51. évfolyam, 2005. 4. szám

Archívum

Könyvtári szolgáltatások Norvégiában

A könyvtárhasználók tájékozódásának segítése a változó világban^*

AUDUNSON, Ragnar

Magyarország, a magyar könyvtárügy és a magyar könyvtárosok immár több mint húsz éve fontos szerepet játszanak az életemben.

A magyar és norvég könyvtárügyet vizsgálva, olyan párhuzamos fejlődési szakaszokra és kapcsolatokra mutathatunk rá, melyeket a múlt század elejéig - a modern közkönyvtárak létrejöttének koráig - lehet visszavezetni. Szabó Ervin , a modern magyar közkönyvtári hálózat megszervezője, Hakon Nyhus pedig a modern norvég közkönyvtárak megteremtője, tudomásom szerint soha nem álltak kapcsolatban egymással, ám szembeötlő, hogy nagyjából ugyanabban az időben támadtak mindkettőjüknek reformgondolataik, s mindketten a modern közkönyvtári rendszer megteremtésének úttörői voltak.

A magyar és norvég könyvtárügy egymásra hatására később is akad példa. A Telemarki Megyei Könyvtár például irodalmi táborokat szervezett a fiatalok számára, melyhez az ötletet egy magyar rendezvény szolgáltatta. Vagy amikor a nyolcvanas évek elején Else Granheim könyvtárigazgató töltötte be az IFLA elnöki posztját, s elnöksége alatt szoros kapcsolatokat ápolt a magyar könyvtáros kollégákkal. Az 1980-as évek második, és a 90-es évek első felében az Eötvös Loránd Tudományegyetem és az oslói Állami Könyvtári Főiskola között olyan diákcsere-egyezmény volt érvényben, mely több száz norvég és magyar könyvtáros hallgatónak nyújtott hasznos tapasztalatot és hagyott kellemes emlékeket.

Mai szakmai napunk témáját én az oktatás és kutatás oldaláról közelítem meg, és arra kívánok rávilágítani, hogy a norvég könyvtárosképzés és a kutatás hogyan válaszolt a szakma előtt álló kihívásokra. Kitérek a multikulturális és digitális társadalom kialakulása során felmerült új tendenciákra.

Először is helyezzük el a norvég és skandináv könyvtárosképzést az európai országok képzési gyakorlatának összefüggésében.

Az európai országokban folyó könyvtárosképzés igen változatos képet mutat:

•  Néhány országban a képzés szorosan az egyetemi képzéshez kötődik. Az északi országok közül Finnország követi ezt a gyakorlatot, mely egyébként Nagy-Britanniára és Magyarországra is jellemző. Más országokban a könyvtárosképzés főiskolai kereteken belül folyik. Norvégia ez utóbbi gyakorlatot követi a két másik skandináv országgal, Dániával és Svédországgal együtt.

•  Az utóbbi két-három évben a könyvtárosképzés az elmélet felé tolódott el. Ez a változás a norvég képzésben is megfigyelhető. A változások mélysége és intenzitása azonban eltérő az egyes országokban. Egyelőre Norvégiában a többi országhoz képest még nagyobb hangsúlyt kap a gyakorlat.

•  A könyvtárosképzés fejlődésének formája is eltérő lehet. Két fő modellt különíthetünk el. Az egyik esetben arra fektetik a hangsúlyt, hogy más tudományterületekhez (pl. szociológia, nyelvészet, fizika) hasonlóan a könyvtártudományt is elsősorban elméleti tudományként közelítsék meg. Számos egyetemen a képzés elnevezése könyvtáros-és információsképzésről információs képzésre változott, vagyis a hangsúly az információk megtalálására (IR) és az információkeresésre helyeződött, közben pedig gyengült a gyakorlati oldallal való kapcsolat. Az északi országok közül Finnország képviseli ezt a gyakorlatot. A másik modell esetében a könyvtárosképzést egy kutatásokon nyugvó, interdiszciplináris és gyakorlatorientált stúdium irányába próbálják fejleszteni az orvostudományhoz hasonlóan. A képzés részének tekintenek minden olyan tárgyat, mely szükséges lehet egy könyvtár működtetéséhez köztük az ismeretrendszerezést, ismeretátadást, szervezési és vezetési ismereteket. Ezt a modellt Norvégiában, Dániában és Svédországban követik.

