A művelődéstörténetben ma már szinte közhelynek számít arról beszélni, hogy a középkor Európájának kultúráját döntő módon Nursiai Szent Benedek Regulája, illetve az e szerint a Regula szerint élő monostorok életformája határozta meg. A szinte kizárólagos érvényű Regula a 800-as évektől a kolduló rendek megjelenéséig volt általánosan uralkodó, de éppen ezekben a századokban alakultak ki a későbbi Európát alkotó államok akár a Római Birodalom határain belül, akár azokon kívül, mint Magyarország. Természetesen a keleti egyházhoz tartozó új államok is beletartoztak ebbe a kultúrába, de esetükben az mégis más színezetet kapott a bizánci egyháztól, mint a nyugati keresztény kultúra, A benedeki regula viszont, illetve az abból táplálkozó életforma még szorosabb kapcsolatban állt a keleti szerzetességgel, hiszen a Regula is hivatkozik “Szent Vazul Atyánk”, azaz Nagy Baszileiosz tanítására:

A magyarországi kultúrának a bencés szellemiségű szerzetességgel való kapcsolatára nagyon jellemző példákat vonultatott fel a Pannonhalmán rendezett két kiállítás: 1996-ban a Mons Sacer – Pannonhalma 1000 éve, jelenleg pedig a Paradisum plantavit címet hordozó kiállítás a középkori Magyarország bencés monostorairól.

Rövid referátumunkban ennek a kultúrának egy kis szeletével kívánunk foglalkozni, az olvasás kultúrájával. Természetesen ahogy másban sem, ebben sem hozott forradalmi újítást Benedek tanítása, hiszen a könyv és az olvasás ugyanúgy jelen volt a görög-római kultúrában, mint a keresztény egyházban és abban a vallásban, amelyben ez született, a zsidó vallásban.

Mégis új és jelentős Benedeknek az olvasással kapcsolatos minden rendelkezése. Hiszen akkor tette monostorait az írás és olvasás otthonaivá, amikor a népvándorlás új, Európába törekvő népei magas szintű, de döntően nem írásos kultúrát hoztak a Római Birodalom volt provinciáiba, illetve a limeseken kívül eső területekre.

A Regulában az olvasásnak két fajával találkozunk: a közös olvasással vagy másként felolvasással és az egyéni olvasással.

A felolvasás legfőbb alkalma az imateremben végzett zsolozsma volt. Hétköznapokon három olvasmányt olvastak fel a Szentírásból és az egyházatyák műveiből, vasár- és ünnepnapokon háromszor négy olvasmány hangzott el, ezekhez járult még az apát által felolvasott evangéliumi szakasz. A többi imaórában az általában rövid olvasmányt könyv nélkül mondta el a fölolvasó.

A közösségi olvasás második fontos helye az ebédlő (refektórium), ahol a testvérek közös étkezése alatt végig olvastak. A zsolozsmán és étkezésen kívüli harmadik alkalom pedig a napirendben előírt, az esti imaórát (Vesperás) vagy a vacsorát követő közösségi együttlét, amely felolvasással telt, és egészen a befejező imaóra (kompletórium) kezdetéig tartott.

Nyári időben 10 órától a Sexta elimádkozásáig, azaz délig volt kötelező a szerzetesek számára az egyéni olvasás, télen pedig reggel nyolc óráig. A nagyböjti időt kivéve – arra külön szabályok érvényesek-ebéd után pihenőt ír elő a Regula, azonban “ha valaki olvasni akar, akként olvasson magában, hogy mást ne zavarjon”. Vasárnaponkint a testi munka helyét is teljesen az egyéni olvasás foglalja el, kivéve természetesen azokat, akik a közösséget szolgáló munkára vannak rendelve.

Ha nehéz is pontosan meghatározni az olvasás napi összes idejét, a monostorok lakói biztosan naponta több órán át hallgattak fölolvasást, illetve olvastak ők maguk.

