Alábbi soraim csak töredékesen, közvetett módon szolgálják a múltidézést, sokkal inkább a vissza- és előretekintő értelmezés, az összefüggések keresése, mi több, a mának szóló érvek csokorba szedése volt megszólalásom fő motívuma. Megkerülhetetlen azonban legalább az évszám, 1972 ismételt leírása. Miért pont akkor? Sem korábban, sem későbben, de “véletlenül” a táncház-mozgalom megszületésével azonos hónapokban találkoztak Czakó Gábor, Mózsi Ferenc, Kocsis István, Kovács István, Ratkó József, Szentmihályi Szabó Péter, Varga Csaba és mások, hogy javaslataikkal, ötleteikkel a hagyományos, nyári, napközis táborok formáját új tartalommal telítsék! Kifejezetten egy önálló művelődéstörténeti dolgozat témája lenne ennek a kérdésnek mélyebb feltárása. Megtört az 1968. január elsejével megindult reform (új gazdasági mechanizmus) lendülete? Netán a makrogazdasági, társadalmi feszültségek kulturális transzformációkká, mozgásformákká szelídültek? Egyszerűen a kultúra világában új szelepek nyíltak ki? A piacgazdaság elemeinek megjelenését követően a kultúra szabadságfoka – fáziskéséssel ugyan -, mégis csak növekedett?Marad a nagy kérdőjel és egy erőteljes felszólítás tettrekész utódainknak. Tessék korabeli releváns dokumentumokat kibányászni, elemezni, összevetni, tessék a többnyire még élő, pontosan emlékező alapító atyákkal mélyinterjúkat készíteni! S a kibontakozó következtetéseket mielőbb kíméletlenül meg kell fogalmazni, le kell írni!
Elöljáróban a tágabb értelemben vett szervezők, a kezdeményezők akkori és mai alapmotívumait szeretném öt pontban összefoglalni. Természetesen mindezt a tévedés jogának fenntartásával teszem. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenkiben, akár a döntő többségben éppen ezek a gondolatok munkáltak legerősebben. Nincs erre vonatkozó bizonyító erejű adat. Egyszerűen a töprengő visszatekintés, a belső és külső párbeszédek sora hozza elém az érveket.
Közismert fejlődés-lélektani összefüggés, hogy a kamaszkor egyik jellegzetes tünete az erősödő leválási tendencia a szülői mintákról, függetlenedési törekvések a szülők társadalmától, s ezzel párhuzamosan az életkori csoportok vonzerejének növekedése. Viszont ritkábban kerül szóba a szülőktől független, felnőtt viselkedési példák, karakterek fokozott, tudatos, tudattalan keresése. Hirtelen megemelkedik a kulturálisan domináns személyiségek iránti vonzalmak sora. (Lásd ritkábban a kedvenc tanárok, egyre gyakrabban a szórakoztatóipar nagyságai iránti növekvő rajongást!) A kevés számú hiteles és kulturálisan domináns pedagógus mellett tehát jól érzékelhetően volt és van igény az ilyen jellegű érett személyiségek, sokszor országos hírű tekintélyek olvasótábori megismerésére, “barátságára”. Vagyis a leegyszerűsítően “kamaszkori lázadásnak” jellemzett folyamat meglehetősen sok rétegű. Tapasztalataink szerint ez az ambivalens folyamat ma éppen olyan aktuális, mint volt három-négy évtizeddel ezelőtt.
Az 1970-es évek olvasótábori csoportvezetői, előadói, szervezői 30 év körüli, többnyire pályakezdő, nyugtalan értelmiségiek voltunk, akik alig leplezett türelmetlenséggel kerestük részben a magunk képességeinek határait, részben pedig az adott társadalmi körülmények (a szocializmus ideológiájának egyeduralma, az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok jelenléte) között kijelölt határokat. Mit mondhatok el a saját munkahelyemen, a főnököm előtt, illetve egy kötetlen hangulatú társaságban? Kit, hol, meddig lehet idézni, ismertnek tekinteni? Feltétlenül tabu-e mindaz, amit a mindenkori iskolarendszer kihagyott, kihagy az általa kanonizált tudnivalókból? Felejthetetlen élmény marad számomra, hogy a bakonyoszlopi olvasótábor szakmunkástanulói milyen döbbent csönddel fogadták a Bibliára vonatkozó kérdést. Vagy más alkalommal a demokráciáról szólva államformaként azonnal ismerős volt e fogalom minden jelenlévő tizenéves számára, de sem a meghatározással, sem további példákkal (vajon ugyancsak demokrácia van-e családjaikban, iskoláikban, munkahelyeiken?) már nem boldogultak, inkább kifejezett zavarral reagáltak.
