„Úgy tűnik, elértük a határokat – már amit számítógéppel el lehet érni –, ám az embernek óvatosan kell bánnia az efféle kijelentésekkel, mert lehet, hogy a vélemény öt év múlva meglehetősen ostobának fog látszani” – mondta Neumann János 1949-ben.

És hol tartunk már napjainkban? Azóta már hányszor éreztek hasonlót a számítógépes szakemberek, nem is beszélve az egyszerű felhasználókról!

Az információtechnika fejlődése és beépülése a társadalomba példa nélküli sebességgel történik. Míg a legfontosabb ipari berendezések, gépek feltalálásához kb. 250 évre volt szükség, addig a számítástechnika területén az utóbbi negyven év alatt történt annyi változás, mint előtte évszázadokig. A felfokozott ütemű fejlődés kiszámíthatatlanná teszi a fejlődés irányát. Bruno Lussato ezeket a folyamatokat és az általuk kiváltott félelmeket veszi sorra Az informatikai kihívás¹ c. munkájában, melynek előképei sokszor beigazolódni látszanak.

Napjainkban ugyanis az információs társadalomban két ellentétes folyamat zajlik. Az új technikák lehetővé teszik, hogy a központi hatalom és a hierarchikus osztályok helyébe egy sok központú, horizontálisan szervezett és egymást kiegészítő önkéntes közösségekből álló társadalom lépjen. Ugyanakkor azok, akiknek lehetőségük van a kommunikációs csatornák szelepeinek nyitására és zárására, soha nem látott hatalom, valamint ebből származó anyagi előny birtokába jutnak. Az üzleti siker és szemlélet természetét magyarázó Gerd Gerken² szerint e kaotikus világ kihívásaival szemben a konzervatív gondolatoknak nem lehet esélye. El kell vetni mindent, ami régi, el kell vetni a megszokott események, a megszokott rend visszaállításának minden lehetőségét. Azok, akik nem tudnak eléggé gyorsan alkalmazkodni az új típusú kihívásokhoz – tehetségük ellenére -, menthetetlenül elkallódnak. A leleményesség, a gyorsaság, az információ mielőbbi ismerete egyenlő a versenyképességgel. Jól jellemzi e szemléletet az Index.hu fiatal vezérigazgatója: „Az Index egy lap, nem naprakész – mert ez már elavult dolog az interneten –, hanem percrekész újság, és természetesen nagyobb rálátása van az internetre, mint egyéb hagyományos lapoknak. ... az a cél, hogy percről percre, mi legyünk a legfrissebbek. A pozíciónkat [így] sikerült megőrizni.”³

A gazdasági evolúció folyamata e szellemiséget magába olvasztó, az új áramlatokra fogékony gazdasági irányvonalat emeli ki és teszi túlélővé. A rugalmasan változók alkotják azt az új elitréteget, akik meg tudják szerezni és tartani az „informálódni tudás” képességét.

Az információkat az emberek részben személyiségük átépítésére, részben szórakozásra, élvezeti cikként való fogyasztásra használják. A fogyasztói társadalom fogyasztó típusú emberével a tömegkommunikáció, az információkat teremtő és azok kordában tartását megkísérlő emberekkel az információtudomány és az informatika foglalkozik. E szemlélet szerint a jelenlegi kultúra és műveltség nem más, mint az új és újabb információkkal elborított ember állandó küzdelme saját integritásának fennmaradásáért. Akikben él a megismerés és az alkotás iránti szenvedély, azok nem büntetésként, ám állandó szorongásban, a „lemaradás miatti félelemben és az avíttság, a kiöregedés veszélyében” élik meg e küzdelmet. Aki viszont nem vesz tudomást az újabb eredményekről, nem alakul, nem keres kapcsolódási pontokat és tájékozódási pontokat, tudatlanságával, megkövesült életével növeli az információs válságot, melynek egyik fő gondja a naponta sokmillió adattal bővülő információban való eligazodás. Bebizonyosodott, hogy a Neumann János által 50 évvel ezelőtt meghúzott határról szó sincs, az információ feldolgozási sebessége szinte 18 hónaponként a duplájára nő,⁴ ám azt nem lehet pontosan tudni, hogy mi is fog történni.
 

