KÖNYVTÁRPOLITIKA
Pogány György: Historia litteraria és információs műveltség 3-9
Paszternák Ádám – Takács Dániel – Mikulás Gábor: Könyvtár 2.0, avagy közösen vagyunk tudásbirtokosok 10-23

MŰHELYKÉRDÉSEK
Komáromi Gabriella: Loana királynő titokzatos tüzénél : a gyerekekről, a könyvekről és a türelemről 24-30
Nagy Gábor: A vakok és gyengénlátók irodalomhoz jutása 31-44
Tircsné Popper Valéria: Churchill-gyűjtemény az Eszterházy Károly Főiskola Központi Könyvtárában 45-47

KONFERENCIÁK
Vajda Kornél: Minőségbiztosítás a helyismereti munkában 48-51
Gáncsné Nagy Erzsébet: Használói igényfelmérés a helyismereti gyűjteményekben 51-56

KÖNYV
Balogh Ferencné: Protokoll? Etikett? Viselkedéskultúra! 57-59
Hajdu Géza: A múlt kútjai 59-60

Változó elnevezésekkel illetett és változó tartalmakat magába foglaló szakmánk mint önálló diszciplína ugyan csak mintegy 200 éves múltra tekinthet vissza, azonban a könyvekre és a könyvekben rögzített tartalmakra, valamint az azokat megőrző, feltáró és szolgáltató intézményekre, a bibliotékákra vonatkozó különféle elméleti ismeretek és azok egyfajta rendszerezése természetesen sokkal korábbi.
A XVIII. század végéig, a XIX. század elejéig egy enciklopédikus jellegű, gazdag jelentéstartalmú ismeretág, a historia litteraria keretén belül formálódott mindaz, amit a mai információtudomány (könyvtártudomány) elődjének tekinthetünk. A historia litteraria a XVI-XVIII. században az ismeretek, pontosabban az írásbeliségen alapuló és ahhoz kapcsolódó tudás rendszerezésének adott keretet; a fogalom – Tüskés Gábor definícióját felhasználva1 – egyrészt tudománytörténetet jelöl, amely átfogja a tudományosság és a művelődés minden területét, másrészt szűkebb értelemben a fennmaradt írásos emlékek, szövegek, dokumentumok tanulmányozását és kritikai értékelését jelenti. Témánk szempontjából a fogalom egy további tartalma a fontos, a historia litteraria “a könyvek, a tudományos irodalom tudománya, notitia librorum, s a historia litterarum és a historia librorum gyakran összefonódott egymással a különböző tudománytörténeti kézikönyvekben és a könyvjegyzékekben, a könyvtári szakrendekben és a könyvtárkatalógusokban. (tovább…)

Fogunk-e tíz év múlva a könyvtár 2.0-ról (vagy bank 2.0-ról, marketing 2.0-ról, iskola 2.0-ról stb.) beszélni? Feltehetően már nem, vagy csak kevéssé. Ugyanúgy nem, mint más technikákról, eljárásokról, amelyek szervesen beépülnek a mindennapok gyakorlatába, és megszűnnek – legalábbis önmagukban – téma lenni. A 2.0-s gyakorlatban elhalványodik a határ a hagyományos szolgáltató és használó között, az előbbi inkább fizikai és virtuális teret ad az utóbbiak céljai számára. Ma, 2007-ben beszélnek itt-ott 3.0-ról és 4.0-ról, de talán nem ez a lényeg, hanem az, hogy az alapvetően technikai fejlesztések hogyan és milyen gyorsan befolyásolják a szakmai gondolkodást. (tovább…)

A gyerekekről, a könyvekről és a türelemről

Aki még nem olvasta Umberto Eco regényét (Loana királynő titokzatos tüze, Európa 2007), annak magyarázattal tartozom; mivelhogy írásom címét félig tőle kölcsönöztem, és ezt okkal tettem. Sok mindent Eco nyomán gondoltam végig, és lehet, hogy nélküle most nem a türelemről “mesélnék”. – Hovatovább befolyásol az is, hova írom ezt az esszét. Ha az ez évi könyvfesztivál könyvei közül regényt ajánlhatnék a könyvtárosnak, akkor ez mindenképp a Loana királynő titokzatos tüze volna.
Eco is kölcsönözte a címet. A Loana királynő titokzatos tüze hajdan egy füzetes ifjúsági regényen állt. Rég elporladhatott ez a hajmeresztően buta történet. Virágkorában sem a történettel varázsolta el a kamaszt, hanem a címével, a képeivel. “De hát egy ócska, bugyuta történet is annyi mindent megindíthat a fantázia birodalmában. Az értéknél fontosabb a helyi érték; a megformáltságnál többet számít egy-egy jól eltalált szó vagy kép” – írta Kálmán C. György az Eco-kötet tanulságain gondolkodva (Élet és Irodalom, 2007. április 13.).