A gazdaság kultúrafüggő! Másként szólva, a mindenkori gazdasági fejlődés egyik legfontosabb záloga a jól képzett, motivált, tanulékony, megbízható, normakövető, takarékos, mégis kezdeményező, kreatív munkaerő. Márpedig ezen óhaj és a valóság között feszülő ellentmondás ma és akkor egyaránt szembetűnő volt és maradt, ha értelmiségiként az ember kistelepülések iskoláiba, könyvtáraiba vagy városok szakképző intézményeibe kerül. Máig súlyos lelkiismeret furdalás gyötör minden tisztességes értelmiségit: miért kell ennek így lennie? Miért nem tudtunk máig alapvető változásokat elérni ezen a téren? Miért 12 százalék csupán a 18 éven felüli népességből a könyvtárhasználók aránya? Hol, hogyan lehetne elérni a 88 százalékos többséget? Elég mélyen eligazító, útravaló kultúrát kapnak ők csupán családjaikban és az iskolarendszerben? No és a legnézettebb tévé-csatornákon keresztül? A mindenkori olvasótáborok éppen ennek a többségnek nyitották, nyitják ki a könyvtárnak nevezett “kulturális szentély” egy újabb ajtaját. Hiszen nem várták, várják meg, amíg az állami gondozott, cigány, szakmunkástanulók betévednek hozzájuk, hanem ellenkezőleg, ők mentek, mennek közéjük, ők szervezték, szervezik a táborozási, szellemi, érzelmi kalandozások előre tervezett eseményeit.
Akkor és most egyaránt létezett, létezik (egy korábban rejtett), ma harsányan deklarált modernizációs kényszer. 1989 óta már ki is merjük mondani ennek tartalmát, előfeltételeit. Nevezetesen: szükségeltetik a többpárti, parlamentáris demokrácia, a tervutasításos rendszer helyett a szabad piacgazdaság. Nos, ezek mind megvannak – bármennyire elégedetlenek vagyunk működésükkel. Ellenben a harmadik összetevő, a társadalmi stabilitás előfeltétele, az erős középosztály, amelyet kultúrájával, képzettségével, megbízhatóságával, kiszámítható, normakövető viselkedésmódjával lehet jellemezni, feltűnően hiányzik. Mi több, a korábban meglévő, ide sorolható réteg is vékonyodóban, gyengülőben van. Most szándékosan nem csupán a jövedelmekről, a lakásviszonyokról, a létbiztonság elemi feltételeiről beszélünk, hanem mindezeknek csupán kulturális vetületeiről. Mert ez a dolgok gyökere! Amint azt a legjobb magyar közgazdászoktól: Bogár Lászlótól, Bod Péter Ákostól, Csaba Lászlótól, Kornai Jánostól, Palánkai Tibortól csaknem azonos szavakkal idézhetnénk, idéztük. (“A gazdaság kultúrafüggő”.) Márpedig amikor olvasótáborról, az élet fontos dolgaival kapcsolatos kérdésekről, reflexiókról, beszélgetésekről ejtünk szót, akkor kiemelkedően a középosztály értékeinek kívánatossá tétele áll a fókuszban. Az 1970-es években és a XXI. század első évtizedében egyaránt.
