A ma már „hajdani”-nak mondott Német Könyvtári Intézet (Deutsches Bibliotheksinstitut, DBI) 1978-ban jött létre az államszövetség, a tartományok és az NSZK könyvtáros szövetségeinek közös akaratából, azzal a céllal, hogy a gyakorlatot segítő kutatásokkal és központi szolgáltatásokkal mozdítsa elő a könyvtárügyet. Az NDK-ban két hasonló intézmény is működött (egyik a tudományos könyvtárak, másik a közkönyvtárak szolgálatában), ezek a német egyesülés után beolvadtak a DBI-be. 1997-ben a Tudományos Tanács javaslatára a Német Könyvtári Intézet felkerült az ún. „kék listára”, a Tudományos Tanács által támogatott kutatóintézetek közé.

Ekkor történt a fordulat. A kormányzat váratlanul úgy döntött, hogy 1999-től megszünteteti az intézet dotálását. Ez a kormányzati elhatározás egy olyan intézmény végét jelentette, amely más európai országok számára is példaképül szolgált. Az intézkedés mögött politikai szándék állt: a berlini szenátus az ún. „forgóajtó-rendszert” alkalmazta (egy ki – egy be), ezáltal juthatott egy olyan kutatóintézethez, amelyet a maga részéről fontosabbnak ítélt. A Német Könyvtári Intézet 150 munkahelye a „forgóajtó” áldozata lett.

A német könyvtáros szövetségek minden síkon és minden rendelkezésükre álló eszközzel protestáltak a határozat ellen, hiába. A könyvtárügy híveinek tudomásul kellett venniük, hogy Németországban a politika és a nyilvánosság sokkal kevésbé van meggyőzve a könyvtárak fontosságáról, mint az angolszász vagy skandináv államokban. A Német Könyvtáros Egyesületek Szövetségének elnöke utolsó, reménytelen kísérletként levéllel fordult az államszövetség és a tartományok vezetőihez, hogy az Intézet teljes leépítését megakadályozza. Az eredmény: három éves (2000 januárjától kezdődő) haladékot kapott az intézmény, melyet DBI helyett most már hivatalosan EDBI-nek nevezett (E = ehemaliges, egykori), s melyben a kollégák csekély számú elszánt csapata még folytathatta a könyvtárügy számára fontos munkáját.

Ekkor azonban a Tudományos Tanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Könyvtári Intézet nem tekinthető kutató intézménynek a szó hagyományos értelmében, viszont fontos szolgáltatásokat képes nyújtani, ezért azt ajánlotta, hogy a „nélkülözhetetlen szolgáltatásokat helyezzék át más fenntartóhoz.”

A Tudományos Tanács szép szavakat mondott a „szervezeti megújulásról és a ”tartományok közötti koordinációról", de régi tapasztalat szerint könnyű valamit összetörni, ámde fáradságos és sokáig tartó újra felépíteni. Különösen igaz ez az intézmények, s még inkább a közös fenntartású intézmények esetében.

A Kultuszminiszteri konferencia 1999 szeptemberében állásfoglalást adott ki „A nélkülözhetetlen országos könyvtári szolgáltatásokról”. A tervezett új intézménynek, mely a Könyvtári Innovációs Központ (Innovationszentrum für Bibliotheken, IZB) reményt keltő nevet kapta, a következő feladatai lennének:

• támogatni a könyvtárak innovációs és fejlesztési potenciálját,

• előmozdítani technikai és szervezeti felépítésüket,

• erősíteni nemzetközi szerepüket, támogatni nemzetközi kapcsolataikat,

• szervezni a tudományos ismeretek közvetítését,

• a tervezés és döntések számára információkat szolgáltatni,

• meghatározni a stratégiai prioritásokat,

• a könyvtárügy jól tájékozott és független intézményévé válni.

A kultuszminisztériumi konferencia emlékirata szerint a Könyvtári Innnovációs Központ a Porosz Kulturális Örökség Alapítványa keretében kezdheti meg munkáját 2002 januárjában. „Így az egyes fenntartók aránylag csekély ráfordítással jelentős szolgáltatásokhoz jutnak.” A fenntartási költségre 2002-től évi 3,2 millió DM-et irányoztak elő, ennek 25%-a az államszövetséget, 75%-a pedig az egyes tartományokat terhelné. Az államszövetség be is tervezte a 800 ezer márkát, az egyes tartományok között az összeget nagyságrendjük szerint osztották szét, a legnagyobb tartományra, Északrajna-Vesztfáliára 388,496 DM jutott.

A német művelődés-és könyvtárügy számára olyan fontos, de a pénzügyminisztériumok számára marginális intézmény sorsa azonban ismét zátonyra futott. Ennek oka elsősorban Északrajna-Vesztfália pénzügyminisztériumának ellenállása volt. „Hogyhogy csak ezen múlhat?” – kérdezték azok, akik már nem kaptak áttekintést a német könyvtárügy helyzetéről, mert már senki nem készít statisztikát, s akik ezért nem tudhatják, hogy pl. hány német gyerek és fiatal kölcsönöz könyvet az országban, és sejtelmük sincs arról, hogy hány millió Eurót igényelnek az EU javaslatai a kultúra és a könyvtárügy fejlesztésére.

A „miért” kérdésére az országos sajtóban ketten is választ kerestek. A FrankfurterAllgemeine Zeitungban (2001. 9. 22.) Heinrich Welfig „Berlini Bürokrácia” címmel azt fejtegette, hogy Északrajna-Vesztfália a számára komolyabb terhet nem jelentő összeget nem anyagi, hanem stratégiai okból ragadta meg, ugyanis a föderalizmus erősítése érdekében nem akarnak a szövetségi állammal közös intézményeket finanszírozni. Ulrich Kühne a Süddeutsche Zeitungban „Irracionalizálás” címmel közölt cikkében (2002. 2.5.) a Könyvtári Innovációs Központ ügyének megfeneklését a következőképpen látja: a tartományi pénzügyminiszterek konferenciája korábbi határozatot hozott, hogy nem fognak újabb állami intézményt közösen finanszírozni. Ha most az IZB-vel kivételt tennének, holnap más is jelentkezne ezzel a szándékkal. Mivel a Könyvtári Innovációs Központ alapítását a fenti határozat után történtnek veszik (nem éppen ésszerűen, hiszen az előd, a Német Könyvtári Intézet már jóval korábban működött, tehát voltaképp nem új intézményről van szó), az IZB ügyét ezzel „elracionalizálták”.

A palánta, ha nem locsolják, elszárad, függetlenül attól, hogy a kertész mivel magyarázza a magatartását. Az eredmény: szégyen.