SOMKUTI Gabriella   Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802-1918 / Somkuti Gabriella ; [szerk. Monok István]. – Budapest : Országos Széchényi Könyvtár, 2002. – 138 p.   ISBN 963 200 437 x

Amikor Hajnóczy József következetes jozefinistaként alispáni hivatalt vállalt Szerém vármegyében, az őt bírálóknak keserű-dacos szavakkal válaszolt. Gróf Forgách Miklósnak, egykori felettesének írta: kötelességemnek tartom, hogy „összes embertársaimat természetes jogaikhoz segítsem”, mert csak így lehetek „jó emberbarát és jó hazafi”, de ha a kettő közül választanom kell, „inkább kívánom, hogy emberbarátnak, mint hogy hazafinak nevezzenek.” Fájdalmas vallomása mindez egy igaz patriótának, aki nem először és nem utoljára a magyar értelmiségiek közül szembesülni kényszerült azzal, hogy az idegen hatalom, dinasztia által felülről bevezetendő fontos és időszerű politikai és társadalmi reformok szükségszerűen sértik az állami önállóságától megfosztott nemzet érdekeit és méltóságát, mert ugyan szétrombolják az elavultat, a rosszat, a hibásat, de a szervetlen modernizációs próbálkozás egyúttal meggyengíti a nemzeti identitást és ezzel felbomlasztja a külvilág ellen kétségtelenül óvó hagyományos értékeket, struktúrákat is. Hajnóczy, tudjuk, megkísérelte egyeztetni a „haza” és a „haladás” ügyét, ám amikor a dinasztia a reformokat is felfüggesztette, útja elkerülhetetlenül vezetett tragikus végzetéig.

A „haza és haladás” közötti keskeny úton a biztonságos járás kegyelme csak a kiválasztott keveseknek adatott meg akkor is, „Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” – hogy Máté evangéliumát idézzük a kevés választott egyikére, gróf Széchényi Ferencre.

A nemzeti könyvtár alapításának 200. évfordulója kapcsán egyébként talán megengedhető transzcendens elemeket a továbbiakban mellőzve, vitathatatlan, hogy Széchényi Ferenc életművével egyszerre volt „jó emberbarát és jó hazafi” – egykori titkára, Hajnóczy kifejezését kölcsönvéve. Megtalálta azt a keskeny utat az uralkodó iránti lojalitás és az ország szolgálata között úgy, hogy az utóbbiba sikeresen ötvözte a felvilágosodás haladásfogalmát és a bontakozó nemzeti ébredés programját. Felismerte az intézmények semmihez sem mérhető szerepét a művelődés folyamatában; az intézményekét, amelyek az egyénnel szemben elvileg időtlen élettartamúak lehetnek, nincsenek kitéve az esetlegességnek és a jószándékú, de lassan csak-csak időszerűtlenné váló mecenatúrának.

Mondhatni persze, hogy ez a kor követelménye volt, évtizedek óta ilyen-olyan tervek születtek a korszerű művelődés intézményrendszerének megteremtésére, de a terv csak terv, a tény pedig az, hogy egy család két nemzedéke teremtette meg nem egészen emberöltőnyi idő alatt a nemzeti tudományos infrastruktúrának ha nem is az egészét, de nagy részét. Nem lehet eléggé méltányolni, mennyire korszerű formát választott gróf Széchényi Ferenc azzal, hogy országossá tette gyűjteményét, kikötve, hogy sem más intézménnyel nem vonható össze, sem máshol nem őrizhető, mint „ahol az irányító országos kormányszerv székhelyét tartja”. Ebből a szempontból kétségtelenül jelentéktelennek tűnik, hogy az a közgyűjtemény, amit alapított, könyvtár vagy múzeum volt-e. (Ha másodlagosnak is tűnik, azért kár, hogy – úgy tűnik – a köztudatban a múzeumalapítás ténye él. E sorok írója rezignáltan olvasta a Magyar Nemzet 2002. november 26-ai számának amúgy lelkes és rokonszenves irányú tudósítását, miszerint gróf Széchényi Ferenc a nemzetnek adományozva gyűjteményét megalapozta „mind a Magyar Nemzeti Múzeum, mind a későbbi Országos Széchényi Könyvtár alapját.” Mindegy, mindegy, de a tények ... Meg mi végül is, könyvtárosok volnánk.)

