A fenti címmel rendezte meg július 18-20. között az MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete XIV. országos tanácskozását. A házigazda ezúttal Kiskunhalas városa, illetve a kiskunhalasi Martonosi Pál Városi Könyvtár volt. Mivel a város éppen július 18-án döntötte meg az országos hőrekordot (erről minden médium beszámolt, függetlenül a helyismereti tanácskozástól), a fogadtatás valóban “forró” volt. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert – talán nem túlzás a szó – az eddig megrendezett helyismereti országos tanácskozások közül (amint a bennfentesek jól tudják, nem tizennégy volt eddig, hanem tizenöt, hiszen volt egy “nulladik” is) a kiskunhalasi bizonyult a legjobban megszervezettnek, a legsimábban lezajlónak, mindenekelőtt a házigazdáknak köszönhetően. Hogy hogyan, miként sikerült ez nekik, a városi könyvtár mindenütt jelenlévő, mindenki minden gondjára-bajára ügyelő, mindent mindig és azonnal elsimító munkatársainak, élükön az igazgatóval, Varga-Sabján Gyulával, az az ő titkuk, de hogy mindezt a rekordhőség idején is teljesíteni tudták, azt érdemes feljegyezni a könyvtártörténet számára. Amint az lenni szokott, nemigen tudható, hogy a program összeállításában kinek, mekkora és milyen része volt. Ám amiként a gyakorlati szervezés, a regisztrációk, az elszállásolások, a szállítás, a helyszínek kiválasztása, az előadások és viták technikai háttérapparátusának biztosítása, a folyamatos tájékoztatás stb. kiváló volt, akként egészen kiemelkedőnek tekinthető volt a szellemi “tartalom” is. A fő szerepet ebben egészen bizonyosan Takáts Béla vitte, aki azonban “csak” ennyit tett, sem vitavezetőként, sem előadóként, sem elnökként nem szerepelt. A konferencia programja azonban bizonyára neki, főként neki köszönhető. És ez a program nagyszerű volt. Maga a tény, hogy a minőségbiztosítás és a helyismeret kapcsolata, összefüggésrendszere állt a középpontban, talán természetes és jól érthető. Kivált, ha meggondoljuk, hogy nem is oly rég, Jászberényben megadatott a “felütés” (lásd a 3K 2006. évi decemberi számát!), ahol is Skaliczki Judit tartott magisztrális előadást Stratégia, minőségbiztosítás, helyismeret címmel. Hogy ennek az előadásnak a “kibontására”, konkretizálására, gyakorlati konzekvenciáinak levonására szükség van, az mindenki számára plauzibilis volt és maradt. Ám az a mód, ahogy ez Kiskunhalason történt, tanítani való példája annak, hogy a helyismereti könyvtárosok országos konferenciái szerves egységet, organikus egészet alkotnak. Igaza volt annak a szerzőnek, és erre volt Kiskunhalas is átütő erejű példa, aki azt írta volt, hogy a helyismereti országos konferenciák sorozatban megjelenő anyagai valódi helyismereti kézikönyvet adnak ki, hogy elméleti és gyakorlati hozamuk monográfiákkal ér fel. (És – tegyük hozzá – nemzetközi vonatkozásban sincs méltó párjuk. Valamiképp világszínvonalat képviselnek.)
Egészen könnyű, de valójában lehetetlen ezt egy rövid cikkben érzékeltetni. Könnyű, mert hisz’ a három nap programpontjainak felsorolása is szigorú koncepcióról, nagyszabású elképzelésről árulkodik, de lehetetlen is, hisz e keretek közt legfeljebb utalásokra van hely. A minőségbiztosítás persze szertelenül tág téma, enyhén szólva is sokágú, megközelítésmódok tucatjait megkívánó terrénum. Kiskunhalason három vonatkozásban került terítékre, persze szigorúan a helyismeret vonatkozásában, a helyismereti gyűjteményekre fókuszáltan. Az első csoportja e megközelítéseknek a paradigmák felvonultatása volt. Fodor Péter, az IKSZ elnöke és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója Minőség a könyvtárban, korszerű közkönyvtár címmel, Ramháb Mária, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár igazgatója Minőségi könyvtári szolgáltatás Bács-Kiskun megyében címmel tartottak előadást. E két nagyszabású pertraktum a példákat mutatta fel. Azt, hogy mit jelent a minőség. Mit mutat fel minőség tekintetében, minőségbiztosítás vonatkozásában egy-egy példaértékű nagykönyvtár? Mit jelent a minőség házon belül, mit jelent azon kívül, a hálózatok, a kistérségek vonatkozásában, mi az, ami minőségi szolgáltatásnak tekinthető és mi az, ami nem? Hol a határ minőség és – bármennyire is jó, színvonalas, de mégsem minőségi teljesítmény között? Hogyan, miként léphető át ez a határ, hogyan történtek e határátlépések Budapesten és Kecskeméten, illetve Bács-Kiskun megyében? Milyen “fogások”, milyen módszerek, milyen háttér- és bázismunka rejlik egy-egy kiemelkedő produkció mögött? Egyszerre voltak ezek az előadások “életesek”, maximálisan a konkrétumok bemutatása mellett maradók és perspektívát nyújtók, követendő eljárásmódokat elméletileg is megfogalmazók, kemény distinkciókat alkalmazók. Hogy a hallgatók “vették az adást”, mi sem tanúsíthatja jobban, mint hogy kérdések tucatjai hangzottak el az előadások kapcsán, elsősorban a példák másolhatóságának lehetőségeivel kapcsolatban.
