51. évfolyam, 2005. 1. szám

Archívum

A feladatra készülni kell

A feladatra készülni kell: a cigányság kulturális beilleszkedése és a közkönyvtár / szerk. Nagy Attila; Péterfi Rita. - Bp.: Országos Széchenyi Könyvtár; Gondolat K., 2004. - 244 p. - (Nemzeti téka, ISSN 1586-1163) ISBN 963 200 486 8

Mindazok, akik kézbe veszik a Nemzeti téka – Az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó közös sorozata – új kötetét, így vagy úgy okulhatnak belőle, legyenek bár pedagógusok, könyvtárosok, művelődésszervezők, szociális munkások vagy akár „csak” a társadalom megoldandó kérdései iránt fogékony és felelősséget érző érdeklődők. Mert a feladat, amelyre „készülni kell”, valójában össztársadalmi kihívást jelent a 21. század eleji Magyarországon: a 2003-ban 600 ezer fő körüli, de azóta is folyamatosan gyarapodó cigány népcsoport kiszolgáltatottságának megszűnése, az iskolarendszer lépcsőin való sikeres előrehaladása és – saját kultúrája megőrzésével – egyenrangú beilleszkedése a magyar társadalomba éppúgy elemi érdeke az érintetteknek, mint a többségi nemzetnek. Minden kétséget kizáróan erről győz meg az OSZK Könyvtári Intézete munkatársainak – Nagy Attilának és Péterfi Ritának – szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény, mely „egyszerre kezdet és folytatás”. Az ilyen irányú kutatások a Könyvtári Intézet elődjének (OSZK KMK) életében bő harminc évvel korábbra nyúlnak vissza, majd tanfolya- mokon, konferenciákon és publikációkban folytatódtak, öltöttek testet a hátrányos helyzetű olvasók könyvtári ellátásával kapcsolatos szakmai-emberi törekvések. Miként az a szerkesztők által írt Előszóból kiderül, az újabb kutatások közzétételéhez ösztönzést adott a Nemzeti Kulturális Alapprogram Könyvtári Kollégiumának pályázati kiírása is 2004 tavaszán. Így jelenhetett meg ez a könyv, mely – az eredeti szándéktól eltérően – nem pusztán „ösztönző, másolandó, továbbfejlesztendő példák” gyűjteménye, hanem a mai magyar valóságot árnyaltan, de mégis reménykeltően felvillantó vállalakozás.

„Az utóbbi három évtized legkiemelkedőbb magyar cigánykutatója” volt Réger Zita. Az ő nyelvészeti kurzusain kezdett a cigány nyelvvel és kultúrával foglalkozni Landauer Attila, kinek „problémavázlata” okkal került az első helyre a Nemzeti téka új kötetében. „Utak és problémák a magyarországi cigánykutatásban” címen rendszerezett alapismereteket nyújt e tanulmány a magyarországi cigányság anyanyelvi csoportjairól neveik és jellemzőbb lakóhelyeik szerint (magyarcigányok, oláhcigányok, beások), eloszlatva ezzel a témával kapcsolatos megannyi terminológiai és fogalmi tévhitet, pontatlanságot. Ezt követően tanulságos áttekintést ad a hazai cigánykutatás több mint kétszáz éves történetéről, hiszen nem pusztán neveket és műveket sorol fel időrendben a 18. századtól a 20. század végéig (Vályi Istvántól kezdve Vekerdi Józsefig, Réger Zitáig és a Kemény-iskola tagjaiig), hanem a kutatók közötti szemléleti különbségekre is rávilágít. Végül a mai cigánykutatás legsúlyosabbnak vélt problémáit tárja az olvasó elé, és egyben megkísérli tisztázni is ezeket (például az oláhcigány elnevezéssel és bevándorlásuk idejével kapcsolatos félreértést; a naiv tudománynak nevezett tevékenység kialakulását, sajátosságait és térnyerését; a politikai korrektség ellentmondásait és veszélyeit a cigány vagy roma megjelölés használatában). Landauer Attila nyelvi, szociológiai „alapvetése” végén további értékes és hasznos olvasnivalókat is ajánl a téma iránt érdeklődők figyelmébe.

A következő írás immár egy konkrét terület – Budapest XVI. kerülete és Kerepes – cigányságának anyanyelvi megoszlását, életvitelét, iskolázottságát, a velük kapcsolatos (és mára teljesen elhaló) korábbi kulturális kezdeményezéseket és az egyes cigány családok, csoportok könyvtárhoz fűződő kapcsolatát (illetve annak hiányát) tárja fel. Szerzője -ugyancsak Landauer Attila – már a címmel (Peremhelyzetben, avagy Budapest XVI. kerület és Kerepes) sejteti, hogy az itteni cigányság helyzete teljességgel megoldatlan. „Kevés olyan intézménye van a többségi társadalomnak, amelyik olyan távol lenne a cigányságtól, mint éppen a könyvtár” – állapítja meg, és ennek legfőbb okát a valóban változtatni akaró össztársadalmi szándék hiányában látja.

A kötet további oldalain mégis sok olyan kezdeményezésről olvashatunk, amelyek példaadóak, és a fentebb vázolt komor képet itt-ott derűsebb és biztatóbb színekkel (is) árnyalják. „Azért vagyunk, hogy közvetítsünk” – vallja Hegedűsné Zöldi Hedvig, a budapesti VIII. kerületben lévő Szabó Ervin Könyvtár nyugdíjas könyvtárosa, aki 1995-től 2002-ig dolgozott a Kálvária téri könyvtárban. A Nagy Attila által jegyzett mélyinterjúból egy – a szakmája és a különösen kiszolgáltatott, nehéz sorsú emberek iránt – mélyen elkötelezett asszony portréja bontakozik ki. Ő és munkatársai a gazdag cigány könyvgyűjtemény kialakításával, az iskolákkal való együttműködéssel, olvasótáborok szervezésével bizonyították, hogy az elfogadó és segítő szándékú egyéni hozzáállás mennyire nélkülözhetetlen az össznemzeti feladatok megoldásában. Persze létezik az érem másik oldala is, miként azt Nagy Attila - szociológusi valóságtisztelettel - hozzáteszi: „a költség-hatékony intézkedési tervek, leépítések, elbocsátások iskolákban, könyvtárakban”. A pénz- és létszámhiány miatt nincs lehetőség differenciált egyéni vagy csoportos beszélgetések, biblioterápiás foglalkozások szervezésére. „Márpedig ezek az akciók szolgálhatnák, jelenthetnék a leghatékonyabb megelőzést, az érzelmi, kulturális és társadalmi integráció növekvő valószínűségét.”

„A cigány kisebbség kulturális értékeinek megőrzése és felmutatása a cigány és nem cigány lakosság elemi érdeke” – állapítja meg Szilágyi Irén, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár hálózati-módszertani osztályának vezetője, aki e gondolat jegyében kezdeményezte a most is eredményesen működő könyvtári ellátórendszer felépítését. Erről számol be „Cigányoknak mécsvilága” című tanulmányában. A többéves munka fontos állomása volt egy romológiai különgyűjtemény átadása Nagykerekiben, a Bocskai Várkastélyban. Szilágyi Irén szakmai ars poeticájának fókuszában a személyes példamutatás áll. Ezt tartja „a legnagyobb hatású módszernek”, mely „nem igényel felkészülést, erőfeszítést, mégis akár egész életre szólóan hathat. A cigány közéleti személyiségek, művészek megjelenése a könyvtárakban, a pozitív érzelmi töltődés miatt sok cigányolvasó számára példaértékű.” A gyerekek szocializációs folyamatának elősegítése a célja a zsákai olvasótábornak, amelyről szintén részletesen olvashatunk Szilágyi Irén munkájában.

Vraukóné Lukács Ilona Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban dolgozik. „Cigányság a végeken” című írásában egyik munkakörének - a cigány lakosság könyvtári ellátásának – tapasztalatait adta közre. Ismerteti az 1998-ban kidolgozott „Tervezetet” (Tervezet a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigány lakosság könyvtári ellátására) és a tervezet megszületése óta megtett – a kulturális integráció ügyét előmozdító – lépéseket (1999: „Cigány szemmel” címen vándorkiállítás nyílt Nyíregyházán; mára már tíz településre helyeztek ki etnikai letéti anyagot; 2000-ben eredményes pályázatot adtak be „Cigány írók cigány gyerekek között” címen; szintén 2000-ben emlékezetes cigány vers- és prózamondó versenyt rendeztek). A beszámoló a hodászi és a tiszaeszlári könyvtárosok áldozatos munkájának bemutatásával, a nekik címzett tiszteletadással zárul: „… azt a bizonyos küldetést ők érezték meg leginkább”.

Péterfi Rita az ózdi Városi Könyvtár és a Tagore Tanoda tevékenységét, valamint a két intézmény kapcsolatát mutatja be az ott dolgozókkal felvett interjúk alapján (Könyvtár és Tanoda Ózdon). A Rabindranath Tagore nevét viselő Tanoda fontos szerepet tölt be a hátrányos helyzetű, többségében roma származású gyerekek tanulásának segítésében, korrepetálásában, de a hagyományőrzésben (zenélés, színjátszás) is. „Érdekes – írja a szerző-, hogy hasonló tevékenységet folytató intézmény működik Nagykanizsán is, és az uszkai polgármester is terveik között említette egy tanoda létrehozását.” E két település és vonzáskörzete – témánk szempontjából meghatározó – jelenségeit, eseményeit veszi számba a kötet két – alább ismertetett – legterjedelmesebb tanulmánya.

„A beilleszkedés egyik lehetséges útját” vázolja fel Péterfi Rita és Szűcs Hajnalka a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Uszka község megtérés-történetében. A napjainkban 250 cigány és 80 magyar lelket számláló falu 1970-ben találkozott a kereszténységgel: ekkor kezdte meg itt hittérítő tevékenységét a szomszédos Kölcse falu boltosa, Kopasz Jenő. „Uszkán 1970-től kezdődően gyökeres változást eredményezett a cigány emberek életében a hit megjelenése, a gyülekezet létrejötte, a megtérések nagy aránya.” A szigorúan tényszerű, mégis (vagy épp ezért) megrendítő beszámoló három kérdést vizsgál részletesen:

1. Mivel magyarázható az, hogy immár bő harminc éve működik ezen a településen a Szabadkeresztyén Egyház hívő közössége?

2. Milyen életvitelbeli változásokkal járt a megtérés a cigány lakosság körében?

3. Változott-e a szabadkereszténység megjelenésével a cigány és magyar lakosság kapcsolata?

A szerzők szaktudományuk eszközeivel tárgyilagos, racionális válaszokat, magyarázatokat sorakoztatnak fel az Uszkán történtekre (asszimilációs igény, identitáskeresés; zárt közösségi rendszer, szoros családi kapcsolatok; a hit feszültségoldó ereje stb.), de nem titkolják, hogy egy ilyen, Pilinszky János kifejezésével élve „az élet egészével való elmozdulás” minden titka nem fejthető meg tudományos módszerekkel. „Az uszkai történet nem tipikus történet. Mégis fontosnak tartottuk bemutatni, hiszen felhívja mindannyiunk figyelmét arra, hogy az iskolán kívül vannak még olyan intézmények – a könyvtár, az egyházak, a civil szervezetek -, amelyeknek van feladatuk a beilleszkedés segítése, az együttélés problémáinak megoldása, egymás jobb megismerése terén” – összegzik véleményüket a tanulmány írói.

Az egyházak – ezúttal a római katolikus egyház – szerepéről és áldozatos feladatvállalásáról szól Harmat József, a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár munkatársa is. Írásában a Siklóstól 10 km-re lévő, több mint ezer lelket számláló, teljesen cigányok lakta Alsószentmártont „a remény szigetének” nevezi. Ezen az ország déli határvidékén lévő településen, ahol a munkanélküliség 90%-os, Lankó József lelkész kezdeményezésére és aktív közreműködésével számos intézmény jött létre, amelyek – a keresztény értékrend konkrét megvalósulásaként – a legkiszolgáltatottabbak megsegítésére, felemelésére hivatottak (Szent Márton Caritas Alapítvány; ingyenkonyha; Szent Márton Óvoda; Tanoda stb.). „Az eddigi eredmények jogos reményt nyújtanak a biztató folytatásra, ami végső soron az alsószentmártoni és a környékbeli falvak cigány közösségének integrálódását, beilleszkedését segíti elő – megőrizve, sőt erősítve cigány identitásukat, értékeiket, kultúrájukat. Lankó József véleménye szerint a cigányok integrációja csak felelős cigány értelmiség létrejöttével valósulhat meg, ami döntően függ attól, hogy egy-egy helyi közösségben vannak-e, lesznek-e, illetve jönnek-e kívülről elkötelezett, a közösség által elfogadott személyek.”

Kardos Ferenc, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár igazgatóhelyettese jegyzi a kötet utolsó tanulmányát, amelyre már fentebb utaltunk. „Romák a könyvtárban – könyvtár a magyarországi roma kultúrában” címen igen alapos, részletes áttekintést ad arról a gazdag ismeretanyagról és tapasztalatról, amely csaknem két évtizedes szakmai tevékenysége során felhalmozódott. Gondolatmenetének főbb súlypontjai: A könyvtár etnikai jellege; A könyvtárhasználói státusok (jogi és „rejtett” státusok, a Nagykanizsán és a város környékén élő romák státusai); A roma (cigány) kultúra termékei és értékei a könyvtárban; Roma könyvtárlátogatók. (Ez utóbbi alcím alatt kapunk rendszerezett összegzést a könyvtárosok romákkal kapcsolatos sztereotip képzeteiről, mint amilyen például a „vajdarendszer”, a „roma életmód”, a „roma tulajdonszemlélet”, a „roma családi és közösségi összetartás”, vagy az „igénytelenség” sztereotípiája. Itt olvashatunk arról is, hogy milyennek tűnik a könyvtár a romák szemszögéből, valamint arról, hogy a roma látogatók mely típusai figyelhetők meg a könyvtárban.) Érdekes és tanulságos a kanizsai gyakorlat bemutatása a roma közösségek és a könyvtár kapcsolatában – miként kezelik a konfliktusokat, mit jelentenek a szituációs tréningek, hogyan próbálják mindennapossá tenni a romák jelenlétét a könyvtárban. Végül a szerző – a történeti aspektus figyelembevételével – az írás, olvasás, könyv és könyvtár szerepét elemzi a roma kultúrában. Kardos Ferenc így összegez: „A roma közösségek és a könyvtáros egymás felé fordultak az utóbbi évtizedekben. A könyvtárak részéről elsősorban az olvasóközönség bővítése, a romák részéről a kulturális szerveződések (cigány kisebbségi önkormányzatok, egyesületek, együttesek, alapítványok stb.) művelődési igényei határozták meg ezt a viszonyt. Nagykanizsán, ahol a szervezett roma kulturális közélet és a roma közösségekkel kapcsolatot tartó könyvtár együttműködése már az 1980-as évek második felétől folyamatos, kimunkálódott egy olyan gyakorlat, mely már tudatosan próbálja szervezni, fejleszteni e kapcsolatokat.”

A Nemzeti téka új kötete messzemenően betölti a szerkesztői által neki szánt szerepet. A vonzó példák valóban oldják az idegenkedést és az előítéleteket, továbbgondolásra ösztönöznek, empátiát és felelősségtudatot ébresztenek, és erősítik az egyéni hozzáállás jelentőségébe vetett hitet.

Éger Veronika

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek