SEBESTYÉN György Légy az információs társadalom polgára! / Sebestyén György. - Budapest : ELTE Eötvös Kiadó, 2002. - 366 p. ISBN 963 559 8

Az ember lényegesen lassabban változik, mint környezete. A több ezer éves írásokból ugyanazok az emberi érzések, gondolatok, viszonyok olvashatók ki, mint amelyekkel nap mint nap találkozunk, s mint amelyeket a sci-fi írók vetítenek elénk évszázadok jövőjének – általuk kitalált – technikai újdonságai közé. Ugyanazok az ősi ösztönök, ősi félelmek és az azokból fakadó babonás hitek irányítják lépteinket, akár az altamirai barlang fáklya-homályában, akár egy újonnan felfedezett földrész ismeretlen növényei, akár a frissen lerakott vasúti sínek között, vagy éppen a világháló virtuális szálai között botladozunk. Ugyanúgy félünk az ismeretlentől, a kiszámíthatatlantól, a nálunk erősebbnek tűnőtől, akár a medve, vagy a villámlás volt az, akár a növekvő információtömeg, s a már-már akaratunktól függetlenül fejlődő információtechnológia. Jól jön ilyenkor a név- és szómágia, az a babonás hit, hogy ha valaminek nevet adunk, megnevezünk, ezzel az aktussal egyúttal meg is ismerjük, megszelídítjük, hatalmunk alá vonjuk a tárgyat, illetve jelenséget. Így születhetett meg, egy fenyegető új jelenség „megszelídítésének” szándékával az „információs társadalom” kifejezés. Irene Worwell az infometria módszereivel foglalkozó írásában szerepel az „issue tracking”, a téma (tárgy, kérdés, probléma) követés módszere, mely a cikk példájában az elméleti kutatásoktól a médián keresztül a jogi szabályozásig követi nyomon egy új téma felbukkanását és elterjedését a publikációk különböző rétegeiben. Érdekes lenne ezt a módszert az „információs társadalom” témájára alkalmazni, itt ugyanis valószínűleg egészen más útvonal rajzolódna ki. Az „információs társadalom” kifejezés ugyanis alighanem zsurnalisztikai toposzként látta meg a napvilágot, majd innen került a politikusi szókincsbe (innen már csak fél lépés a jogszabály-alkotás: bele is került a – többek között – a hazai könyvtárügyet is szabályozó 1977. évi CXL törvény preambulumába), s végül befészkelte magát a könyvtár- és tájékoztatástudomány szakirodalmába is, ahol ma már mindenki – kötelességszerűen, s egyben magától értetődőnek tekintve – használja, és senki nem érzi szükségét, hogy mögé nézzen, netán kísérletet tegyen meghatározására, vagy legalább körvonalazására.

Már a fentiek alapján is nehéz helyzetben találhatja magát a recenzens, ha címében is az „információs társadalom” varázsszót tartalmazó könyv kerül kezébe, hát még, ha szakfolyóiratban kell nem szakkönyvet ismertetnie. Sebestyén György: Légy az információs társadalom polgára! című munkája ugyanis nem szakkönyv. Hogy miért kell foglalkozni vele mégis, annak nagyon kézenfekvő okai vannak: mert szakmánk jelesének műve, mert szakmánkat közvetlen közelről érintő (sőt, befolyásoló, részben pedig szakmánkon belül működő) jelenségeket tárgyal, s végül, mert ha eléri kitűzött célját, még több dolgunk lesz a legújabb technológiák igénybevételével megvalósítható információ-ellátás terén. Célja ugyanis az információs analfabétizmus elleni küzdelem, mégpedig nem az írástudóknak szóló tudományos okoskodás, nem a tanítóknak szóló módszertani segédlet, hanem a direkt fellépés: az analfabétáknak szóló, közvetlenül felhasználható ismeretek tálcán kínálása, és az „ugye, nem is olyan nehéz?” biztatás révén. Teszi mindezt igen szimpatikus módon, nem katedráról kinyilatkoztatva, hanem egyes szám első személyben beszélve, saját érzéseivel, véleményével megindokolva egy-egy téma tárgyalását, saját tapasztalatait is beleszőve az ismertetésekbe, vagy éppen szó szerint idézve a távközlési szolgáltatókhoz intézett kérdését és az arra kapott, neki címzett válaszokat (ezzel – talán akaratlanul is – egyúttal példáját adva annak is, hogy néz ki egy elektronikus levélváltás, s hogy ilyen esetben mekkora időtartamot jelent a „postafordultával”). Engedtessék meg most már nekem is, hogy a továbbiakban személyes legyek, és magam is egyes szám első személyben szóljak.