A könyvtár alapításának évfordulójára jelent meg Somkuti Gabriella tollából a bibliotéka 1802–1918 közötti történetét összegző mű. Sajátságos, és a hazai könyvtártörténet-írás meglehetősen sanyarú helyzetére utal, hogy nemzeti könyvtárunknak eddig még nem íródott meg tudományos igényű életrajza. Kollányi Ferenc a 20. század elején, a centenáriumhoz kapcsolódva alapos és roppant részletes, szemléletében azonban mára már meglehetősen elavult összegzésében mindössze az alapítást és a közvetlen utána következő időszakot tárgyalja: az 1905-ben napvilágot látott tomus Széchényi Ferenc halálával zárul. Kollányi, a tehetséges történetíró pap volt, és amikor 1911-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, tudományos pályafutása lezárult. Attól kezdődően a káptalan gazdasági ügyeit intézte, alig-alig publikált 1933-ban bekövetkezett haláláig szakközleményeket.

Az 1960-as években kezdődtek el az új összegzést előkészítő alapkutatások. A terv egy nagyszabású, négykötetes könyvtártörténet megírása volt (1802– 1867; 1867–1918; 1918–1945; 1945 után). A munkálatok összefogására Berlász Jenő és Dezsényi Béla kapott megbízást, utóbbi elhunyta után többen is foglalkoztak a kiegyezést követő korszakkal. Az 1867 utánival, mert mint köztudott, Berlász Jenőnek köszönhetően 1981-ben napvilágot látott az első kötet. A több mint hatodfélszáz oldalas magisztrális munka megjelenése óta egyfajta etalon a hazai könyvtártörténet-írásban, sőt a művelődéstörténetben. Azonban folytatásai nem készültek el (hacsak nem tekintjük annak Németh Mária 1997-ben közzétett és három viharos, küzdelmes esztendőt tárgyaló kötetét: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1919–1922.), csak résztanulmányok olvashatók, elsősorban a Széchényi Könyvtár Évkönyveiben.

Az 1867–1918 közötti korszakkal hosszú ideje behatóan foglalkozik Somkuti Gabriella, alapkutatásai eredményeit mintegy húsz tanulmányban publikálta eddig. Tulajdonképpen a minőséget és a részletességet illetően is a Berlász-féle műhöz hasonlítható szintézis volt (és talán van) születőben, ám a közelgő bicentenárium miatt egy más összegzés elkészítése vált sürgetővé. Immár „csak” kétkötetes lesz az OSZK-történet, melynek az 1802–1918 közötti időszakot tárgyaló kötete 2002 nyarán hagyta el a nyomdát. Módosult tehát a célkitűzés: terjedelmében szerényebb, a szélesebb olvasóközönség és nem utolsósorban a könyvtár szakos hallgatók számára is befogadható mennyiségű információt tartalmazó összegzés első egységét olvashatják az érdeklődők és tanulhatják a diákok. (Oktatóként szorgalmasan feladtam minden évben Berlász Jenő kötetét könyv- és könyvtártörténeti vizsgára. Kezdetben tényleg hittem, hogy lesz olvasója. Később, bölcsebbé válva már csak kíváncsiságból; eddig azonban még nem találkoztam olyan főiskolai hallgatóval, aki három tétel kedvéért megbirkózott volna az 550 oldallal. Ahogy öregszik az ember, úgy lesz persze egyre megértőbb.)