Végül ezeknek a rendhagyó nyári összejöveteleknek egyik legnagyobb vonzerejét (a kiscsoportos munkaformák, beszélgetések, viták mellett), a tábori programok tudományközi jellege nyújtotta és kínálja máig. Természetes, hogy a történész, az irodalmár mellett szociológus és csillagász, biológus és fizikus, költő és orvos, matematikus és zenész, pszichológus és politikus egyenlő eséllyel lehet vendége. Az iskolai tantervektől, tantárgyaktól függetlenül a szervezők, a csoportvezetők és a táborlakó fiatalok egyaránt örömmel fogadták, fogadják ezeket az interdiszciplináris továbbképző alkalmakat. Az élet sodrása megelőzi, kiegészíti a tankönyvekbe sűrített tudást. Hiszen senkit sem kötöttek az előírások, de sokkal meghatározóbb volt és maradt a szervezők gondolatgazdagsága, problémaérzékenysége, olvasottsága, kezdeményező ereje, kapcsolatrendszere, nyitottsága.
A következőkben pedig már kizárólag a jelen legszorítóbb gondjairól essék szó! Miért is lenne kár elsorvasztani ezt a 35 éve ismert kulturális hungarikumot, amelynek mérsékelt, mégis érzékelhető terjedése nem csupán a Kárpát-medencei magyarság (Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján) körében, hanem néhány északi államban (Finnország, Norvégia) is megfigyelhető.
Az olvasótáborok megmaradása, a korábban kijelölt utak folyamatos továbbépítése melletti érveimet két csomópont köré szerveztem. Első állításom szerint a mai magyar társadalom egészét leginkább a növekvő szociális és kulturális távolságokkal lehet jellemezni. Közismert, ezért csupán utalással élek, amikor a jövedelmi, az egészségügyi, munkavállalási, iskolázottsági, életmódbeli eltérések, esélyek egyre szembetűnőbb távolodását említem az egyes társadalmi rétegeket illetően. Ráadásul a magunk, tehát az olvasáskultúra területén az említett mozgásirány nem lineáris, hanem gyorsuló jellegű. 1964-ben még a felnőtt népesség nagyobb része (60%) vallotta magát könyvolvasónak, négy évtized múltán az egyértelmű kisebbség (40%) sorolja magát ebbe a táborba. Tehát 60 százalékra növekedett a könyvtől távol maradók nagyságrendje. (Évtizedek óta könyvet olvasónak minősítjük azokat, akik saját bevallásuk szerint évente legalább egy könyvet elolvasnak.) Ráadásul 2000-ben ez a szám még 52 százalék volt, csak az utóbbi öt évben újabb nyolc százalék tűnt el az olvasók táborából. Miközben a középiskolába, illetve a felsőoktatásba kerülők nagyságrendje az utóbbi jó másfél évtized során erőteljesen növekedett! Meglehetős ellentmondás: az egyre iskolázottabb társadalom gyengülő olvasói aktivitása. (Nem csupán a könyvek szintjén.)
Leggyakrabban a digitális szakadék kifejezéssel találkozik manapság a számítógép-használat terjedése felől tudakozó érdeklődő laikus vagy szakember. Megközelítően 30-70 aránypárral adható meg a számítógép kínálta lehetőségekkel élők és annak hátat fordítók aránya. Igen ám, de a mélyebb elemzések rendkívül erős átfedést tárnak elénk. Az olvasók sokkal nagyobb eséllyel használják az internet nyújtotta előnyöket, mint a nem olvasók, és fordítva! Vagyis a kisebbség oldalán halmozódnak ezek az előnyök (tudnak és szeretnek olvasni, könnyedén használják a számítógépet és a könyvtárakat), míg az ellenkező póluson lévő, növekvő többség mindezek súlyosbodó hiánya miatt romló esélyekkel keres elveszett munkája helyet újat, (tovább)tanulási lehetőségeket, pályázatokon elnyerhető anyagi támogatásokat munkájához, vállalkozásához, az emberhez méltó anyagi és kulturális szint eléréséhez. Tompítjuk a feszültség erejét, ha csupán digitális szakadékot írunk, mondunk, holott egy jóval átfogóbb kulturális szakadék teszi egyre sebezhetőbbé a hazai társadalmi békét, gazdasági és kulturális emelkedésünket, valódi integrációnkat az immár bennünket is magába foglaló Európai Unióban.