(tovább…)

Bevezetés

A fogyatékos emberek – így a látássérültek is – információhoz jutása, szórakozási lehetősége több-kevesebb akadályba ütközik. Megvan-e az elolvasni kívánt mű a megfelelő formátumban, képes-e bejutni egy sérült ember az adott intézménybe és ha bejutott, talál-e olyan személyt, akivel tud kommunikálni, aki segítséget nyújt neki az eligazodásban, tájékozódásban?
E témakör megfogalmazódásakor az előttem álló feladatokat egyszerűbbnek gondoltam.
Tudomásom szerint ebben a témában még nem készült ilyen jellegű kutatás, ezért én is nagy várakozással tekintettem a feladat elé. További kihívást jelentett, hogy én magam is érintett vagyok a témában. Kíváncsi voltam, a többi látássérült ember hogyan viszonyul ehhez a témához. A kérdőív összeállítása viszonylag egyszerű feladat volt, viszont komolyabb próbatételnek bizonyult a kérdőív kitöltetése, megtalálni azokat az embereket, akik hajlandók voltak válaszolni kérdéseimre. Ennek okán a kutatás kicsit nehezebben indult. Végül nem kis meglepetésemre 95-en töltötték ki a kérdőívet.
Ezután következett a komoly munka: a kérdőívek feldolgozása, a válaszok összegzése, táblázatba rendezése és a konklúziók levonása. (tovább…)

A fenti címmel rendezte meg július 18-20. között az MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete XIV. országos tanácskozását. A házigazda ezúttal Kiskunhalas városa, illetve a kiskunhalasi Martonosi Pál Városi Könyvtár volt. Mivel a város éppen július 18-án döntötte meg az országos hőrekordot (erről minden médium beszámolt, függetlenül a helyismereti tanácskozástól), a fogadtatás valóban “forró” volt. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert – talán nem túlzás a szó – az eddig megrendezett helyismereti országos tanácskozások közül (amint a bennfentesek jól tudják, nem tizennégy volt eddig, hanem tizenöt, hiszen volt egy “nulladik” is) a kiskunhalasi bizonyult a legjobban megszervezettnek, a legsimábban lezajlónak, mindenekelőtt a házigazdáknak köszönhetően. Hogy hogyan, miként sikerült ez nekik, a városi könyvtár mindenütt jelenlévő, mindenki minden gondjára-bajára ügyelő, mindent mindig és azonnal elsimító munkatársainak, élükön az igazgatóval, Varga-Sabján Gyulával, az az ő titkuk, de hogy mindezt a rekordhőség idején is teljesíteni tudták, azt érdemes feljegyezni a könyvtártörténet számára. Amint az lenni szokott, nemigen tudható, hogy a program összeállításában kinek, mekkora és milyen része volt. Ám amiként a gyakorlati szervezés, a regisztrációk, az elszállásolások, a szállítás, a helyszínek kiválasztása, az előadások és viták technikai háttérapparátusának biztosítása, a folyamatos tájékoztatás stb. kiváló volt, akként egészen kiemelkedőnek tekinthető volt a szellemi “tartalom” is. A fő szerepet ebben egészen bizonyosan Takáts Béla vitte, aki azonban “csak” ennyit tett, sem vitavezetőként, sem előadóként, sem elnökként nem szerepelt. (tovább…)

A konferencia valamennyi résztvevője előtt ismert, hogy az MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete szinte megalakulásától kezdve fontos feladatának tartotta, hogy minden lehetséges eszközzel, minden lehetséges fórumon felhívja a figyelmet helyismereti munka fontosságára, és mindent meg is tett azért, hogy közkinccsé tegye az e területen elért jó kezdeményezéseket, mai divatos kifejezéssel élve a “best practice”-t. Tudjuk azt is, hogy nem elég csak szavakkal hangsúlyozni fontosságunkat, szükséges azt tényekkel is alátámasztani. Nem divatból, hanem tudatos elkötelezettséggel kezdett hozzá szervezetünk 1998-ban a helyismereti munkával kapcsolatos felméréshez, adatgyűjtéshez. (tovább…)