Somkuti Gabriella összegzése azonban nem csak „papíron” lesz kötelező irodalom: a kollokviumi számonkérés szerves részét alkotja majd. Nem kizárólag megtanulható terjedelme (nem egészen 140 oldal a könyv), hanem színvonala, minősége miatt. A szerző kiválóan oldotta meg a könyvtártörténeti összegzések kardinális problémáját, nevezetesen három alapelv összehangolását. A könyvtár mint intézmény a politikai és társadalmi szerkezettől meghatározottan működik; fejlődését, szolgáltatásai jellegét alapvetően befolyásolják egy adott korszak tudományról, művelődésről kialakított elképzelései és elvárásai; végül a könyvtári elmélet és gyakorlat változó, módosuló paradigmái formálják ki azt az intézményi keretet és technikai eszközrendszert, amely alkalmas lehet a gyűjtemény társadalmi küldetése, funkciói kielégítésére. Somkuti Gabriella kötete nagyszerűen érzékelteti e három elem kapcsolódását, bonyolult kölcsönhatását. Rendszerét – írhatnánk napjaink már-már közhellyé váló kifejezésével.

Központi gondolata, zenei műszóval „Leitmotiv”-ja a polgárosodás. A szerző abba a hosszú ideig tartó folyamatba ágyazva vizsgálja a nemzeti könyvtár történetét, amit „polgárosodás”-nak nevezünk. Kilúgozatlan, eredeti értelmében, vagyis abban az összefüggésben használja a fogalmat, ahogyan a 19. századi gondolkodók, értelmiségiek. A polgárosodás ugyanis nem csupán a jogok kiterjesztését jelenti, hanem azt is, hogy a nemzet, amely individuumokból összegződik, egyénként és közösségként is felelősséget érez sorsával szemben, és a nemzet kollektivumként való önkiteljesedését szolgáló intézmények működtetését nemcsak igényli, de kötelességének is érzi. A Széchényi Könyvtár története ebben az értelemben a magyar polgárosodás története. Azt jelképezi, hogy egy eredendően főúri magángyűjtemény hogyan szervesült a magyar művelődés és tudomány egészéhez, illetve az azokat a magáénak érző társadalomhoz. Ez – amint a szerző tárgyalásából kitűnik – egyáltalán nem volt egyszerű és sima fejlődés, nekilendülések és megtorpanások kísérték a nemzeti bibliotéka 1802–1918 közötti (és persze későbbi) történetét. A kötet bevezető és két fő része a magyar történelem (polgárosodás) fordulópontjai köré rendezi a könyvtár történetét. A bevezető rövid rész (Könyvtári kultúra Magyarországon a 18–19. század fordulóján) mindössze hat oldalon kitűnően és érzékletesen vázolja azt a könyvtári és művelődési miliőt, amely mintegy hátterét adta Széchényi Ferenc könyvtáralapításának.