A tíz évvel ezelőtt megjósolt megatrendekhez⁵ hasonlóan a globalizációt sürgető világhatalmak újabb trendek vízióit vetítik elénk. Ezek közül néhány:

• Uralkodóvá válnak a grafikus alapú rendszerek. Ez elengedhetetlen a jó minőségű szövegek előállításához és a képi információk szolgáltatásához. Ez utóbbiak átvételéhez elengedhetetlenül fontos az ISDN vagy ADSL hálózatok megléte.

• A tudományos kommunikáció áttevődik a hálózatokra. Az e-mail, az elektronikus folyóiratok használata és a videokonferenciák szervezése, az azokon való részvétel napi gyakorlattá válik minden olyan helyen és tudományterületen, ahol naprakész információra van szükség.

• A könyvek és folyóiratok, mindenféle írásos termék tárolására és archiválására a digitalizálás adja a kézenfekvő megoldást. A digitalizált dokumentumokból szükség esetén nyomtatnak majd ki részeket vagy az egészet.

• Az ismeretek közreadása az agy gondolkodását megközelítő hipertext rendszerekkel hipermédia formában fog megjelenni.

• A mesterséges intelligencia, ill. a már megszületett „mesterséges valóság”, más néven „virtuális valóság” megteremtését célzó kutatások eredményei alapján a minden érzékszervvel egyszerre megtapasztalható világ a tudományos hipotézisek ellenőrzésének egyik legkeresettebb, legbiztosabb formája lesz.

• A Gutenberg-galaxis és az e-dokumentumok egymás mellett élése, egymásba fonódása lesz jellemző. A két dokumentumtípus kitágítja egymás határait, megfelelően kiegészítik egymást.⁶
   

A múltban, napjainkban és a jövőben kiteljesedő információs társadalomnak fontos szereplői maradnak a könyvtárak. Nemcsak a könyves szakemberek véleménye ez, hanem az ún. Morgan-jelentés is ezt támasztja alá. A jelentés a kulturális miniszterek 1996. július 25-ei és az Európai Parlament 1997. március 13-ai, oktatásról, kultúráról és az információs társadalomról szóló határozata alapján született meg.

Az EU könyvtárakkal kapcsolatos tevékenysége főként az EU 3-4. Kutatás-Fejlesztési, azon belül Telematikai Keretprogramja keretében zajlik. Az Európai Parlament először 1984-ben hívta fel a politikusok figyelmét a könyvtárak fontosságára. 1985-ben a Miniszterek Tanácsa cselekvésre szólította az Európai Bizottságot. Kutatások és vizsgálatok indultak, amelyek felmérték, mekkora a könyvtári szektor és annak hatóköre, mely területeken okoz gondot az információs társadalomhoz való csatlakozás és mely területeken tenné lehetővé az európai együttműködés az erőforrások jobb kihasználását.

E vizsgálatok eredményei vezettek az 1990-ben meginduló nemzetközi könyvtári projekthez. A program legfontosabb célja az volt, hogy mintegy katalizátorként működve, olyan légkört teremtsen, hogy a meglehetősen széttagolt és elzárt könyvtári rendszereket közelebb hozza egymáshoz és elindítsa a globalizációhoz elengedhetetlenül szükséges változásokat. Ezeket nagyjából az alábbiakban határozták meg:

1. A különféle információs rendszerek összecsatolása és együttműködése a Z 39.50-es szabvány segítségével és az EDIFACT⁷ bevezetésével;

2. A technikai erőforrások oly szintre emelése, hogy lehetővé váljon a bibliográfiai rekordok nemzetközi kölcsönös használata azok exportálásával, importálásával és az erőforrások közös használatával (karakterformátumok, közös formátumkonverziós eszközök, közös katalogizálás, közös besorolási rekordok, Unicode stb.);

