A Szegedet 1879. március 12-én romba döntő tiszai árvíz adta a gondolatot Somogyi Károly esztergomi prépostnak és apátkanonoknak, hogy az élete folyamán gyűjtött könyvtárát felajánlja Szeged városának. Fölajánló levelét 1880. április 26-án keltezte, ezt követően Szeged városa a könyvtárról szakvéleményt kért. Ezt épp egy hónappal később, május 26-án Fraknói Vilmos történész, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, valamint Hunfalvy Pál nyelvtudós, az akadémia főkönyvtárosa és Szilágyi Sándor történetíró, a pesti egyetemi könyvtár igazgatója láttamozta. Érdemes az akadémiai szakértők jelentéséből idézni néhány gondolatot. Azt írják: “konstatáljuk, hogy a könyvtár nemcsak a kötetek számát, hanem főleg összeállításának természetét tekintve, oly nagy értékkel bír, amellyel magányosok által gyűjtött könyvtárak csak a legritkább esetekben bírnak. Míg ugyanis a magángyűjtők rendszerint egy bizonyos szakra szokták figyelmüket irányozni: Somogyi prépost úr ritka sokoldalúságot tüntet föl. Az általános műveltség és az egyetemes tudományosság nagy forráskészletei és segédmunkái mellett minden tudományszak, alig egy-kettő kivételével, oly gazdagon van képviselve, hogy a szakférfiú tanulmányaihoz és irodalmi munkásságához minden fontos segédeszközt föltalál benne. Mert a könyvtár azzal az előnnyel is dicsekszik, hogy egyaránt bírja a régi és legújabb irodalmak nevezetes publikációit”. (5:27)* Nos, ennek a szakvéleménynek az alapján a város elfogadta a fölajánlást, és végül 1881. február 15-én aláírták az alapítványi oklevelet, amelyben pontosan rögzítették, hogy mit vár el Somogyi Károly a várostól, és mindezért ő mit ad a városnak. Ezt követően Reizner Jánost, aki annak idején a város főjegyzője volt, nevezték ki a könyvtár igazgatójául, és ő elkezdte a könyvek átvételét, katalogizálását, és – épp 115 évvel ezelőtt – a könyvtár 1883. október 16-án Ferenc József császár jelenlétében megnyílt, 34 701 kötettel.
A könyvtár tudományos értékéhez éppen az előbbi szakvélemény alapján kétség nem férhetett, és ezt húzza alá az is, hogy Somogyi Károly olyan céllal adta ezt a városnak, hogy majd a leendő szegedi egyetem könyvtára legyen. Ez végül nem következett be, de ez az adomány tudományos igényű összeválogatásán mit sem változtatott. Ám a könyvtár igazgatói: Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc később Csallány Dezső mind-mind a múzeumban is érdekeltek voltak, hiszen Reizner János tevékenysége nyomán a könyvtár mellett azonnal kialakult a régiségtár és az éremtár is, sőt bizonyos festészeti gyűjtemény, képtár anyaga is összegyűlt. Ezt az is magával hozta, hogy az említett igazgatók elsősorban archeológiai érdeklődésűek voltak; Tömörkény is ásatott, Móra Ferenc ásatásai közismertek irodalmi munkásságából is, de Csallány Dezső is régész volt. Természetesen emellett más típusú tudományos munkásságukat is idézhetném, hiszen pl. Tömörkénynek a Néprajzi Értesítőben is vannak közleményei. Azonban az ekkori tudományos munka nem elsősorban a könyvtárban, hanem inkább a múzeum keretei között folyt, bár nyilvánvaló, hogy a könyvtár állománya is hozzásegítette az itt dolgozókat az említett tudományos munka végzéséhez. Nem kis gondot jelentett és jelent ma is a könyvtár és múzeum szétválásakor a könyv- és folyóirat-állomány megosztása.
A történetet kicsit siettetve térjünk át az 1950-es évekre, amikor megalakulnak a megyei könyvtárak. Szeged ekkor éppen Rákosi ellenszenve miatt – itt volt a Csillag-börtönben – fejlődésében rendkívüli mértékben visszaszorított város volt, így szóba sem jöhetett mint Csongrád megye székhelye, hanem székhelyként Hódmezővásárhelyt jelölték ki, és így a vásárhelyi városi könyvtár kapta meg 1952-ben a megyei könyvtár címét és funkcióit.
A szegedi Somogyi-könyvtár tehát, mint azt Somogyi Károly prépost és kanonok leszögezte, a város könyvtára maradt, és városi könyvtárként szolgált. Ismerjük ezeket a népkönyvtári időket: ekkor az addig szigorúan prézensz állományú könyvtárakból gyakorlatilag kölcsönkönyvtárakat kellett csinálni. Ez azzal a szörnyűséges eredménnyel járt, hogy jelentős első kiadású művek estek áldozatul a kölcsönzésnek, hiszen a Somogyi-könyvtárnak nem volt olyan állománya, amelyik kölcsönözhető lett volna. Minden könyvből 1-1 példányt őrzött csak meg, a duplumokat elcserélte. Természetesen az 50-es években elkezdődött a fiókhálózat kiépítése, ill. elkezdődött a kölcsönözhető állomány kiépítése is, hát erre bőségesen kaptunk különböző ajándékokat a Népkönyvtári Központtól, a Magyar–Szovjet Baráti Társaságtól, és így tovább… Így 1955-re nagyjából kezdtek kialakulni azok a közművelődési funkciók, amelyeket elvártak ekkor egy városi könyvtártól. Azután 1956-tól Bezerédy István igazgató vezetése egyre inkább a korszerűbb könyvtári szolgálat felé terelte a könyvtár munkatársainak tevékenységét. Egyre több és több olvasó iratkozott be a könyvtárba, hiszen válogathattak már a viszonylag nagyszámú kölcsönözhető könyvek között, sőt akár nyugati szerzők műveit is olvashatták. Ugyanakkor azonban ez időre gyakorlatilag teljesen elsorvadt az a fajta szelleme a könyvtárnak, amelyik a tudományosságot biztosította a század első felében. Ezek az évek nem kedveztek az ilyenfajta tudományos tevékenységnek, sőt tudott, hogy az 50-es évek első felében igazában csak a mennyiségi mutatókat figyelték, az volt a lényeg, hogy a megjelenő szovjet és népi demokratikus könyvekből minél többet és többet olvastassunk. Nem hallgathatom el, hogy ezek voltak azok az évek, amikor az oktatásból – a közép- és felsőoktatásból egyaránt – sok 1956-ban “bűnbe esett” igazi értelmiségi került a “parkolópályának” minősített könyvtárakba. így volt ez a Somogyi-könyvtárban is.
1958-ban Sőtér István, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának titkára – talán épp az előbbiek tudatában – leírja egy jelentésében: “könyvtáraink, hírlaptáraink, kézirattáraink és levéltáraink tartalmazzák a számunkra legértékesebb tudományos nyersanyagot, ugyanakkor azonban éppen ezek a helyek válhattak legkevésbé az alkotó tudományos munka vagy éppen a kutatás műhelyeivé. A szorosan vett könyvtári munkán kívül az ilyenfajta tudományos munka nagyban emelné nagy közkönyvtáraink tudományos rangját, és szűkebb prakticista állapoton segítené túl őket”. (1:28) Nyilván nem arról van itt szó, hogy a könyvtáros a könyvtárosi tevékenység helyett tudományos kutatással foglalkozzék, és emiatt elhanyagolja munkáját, hanem arról – és ezt nagyon nehezen lehetett a magyar könyvtári közgondolkodásba is belevinni – hogy még a közművelődési könyvtári munka sem nélkülözheti a tudományos alapokat. Nevezetesen azt, hogy a könyvtáros alaposan, mindenre kiterjedően nézzen körül az állományában, és olyan adatokat adjon az olvasó kezébe, amelyek hitelesek, teljes körűek, és az olvasó igényeit valóban kielégítik. Nos, erre az ekkori könyvtári tevékenység csak bizonyos mértékig volt megfelelő.
1956 után azonban egyre nagyobb lendületet vett a könyvtárakban a publikációs tevékenység. Ez azt jelentette, hogy a könyvtárak egyre alaposabban kívánták föltárni állományukat, egyre inkább közkinccsé kívánták tenni azt a sok-sok adatot, azt a sok-sok dokumentumot, amelyet egyszeri kereséssel – egy sima kereséssel – nem lehet földeríteni. Természetesen ezek a kiadványok elsősorban a politikai évfordulókhoz kapcsolódtak. Így jelent meg pl. 1959-ben könyvtárunk, ill. a szegedi egyetemi könyvtár kiadásában, Lisztes László szerkesztésében A Magyar Tanácsköztársaság dokumentumai Szegeden címmel bibliográfia vagy jelent meg Szabó Imre összeállításában 1964-ben Szeged fölszabadulásának bibliográfiája, szintén a Somogyi-könyvtár kiadásában. Mind a két munka alapos kutatás eredménye volt, olyan alapvető dokumentumokat tárt föl, amelyek addig kisnyomtatványtárak mélyén lappangtak vagy valahol a hírlapok hasábjain, a hírlapok betűtengerében bújtak meg. Ugyanakkor azonban föl kell hívnom a figyelmet arra is, hogy az 50-es; 60-as évek fordulóján a könyvtárosi munka is egyre igényesebbé vált. Ezt az is mutatta, hogy sorra jelentek meg a könyvtárakban a különböző híradók s egyéb olyan kiadványok, amelyek újabb könyvtári munkamódszereket próbáltak meg közreadni. Így jelent meg pl. a Somogyi-könyvtár kiadásában 1962-ben a Hálózati Híradó, amelyik 1963-ban Somogyi-könyvtári Híradóra változtatta a nevét. E folyóirat az első időszakban azzal foglalkozott, hogyan lehet a könyvtárosi munkát még alaposabban, még jobban végezni. Nyilván ez nem igazi könyvtári kutatás, de mindenképpen ebbe az irányba, mindenképpen az igényesség felé mutat, és ez rendkívül lényeges a könyvtárak tudományos munkájának a megítélésében.
1961-ben került a Somogyi-könyvtárhoz Péter László, aki 1956-os tevékenysége miatt évekre mellőzésben részesült, ekkor is lényegében eldugták őt a Somogyi-könyvtárba. Egyénisége azonban olyan volt, hogy nemigen tűrte ezt az elrejtőztetést, és megpróbált a könyvtáron belül olyan lehetőségeket kiharcolni, amelyek addig nem voltak. Már 1963-ban A tudományos munka lehetőségei könyvtárunkban címmel cikket írt, amelyben fölhívta a figyelmet arra, hogy a Somogyi-könyvtárnak a helyi művelődéstörténet, a várostörténet, az irodalomtörténet, a munkásmozgalom története stb. kutatásában jelentős föladatai vannak. A hagyományon kívül erre kötelezi gyűjteményének sajátos jellege is, hiszen már korábbi könyvtárosai – akár Tömörkény, akár Móra, akár a többiek – gyűjtötték mindazokat a dokumentumokat, melyek a szegediséggel foglalkoztak. Péter László ezt írja: “A helyi kiadású műveket gazdagon tartalmazó raktára, a szegedi lapokat, időszaki kiadványokat őrző hírlaptára, helytörténeti gyűjteménye predestinálja dolgozóit, hogy aknázzák ki őket a tudományos kutatás és a közművelődés céljaira egyaránt.” (1:29)
A tudományos kutatás és a közművelődés itt nem egymással szemben álló, hanem egymás mellett álló fogalmak, hiszen a közművelődést is csak tudományos igényességgel lehet végezni, tehát a kettőt semmilyen körülmények között nem lehet szembeállítani, mint ahogy arra majd a későbbiek folyamán példákat látunk. Ugyanakkor felhívja Péter László a figyelmet ebben a cikkében arra is, hogy a Somogyi-könyvtár a könyvtártudományi munka műhelye is lehetne, a könyvtár közművelődési funkciói is tudományos vizsgálódást kívánnak ma már; ami az igényeket, az olvasói lélektant, a könyvtárfejlesztés kérdéseit illeti; ezeket szintén tudományos szinten kellene fölmérni. Tehát már két szempont megjelenik. Az egyik: próbáljuk meg tudományos szinten végezni könyvtári munkánkat, tudományos módszerekkel értékelni az elért eredményeket, tudományos igénnyel interpoláIni a várható eredményeket; a másik pedig, hogy a könyvtár állományát hozzáférhetőbbé tegyük elsősorban természetesen az olvasóközönség számára. De, mint ahogy mondani szokták, nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, tehát ha valaki olyan anyagot, adatot talál, amelynek a megírására szívesen vállalkozik, ezt természetesen magánszorgalomból minden további nélkül megteheti: Nyilván nem a könyvtári munka rovására; de az állomány föltárása messze nem a könyvtári munka ellenében végzett tevékenység, hanem igenis a könyvtár legfontosabb tevékenysége, hiszen hiába van bármiféle gyűjtemény, ha ahhoz nincs megfelelő hozzáférési lehetőség, nincsenek megfelelő műszerek, katalógusok, bibliográfiák. Ezt követően a 60-as évek második felében már egyre több igényesebb bibliográfia készült el, többek között a Századunk irodalma vagy az Élő világirodalom c. előadássorozathoz olyan olvasói kalauzok is, mint Jean Paul Sartre-ról, Illyés Gyuláról, Ilja Ehrenburgról, Federico García Lorcáról, Tamási Áronról vagy Ernest Hemingway-ről szóló bibliográfiák, amelyek a hozzáférhető anyagot szinte teljességgel tárták föl az olvasóknak. Ugyanakkor 1967-ben pl. megjelent Bálint István és Péter László szerkesztésében egy jelentős bibliográfiai összeállítás Odesszáról – szegedieknek címmel. Tudni kell ehhez azt is, hogy Odessza Szeged testvérvárosa, melyről egész városrészt neveztek el Szegeden. Még 1966-ban, nem a könyvtár kiadásában, de végeredményben a könyvtárban készült el az Emlékkönyv Tőmörkény István születésének centenáriumára címmel egy nagyon jelentós kötet, amelynek szerkesztője Kovács Sándor Iván és Péter László volt. 1967-ben pedig megindult A Somogyi-könyvtár kiadványai című sorozat, melynek első kötete Hevesi József: Könyvtáros alapismeretek második kötete Péter László: Szeged irodalmi emlékhelyei, harmadik kötete pedig a Somogyi-könyvtárban lévő eszperantó gyűjtemény katalógusa volt. Látszik ebből a három kötetből is, hogy témái arra rímelnek, amit eddig elmondtam: az egyik megpróbálja összefoglalni a könyvtártudomány legalapvetőbb axiómáit, a másik helytörténeti jellegű adatokat szolgáltat az olvasók számára, a harmadik pedig széles körben hozzáférhetővé teszi a könyvtár állományát.
A dolog azonban nem ment ilyen egyszerűen. 1967-ben ugyanis egy elsősorban személyi intrikák miatt indult vizsgálat folyt a Somogyi-könyvtárban, melynek során a minisztérium által kiküldött vizsgálóbizottság részben a könyvtár dokumentumai, munkatervei, éves jelentései és hasonló hivatalos iratai alapján, részben pedig a helyszínen történt elbeszélgetések alapján megpróbálta tisztázni a könyvtár helyzetét, fejlődésének akadályait és a követendő stratégiát. Nos, ennek a vizsgálatnak a jegyzőkönyve meglehetősen élesen elítélte a Somogyi-könyvtár ún. “tudományos aspirációit”. Szó szerint a bizottság így fogalmazta meg: “néhány munkatárs elképzelésében ma is kísértenek a tudományos könyvtári aspirációk”, melyeket a bizottság a közművelődési funkcióval ellentétesnek állított be. Péter László nem tudta szó nélkül hagyni ennek a jegyzőkönyvnek az effajta kitételét, és Főveszély a tudomány? címmel megjelentetett egy glosszát a Tiszatáj 1967. októberi számában. Ebben leszögezi: “nem vált a Somogyi-könyvtár dicséretére, hogy míg Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szombathelyen – Budapestet nem is említve – kiadványok, bibliográfiák sora jelent meg, köztük legfőképpen helyismereti bibliográfiák, melyek a legközvetlenebbül szolgálják a könyvtárat fönntartó város, megye érdekeit, addig Szegeden minden eddigi kezdeményezés megfeneklett valami érthetetlen közömbösségen.” (2:983)
Ugyanakkor megállapítja, hogy a bizottság “érvelésében még mindig »kísért« a könyvtárak merev elkülönítése »tudományos« és »közművelődési« könyvtárakra. Holott – mondja Péter László – a tudományosnak nem a »közművelődési« az ellentéte, hanem a tudománytalan! Ma már a közművelődést, közkeletűbb szóval a népművelést sem lehet tudományos alap nélkül végezni. A városi könyvtár munkájában kiváltképpen kártékony szembeállítani e kettőt, ahelyett, hogy megfelelő harmóniájukról, egymást kölcsönösen erősítő összhangjukról beszélnénk. A Somogyi-könyvtár akkor szolgál helyesen és igazán A közművelődésnek, ahogy a kincsesház homlokzatán olvasható, ha egyszerre törekszik népművelő és tudományos szerepkörének csorbítatlan ellátására.” (uo.).
Nos, ez a glossza hallatlan visszhangot váltott ki, melyre a Könyvtáros decemberi számában Páldy Róbert válaszolt, majd pedig a Tiszatáj februári számában Sallai István. Mindketten kitartottak amellett a vélemény mellett, hogy a tudományos törekvések negatív tendenciát takarnak. A vita mégis pozitív eredménnyel zárult: Bezerédy István olyan munkatervet fogalmazott meg – ezt a városi művelődési osztály is elfogadta –, amelyik megfelelő lehetőséget biztosított a könyvtárban a tudományos munkára.
De mit is ért végeredményben Péter László ezen a fogalmon? A Somogyi-könyvtári Híradó 1978. júliusi számában Könyvtári kutatási témák címmel írt cikkében rámutat arra, hogy nagyon sok, állandóan használt helyismereti műnek hiányzik a névmutatója, s ennek következtében használatuk rendkívül nehézkes. Itt mindjárt fölsorol több ilyen könyvet. Ezeknek a névmutatóknak az elkészítése igazi könyvtárosi feladat. Más, kevésbé mechanikus munkát kíván a szegedi napilapok impresszum adatainak összeállítása. Elkészült az 50 éves Dél-Magyarország története és impresszumadatainak összeállítása, de ugyanígy el kellene készíteni a nagy múltú Szegedi Híradó, a Szegedi Napló, a Szegedi Friss Újság stb. történetét is. Az impresszum változásának időrendje nélkül a szegedi sajtótörténetet nem lehetne megírni.
A másik, ehhez hasonló téma a nyomdatörténet. Ennek előzménye, hogy Dinnyés Józsefné, a könyvtár földolgozó csoportjának a vezetője az ELTÉ-n szakdolgozatként a Grünn-nyomda tevékenységét dolgozta föl, összeállította kiadványainak bibliográfiáját. Ennek a 90-es években elkészült egy alaposabb változata, de kiadására mindeddig nem gondoltunk.
Péter László szerint nagyon hasznos föladat lenne szöveggyűjtemények összeállítása, hiszen a tájékoztatóknak évente meg-megújuló rohamot kell kiállniuk különböző évfordulók kapcsán, pl. a régi szegedi május elsejék történetével kapcsolatban. Mennyivel egyszerűbb volna, és kímélné is a könyvtár állományát, ha ezekből a cikkekből szöveggyűjteményt állítana össze valaki, és az megjelenne.
Ugyancsak ilyen, könyvtárosok számára végrehajtható föladat lenne a szegedi álnévlexikon vagy a szegedi életrajzi lexikon cikkeinek a gyűjtése, nem beszélve a szegedi évfordulónaptár adatainak az összegereblyézéséről. Végezetül a testvérváros, Odessza bibliográfiájának a mintájára javasolta a többi testvérváros, Brünn, Drezda, Szabadka, Lodz kisbibliográfiájának elkészítését. Cikkét azzal zárta: “tessék, itt a pálya, itt a tér”. (4:116)
A tér a Somogyi-könyvtári Híradó volt, 1973-tól Somogyi-könyvtári Műhely címmel. Ez helyismereti folyóiratként funkcionált, és ezekben az évfolyamokban tengernyi olyan adatgazdag közlésre találunk, amelyek nagy mértékben segítik a helyismereti, helytörténeti kutatók munkáját. Ugyanakkor – a Somogyi-könyvtár megyei könyvtárrá válva – 1973-tól átvette a Csongrád Megyei Könyvtáros c. folyóirat kiadását, mely a könyvtári kutatások eredményeinek közzétételére vállalkozott.
A tudományos eredmények közül a kisebb terjedelműek időszaki kiadványokban jelentek meg, a jelentősebbeket viszont önállóan volt célszerű megjelentetni. Erre, mint azt korábban már említettem, A Somogyi-könyvtár kiadványai c. sorozat jó lehetőséget biztosított. Ennek jelenleg a 36. köteténél tartunk. Ebben sok, elsősorban Szegeddel kapcsolatos összeállítás jelent meg, mint Bartók Szegeden, Kodály Szegeden, Babits Szegeden, de egyik jellegzetes műfaja ennek a sorozatnak a személyi bibliográfia. E típus Dugonics Andrástól kezdve Vajda László irodalomtörténészen, Oltvai Ferenc levéltároson keresztül Móra Ferencig nyúlik, de folytathatnám a sort Balázs Bélával, Tóth Bélával, Beretzk Péter ornitológussal, Sík Sándorral. Emellett 1974-ben megindult a Csongrád megyei könyvtári füzetek c. kiadványsorozat is, ez jelenleg a 22. kötetnél tart. Ebben elsősorban külső munkatársaknak a dolgozatait, tanulmányait, ill. konferencia-kiadványokat jelentetünk meg. De ebben jelent meg pl. a Délvidéki Szemlének az 1942-44. között élt szegedi vagy a Puszták Népének, az 1946-48 között kiadott hódmezővásárhelyi folyóiratnak a repertóriuma. Emellett még két sorozatunkról kell megemlékeznem. A Szeged múltjából c. sorozat 1978-ban indult, 5. köteténél tart. Ebben nagyobb lélegzetű monográfiákat közlünk. A Szegedi arcélek pedig 1993-ban, és szintén az 5. köteténél tart. Ebben egy-egy jeles szegedi személy köré csoportosuló írásokat: saját vagy róla szóló írásokat közlünk.
E sorozatokban tehát olyan bibliográfiák, repertóriumok jelentek meg, melyek függetlenek voltak – legalábbis bizonyos mértékig – a könyvtár állományától. Emellett azonban propagáltuk saját gyűjteményünket is. Így jelent meg pl. 1984-ben az amerikai magyarsággal foglalkozó Vasváry-gyűjtemény mutatója, majd 1988-ban Vasváry Ödönnek, az amerikai magyarsággal foglalkozó gyűjtőnek cikkeiből készült válogatás Magyar Amerika címmel.
A helytörténeti, helyismereti irodalom művelése mellett a könyvtár története sem hanyagolódott el. 1977-ben, mintegy megelőlegezve a könyvtár 100 éves évfordulóját, megjelent a Csongrád megyei könyvtári füzetek sorozatban egy füzetke 100 éves a Somogyi-könyvtár címmel; ez a könyvtár alapító és egyéb jelentősebb dokumentumait, iratanyagát tette közzé. Ténylegesen a 100 éves évfordulóra jelent meg 1984-ben (a 100 éves évforduló persze 1983-ban volt) A Somogyi-könyvtár 100 éve c. monográfia, amely több könyvtáros írásaiból állt össze.