A következő rész címe: Az Országos Széchényi Könyvtár a polgári átalakulás korszakában 1802– 1866. Két fejezete közül az első 1847-ig, a második 1848-tól 1866-ig tárgyalja a történéseket. Az Országos Széchényi Könyvtár immár 200 éves históriája egyáltalán nem nélkülözi az ellentmondásos jelenségeket. Somkuti Gabriella kötetének első része is számos paradoxonnal szolgál. Az első fejezet a kibontakozás, a fejlődés, a reményteli évek krónikája. Azoké az éveké, amikor Széchényi áldozatvállalása találkozott a magyar társadalom igényeivel és a reformkor lendülete felépítette a Nemzeti Múzeum (és a könyvtár) otthonát. Az egyik ilyen paradoxon maga a Múzeum 1808-as megszületése. A tárgyalt korszakon is túlnyúló és nehezen eldönthető kérdés, hogy előnyére vagy hátrányára vált-e az együttélés a Nemzeti Múzeummal. Elfogadhatjuk a szerző ezzel kapcsolatos, a források fölényes ismeretére alapozott megállapítását, miszerint „Egyrészt pozitív hatású volt a könyvtár számára a jóval nagyobb kulturális súlyt képviselő Nemzeti Múzeum tekintélye és rangja, másrészt negatívan hatott, hogy az intézményen belül az egyre növekvő számú és méretű múzeumi osztályok mellett a könyvtár saját súlya egyre kisebb lett.” (47. p.) A másik ilyen paradoxon, hogy a múzeumi épület elkészülte lényegében mintegy két évtizedes válságos időszak nyitánya volt. Sokat mondó az első rész második fejezetének címe: Alvó évtizedek: a pangás időszaka. A Széchényi Könyvtár a polgári forradalom, a szabadságharc és az önkényuralom korában 1848–1866. A Nemzeti Múzeum új épülete 1848 tavaszán jelképezte mindazt, ami a reformkorban történt: nem véletlen, hogy a lélegzetelállító iramban fejlődő Pest (és Magyarország) szimbóluma előtt volt a híres gyűlés március 15-én. Az épületbe éppen megkezdték a gyűjtemények beköltöztetését, a rendszeres munka azonban csak évtizedekkel később, a kiegyezést követően kezdődhetett el. 1849 után vált nyilvánvalóvá, hogy nem megoldott a könyvtár és a múzeum helyzete. Ugyan Széchényi Ferenc a köznek, az országnak ajándékozta gyűjteményét, az ország azonban – elsősorban természetesen az állami függetlenség hiánya miatt – csak meglehetősen bonyolult formában tartotta fenn, működtette intézményét. A társadalom összefogása, áldozatvállalása vált meghatározóvá a két gyűjtemény életében, különféle alapítványok tették lehetővé a könyvtár és a múzeum működését. Ez elég volt a fennmaradáshoz, de kevés a tervszerű és színvonalas modern professzionális belső munkához. A könyvtár első hét évtizedének története – minden nagyszerű eredménye és az utókort méltán lelkesítő és bámulatra késztető példája ellenére – az érdemi munkát már-már ellehetetlenítő körülmények között zajlott. És egy újabb paradoxon: Mátray Gábornak az önkényuralom nehéz éveiben gyakorlatilag egyedül (egy szolga segítségével) sikerült felállítani és elhelyezni a mintegy 120–130 ezer kötetet és elkezdeni a kéziratok feldolgozását.

Mátray Gábor, a 19. századi Magyarország e sokoldalú és rokonszenves munkása még nem valamely szűkebb területre specializálódott modern szakértelmiségi volt, hanem egyik utolsó képviselője a reformkori polihisztoroknak. Személye is egyfajta átmenetet jelképezett; azt, hogy a főúri jellegű tudománypártolás és mecenatúra polgárivá és így professzionálissá, ugyanakkor persze ridegen kapitalisztikussá válása sok személyes csalódással, kudarccal járt. Mátray mint a Széchényi-család bizalmi embere 1837-ben került napidíjasként a könyvtárba, 1846-tól volt őre 1875-ig, nyugállományba vonulásáig. Csaknem 40 évig szolgálta hűségesen a könyvtár és a magyar művelődés ügyét, hosszú munkálkodása ellenére mégsem teljes fizetéssel nyugdíjazták. Pártfogóihoz, a Széchényiekhez fordult anyagi segítségért, a család azonban mindössze 360 Ft. egyszeri segélyben részesítette a remélt évi kegydíj helyett. Hát igen: a főúri támogatás akkor már időszerűtlen volt, a modern állam dinamikusan célirányos, szakszerű bürokratizmusa pedig már csak egy akadékoskodó vénembert látott benne. A hosszú életű Mátray így személyes sorsában is megtapasztalta a polgárosodó nemzet szolgálatának örömét és az öntudatos, izmosodó, szellemiekben és anyagiakban gyarapodó ország új szemléletű hivatalnokainak hálátlanságát. (Nem sokáig merenghetett a megváltozott viszonyokon; még nyugdíjazása évében elhunyt.)