3. Ezek segítségével számítógépes katalógusok szerkesztése, bibliográfiák összeállítása úgy, hogy azokat a könyvtárak közösen is használhassák (pl. közös katalogizálási programok);

4. Tesztszolgáltatások bevezetése a dokumentumcserében és az elektronikus kiadásban;

5. A könyvtári állományok digitalizálása, az alkalmazható eszközök és technikák kipróbálása könyvtári környezetben;

6. A legfejlettebb információs és kommunikációs technikák alkalmazásával gazdaságos, ám mégis hatékony könyvtári szolgáltatások kifejlesztése;

7. A kereskedelemben értékesíthető technológia-alapú könyvtári termékek, eszközök és szolgáltatások létrehozása a magánszektorban dolgozók bevonásával.

A program 1991–1994 között három pályázati felhívást jelentetett meg, melyek eredményeképpen 81 akcióterv született, s ebből mintegy kétszáz intézmény részvételével 51 közösen finanszírozott program indult, számos vizsgálat és tanulmány készült.

E kísérlet eredményeire alapozva a 4. Keretprogramon belül újabb kísérlet és szakasz indult 1995–1998 között. A program kiemelte a könyvtáraknak az elektronikus információs infrastruktúrára való áttérésben játszott kulcsszerepét. Egyértelművé vált, hogy a társadalom számára szellemi és gazdasági szempontból egyaránt, jóval nagyobb értéket képviselnek azok a könyvtárak, amelyek saját profiljukat megőrizve, ám számos ponton a többiekhez igazodva egy összeurópai könyvtári struktúrába bele tudnak illeszkedni. Ezt elérendő és elősegítendő céllal e program a hangsúlyt a könyvtári hálózatok fejlesztésére helyezte, ezáltal a források optimális megosztását és a kevésbé fejlett könyvtárak fejlettebbhez kapcsolódását ösztönözte. Ennek könnyítésére a piaci-üzleti szemlélet magvait elhintette a közkönyvtárként működő könyvtárak és a magánszektorban dolgozó információszolgáltatók munkájának összekapcsolásával. A program három legfontosabb „akcióiránya” tehát ez volt:

Hálózatra orientált belső (helyi) könyvtári rendszerek és hatékony eszközök kifejlesztése a magánszektorral együttműködve;

A könyvtárak közötti és a hálózati együttműködés telematikai rendszereinek korszerűsítése;

A könyvtári szolgáltatások biztosítása a hálózati tájékoztatási források elérésére,

E második nagy akció nyitott volt a közép-kelet-európai országok számára is. Két pályázatot írtak ki, így 15 kutatási program, 7 összehangolt közös nagy munka és 20 újabb, ún. horizontális támogatási program indult.
 

Az Információs Társadalom fejlesztési keretein belül már 1988-ban elkezdődött a fejlesztés a „Felhasználóbarát információs társadalom létrehozása” c. programmal, mely a multimédiás szolgáltatások kifejlesztésére fektette a fő hangsúlyt. Célul tűzte ki a hagyományos és elektronikus szolgáltatások összehangolását, a nyomtatott és digitális információk integrálását, valamint új gazdasági és üzleti modellek kifejlesztését a digitális gyűjtemények területén. A szakemberek véleménye szerint mindez csak úgy valósítható meg, ha a könyvtárak, az információt szolgáltató szakemberek együttműködnek a szoftverfejlesztőkkel és a média-távközlési-kommunikációs iparral.

Mindezeknek a kísérleteknek a folyamán született meg az Európai Bizottság által kiadott „A könyvtárak szerepe az információs társadalomban” c. zöld könyv, mely stratégiai célkitűzéseket és megoldási javaslatokat is tartalmazott. „Mobilizáció, konszolidáció-integráció, kiterjesztés.” Ez az a három pont, amely magába foglalja a múlt és a jelen minden olyan tevékenységét, amelyet az EU az információ szétsugárzása, a kulturális identitás, a szerzői jog, az egész életen át tanulás, az információban gazdagok és szegények, az OPAC-ok integrációja, a soknyelvűség problémájának megoldása, a különféle dokumentumtípusok leírása, adatcseréje, metaadattal való ellátása, az osztott könyvtári környezet, az információmenedzsment és sok egyéb témában elvár a könyvtáraktól.⁹
 

Mielőtt e kísérletek csúcspontját és a jövő nagy lehetőségeit jelentő két grandiózus tervről, a Bibliotheca Alexandrinaról¹⁰ és a Bibliotheca Universalisról¹¹ beszélnénk, időzzünk egy kicsit az utóbbi évtizedekben kialakult elektronikus-digitális-virtuális könyvtár fogalmánál.

Az Egyesült Államokban azt 1980-as évek végén már megjelentek az első elektronikus folyóiratok. Ez akkor még többé-kevésbé elszigetelt törekvés volt a tudományos információk elérhetővé tételére a hálózaton, noha az alkotók törekvése az volt, hogy a tudományos kommunikációban a hagyományos dokumentum helyét váltsa fel az új információs technika. Egyre több kísérlet született külföldön és Magyarországon is. Néhány közülük: CORE-project, DLI-, Informedia-, WATERS-, Telematika a könyvtárakért, elektronikus könyvtári projekt, MEK stb.

Az e programokban előállított homogén vagy heterogén szerkezetű, néha hipertext alapú e-dokumentumokból megszülettek az e-könyvtárak, melynek fogalmát napjainkban a szakirodalom többféleképpen határozza meg:

• számítógépekkel előállított számítógépes elektronikus dokumentumok rendszerezett összessége, melyek gyűjtése, katalogizálása, visszakeresése és terjesztése is számítógéppel történik;
• olyan intézmény vagy részleg, amely a hagyományos könyvtári tevékenységeket e-dokumentumok használatával végzi és maga a könyvtár is csak elektronikus formában, a kibertérben létezik.

A digitális könyvtárak vagy a nyomtatott dokumentumok retrospektíve digitalizált változatának, vagy eredetileg is digitalizált formátumban előállított e-dokumentumoknak (folyóiratok, könyvek, kép-hang-, mozgókép anyagok, referenciaművek stb.) összegyűjtött és rendszerezett repozitóriuma, amely komplex rendszerszerkezetekre épül. A rendszer az interaktivitás, a rendszerintelligencia és az informális minőség kritériumainak egyidejű megfelelése mellett biztosítja az információhoz való igényes hozzáférést. Horváth Péter és Koltay Tibor meghatározása szerint: „Olyan osztott repozitóriumok hálózata, amely kereshető indexelt gyűjteményekben és azok között. Olyan technológiákat kell kifejlesztenie, amelyek transzparens keresést tesznek lehetővé... és képesek kezelni a formátumok és a protokollok különböző változatait. A tartalom és a jelentés variációira is ki kell dolgoznia a technológiákat. A végső cél a mély szemantikai együttműködés (interoperabilitás), vagyis az a képesség, hogy a felhasználó konzisztensen és koherensen érhessen el heterogén repozitóriumokban elosztott digitális objektumok és szolgáltatások hasonló (bár autonóm módon definiált és kezelt) osztályait, amelyek olyan módon vannak kapcsolva egymáshoz, hogy egyetlen, szervezett gyűjteménynek látszanak.” ¹²

Különféle programok keretében jelentős könyvtári gyűjtemények digitalizálására kerül sor, ezért rengeteg régebbi és új kezdeményezést ismerünk. Néhány közülük: DLI (Digital Library Initiative, USA), Gutenberg-project (USA), DLF (Digital Library Federation), Neumann-ház , a BME-OMIKK Digitális Könyvtára stb.¹³

A virtuális könyvtár olyan e-könyvtár, amelyben rendszerezett e-dokumentumok on-line kereshetők, de maga a könyvtár gyakran saját „fizikai hellyel” nem rendelkezik. Három fő pilléren nyugszik: az e-dokumentumokból alkotott könyvtáron, a telekommunikációs hálózaton és a használó ehhez kapcsolódó megfelelő interfészén. Fő jellemzője a máshol tárolt és a hálózaton elérhető dokumentumok összessége. Fő részei:

A nem kereskedelmi publikációkat tartalmazó szerverek;

• A preprint archívumok;
• A szakmai közösségek információs rendszerei;
• A nem kereskedelmi e-folyóiratok (az egyes szakmai társaságok saját e-folyóiratokat jelentetnek meg rendszeresen, ezek kutatási eredményeket referálnak, ill. a róluk szóló szakmai vitáknak adnak teret;
• Hírcsoportok;
• A kiadók saját és egyéb terjesztői rendszerei stb.
   

A számos kezdeményezés közül érdemes felsorolni néhányat a legismertebb viruális világkönyvtári programokból: CLASS-projekt, NCSU Digitalized Transmission Project, Mercury Electronic Library ... És az utóbbi néhány év slágere: a Bibliotheca Universalis.

A cím bizonyára a XVI. században élt és „a német Pliniusnak” nevezett Conrad Gesnernek, az irodalomtörténetnek új irányt kijelölő főművének, a Bibliotheca universalisnak¹⁴ eszmeiségére rímel. Híres mondása, mely szerint „katalógus nélkül a könyvtár csak rendezetlen könyvhalmaz” jól illik e mai projekthez is, melynek fő célja egy nemzetközi összefogáson és együttműködésen alapuló tervnek, „a világ virtuális könyvtárának ” létrehozása.

Az ötlet a művészetpártolásáról, könyvszeretetéről és műveltségéről híres Francois Mitterand volt francia kormányfőtől származik. Hivatalos mederbe terelése a G7-ek országainak 1994. júliusi nápolyi csúcstalálkozóján indult, mert ennek az értekezletnek egyik kiemelt témája volt a világméretű információs társadalom fejlesztésének támogatása. A tagországok és az EU Közösség együttes döntéshozatalára alkalmasnak bizonyult az 1995. február 25–26-án Brüsszelben rendezett miniszteri konferencia, ahol megszülettek a támogatást érdemlő nemzetközi együttműködési projectek, amelyekben minden ország felelős az általa kidolgozandó munkamódszerekért és az eredmények valóságos adataiért. A megoldandó feladatokat az alábbiakban határozták meg:

• az információ globalizálásával kapcsolatos kérdések tisztázására vitalehetőség, egyeztetési tárgyalások megalapozása a tagországok között,
• az információcsere irányításának és az információs társadalom továbbfejlesztésének lépései,
• a tisztán szociális, gazdasági és kulturális hasznokat hozó projektek kiválogatása és kivitelezésének segítése,
• ezek gyakorlati megvalósításával és felhasználásával kapcsolatos akadályok felismerése,
• az új termékek és szolgáltatások piacának kiépítéséhez segítségadás.

A „hetek stratégiájának” végül a következő 11 konkrét kísérleti programja született meg:

1. A „világleltár” elkészítése – Felelős: Japán, EU Közösség

2. Az internacionális képzés és oktatás megteremtése – Felelős: Franciaország, Németország

3. Szupergyors szupersztráda kiépítése, a hálózatok kompabilitásának globálissá tétele – Felelős: Japán, Kanada

4. Az egyetemes világkönyvtár, a Bibliotheca Universalis életre hívása – Felelős: Franciaország, Japán

5. A világ kulturális örökségének multimédiás módon való hozzáférhetővé tétele, elektronikus múzeumok létrehozása – Felelős: Franciaország, Olaszország

6. A környezetvédelem és a természeti erőforrások ellenőrzése – Felelős: USA

7. A GEMINI, vagyis az eseményekről és a rendkívüli helyzetekről tájékoztató globális információs rendszer kiépítése – Felelős: Kanada