Valahogy úgy vagyok Sebestyén György könyvével, mint Mikulás Gábor menedzsment- könyvével voltam, amikor a könyv tetszett, csak a témája nem. Azt a véleményemet ugyanis, hogy az „információs társadalom” nem más, mint tartalom és definíció nélküli üres szófordulat, divatos varázsszó, amit kötelezően használ mindenki, aki „ad magára”, aki „trendi” akar lenni, nem sikerült eloszlatnia, legkevésbé annak a fél oldalnak, ami a „Mi az információs társadalom?” alcímet viseli, mindjárt a könyv elején. Persze, ha valaki népszerű akar lenni (az adott esetben pontosabban szólva: népszerűsíteni akar), annak a népszerű (ha úgy tetszik: divatos) szóhasználattal kell élnie, s ha a vízcsapból is információs társadalom folyik, akkor az információs írástudás megszerzését segítő, arra buzdító könyv szerzőjének hiba lenne nem az információs társadalomra hivatkozni, nem az abban való részvételre buzdítani. Maradjunk tehát annyiban, hogy az „információs társadalom polgára” – ha jól értelmezem –, az a személy, aki 1) tudatában van annak, hogy az információ (valamely meghatározott tényre, körülményre vonatkozó, megszerzett tudás) nem csak a „siker”, vagy a „karrier”, hanem a boldogulás egyik fontos kelléke; 2) tisztában van azzal, hogy az információ neki is jár, ő is hozzáférhet, és megismerte azokat a legfontosabb helyeket (pl. közkönyvtárak), ahol élhet az informálódás jogával, ahol hozzáférhet az információ forrásaihoz; 3). megszerezte legalább az alapvető készségeket és jártasságokat ahhoz, hogy felismert információszükségletét és jogos információigényét – legalább alapfokon, „első megközelítésben” önállóan (vagy minimális segítséggel) – ki tudja elégíteni a mindenki számára hozzáférhető források igénybe vételével. Erre buzdít, ezen alapvető ismeretek megszerzésében segít Sebestyén György könyve, mégpedig igen szimpatikus és barátságos módon. „Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy korunk történelmének parancsát a tisztelt olvasó ne fenyegető kényszernek, hanem lelkesítő célnak élje meg” – írja bevezetőjében a szerző, és aki végigolvassa a könyvet (már pedig érdemes végigolvasni, hiszen kellemes, csevegő stílusban igen sok információt közöl, amit a magunkfajta ugyan nagyrészt éppen úgy tud és ismer, mint a szerző, de a rendszerezett áttekintés, vagy éppen a más szemmel való rátekintés akkor sem árt, s nem árt, ha az esetleg ilyesmivel foglalkozó érveket, módszereket, stílus-példát kap a meggyőzéshez és/vagy az „infokommunikációs” ismeretek továbbadásához, népszerűsítéséhez), szóval, aki elolvassa, meggyőződhet arról hogy a szerző állja szavát, valóban nem fenyeget, hanem lelkesít, és célcsoportjai közé számos réteget sorol be, a mobiltelefon-használóktól a bankkártya-tulajdonosokon át a vallásos emberekig és a történelmi érdeklődésűkig, minden csoport számára a korszerű információszerzés számos lehetőségét csillantva fel.

Ezek a felcsillantott lehetőségek azok, amik – véleményem szerint – alapvetően két részre osztják a könyvet. Nyilván szinte kivitelezhetetlen kötészeti bravúr lett volna – vagy legalábbis jelentősen megnövelte volna az előállítás költségeit, ha a könyv egyes részei cserélhető lapokból állnának. Az a sajnálatos tény ugyanis, hogy a könyvben közöltek egy része alighanem már a nyomdából kikerülés pillanatában idejét múlta. Erről persze a szerző tehet legkevésbé (ő nem egy helyen figyelmezteti is az olvasót az adatok és a lehetőségek változó voltára), ez egész egyszerűen a tárgyalt téma, a korszerű, nagyrészt elektronikus (digitális, hálózatos, internetes, webes és így tovább) információ(s források) és informálódási lehetőségek lényegi természetéből fakad – ami amúgy e lehetőségek egyik fő vonzereje is. Ez persze csak okoskodás, hiszen a leglelkesítőbb szöveg sem ér semmit, ha nincsenek mellette a példák, de mégis... Az Információ az információról és az információs társadalomról; A globalizáció; A globális információs társadalom magyar előzményei; a Mi az Internet?; a Mobil kommunikáció az információs társadalomban című fejezetek (talán tényleg csak néhány példától, konkrét www címtől eltekintve) néhány évig megállják a helyüket. Ugyanakkor az E-Európa; Az információs Magyarország pillérei; a Könyvtárak: az információs társadalom tudásának szolgáltatói; Az információs Magyarország és az információs törvények; A magyar elektronikus gazdaság felé és az Ingyen megkaphatjuk! című fejezetek – időtálló tartalmi mondanivalójuk mellett – annyira tele vannak folyamatos változásnak kitett, de a könyv mondandója és célja szempontjából nem nélkülözhető adatokkal és tényekkel, hogy az ember csak vakarja a fejét, mi lehet a jó megoldás? A jó megoldás persze az lenne, ha ezek a változó adatok naprakészen, vagy legalábbis ésszerű időszakonként felfrissítve állnának az olvasó rendelkezésére. Egyrészt persze Sebestyén György nem egy tájékoztató szolgáltatás üzemeltetésére, hanem egy a tájékozódás hasznosságát és lehetőségeit népszerűsítő könyv megírására vállalkozott, másrészt pedig, éppen a könyv nyújtotta lehetőségekkel, a könyv adta segítséggel lehet a naprakész információkhoz hozzájutni. Azt pedig végképp nem lehet a szerző szemére vetni, hogy nem számolt a kormányváltás bekövetkeztével (ezzel több közvélemény-kutató is így volt), illetve, hogy a kormányváltást követően olyan mértékű átszervezésekre, átalakításokra, irányváltásokra, hangsúly-eltolódásokra kerül sor, amelyek a szemlélők és elszenvedők egy részében azt az érzést keltik, hogy esetenként a változtatás oka mindössze az adott program (támogatási, pályázati rendszer, intézkedés stb.) kezdeményezőivel, elindítóival szembeni ellenszenv. S ha már óhatatlanul a politika ingoványos talajára csúsztunk (amit, alapvetően társadalmi problémáról lévén szó, nem is nagyon lehet elkerülni), meg kell jegyeznem, hogy a könyv igen jól hajózik e meglehetősen viharos tenger sziklái között. Általában elfogadja a főáramú véleményeket (nem is vitairat a műfaja), a „kincstári optimizmus” sem csöpög belőle (talán csak annyira fűszerezi, amennyi a bátorításhoz kell). Globalizmus-felfogásával viszont szívesen vitatkoznék, ám ennek helye semmiképpen nem egy könyvtári szakfolyóirat könyvszemle rovata.

Különösen érdekesnek (és jó ötletnek) tartom azt a két utolsó fejezetet, ami az írástudó, de az infokommunikációs írástudástól feltehetőleg távolabb álló, vagy attól kissé idegenkedő csoportokat vesz célba. Az Információs társadalom, kultúra és történelem, illetve A vallásos ember és az információs társadalom című fejezetekről van szó. (Ez utóbbi juttatja eszembe a könyv talán egyetlen apró botlását, ami az Ingyen megkaphatjuk fejezetben szúrt szemet: „Aki valamely vallás szent iratait keresi, lépjen be a www.vallas.lap.hu helyre. (egy mondat, új bekezdés) Ne elégedjünk meg azonban azzal, amit itt találunk. (két mondat) Érdemes a www.vallas.lap.hu helyet is felkeresni.” – ejnye. És ha már az apróságoknál tartunk, még egy kisebb kifogás: az internet-résznek Az internet keresőeszközei című alfejezete felsorolja a legismertebb search engine-ket – hol keresőmotornak, hol keresőgépnek nevezve – ám anélkül, hogy mibenlétükről, alkalmazásuk helyéről, módjáról egy szót sem szól, mintha egy pillanatra elfeledkezett volna arról, hogy alapvetően az „infokommunikációs analfabétákhoz” szól.) E két fejezet talán valóban kevéssé, vagy kevesebbek által ismert – felismert – informálódási lehetőségekre hívja fel a figyelmet, ám van e fejezetekben még valami: Rózsa György műveire, gondolataira való hivatkozás. „Be kell vallanom, hogy magam is megharcoltam a saját harcomat Rózsa György legújabb könyvével” – írja szerzőnk, vallomásszerű személyes stílusában, mely az egész könyvet kellemes, olvasmányos, barátságos légkörűvé varázsolja. Hogy e harcról nem számol be, nem a könyv hiányossága, hiszen egész más célból íródott, de a mi veszteségünk. Magam e könyv lapjain keresztül találkoztam először Sebestyén György gondolataival – már amennyi azokból egy ismeretterjesztő, szakmai kérdéseket laikusok számára magyarázó, azokat népszerűsítő munkán keresztülszüremlik – ám úgy vélem, nem én lennék az egyedüli, aki élvezettel olvasná Sebestyén Rózsa-reflexióit.

Mi fán terem tehát az „információs társadalom”? Továbbra is az a véleményem, hogy a zsurnalisztika ágáról pottyant le, lehet, hogy éretlenül, belül üresen. Egyébként is az angol society egyaránt jelent társadalmat, de társaságot is. Ma még – és nem csak Magyarországon – ott tartunk, hogy az information society, amennyiben az az „infokommunikációs írástudók” összességét jelenti, bizony még csak információs társaságot jelent (ha országonként, régónként más-más méretűt is). Ahhoz, hogy ez a társaság Magyarországon egyre népesebb legyen, s valamikor megközelíthesse a társadalommá válás lehetőségét, komoly hozzájárulás Sebestyén György népszerűsítő könyve.

Valaha, amikor még készültek magyar ifjúsági filmek, volt egy Barátom, Bonca című, majd elkészült a Legyél te is Bonca! is. Az első címéből talán érthető a második, amelyben egy kisfiú jár-kel, ismerkedik meg különféle emberekkel – alighanem Boncát keresve. És megtalálja a boncaságot, vagy legalább a boncaság lehetőségét szinte mindenkiben. Ezt a lehetőséget persze ki kell (és ki lehet) bontakoztatni, a boncaságot pedig gyakorolni kell. Egyszóval: nyúlj bátran a klaviatúrához, kattints egy linkre, wapolj, ha már van mobilod, szóval: legyél te is Bonca! – úgy vélem, ez a könyv üzenete is.

Hogy mit kezdjen vele a könyvtáros? Olvassa el, mert lehet, hogy jót tesz neki egy rendezett áttekintés, mert lehet, hogy talál benne ezt-azt, ami elkerülte a figyelmét, mert lehet, hogy segíti a hozzá forduló tanácstalanokkal, „infokommunikációs analfabétákkal” való foglalkozás hatékonyságának növeléséhez, és végül (már megbocsásson az olvasó), mert lehet, hogy ő maga is az egyik célcsoportba tartozik, azokéba, akik „alkalmatlannak érzik magukat az infokommunikációs készségek elsajátítására”. És vegye meg könyvtára számára, és adja minél több olvasó kezébe.