Természetesen fölmerül a kérdés: mit olvashattak és mit nem olvashattak a szerzetesek. A Regula 9. fejezete egészen pontos választ ad a kérdésre: “Olvassák … mind az Ó-, mind az Újszövetség isteni tekintéllyel bíró könyveit és azok magyarázatait, melyeket a neves és igazhitű katolikus szentatyák készítettek.” Ezek voltak a zsolozsma olvasmányai. Az esti fölolvasáson Cassianus Collationes (Beszélgetések) című műve, a Vitae Patrum (Az Atyák élete), esetleg valami más könyv szerepelt, amin épültek a hallgatók. A Regula egy más helyen cím szerint megemlíti még Benedek Baszileiosz Reguláját, illetve a szerző nélküli Instituta vagy Institutiones című munkát, a címet talán szerzetesi rendtartás szóval lehetne magyarra fordítani.

A hit védelmében természetesen alkalmaz Nursiai Benedek cenzúrát, amikor nem engedi meg a monostorokban az eretnek tanítások olvasását vagy fölolvasását. Viszont szerepel egy másik tiltás is: vacsora után, azaz lefekvés előtt ne olvassák a Heptateuchust, sem pedig a Királyok könyvét, vagyis az ószövetségi Szentírás sok véres eseményt tárgyaló történeti könyveit, mert a gyenge lelkeknek nem lesz hasznára, ha ebben az időben a Szentírásnak ezeket a könyveit hallgatják. De más időben (vagyis az éjszakai zsolozsmán, amely után már nem feküdtek le a szerzetesek) ezeket is olvassák. Talán nem tévedünk, ha ebből a tiltásból a szerző, Benedek lélektani ismereteire következtetünk.

Mindenképpen olyannak kell lennie a felolvasandó szövegnek, amelyen “épülnek a hallgatók”. Persze ez nem csupán az olvasásra kijelölt szövegtől függ, hanem attól is, hogy ki olvas föl, ezért olvashatjuk ezt a kritériumot a felolvasó kiválasztásánál: “Csak olyanok olvassanak, akik a hallgatók épülésére szolgálnak – qui aedificant audientes.” Mivel ennyire fontos a felolvasó személye, csak az olvashat, aki meg tud felelni ennek a feladatnak, s akinek éppen ezért az apát megparancsolja. Az szinte természetesnek tűnik ezek után, hogy nem olvashat az a szerzetes, akinek bármilyen büntetése van, például el van tiltva a közös asztaltól.

Viszont az, aki megbízást kapott az olvasásra, kell, hogy tudatában legyen az ezzel a feladattal járó felelősségének. A könyv, helyesebben a felolvasandó szöveg iránti tiszteletet fejezi ki már az is, hogy az imateremben középen, egy állványra helyezett könyvből kellett felolvasniok a szerzeteseknek. Az olvasás és az olvasott szöveg iránti tiszteletet Benedek a Regula 47. fejezetében három magatartásformával fejezi ki: a felolvasónak feladatát alázattal, komolysággal és szent félelemmel kell végeznie: humilitate, gravitate et tremore. A humilitas azt szolgálja, hogy a felolvasó tudja, ő csak eszköz a könyv mondanivalójának a közvetítésében; a gravitas adja az ünnepélyességet, a kimértséget, a színészkedés és a tréfálkozás elkerülését; a tremor, a reszkető félelem pedig az ember gyöngeségét fejezi ki a feladat súlyával szemben.

Benedek az olvasást, amelynek minden tekintetben ilyen nagyjelentőséget tulajdonít, az imádság és a munka mellé helyezi. Ha nem kötelezne bennünket is a gravitas, a bencéseknek tulajdonított jelszót: Ora et labora! megtoldanánk ezzel az imperatívusszal: Lege! Ora, labora et lege! Imádkozz, dolgozz és olvass! “A tétlenség, mondja Szent Benedek, a lélek ellensége. Ezért a testvérek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent olvasmányokkal.”

Aki nem olvas vagy nem szeret olvasni, azt a rendalapító Benedek súlyos jelzőkkel illeti: acediosus, desidiosus, neglegens, sibi inutilis, magyar megközelítésben: rest a jóra, lusta és semmittevő, hanyag és még önmagának is haszontalan. Nem teszi hozzá a Regula, de ez az utolsó jelző értelmileg kiegészíthető a következőkkel: ha önmagának haszontalan, akkor még inkább haszontalan a közösség számára; ha olvasunk, hasznos tagjai vagyunk közösségünknek, ha nem olvasunk, haszontalanok. Ezért a csendes olvasás idején egy idősebb testvér körüljár a monostorban, ellenőrzi, hogy nincs-e olyan szerzetes, aki olvasás helyett henyél vagy pletykál (vacat otio aut fabulis), aki nem akar vagy nem tud olvasni, végül aki másokat is zavar az olvasásban.

Talán a Regulának egy, a lectio szóhoz tett jelzőjével lehet kifejezni összefoglalóan mindazt, amit Benedek az olvasásról tart: lectio divina – isteni, szent olvasás és olvasmány: az olvasás transzcendens, isteni dolog.

Érdemes egy konkrét esetet közelebbről is megnézni a Regulában. A 38. fejezet a heti felolvasókról szól, vagyis arról a testvérről, aki vasárnaptól szombatig az ebédlőben olvas fel. Az első parancs: ne ragadja senki csak úgy alkalomszerűen kezébe a könyvet, hogy olvasson belőle, hanem a kijelölt testvér kezdje meg vasárnap a feladatát. A mise és az áldozás után kérje mindannyiunk imádságát, hogy Isten vegye el tőle a felfuvalkodottság szellemét, s miután áldást kapott, kezdje meg felolvasói munkáját. Tehát az apát rendelkezése, a testvérek imádsága és Isten áldása szükséges a felolvasás feladatának a teljesítéséhez. De Benedek apátúr testi erőről is gondoskodik a felolvasó számára: “a felolvasó testvér, mielőtt elkezdene olvasni, kapjon egy kis kevert bort a szentáldozás miatt, és hogy ne essék nehezére elviselni a böjtölést.”

Alkalom a rendkívüli felolvasásra a vendég érkezése. A vendéget mindig mint Krisztust kell fogadnia a közösségnek. Szolgálatkész szeretettel kell elébe sietni, majd imádság után békecsókot váltani vele. Ezután ismét közös imádság következik, majd leül vele az elöljáró vagy egy szerzetes, felolvasnak a vendég előtt a Szentírásból, s csak ezt követően lesznek iránta teljes szeretetszolgálattal.

A monostorba belépni kívánó novícius előtt egy év folyamán háromszor olvassák fel a Regulát, hogy tudja, mire vállalkozik. (Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy ez a gyakorlat: nem a novícius olvassa el maga, hanem úgy olvassák fel előtte, milyen célt szolgált, és miért maradt meg például a bírói gyakorlatban, az ítélet felolvasásában. Valószínű, már Benedek is tudta, hogy nem minden olvasni tudó olvas értelmesen, s hogy igazában a felolvasott szöveg hatékonyabb.)

Sokszor idézett helye a Regulának a 48. fejezetnek az a bekezdése, amely a nagyböjti olvasmányról szól. Erre a szent időre minden szerzetes kap egy könyvet a könyvtárból, s azt “per ordinem” és “ex integro” el kell olvasnia. Ez a két kifejezés többet jelent, mint a magyar fordításban szereplő “elejétől végig”. Per ordinem, azaz meghatározott rendben, valamint teljes egészében, teljes mélységében is. Ha ez a könyv esetleg csak a Biblia egy könyve volt-a bibliotheca szó többször Bibliát jelent –, akkor is sok műfajjal találkozott ennek az olvasmánynak a kapcsán az olvasó szerzetes: pl. lírai alkotásokkal a Zsoltárok könyvében, történeti művekkel a már említett Heptateuchusban, novellával Tóbiás könyvében, a hellenista erkölcsbölcselet kérdéseivel a Bölcsesség-könyvekben. S ha ezt figyelembe vesszük, nem mondhatjuk, hogy teljesen egyoldalú lett volna a szerzetesek számára elérhető könyvállomány, bár ún. világi könyvek ekkor még valóban nem voltak a monostorok könyvtáraiban. Viszont a témájuk tekintetében vallásos műveknek számító könyvek olvasása a 49. fejezet értelmében bűnbánati cselekedet is lehet.