•  Nagy-Britanniában (és az Egyesült Államokban is) az egyetemi könyvtárosi diplomát (Master) egy másik, nem könyvtári szakon szerzett főiskolai fokozatra (Bachelor) építik. Más országokban, például Norvégiában és Dániában, az egyetemi könyvtárosképzést főiskolai könyvtáros végzettséghez kötik. Svédország a brit példát követi.

•  A képzések abban is különböznek egymástól, hogy milyen mértékben építenek társadalomtudományi, műszaki vagy természettudományos, illetve bölcsésztudományi alapokra. A három fő norvégiai képzőhely (Trondheim, Tromso és Osló) közül Trondheimben inkább műszaki, Tromsoben inkább bölcsészettudományi hagyományokra épül, az Oslói Főiskolán pedig - mely a legnagyobb könyvtárosképző intézmény -, olyan interdiszciplináris szakmai képzést próbálnak megvalósítani, mely a műszaki, a társadalomtudományi és a bölcsészettudományi ismereteket egyaránt magába olvasztja.

Az utóbbi évtizedben a norvégiai és skandináv könyvtárosképzés robbanásszerű fejlődésnek indult:

•  A skandináv országokban 1995-ig csupán egy-egy intézményben folyt könyvtárosképzés. Norvégiában ez az intézmény az Állami Könyvtáros Főiskola volt, mely 1994-ig önálló intézményként működött, 1995-től pedig az Oslói Főiskola részévé vált. Ma Norvégiában három felsőoktatási intézményben lehet főiskolai, egyetemi és doktori szinten könyvtáros végzettséget szerezni: az Oslói Főiskolán, illetve a Tromsoi és Trondheimi Egyetemen. Ezenkívül Bergenben és Agderben is kínálnak könyvtárosképzést, ám csupán főiskolai szinten.

•  Tíz évvel ezelőtt Norvégiában a könyvtárosképzés még nem követte a tudományos fokozatok rendszerét. Három évi tanulás után könyvtáros végzettséget lehetett szerezni, ami nem járt tudományos fokozattal. A norvég könyvtárosképzésben 2003-ban vezették be a bolognai rendszert a 3+2+3 modellel: 3 év után Bachelor, újabb két év után Master, majd újabb 3 év után PhD-fokozatot lehet szerezni.

•  Tíz évvel ezelőtt még nem volt kutatóképzés a könyvtártudomány területén. 1995-ben azonban a norvég Kutatói Tanács határozata alapján olyan könyvtártudományi kutatóprogram indult, melynek fő célja a kutatóképzés megteremtése volt. A 2001 végén lezárult program pozitív eredményeket hozott. Pl. 1996-ban az Oslói Főiskola könyvtári tanszékén dolgozó 25 oktató közül egyiknek sem volt doktori fokozata, mára heten rendelkeznek doktori fokozattal és egy éven belül ez a szám 11-re emelkedik.

A három norvégiai képzőhely közül vitathatatlanul az Oslói Főiskola a legnagyobb. Főiskolánkon 25 oktatónk van és éves szinten 120-130 hallgatót veszünk fel a Bachelor képzésre. A Master programot mintegy 20 hallgató kezdi el évente. A Tromsoi Egyetemen évente 20-30 hallgató kezdi el a könyvtár szakot, míg a Trondheimi Egyetemen, ahol a könyvtárosképzés műszaki irányultságú, csupán Master képzés indul.

Ahhoz, hogy valaki egy települési könyvtárat vezessen, Bachelor fokozat megszerzése szükséges. Az itt kínált képzés áll legközelebb a "könyvtáros" fogalmához. A várakozásoknak megfelelően folyamatosan egyre többen szereznek majd Master fokozatot. Az Oslói Főiskola három éves Bachelor-képzésén a tárgyak 75%-a kötelező, 25%-a szabadon választott. Az első két évben minden tantárgy közös. A képzésnek ebben a részében a tárgyak fele az ismeretrendszerezés és -átadás területeivel, másik fele pedig a könyvtárvezetéssel, illetve a könyvtárak társadalmi szerepével foglalkozik. A harmadik évben a hallgatók nagyrészt szabadon választott tárgyakat tanulnak. Mindenkinek 15 kreditpontot kell szereznie könyvtárszervezés és -vezetésből, de abban önállóan választhatnak a diákok, hogy a közkönyvtárak vagy a szakkönyvtárak szervezését és vezetését tanulmányozzák-e. Ezen kívül a hallgatók dönthetik el, hogy az ismeretrendszerezés és -átadást vagy az irodalom- és kultúraközvetítés szakirányt választják-e. Mindkét szakirány 15 kreditpontból áll. A hallgatóknak választaniuk kell egy harmadik 15 pontos képzést is a könyvtáros szakma különböző területeiről (pl. az iskolai könyvtárak, levéltári tudnivalók vagy honlapfejlesztés) és egy ugyancsak 15 kreditpontot érő szakdolgozatot kell leadniuk. A Master képzés során nyolc, egyenként 15 kreditpontos modul közül négyet kell a hallgatóknak elvégezni. A nyolc modulból négy az ismeretrendszerezéssel és -átadással foglalkozik (digitális dokumentumok, információkeresés és két modul az adatbázisok és programozás területéről), három a könyvtár és társadalom kapcsolatával (információs- és kultúrpolitika, információs és kulturális gazdaságtan és ismeretgondozás vagy knowledge management), és végül az irodalomközvetítéssel is foglalkozik egy modul. A hallgatóknak kötelezően el kell végezniük egy tudományelméleti és módszertani kurzust. A záródolgozat 45 kreditpontot ér.

Napjaink társadalmában a könyvtári szektor olyan kihívásokkal kerül szembe, melyek szükségessé teszik az elméleti képzés előtérbe kerülését, amit a változás gyorsuló üteme is indokol. Ha a könyvtárak továbbra is őrizni kívánják jelentőségüket, a jelenlegi gyakorlat folyamatos változására, fejlődésére és meghaladására van szükség, mely egyfajta kritikai hozzáállást tesz szükségessé. Napjaink norvég és magyar könyvtárainak alkalmazkodniuk kell a kutatáson, ill. a kutatásorientált képzésen alapuló fejlődési tendenciákhoz.

Az egyik fejlődési irányvonal a multikulturális társadalom kialakulásához kapcsolódik. Oslóban a lakosság csaknem 20%-a nem-nyugati nyelvi és kulturális háttérrel rendelkezik. A szomáliai, etiópiai, eritreai, marokkói és egyéb afrikai, valamint a török, az ázsiai (pakisztáni, sri lankai és vietnámi) bevándorlók száma igen nagy. A kisebbségi anyanyelvű diákok száma az általános iskolákban jelentősen megnőtt, arányuk 36%-ra tehető. Néhány városrészben ez az arány megközelíti a 70%-ot, sőt, egyes iskolában akár a 90%-ot is elérheti. A multikulturális társadalom irányába történő fejlődés új feladatok elé állítja a könyvtárakat, hiszen a könyvtár lehetőséget ad a bevándorlóknak arra, hogy egyrészt saját hazájuk kultúráját gyakorolhassák, másrészt arra, hogy ismereteket és információkat szerezzenek a norvég társadalomról. Az oktatási szférával együttműködve számos könyvtár bővítette szolgáltatásait azzal a céllal, hogy a bevándorlók norvég nyelvtudását fejlesszék. A bevándorlók egyre növekvő csoportja speciális kihívások elé állítja a könyvtárakat. Tapasztalható, hogy a könyvtárak szolgáltatásait számos bevándorló családból származó gyermek igénybe veszi, még a muszlim származású lányok is. Nyilvánvaló, hogy a muszlim szülők számára a könyvtár biztonságos nyilvános hely, melynek látogatását engedélyezik gyermekeik számára, ellentétben például az ifjúsági klubokkal. Ezáltal a könyvtár fontos eszközévé vált a velük való kapcsolatteremtésnek. Ahhoz, hogy a könyvtárak a multikulturális társadalom igényeinek megfelelően fejleszthessék szolgáltatásaikat, elengedhetetlen a kutatás, illetve a képzés fejlesztése, melynek eredményeképpen fejlődik a könyvtárosok multikulturális kompetenciája is.

A társadalmat, melyben ma élünk, előszeretettel nevezzük információs társadalomnak. Ebben a társadalomban meg kell teremteni az élethosszig tartó tanulás feltételeit. Egy paradoxon áll azonban előttünk. Az iskolákban uralkodó nevelési módszer a tanulást társadalmi folyamatként állítja be. Ám azok, akik az életen át tartó tanulás híveinek vallják magukat, gyakran a hivatalos oktatási intézményeken kívül képzik magukat. Az ember általában szívesen tanul oly módon, ahogy és amikor az leginkább összeegyeztethető az életével. Ezért találunk oly sok példát az autodidakta tanulásra. De miképpen lehet az iskolák által képviselt tanulási környezet hiányát kompenzálni? Biztosíthat-e a könyvtár olyan tanulási környezetet az élethosszig tartó tanulást előtérbe helyező politika fényében, mely kompenzálni tudja az iskolai rendszerű tanulási környezet hiányát? Lehet-e a könyvtár maga egy nem hivatalos osztályterem? Ha a könyvtáraknak ezt a funkciót is be kell tölteniük, a könyvtárosoknak másfajta kompetenciára is szükségük lesz és erre a könyvtárosképzésnek is fel kell készülnie.

A globalizáció és a multikulturális társadalom által felvetett kérdések megoldása mellett a digitalizálás jelenti azt a másik fontos fejlődési irányvonalat, melyhez a mai könyvtárosoknak, és ezzel együtt a könyvtárosképzésnek is alkalmazkodnia kell. A könyvtáros szakma magában foglalja azt az alapkészséget, amely szükséges az emberek tájékozódásának segítéséhez, és a megfelelő ismeretek megszerzéséhez a digitális világban. Új szakmák és fogalmak jönnek létre a digitális információk rendszerezésével és keresésével kapcsolatban. Ezek olyan követelmények, melyeknek a korszerű könyvtárosképzésnek meg kell felelnie. Az ismeretrendszerezés és -átadás olyan hagyományos könyvtáros ismeret, mely megfelelő alapul szolgál az információépítés elsajátításához. Itt elsősorban nem a könyvtáros szakma saját érdekeiről van szó, hanem arról, hogy a lehető legjobban tudjunk felelni a digitalizálás következményeként fellépő társadalmi elvárásokra.

A digitalizálás és az információs társadalom létrejötte egyéb követelményeket is támasztott, melyeket digitális készségek vagy informatikai kompetencia néven foglalhatunk össze. Norvégiában 2001-ben a lakosság mintegy 70%-a rendelkezett otthonában számítógéppel. Legtöbbjüknek internet-hozzáférése is volt otthon vagy a munkahelyen. A digitális készség problémája tehát elsősorban nem a hozzáférés hiányával függ össze, hanem azzal, hogy mire használjuk a technológiát, illetve, hogy milyen kompetenciával rendelkezünk a használatához. A dán társadalomtudós, Lars Qvortrup olyan társadalomként definiálta az információs társadalmat, mely tagjai számának hatványozott növekedéséhez vezet. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy nem csupán a tagok száma, hanem az információ- és ismeretforrások száma is ugyanilyen mértékben nő. Ám ennek létrejötte nem automatikus, hiszen mint mondtunk, a különbségek nem a hozzáférés lehetőségében rejlenek, hanem a felhasználás céljában. Néhányan a digitális technológiát a saját társadalmi és tudáshorizontjuk kiszélesítésére használják. A korábbi hálózatokhoz újakat építhetünk, köny- nyen hozzáférhetünk a napilapokhoz és folyóiratokhoz, könyvekhez és egyéb ismeretforrásokhoz, függetlenül a nyelvtől és földrajzi határoktól. Vannak, akik a digitális technológiát csupán a játékokra szűkítik. Ilyen módon a technológia egyrészt elmélyíti a meglevő szociális készségeket, másrészt segít újakat szerezni. A könyvtár fontos eszköz lehet ennek megállításában az információs kompetencia fejlesztésével.