Aligha beszélhetünk komolyan az információs társadalom átfogó kategóriájáról, országunk európai szintű versenyképességéről ott, ahol a tizenévesek 40, a felnőttek 25-30 százaléka funkcionális analfabéta, ezen belül 60-70 százalék pedig a számítógép használatára alkalmatlan; ahol naponta átlagosan 4 óra jut a tévénézésre, s csupán 20 perc a bármifajta (tévé-műsor, napi-, hetilapok, folyóiratok vagy könyvek) olvasására. Vágyfantáziaként, óhajtott célként annál inkább! Ceterum censeo: sok egyéb között (például a család, az iskola, a könyvtár az eddigieknél sokkal hatékonyabb együttműködésével), az olvasótáborok egyre jobb, egyre gazdagabb megszervezésével! Pontosan érzékelem az utóbbi szavak nyomán fakadó elnéző mosolyok megjelenését. Igen! Tudatosan célokról, a megvalósuláshoz vezető utakról, módszerekről töprengünk, érveket gyűjtünk.
Szakaszlezáró gesztusként fordítsunk hátat az országos, egyébként meglehetős mozgósító erővel megterhelt adatoknak, és hadd idézzem fel egy 2006. júniusi nap interjúinak visszatérő motívumát. A Mánfán tíz éve működő, cigány középiskolások számára alapított Collegium Martineum egykori sikeres, azóta diplomát szerzett fiataljaival beszélgetve – Harmat Jóska székesfehérvári könyvtáros kollégámmal, barátommal együtt – eddigi pályafutásuk fordulópontjait, a gátló és a segítő személyeket, intézményeket megnevezve, minden esetben refrénszerűen visszatérő kulcsszavak voltak: a tanoda és az olvasótábor. Vagyis a szükségképpen göröngyös, de emelkedő pályák szinte kihagyhatatlan személyei (a segítő szülő, pedagógus, könyvtáros, pap stb.) mellett múlhatatlanul szükségük volt, van az iskola utáni, melletti kiegészítő szervezetek (könyvtár, tanoda, olvasótábor) további ösztönzéseket adó személyes élménykötegeire, kapcsolat- és eszközrendszerére. S ezen találkozások, együttes intellektuális élmények egy-másfél évtized múltán többnyire meghozzák a maguk örömteli eredményét. Hiszen sokan közülük már diplomássá lettek, és lassanként átveszik az egykoron őket segítő, nem cigány pedagógusok felfedező, tehetséggondozó tevékenységét.
Második tételem valójában a címként fogalmazott kérdés “Miért éppen az olvasótábor?” megismétlése. Feleslegesnek tűnik itt sokadszor hosszabban idézni a lehetséges, elfogadható szinonimákat: beszélgető-, gondolkodó-, életmód- vagy akár hagyományőrző táborok. Természetesen a szervezők, a csoportvezetők előzetes elképzelései, valamint a választott tematikák, munkaformák önmagukban rendkívül széles skálán mozogtak a múltban és a jelenben egyaránt, de az alapító atyák, illetve követőik folytonosan megújuló disputái rendre az eredeti szóhasználat megerősítésével végződnek.
Tudjuk, tapasztaljuk, a legfrissebb kutatási eredmények századszor megerősítik, hogy az olvasás valójában egy készség-köteg csaknem önkényesen kiragadott darabja. Vagyis az olvasás első renden a beszélt nyelv írott változatának felismeréseként is felfogható. Hiszen a nem ismert, nem használt szavak olvasása elakadásokhoz, illetve súlyos félreértésekhez vezethet. Olvasás-írás-beszéd-gondolkodás a XX. század derekától kezdődően az ipari társadalmakban már széttéphetetlen követelményei a társadalmi munkamegosztásban való sikeres részvételnek. Aki tehát a gyerekek iskolai előmenetelében, társadalmi érvényesülésében kíván segítő gesztusokat gyakorolni, annak az egyik kikerülhetetlen feladata a szövegértés kérdéskörével foglalkozni. Az idevágó kutatások eredményeinek garmadája bizonyítja, hogy a legsúlyosabb háttérváltozó a szülők iskolázottsága, majd az otthoni könyvek száma; átfogóbb kategóriát választva: az otthonról hozott “kulturális tőke” minősége. Természetesen ezeket követik az iskolai tényezők: a pedagógus képzettsége, elkötelezettsége, az iskolai könyvtár, a diákújság, az iskolai színjátszás léte, az igazgatók problémamegoldó stratégáinak minősége. (Kifejezetten jótékony hatással van a tantestület és a tanulók olvasási kultúrájára, ha az első számú vezető úgynevezett pasztorációs munkát végez, vagyis a szükségképpen adódó konfliktusokat sem szőnyeg alá nem söpri, sem első kézből nem kívánja megtorolni, de sokkal inkább az összefüggések megértésére, a lehető legjobb megoldási stratégia megtalálására, alkalmazására törekszik.)
A fenti összefüggéssort magától értetődően nem abszolutizálhatjuk, csupán annak tendenciaszerű érvényesülését hangsúlyozzuk. Gondoljunk csak Sinka István, Sütő András, Tamási Áron vagy éppen Veres Péter abszolút rendhagyó, feltehetően több generáció számára világító példaként megmaradó pályafutására! (Szülők iskolázottsága, az otthoni könyvek száma?)
Az információhasználat készsége persze jóval több, mint az egyszerű szövegértés. Hiszen az új ismereteket be kell építeni az olvasó fejében meglévő korábbi tudás hálójába, illetve a gyakran jelentkező disszonanciákat visszakérdezéssel, ellenvetések, szűkítő, pontosító kiegészítésekkel szükséges megtoldani. Vagyis az igazán mély megértés szükségképpen kiegészül az értelmezés, a reflexió mozzanataival. Ennek a készségnek gyakoroltatása, csiszolása éppen például a kiscsoportos megbeszélések keretében pedig szükségképpen a tantárgyközi eredményesség növekedéshez vezet. Vagyis az olvasótábori résztvevők nem egyszerűen az ismeretek szintjén – például irodalomból, történelemből – lettek jobbak, hanem szókincsük, vitakészségük, önismeretük, önbizalmuk, mások megértésének szintje ugyancsak fejlődött. Tanulékonyság és szociabilitás! Mindkettő alapfeltétel az iskolarendszeren belüli sikeres előrehaladásnak.
Az olvasás a fentiek (főként az ismeretszerzés) mellett viselkedési minták, konfliktusmegoldó stratégiák elsajátítását ugyancsak lehetővé teszi, mi több, a magunk tudattalan tartalmainak mozgósítása révén az egyéni és csoportos “terápiához”, azaz a szavakba öntés, a tudatosítás révén a feloldás eszközeinek megtalálásához is elvezethet.
Feltehetően mindnyájunk számára a saját élmények ereje a legnagyobb. Valamikor az 1977-es vagy ’78-as bakonyoszlopi olvasótáborban a 16 éves szakmunkástanuló H. Judittal beszélgetve, az ottani kiszabott idő felén túl, aktuális élményeiről, érzéseiről kérdezgettem. Hogy került ide, mit gondolt előtte, milyen benyomásai vannak a beszélgetés időpontjában? Előzetes félelmeiről szólt “Biztos sok verset kell majd itt olvasni, elemezni, talán még szavalóverseny is lesz” – mindezektől félt. “De ez a tábor egész jó, mert nem csak olvasunk, hanem beszélgetünk, és közben olyan dolgok jutnak eszembe, amin magam is meglepődöm.” Tehát sikerült a tudatelőttes tudatosítása!
Hány hagyományos iskolai óra után fogalmazhatnak meg valami hasonlót mai 10-18 éves diákjaink?