Vajon szívesen megtartották az olvasásra vonatkozó előírásokat Szent Benedek szerzetesei, és szerettek olvasni? Ahol a Regula arról beszél, hogy a szerzetes nem fogadhat el ajándékot, s nem tarthat magánál semmit saját tulajdonul, a példának felsorolt tárgyak a következők: kódex, írótábla és íróvessző. Ez azt mutatja, hogy ezek voltak a szerzetesek kedvelt dolgai, amelyek birtoklásáért még a szabályokat is áthágták. Egy másik helyen pedig ezeket a kihágásokat elkerülendő azt rendeli a Regula, hogy az apát adjon meg a szerzeteseknek minden szükségeset (necessaria), és a példaként felhozott dolgok között ott van az írótábla és az íróvessző. Könyvet természetesen csak az említett nagyböjti időben kaptak a szerzetesek egyéni olvasásra. És nyilván ezekre a könyvekre is érvényes az, amit Benedek a monostor gondozójával szemben támasztott igényként említ: a monostor minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét. A két előírás összevetése arra mutat, hogy az első időktől kezdve a könyvtári nyilvántartás egy bizonyos formája jelen volt már a VI. századi monostorokban.

A könyvnek, az írásnak és az olvasásnak ez a tisztelete uralkodott a monostorokban a következő századokban is, amikor egész Európát behálózták a bencés lelkiségű monostorok. Ezekben neves és kevésbé ismert scriptoriumok dolgoztak, s rajtuk keresztül eljutottak Európa országaiba nem csupán a Benedek által ajánlott igazhitű szerzők ajánlásai, hanem a pogány, azaz görög-római klasszikusok művei is.

Álljon itt befejezésül néhány kiragadott példa a középkori Európa monostoraiból annak bemutatására, hogy az olvasásnak ez a rendje és a szövegnek ez a tisztelete megmaradt a bencés monostorokban.

A Cluny-i Szokások (Consetudo Cluniacensis) előírásai közül idézzük a felolvasó felkészülését: “az evangélium után átvéve a könyvet, amelyből fel kell olvasnia, vonuljon át a kis kórusba, s ott fordítsa figyelmét arra, amit majd olvasnia kell.” A Hirsaui Rendtartás (Constitutiones Hirsaugienses) megemlíti, hogy az “armarius”-nak (könyvtárosnak) meg kell hallgatnia az előírt helyen és időben a kijelölt felolvasót, még az apátot is, de hogy mikor és hol, azt az apát dönti el. A hirsaui szellemű kolostorokban így imádkoztak a felolvasóért: “Kérünk, Urunk, fordítsd el ettől a szolgádtól az elbizakodottság és a tudatlanság szellemét…”

A karthauzi II. Guigo (†1188) a lélek három gyakorlatát ismeri: az olvasást, az elmélkedést és az imádságot. Hogy az ördög ne találja a szerzetest tétlenül, az vagy imádkozzon, vagy olvasson, vagy dolgozzon. Egy neki tulajdonított könyvben (Scala Paradisi) ezt olvassuk: a hallgatás valamiképpen hozzátartozik az olvasáshoz. Ezért azt szoktuk mondani, hogy nemcsak azokat a könyveket olvastuk, amelyeket mi magunk magunknak vagy másoknak elolvastunk, hanem azokat is, amelyeket a tanítóinktól hallottunk.

A farfai Rendi fegyelem (Disciplina Farfensis)a XI. század végéről hoz egy, a nagyböjt kezdetén készített jegyzéket, amely felsorolja a szerzeteseket név szerint, s hogy melyik milyen könyvet kapott elolvasásra.

Egy mondatban szeretnék utalni azokra a könyvjegyzékekre amelyek a bencés monostorokban reánk maradtak, legyen például szó Sankt Gallen nagyon korai, több száz kötetet felsoroló állományáról vagy a pannonhalmi 80 kötetről, amelynek címét a monostor fennállásának 90. esztendeje körül jegyezték föl, közvetlenül “az oltár szent edényei után”.

És mi maradt ebből a gyakorlatból korunkra? A bencés apátságok jelentős könyvtárairól most nem kívánok szólni, arról viszont igen hogy a szerzetesek ma már kapnak saját használatra könyveket. Naponta kell olvasniok a Szentírást és egyéb teológiai-vallásos könyveket, a zsolozsmán és az ebédlőben pedig naponta hallgatják a felolvasó testvért, aki a Szentírásból, a Szentatyákból és más könyvekből olvas föl, hogy épüljenek a hallgatók. De évente háromszor felolvasás formájában olvassuk a Szent Benedek Reguláját, aki monostora számára írt Regulájában megteremtette a későbbi Európa olvasáskultúráját.