Tudjuk, hogy az IFLA elnöke, Kay Raseroka az információs kompetencia fejlesztését tekinti fő programjának. Az információs kompetencia összetett fogalom, az alábbi négy fő elemből tevődik össze:

•  Az információszükséglet felismerésének képessége;

•  A releváns információ megtalálásának képessége;

•  Az információ feldolgozásának képessége;

•  Az információ használatának képessége - vagyis az információ ismeretté való alakításának képessége.

A könyvtárosok fő kompetenciáját gyakran definiálják az ismeretek rendszerezésének és megtalálásának képességeként. Ám amennyiben követjük az IFLA-elnökének elképzelését, és a könyvtárosságot olyan szakmává kívánjuk tenni, mely elősegíti az információs kompetencia megszerzését és fejlesztését, el kell sajátítanunk mind a négy elemet az információszükséglet felismerésétől az információ használatáig, és képesnek kell lennünk arra, hogy az információs kompetenciával kapcsolatos problémákat felismerjük mind az egyes embereknél, mind pedig a különböző társadalmi csoportok esetében. Ez a könyvtárosok alap kompetenciájánál mélyebb ismereteket igényel. Egy könyvtárosnak, aki a könyvtárhasználók információs kompetenciáját fejleszti, magának is igen magas digitális szaktudással kell rendelkeznie. Ez erősíti a könyvtár mint tanulási színtér szerepét, és a könyvtárosok kompetenciájának pedagógiai dimenzióit is, újabb követelményeket állítva a könyvtárosképzés elé.

Foglaljuk össze a multikulturális és digitális társadalom által támasztott követelményeket és azok következményeit a könyvtárakra és a könyvtárosok felkészültségére vonatkozóan: Álláspontom szerint a multikulturális és digitális társadalom olyan kihívások elé állít minket, melynek eredményeképpen a könyvtár szerepe mint hely , mint fizikai találkozóhely a helyi társadalom számára paradox módon erősödik. Azon helyek szüksége, melyeket az alábbiakban alacsony intenzitású találkozóhelynek nevezek, különösen fontossá válik a jövőben:

A multikulturális társadalomban különleges követelmény olyan helyek létrehozása, ahol a különböző hovatartozású emberek találkozhatnak egymással és a közösség és közös cselekvés azon szintjét fejleszthetik, mely a társadalom előfeltételének tekinthető. Életünket és egyéniségünk megvalósításának néhány színterét magas intenzitásúként jellemezhetjük. A munkahely, a kedvenc focicsapatunk rajongói klubja, egy etnikai vagy vallási csoport, politikai szervezet, egy azonos érdeklődésűeket összefogó internetoldal jó példa a magas intenzitású találkozóhelyekre. Az egyén életében ezek meghatározóak a vélemény és a tartalom tekintetében. A társadalom számára is fontosak, hiszen valamilyen irányba elkötelezetté teszik az embereket. Ám nemigen találkozunk muszlimmal egy keresztény közösségben, tőzsdeügynökkel az Attackban, vagy idős emberrel az oslói Rockefeller rock klubban. Saját információs és kulturális univerzumunkat úgy is felépíthetjük, hogy nem ismerünk a miénktől eltérő értékrendet, és nem találkozunk olyan emberekkel, akik nem hasonlítanak ránk. Lakóhelyünket, kedvenc kávézónkat vagy internetoldalunkat, rádiócsatornánkat stb. megválaszthatjuk úgy is, hogy csak olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akik hozzánk hasonló értékrenddel és kulturális háttérrel rendelkeznek. Akit például a rockzene érdekel, nem kell végighallgatnia zsoltárokat vagy klasszikus zenei műveket, mielőtt saját kedvenc zenéje következik (nem úgy, mint néhány évtizede, mikor még csak egyetlen rádió-, vagy tévécsatorna létezett). Az embereknek szükségük van olyan találkozóhelyekre, ahol összejöhetnek eltérő érdeklődésű és értékrendű emberekkel, és el kell fogadniuk őket. Egy multikulturális társadalom nem létezhet olyan helyek nélkül, ahol az emberek találkozhatnak és minimális kapcsolatot létesíthetnek más kultúrájú, értékrendű és érdeklődésű emberekkel. A könyvtárakat a társadalom minden csoportja látogatja, megfelelve a multikulturális társadalom felé vezető interkulturális kommunikációhoz szükséges feltételnek. Egy konkrét példa: az oslói Deichman Könyvtár Majorstua Fiókkönyvtárában néhány évvel ezelőtt spontán kapcsolat és együttműködés alakult ki külvárosi fiatalok (akik a könyvtárt jó informatikai felszereltsége miatt rendszeresen látogatták) és a Majorstua városrész idős lakói között, akik egy időseknek szóló internet-tanfolyamon vettek részt. Eleinte ez a két eltérő kultúrájú, korú, szociális és földrajzi helyzetű csoport versengett a gépekhez való hozzáférésért. Ám bizonyos idő elteltével ez a versengés átalakult együttműködéssé: a külvárosi fiatalok segítették és tanították a jómódú polgári Majorstua idős lakóit. Ebben az esetben eltérő szociális hátterű és korú emberek találkoztak egymással. Létezik-e más olyan intézmény, mely lehetőséget teremt és teret ad az ilyen típusú kommunikációnak? Látható tehát, hogy a könyvtárnak mint fizikai találkozóhelynek egészen más a jelentősége ma, mint az érvényben levő könyvtári törvény fő vonalait meghatározó, kulturálisan sokkal homogénebb és áttekinthetőbb társadalomban. Ahhoz, hogy a könyvtárosok ezt a lehetőséget ki tudják aknázni, természetesen magas követelményeket kell támasztani a könyvtárosok szakmai kompetenciáját illetően, melyek meghaladják a hagyományos értelemben vett könyvtárosi kompetenciát.

Ez új kiindulópontot ad a könyvtár mint a demokrácia egyik eszközeként való meghatározásra, mely a mai társadalom előtt álló valós és különleges kihívásoknak is meg tud felelni. Az amerikai könyvtártörténész, Micheal Harris azt mutatta be, hogyan élesztették fel a 30-as évek demokráciaellenes törekvései a teljes merevség és bürokratikusság felé tartó közkönyvtári rendszert. Az információhoz és ismeretekhez való hozzáférés joga alapvető demokratikus jog, és ennek biztosítása továbbra is a könyvtárak alapfeladatai közé tartozik. Ám mára új dimenziók is nyíltak: ma már úgy szolgáljuk legjobban a demokráciát, ha olyan alacsony intenzitású találkozóhelyet biztosítunk, amely lehetővé teszi az eltérő kulturális hovatartozású emberek közti kapcsolatot és kommunikációt. Demokráciánk és politikai rendszerünk földrajzi tagolódású, tehát az önkormányzatoktól a megyéken és régiókon át jutunk el az országos, majd továbblépve az európai szintre, és ez a földrajzi tagolódás a jövőben is megmarad. Az internetes társadalomban azonban nincsenek ilyen határok. Ebben a világba egy internetes oldal fontosabb találkozóhely lehet, mint egy helyi társadalmi szervezet. A politikai rendszer földrajzi kötöttsége azt eredményezheti, hogy az emberek csupán földrajzilag behatárolt találkozóhelyeket tekintenek relevánsnak és fontosnak. Ám ez nem feltétlenül igaz minden esetben. A könyvtár olyan információs és kulturális intézmény, mely egyszerre tekinthető földrajzilag behatároltnak, ugyanakkor nyitottnak a digitális és virtuális világ felé. Így válhat a könyvtár egyfajta híddá a helyi/helyhez kötött és a virtuális világ között, híddá, mely segíthet megoldani a politikai intézmények által meghatározott, földrajzilag behatárolt helyi társadalom, és az egyre növekvő internetes társadalom között potenciálisan fellépő konfliktust.

Befejezésként szeretnék ismertetni néhány gondolatot a könyvtárakról, a gyakorlatorientált információs szak és az információtudomány mint elméleti terület összehasonlításáról.

Egy évvel ezelőtt részt vehettem a könyvtárosképzés megreformálására létrehozott bizottság munkájában. A bizottságnak először természetesen meg kellett határoznia, hogy pontosan mit vizsgál, vagyis, hogy a könyvtárosképzésnek pontosan milyen elemekből kell állnia. A következő négy fő alkotóelemet különítettük el:

•  Az ismeretek rendszerezése és előkeresése. Ez mindig is a könyvtárosok hagyományos kompetenciájához tartozott, és az információs társadalomban valószínűleg még inkább aktuális lesz. Amint azt már korábban is említettük, a jövő könyvtárosai egyben információépítők is lesznek. Ez magában foglalja azt is, hogy olyan ismeretrendszerezési megoldásokat kell találni, melyek megfelelnek majd a különböző felhasználó csoportoknak és kontextusoknak. Ezért fontosabbá válik az ismeretszervezési rendszerek mögött rejlő elvek ismerete, mint az univerzális rendszerek (pl. a Dewey) használatában való jártasság.

•  Ismeretelmélet . Az ismeretek rendszerezésének mindig bizonyos tudományelméleti követelményeket kell követnie. Ahhoz, hogy a könyvtáros a gyakorlatból következtetéseket tudjon levonni, elengedhetetlen az ismeretelméletben való jártasság.

•  A rendszerezendő és átadandó információk tartalmának (pl. irodalomtudomány) ismerete. Enélkül az ismeretek közvetítése reménytelen. Korábban már említettem, hogy az információ megítélésének képessége az információs kompetencia integrált része. Ez pedig a tartalom ismeretét feltételezi.

•  A könyvtár és az információs szektor társadalmi szerepe . Ahhoz, hogy a könyvtárakat olyan intézményekké fejlesszük, melyek relevánsak és fontosak a minket körülvevő társadalomban, a könyvtárosnak tudnia kell reflektálni a könyvtárak társadalomban betöltendő szerepére.

E négy pont segítségével felvázolható egy olyan szakmai képzés, mely:

•  a gyakorlati igényekből indul ki (milyen ismeretekre van szüksége annak, aki könyvtárosként fog dolgozni);

•  olyan szakembereket képez, akik reflektálnak a gyakorlati tapasztalatokra, és akik kritikus szemmel tudják szemlélni a jelenlegi gyakorlatot, azt tovább is tudják fejleszteni, túl tudnak lépni rajta;

•  több (tudomány)terület ismereteit egyesíti egy interdiszciplináris projektben.

A könyvtári és információs szakot ilyen szakmai szempontok alapján kívánnám megvalósítani, szemben a gyakorlattól elszakadó elméleti diszciplína - információs tanulmányok - felé vezető fejlődéssel. Amint azt már a bevezetőben említettem, Norvégiában és Dániában a könyvtárosképzést ilyen professzionális perspektívára építik, ám ez a tendencia is ellenállásba ütközik. Nemzetközi viszonylatban a képzés kialakításában az elméleti diszciplína felé való fejlesztés volt az uralkodó az utóbbi évtizedekben, és egyre több képzőhely változtatta meg nevét könyvtári és információs tudományok iskolájáról információs tudományok iskolájára. Úgy vélem azonban, hogy a norvég és dán képzés által alkalmazott professzionális megközelítés olyan értéket képvisel, melyet érdemes megóvni.