Az első részben tárgyalt korszak azonos a Berlász Jenő könyvében taglalt időszakkal. Természetesen nem annak kivonata Somkuti Gabriella írása. A szerző az anyag és a könyvtár történetének mélyreható ismerete birtokában arányosan szerkesztett szöveget írt, ami előkészíti a második, terjedelmesebb részt (41–115. oldal), melynek címe: Az Országos Széchényi Könyvtár a polgári fejlődés és a kapitalizálódás korszakában 1867–1918. Ez a félévszázad tette teljessé, fejezte be azt a folyamatot, amit gróf Széchényi Ferenc 1802-ben elindított. 1867-ben a könyvtár állami intézmény lett, főhatósága a minisztérium, rendszeres, egyre növekvő, de persze mindig kevés költségvetési pénzből működött. Az OSZK az 1870-es évek átszervezését követően vált valóban korszerű közgyűjteménnyé, a hungarikakutatás otthonává. A szerző a dualizmus korszakának bemutatását négy fejezetre, négy alkorszakra tagolja: Megújulás és kiteljesedés: a könyvtár újjászervezése 1867–1900 (az 1900-as dátum sajtóhiba, a szöveg az 1867–1880 közötti korszakot elemzi); A kiteljesedés korszaka 1880–1900; A tudomány elvárása és a tömegigény: a századelő kettős kihívása 1901–1913; A világháború évei 1914–1918. Ez a rész a valódi nóvum a kötetben, hiszen a Széchényi Könyvtár történetének ezen korszakáról ilyen terjedelmes és részletes összefoglalás még nem jelent meg. Megírásánál Somkuti Gabriella sok évtizedes kutatásaira, fentebb említett résztanulmányaira támaszkodott, azokat szintetizálta a terjedelem adta lehetőségeken belül.

A modern Magyarország kiépülése értelemszerűen a közgyűjteményekkel, a művelődés intézményeivel szemben is minőségileg új követelményeket támasztott. Eötvös József a könyvtár korszerűsítését, sőt, úgy is fogalmazhatnánk: valóban működőképessé fejlesztését a legfontosabb teendők egyikének tekintette, a minisztérium a kiegyezés után jelentős összeget juttatott a bibliotékának a könyvtárrendezésre. A Barna Ferdinánd irányításával zajló munkálatok 1875-ben fejeződtek be, végeredményeként a „Széchényi-féle törzsanyagból és a sok, kisebb-nagyobb, rendezetlen gyűjteményből egységes állományú, szakszerűen feltárt és használható könyvtár lett” – összegzi a szerző a lényeget a 46. oldalon. A bevezetett ún. müncheni katalogizálási és raktározási rendszer lett az állományfeltárás és a könyvtári munkafolyamatok alapja 1936-ig, a majd a két világháború között a Fitz József időszakában elkezdett reformokig.

A könyvtárrendezési munkálatok mellett Eötvös megkísérelte a Széchényi Könyvtár helyét, szerepét a magyar könyvtári életben is kijelölni. Távlati terveiben felmerült a három nagy gyűjtemény – OSZK, Egyetemi, Akadémiai – egységes szervezetté integrálása. Szász Károly 1869-ben készítette el a később nyomtatásban is megjelent jelentését (Közkönyvtáraink s az egy országos könyvtár; a Könyvtári Figyelő 2001. évi 3. számában jelentette meg a roppant fontos, a korszerű könyvtári együttműködés alapelveit tárgyaló dokumentumot), ez győzte meg Eötvöst arról, hogy nem lehet összevonni a három gyűjteményt. Szász a dokumentumban nyomatékosította a Széchényi Könyvtár hungarika-jellegét, ami az 1875-ben kinevezett új igazgató, Fraknói Vilmos programjában azzal egészült ki, hogy a nemzeti jellegű – hungarika – kutatások tudományos központjává kell fejleszteni a bibliotékát. Végül is az 1870-es évektől vált minden szempontból korszerű, a kor követelményeinek és elvárásainak alapvetően megfelelő intézménnyé a nemzeti könyvtár. A gondok, nehézségek ettől a korszaktól egy normálisan működő könyvtár mondhatni természetes és hétköznapi problémái, amiket a mindennapi munkával kell és lehet megoldani. Persze egy idő múlva a gondok összegződnek, az egykor kialakított struktúra korszerűtlenné válik, a gyarapodásra fordítható elégtelen költségvetési források ellenére előbb-utóbb minden raktár megtelik; az új igények új szolgáltatásokat hívnak életre, az új szolgáltatások új szervezeti formát kényszerítenek ki. Nem soroljuk tovább; Somkuti Gabriella alapos és gondolatgazdag elemzésben ábrázolja a könyvtár történetének meghatározó eseményeit. A szerző élvezetes stílusban számol be a korszak állománygyarapításáról, gyűjtőkről, antikváriusokról, a könyvtárba került különféle dokumentumokról. És persze a könyvtárosokról, a gyűjtemény őreiről, akiknek anyagi megbecsülése akkor sem volt éppen rózsás. Ezzel kapcsolatban nem állhatom meg, hogy egy Fitz Józseffel, tehát a következő korszakban élt személlyel esett anekdotát le ne írjak – ami alighanem jellemző az elmúlt 200 év könyvtárnokaira hazánkban. Történt egyszer az 1920-as években – írja Bisztray Gyula –, hogy az Akadémiai Könyvtárba akkoriban bekerült egyik értékes könyvtár becslésére Fitz Józsefet, azokban az években még az Egyetemi Könyvtár őrét és Ranschburg Gusztávot kérték fel. Az antikvárius reménykedett a nagy összegű honoráriumban, alighanem annyi pénzt kapunk – bizakodott – mint Fitz doktor úr kéthavi fizetése. Az nem lesz valami sok, mosolygott Fitz, havonta mindössze 280 pengő a fizetésem – próbálta lehűteni Ranschburg várakozását. Kétszáznyolcvan pengő?! – sopánkodott az antikvárius. És ilyen kevés fizetés mellett akkora kincseket mernek a doktor úr kezére bízni? Nem igazán lehet csodálni, hogy a könyvtár tudományos ambíciójú és képzettségű őrei a századforduló időszakában a rutinjellegű könyvtári munkáktól szabadulni igyekeztek és jövedelmüket különmunkával próbálták kiegészíteni.

Ezt a békés fejlődést szakította félbe 1914-ben a világháború. Új, nehéz időszak kezdődött, a háborús összeomlásból megroppanva kikerülő Magyarország nemzeti könyvtára is alapvetően új körülmények közé került. Ennél a pontnál zárja tárgyalását a szerző, és innen folytatja majd a remélhetően hamarosan megjelenő második kötet a történések elbeszélését.

Somkuti Gabriella kötete nagy nyeresége a hazai könyvtártörténet-írásnak és méltó hozzájárulás a könyvtár bicentenáriumához, az ahhoz kapcsolódó kiadványokhoz. A szöveget hasznos függelék egészíti ki; Rácz Ágnes Jávori Ferencné közreműködésével tette közzé a könyvtár történetére vonatkozó szakirodalom válogatott bibliográfiáját.

De azért jó lenne egyszer egy olyan részletes összegzést is olvasni az 1867–1918 közötti korszakról (és persze a későbbiekről is), mint Berlász Jenő kötete. Ezzel tartozik nem is a szakmának és a szélesebb közönségnek, hanem önmagának és mindenekelőtt az alapító emlékének a nemzeti könyvtár.