A kötelező olvasmányok – közoktatási és köznevelési rendszerünk érzékeny, folyamatosan vitatott kérdése annak ellenére, hogy a legutolsó tanterv már nem használja ezt a kategóriát. A gyakorlatban természetesen még kérdés, amelyben sokféle álláspont megjelenik. Ebben az összefüggésben pusztán egy elvi kijelentést és egy máig élő olvasótábori példát, hagyományt szeretnék ebbe a vitába bekapcsolni. Értelmezésem szerint a demokrácia tényleges gyakorlatához nem csupán a négyévenkénti szavazásokkal legitimált többpárti parlament, de egy a kölcsönös engedményeken alapuló általános tárgyalási, megegyezési készség ugyancsak kikerülhetetlen alapfeltétel. Vagyis a kötelező olvasmányok esetére az egyesek által hirdetett “a gyerek mondja meg, mi legyen a kötelező” dogmát pontosan olyan értelmetlen diktatúrának tartom, mint ahol a gyerek olvasmányaira, nagy élményeire senki sem kíváncsi. Az általam ismert táborokban mi javaslatokat tettünk, bizonyos rövid részletek, vagy egy-egy novella, vers elolvasására, de mindig teret kapott a tanulók kedvenceinek felidézése is. Aligha lehet célunk Meg Cabot vagy Shan Darren tömeges olvastatása, “üzenetük”, szókincsük, jellegzetes konfliktusmegoldó stratégiáik megvitatása. Javaslataink voltak, lesznek, de egyúttal nyitottak maradtunk az ő “ajándékaik” befogadására is. A kölcsönös reflexiókról nem is szólva, amelyek sok esetben talán a műnél is fontosabbak voltak, hiszen értelmezésünk szerint a mű nem egyszerűen betanulandó irodalomtörténeti tény, hanem egy folytonosan aktualizáló provokáció az élet legfontosabb kérdéseinek magányos átgondolására vagy csoportos megbeszélésére.
Mostanság, az iskolaösszevonások, a hatékonyabb intézmények megteremtésének idején különösen aktuálissá válik egy ugyancsak sajátos olvasótábori kritérium, a kiscsoportos beszélgetések előtérbe helyezése. Egyrészt az idevágó szociálpszichológiai kutatások eredményeiből hosszú évtizedek óta pontosan tudni lehet, hogy az optimális tanuló létszám valahol 600 fő környékén van. Az ennél nagyobb csoportokban egyre romló esélye van a tartós, szeretetteljes személyközi kapcsolatok kialakulásának. Márpedig a nevelés-lélektani szakértők döntő többsége szerint ez jelenti a leghatékonyabb tanulási forma (ti. a szociális tanulás) előfeltételét: nevezetesen a modellkövetés, az akaratlan utánzás, “az olyan okos, éles eszű, logikusan gondolkodó, bátor, megértő, együttérző, magabízó stb. szeretnék lenni mint ő” érzésének ellenállhatatlan kialakulását. Táboraink egyik legnagyobb ajándéka és kudarca volt, hogy legtöbbször ezek a súlyos kérdéseket érintő, intenzív beszélgetések kölcsönösen barátokká tettek bennünket. Erre máig büszkék vagyunk, de sok év tapasztalata után az is világossá lett, hogy ezek folytathatatlan kapcsolatok. Lehet még levelezni, félévente, évente találkozókat szervezni, de az már csak felidézés, adomázás, de nem valódi továbbépítkezés. Marad viszont egy erős, gyakran előhívható emlék, egy viszonyítási pont, viszonyítási személyiség, netán csoport.
Végezetül néhány szó a növekvő szintű agresszió és az esztétikai nevelés összefüggéséről. Naponta hallott, látott, olvasott hírek szerint hazánkban növekszik a tanárverések száma, továbbá 1976 óta folyamatosan csökken a gyereklétszám, és ennek ellenére a gyerekek ellen irányuló bántalmazások abszolút száma emelkedő tendenciát mutat, és ezen belül a gyermekek egymás elleni, növekvő agressziója a leginkább feltűnő.
Hol csökken mostanában az énekórák aránya, az olvasó kedv, az olvasásra szánt percek száma, az eladott, a kikölcsönzött művek mennyisége? Akarunk-e egy, a jelenleginél békésebb, megértőbb, együttműködőbb gyerek- és felnőtt társadalmat, országot? Miféle készségek kibontakoztatását segítik az esztétikai tantárgyak? Mihez csinál kedvet az olvasótábor?
A mi válaszunk, együttműködési készségünk nem lehet kétséges. De várjuk, reméljük a szövetségesek hathatós elvi és gyakorlati színvallását!