A legfontosabb ok, amiért a gyakorlat- és szakmaorientált megközelítést fontosnak tartom, a következő:

A professzionális megközelítés tulajdonképpen egy alternatív megoldást képvisel az elméleti perspektívával összevetve. Más típusú képességek generálását teszi lehetővé. Ennek oka a szakmai és elméleti kutatás gyakorlathoz való viszonyában keresendő. Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy kultúrszociológiával foglalkozó konferencián Bergenben. Szembeötlő volt, hogy a résztvevő kutatók mennyire távol kerültek a gyakorlattól. A tényt, hogy az általuk végzett kutatás hasznos volt a gyakorlat számára, pozitívnak tekintették, de nem ez volt számukra a központi kérdés. Egy orvostudományi területen tevékenykedő kutató számára elképzelhetetlen ez a hozzáállás. A szívbetegségek kutatásakor nem érdektelen, sokadrangú kérdés, hogy a kutatás eredményei végül hasznosíthatók-e a gyógyászatban vagy sem. Pontosan ezért létezik a kutatás, és ez vonatkozik a mi területünkre is. Egy szociológus vagy politológus, aki például a nyilvánosság elvével foglalkozik, a könyvtárat, mint empirikus területet felhasználhatja elméletei megvitatására. Egy szakmaorientált könyvtártudományi kutató szintén választhat ilyen elméleti kiindulópontot munkájához, ám számára fontos szempont, hogy hozzájáruljon a könyvtári terület eszköztárának bővítéséhez. A gyakorlatorientált látásmód által eredményezett ismeretek kiegészítik az elméleti kutatásból nyert ismereteket. Számomra ez egy fontos érv a szakmai megközelítés megőrzése mellett a képzés és a kutatás területén.

A könyvtárszakmai képzés sok területet érint. Ismeretrendszerezésen és -keresésen, irodalmon és tájékoztatáson kívül a különböző társadalomtudományok is szerepet kapnak a könyvtárosképzésben. Örök vita folyik arról Norvégiában és nemzetközi viszonylatban is arról, hogy mi is alkotja tulajdonképpen a könyvtáros és információs szak magját? A válasz gyakran: az ismeretek rendszerezése. Ez igaz arra az intézményre is, ahol tanítok, hiszen a képzés első két évében a képzés felét ez a tárgy teszi ki. Időközben megfordult a fejemben, hogy eredményre vezet-e a szakma "magjának" keresése. Ha orvoshoz megyünk, nem biológushoz megyünk, sem fiziológushoz, sem pedig pszichológushoz. Egy orvos kompetenciáját nem lehet egyszerűen leszűkíteni mondjuk a biológia területére, annak ellenére, hogy enélkül a szakismeret nélkül nem lenne orvos. Egy gyakorló orvostól elvárjuk, hogy tudományterületek egész sorából aktivizálja ismereteit a biológiától a fiziológián át például a pszichológiáig és orvosszociológiáig. Ugyanez vonatkozik a könyvtárosokra is. Kompetenciájuk nem korlátozódhat csupán is ismeretek rendszerezésére annak ellenére, hogy e képesség nélkül nem létezhetnek. Amikor a könyvtárhasználók egy könyvtáros segítségét kérik, elvárják, hogy a könyvtáros integrált módon használjon például ismeretrendszerezési, információkeresési, irodalmi és egyéb ismereteket.

Létezik-e közös európai alap a könyvtár- és információtudományi képzések fejlesztésére? Ezt a kérdést vizsgálja a Dán Könyvtárosiskola és az EUCLID (a könyvtár- és információtudományi kutatások európai szervezete) egy az EU SOCRATES programja által finanszírozott projekt keretében. 12 virtuális vitacsoportot állítottak fel a könyvtár- és információtudomány különböző területein belül, egész Európából származó tagokkal. A program célja, hogy megvitassák egy közös európai penzum alapjait. Augusztus 11-12-én minden csoportból 3-4 tag Koppenhágában gyűlik össze, hogy megvitassák egy közös európai platform létrejöttének lehetőségeit. További információkat az alábbi honlapon olvashatnak: http://www.db.dk/LIS-EU/.

Az információs társadalomban egyre fontosabbá válik az emberek segítése a megfelelő információk és ismeretek elérésében. Ahogy azt a Norvég Könyvtárosok Egyesülete oktatáspolitikai kiáltványában megfogalmaztuk: az ismereteken alapuló társadalomban az egész világ könyvtárrá válik. A könyvtár- és információtudomány pedig segít eligazodni ebben a világban.

Fordította: Szilárdi Edina

* Elhangzott az MKE 2005. június 24-i rendezvényén az Országos Széchényi Könyvtárban.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek