy szakmaiságban érintett, nem túl nagy létszámú grémium összehívása. Ebben a körben kell tisztázni az elveket, a valóra váltás hogyanját. Meg kell fogalmazni egy “zászlóbontó” szöveget, és ezt tudtára adni mindenkinek, akit illet (könyvtárak [iskolaiak is], iskolák és a potenciális partnerek, pl. az Írószövetség). Ezzel egyidejűleg értesíteni kell a szakkuratóriumokat és a médiát is.

Gondolnunk kell a minél szélesebb körben történő népszerűsítésre. A gyakorlati munkába bevonhatók “bojtárokként” az érdeklődő egyetemi, főiskolai hallgatók. Fel kell rázni ezt az állandóan pályázó, ágáló, de végül is fásult könyvtáros társadalmat is, amelynek nagy része már csak “tanítani akar, de tanulni nem”, hiszen a beidegződések diktálnak.

Alkothatnánk magunknak egy olyan “mozgalmat”, amelyet nem felülről találtak ki, amelyet mi alakítunk, mi tesszük otthonossá mások érdekében.

Miközben ezt tesszük, ne feledkezzünk meg az általunk is építhető lehetséges világok forgatókönyveiről, az általuk gerjesztett alapértékekről. És ezen nagy kihívás közben elkezdjük, folytatjuk, befejezzük hálózataink építését, a gyűjtemények honosítás át, katalógusaink konverzióját. Mindazt, ami a RENDSZER működtetéséhez szükségeltetik.

Hogy mindehhez jókedvünk legyen, befejezésül figyelmükbe ajánlom Szentmihályi Szabó Péter versét:

Credo 2000

Hiszek egy Tudományban, Mindenható Urunkban,
Mennynek és Földnek kifürkészőjében,
és az Ő leszármazottjában, az Ideológiában,
ki fogantaték bölcs politikusok által,
születék szűznemzéssel, kínzaték Sötét Korokban,
Revízió alá vevék, meghala és eltemetteték,
harmadik évezredünkre halottaiból feltámada,
fölméne a Nagy Számítógéphez, ott ül jobbja felől,
onnan lészen eljövendő ítélni
intelligenciahányadosuk és génstruktúrájuk szerint
eleveneket és hibernáltakat.
Hiszek az ideológiában, egy egyetemes új tudományban,
hiszem ember és technika egyezségét,
tévedéseink tudománytalanságát,
és adatlapunk örök életét a Nagy Számítógépben.
Amen.

Bizonyára mindezeken kívül még számos kihívásnak meg kell, hogy feleljen egy közművelődési könyvtár. Nekem ezek jutottak eszembe.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Címkék

(1) (1) (1) (1) (12) (1) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (20) (1) (18) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (10) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (18) (6) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (11) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (4) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (62) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (4) (1) (11) (10) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (8) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (9) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)