Az előadások másik csoportja (Sohajdáné Bajnok Katalin, az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár igazgatóhelyettese A teljesítménymérés módszertana, Vasné Mészáros Katalin, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese A teljesítménymérés gyakorlata, Gáncsné Nagy Erzsébet A felhasználói igény felmérése a helyismereti gyűjteményekben címmel tartotta meg referátumát) a minőségbiztosítás legkényesebb, leginkább vérre menő dolgait tárgyalta. Hiszen a teljesítményről van szó a minőségbiztosítás minden szintjén és szektorában. Nos, tudjuk a szociológiából és a pszichológiából, hogy nincs nehezebb és kevésbé biztos terep, mint a teljesítmények egzakt mérése. Megoldhatatlan és mégis mindenképp megoldandó kérdésről van tehát szó. A ma elérhető legmagasabb szinten számoltak be az előadók e teljesítménymérés módszereiről, lehetőségeiről (és lehetetlenségeiről), valamint az eredmények értékelésének (és értékelhetetlenségének) módozatairól. E sorok szerzője nem egyszer volt tanúja szociológusok és pszichológusok – e témában rendezett – tanácskozásainak. Igaz lélekkel állíthatja, hogy Sohajdáné Bajnok Katalin és Vasné Mészáros Katalin előadásai messze a PhD-szint fölött álltak. Ez utóbbi előadó ráadásul a könyvtári statisztika legkényesebb kérdéseit is igazi debatter módjára taglalta, annak nem egy ellentmondására is rávilágítva. Gáncsné Nagy Erzsébet a legújabb, áprilisi nagy helyismereti felmérés eredményeit taglalta. Elképzelhetetlenül nagy munkát végzett, eredményei is aligha túlbecsülhetők. Hisz’ immáron két, egymástól fél évtizedre fekvő, azonos módszerrel, azonos kérdőívekkel elvégzett felmérés dokumentálja a helyismereti könyvtári munka “eredményeit”, a helyismereti gyűjtemények és szolgáltatások használtságát, kihasználtságát és trendjeit, a lehető legobjektívebb, legtárgyszerűbb és legfinomabb szerkezetben rendelkezésre álló módon. (Az ő előadásának szerkesztett változatát a 3K teljes terjedelmében közli.) Megint a szervezőket dicséri, hogy az előadás bázisául szolgáló számszaki-statisztikai összegzést minden résztvevő már a regisztráció alkalmából kézbe kapta, az értelmezést, interpretációt tehát a lehető legegzaktabb adatok alapján kísérhette figyelemmel.
Mondottuk, hogy a konferencia felépítése tantételszerűen világos, egységes, koncepciózus volt. Ám némi művészi lezserséget sem nélkülözött. A két nagy, fentebb bemutatott blokk mellett sor került “kis színesekre” is, ám bármennyire színesek voltak is ezek az előadások, bármennyire oldottabbak voltak is az említetteknél, semmiképp sem tértek el az alaptémától. Amikor Virág Ibolya és Vörös Anna Magyarkanizsa könyvtárát (és helyismereti tevékenységét) mutatta be, vagy amikor Csergő Aliz a gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárról szólt, amikor Szakál Aurél (a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója) a kiskunhalasi helytörténeti kutatások legutóbbi évtizedének eredményeit taglalta, tán egyszer sem használta a minőség, minőségbiztosítás szót. A szót nem, de annak igen gazdag tartalmi konnotációit annál inkább. És ez volt jellemző a konferencia talán legszínesebb (némelyek szerint leginkább extravagáns) előadására is. Paszternák Ádám (az Országos Idegennyelvű Könyvtár tájékoztató könyvtárosa) azt pertraktálta, hogy miképp képzelhető el a helyismereti szolgáltatások rendszere web 2.0 környezetben. Ehhez kitalált egy várost-nagyközséget, fikcionálta annak legnagyobb emberét, valamint technikai fő-fő találmányát, és bemutatta élőben, nyersen (persze számítógépen), milyen műveletek során, milyen fogásokkal, hogyan lehet ezeket adattárolni, prezentálni, szolgáltatni, hogyan szólhatnak bele e műveletekbe a használók, végül is hogyan alakul ki az, aminek mindenképp ki kell alakulnia, az, hogy a szolgáltatásokat ne mi, könyvtárosok találjuk ki, hanem azt maguk a használók generálják.
Utoljára hagytam, pedig az első napon hangzott el, Haraszti Pálné (az Országgyűlési Könyvtár osztályvezetője) előadását. Talán azért is tettem ezt, mert bevezetőként éppoly hatásos volt, mint lehet slusszpoénként. Haraszti Katalin a nemzetközi könyvtári tendenciákról szólt. Beszámolt a különböző országok könyvtári stratégiai terveiről, elért és elérni vágyott könyvtári célkitűzéseiről. Nagy-Britannia, Norvégia, Finnország, Németország, Csehország egymással harmonizáló vagy épp egymással feleselő koncepciói rendre alaposan tárgyaltattak, a lényeg azonban nem annak felismertetése volt, hogy mi melyikhez és miben állunk a legközelebb (úgy tűnik, nyelvrokonaink, a finnek a hozzánk leginkább hasonló törekvésűek), hanem az, hogy széles nemzetközi terítésben láthatta a hallgatóság a legfőbb trendeket. Mik ezek? Természetesen a web 2.0 után szükségszerűen következő könyvtár 2.0. Hogy ez miben áll, mi a lényege, mi a definíciója (csak az egyiket idézném, a talán legtalálóbbat: “a könyvtári szolgáltatások kiközvetítése a felhasználókhoz, modern technológián alapuló [on-line szolgáltatások, opac-ok, felhasználótól jövő] információk visszacsatolása majd reflexiója”). És persze ami a definícióból következik: aktív és kiképzett felhasználó kell hozzá, innen a mentorképzés hallatlan fontossága, az elektronikus írástudás jelentősége stb. Az előadás csúcspontjait azonban a nagy nemzetközi szervezetek konferenciáin elhangzottak sűrítményei adták. Hallhattunk az EBLIDA 2007-2010 közti stratégiájáról csakúgy, mint az EBLIDA és az EUCLID első közös, szeptemberben létrejövő konferenciájának tematikájáról, az IFLA világkonferenciáiról stb. Arról, hogy immáron az IFLA-nál is középpontba került a helyismeret (a 2007-es durbani világkonferencia a családtörténet és a helytörténet középpontba állításáról nevezetes. Mint valaki megjegyezte, mintha némiképp előbbre tartanánk az IFLA-nál.) És persze Haraszti Pálné kellőképp hangsúlyozta a legfontosabb feladatokat is, amelyek előadása gazdag nemzetközi anyagából egyértelműen adódtak. E szerint a legfőbb feladatok: “A felhasználó felfegyverzése a szolgáltatások tervezésére és telepítésére. A könyvtárhasználó legyen képes a könyvtár által nyújtott szolgáltatások átalakítására. Engedjük be és integráljuk a határterületek eredményeit, termékeit, gondolatait. Folyamatosan vizsgáljuk és értékeljük a szolgáltatásokat és bátran cseréjük újra és jobbra”.
A kiemelkedően nagy és jelentős konferenciák közé tartozik a kiskunhalasi. Teljes anyagát – természetesen – közreadja majd az MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete, és az kötelező olvasmánya lesz minden helyismereti könyvtárosnak, ugyanúgy, mint előzményei.
A konferencia első napján került sor a Kertész Gyula-emlékérem átadására, immáron harmadszor. Bényei Miklós és Kégli Ferenc után ezúttal Orbánné dr. Horváth Márta volt a kitüntetett. Őt a 3K olvasóinak felesleges lenne bemutatni. Azt azonban érdemes kiemelni, hogy életművében szerves egységet alkotott a helyismereti könyvtári munka és a helytörténeti kutatás. Kitüntetése ezért is paradigmatikus érvényű. Szokás mondani, hogy egy kitüntetésnek a díjazottak adnak rangot. Az eddigi szint – úgy tűnik – a Kertész Gyula-emlékérem aligha túlbecsülhető rangjáról tanúskodik. És persze a helyismereti könyvtári munka rangjáról is. Amiként maga az egész konferencia is.