A kiadványok megjelentetésében szerzett tapasztalatok bírták rá arra Szeged Város Tanácsát, hogy az 1980-as években a könyvtárra bízza Szeged monográfiájának a megjelentetését. A Szeged története 1983-tól 1994-ig négy kötetben és egy kronológiában jelent meg könyvtárunk kiadásában. Jelentős könyvtárosi segítséggel, hiszen a könyvtár munkatársai maguk is írtak bele tanulmányokat, másrészt pedig nagyon-nagyon fontos előkutatásokat végeztek a történészek, a művelődéstörténészek számára. Ugyancsak ennek a munkának az eredménye volt az Algyő és népe, ill. a Kiskundorozsma c. tanulmánykötet, amelyek a két Szegedhez csatolt község történetét igyekeztek föltárni.
Nyilvánvaló, hogy ma már nem csupán a kiadványokban reprezentálódik egy-egy könyvtárnak a tudományos tevékenysége, hanem nagyon fontos számunkra az is, hogy a 90-es években elektronikus adatbázisokat építünk. Ennek egyik, jelentős szelete régi könyveinknek az Interneten való kiajánlása. De hát ezeket bizony ahhoz föl kell dolgozni. Valódi tudományos munkát igényel az arra érdemes régi könyveknek nemcsak a bibliográfiai leírása, hanem ezen túlmenően korábbi tulajdonosainak, ill. azok bejegyzéseinek közlése, amelyeket szintén igyekszünk a bibliográfiai rekordban leírni.
Összegzésképpen azt mondhatom, hogy manapság teljesen problémamentes egy nagy könyvtár tudományos tevékenységéről beszélni. Hiszen egyetlen megyei könyvtár sem lehet meg e nélkül a tudományos tevékenység nélkül akkor, amikor akár a helyismereti irodalom eredményeinek rögzítéséről, a helyismereti gyűjtemény föltárásáról, kincseinek közzétételéről beszélünk. És akkor sem, amikor azokról az új munkamódszerekről van szó, amelyek közzétételéről részben Páldy Róbert, majd Bereczky László szerkesztése alatt vállalkozott nagyon nagy szeretettel a Könyvtáros c. folyóirat, s amelyet ma is csinál a Könyvtári Levelező/lap amikor minden, másutt fölhasznált ötletről tudósít, és ezáltal – ha pici gyűszűkben is – de összehordja, igenis összehordja a könyvtártudomány számára azokat az adatokat, amelyekből előbb-utóbb nagyobb összegzéseket lehet megadni.
Ma tehát azt mondhatjuk, hogy a megyei könyvtárakban mindenütt folyik tudományos tevékenység. A tudományos tevékenységnek három alapvető iránya van: az egyik általában a saját gyűjtemény minél hathatósabb föltárása, másrészt – általában a gyűjteményen túlmutató – a megyével, ill. a várossal foglalkozó ismeretek, dokumentumok közrebocsátása, és végezetül a könyvtárral, a könyvtári munkával kapcsolatos új elképzelések, tervek vagy munkamódszerek rögzítése.
Ehhez kívánok minden könyvtárosnak szenvedélyes gyűjtőmunkát és alapos elemzőkészséget.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Péter László: A tudományos munka lehetőségei könyvtárunkban – Somogyi-könyvtári Híradó – 2. évf. 3/4. sz. (1963. nov.), 28–29. p.
Péter László: Főveszély – a tudomány? – Tiszatáj. – 21. évf. 10. sz. (1967. okt.), 982-983. p.
Péter László: A Somogyi könyvtár mint tudományos műhely – Somogyi- könyvtári Híradó. – 7. évf. 1/2. sz. (1968. ápr.), 18-22. p.
Péter László: Könyvtári kutatási témák – Somogyi-könyvtári Híradó. – 7. évf. 3. sz. (1968. júl.), 115-116. p.
Százéves a Somogyi-könyvtár: dokumentumok / szerk. Péter László. – Szeged: Somogyi-kvt., 1977. – 80 p.; 21 cm. – (Csongrád megyei könyvtári füzetek; 5.)
* A hivatkozás első számjegye a fölhasznált irodalom felsorolásának tételszáma, a második pedig a hivatkozott mű lapszáma.