8. A világméretű egészségvédelmi rendszer megvalósítása – Felelős: Európai Közösségek

9. A kormányok közötti közvetlen kapcsolat létesítése – Felelős: Egyesült Királyság

10. A világot átfogó piac kialakítása a kis-és a közepes vállalkozások számára – Felelős: Európai Közösségek, USA, Japán

11. A tengeri információs rendszerek megépítése – Felelős: Európai Közösségek, Kanada
     

Franciaország lett tehát az egyik felelőse a Bibliotheca Universalis¹⁵ programnak, melynek legfontosabb célja a világ tudományos és kulturális örökségének hozzáférhetővé tétele közös multimédiás technológiák által, hogy ezáltal is elősegítse az ismeretek nemzetközi cseréjét. A világ digitalizálási programjait egyetlen nagy, osztott virtuális ismeretgyűjteménybe, könyvtárba kívánják szervezni, hogy a felhasználók kiszolgálása eredményesebb legyen. Az egyes országok által leírt, digitalizált, indexelt kulturális értékek közös fennhatóság (public domain) alá fognak tartozni. Az egyes nemzeti vagy közkönyvtárak megerősödnek funkcióikban, mindegyik rákényszerül, hogy saját digitális technológiáját tökélyre fejlessze és olyan informatikai rendszereket alkalmazzon, amelyek nemcsak a bibliográfiai rekordok (szöveg, kép, grafika, múzeumi tárgy, hang-és videó stb.) nemzetközi adatcseréjének továbbítására, hanem a pontos információtartalom feltérképezésére, visszakeresésére is alkalmasak. Mindezek után egy hatalmas, különféle dokumentumtípusok tízmillióit tartalmazó információszolgáltatót kell létrehozni. A hálózat így az osztott digitális szervereken, a visszakeresést szolgáló közös grafikus interfészen, a korszerű, szemléletes, intelligens navigációs eszközök és a szupergyors, kommunikációs protokollok megvalósításán nyugszik majd.
 

A Bibliotheca Universalis első közös ülését 1995 májusában szervezték a francia nemzeti könyvtárban, a Bibliothèque Nationale-ban, ahol megbeszélték a következő év feladatait és azok anyagi forrásainak előteremtését. Megállapodtak abban, hogy mindenféle segély nélkül, minden résztvevő saját erőforrásból indítja az általa elvállalt programrész kivitelezését.

Egy évvel később, 1996 májusában a Bibliotheca Universalis az „Afrika, kultúra és civilizáció” elnevezésű ún. prototípussal állt elő a G7 „Információs társadalom és fejlődés” midrand-i konferenciáján. A kezdeményezés sikeres volt, mert a szakemberek kicsiben, az Afrika témakörhöz kapcsolódóan mutatták be, hogyan is működhetne a Bibliotheca Universalis. Az osztott digitális gyűjtemények interaktivitását kihasználva a világ, ill. a G7-ek országainak könyvtáraiban archivált Afrika témájú digitális képekhez, hanganyaghoz, szövegekhez stb. jutottak hozzá az érdeklődők a hálózaton keresztül. Ez az ún. prototípus jól illusztrálta és életközelivé tette a G7-ek könyvtáraiban található public domainekhez tartozó, a világ kulturális örökségéhez való hozzáférés fogalmát, bemutatta, hogyan lehet technikailag összekapcsolni a különböző digitális könyvtárakat, hogy azok tartalma együttes formában lekérdezhető legyen, valamint azt, hogy a fejlődő országok hogyan tudnának előnyhöz jutni az új információs technológiák által.

A könyvtárak információs társadalomban betöltött fontos szerepe tehát hangsúlyosan jelent meg e konferencián. Ez juttathatta el a felelősöket, hogy a G7-eken kívül más országok is csatlakozhassanak a programhoz. Az új résztvevők – Svájc, Spanyolország, Portugália, Csehország, Belgium nemzeti könyvtárai – valamennyien olyanok, akik jelentős digitalizálási múlttal, gyűjteménnyel vagy elképzeléssel rendelkeznek már.¹⁶

1997 szeptemberében Koppenhágában rendezte meg az IFLA a Bibliotheca Universalis újabb nagy értekezletét/konferenciáját. Ezen döntés született a digitalizációs programok információcseréjéről, az európai nemzeti könyvtárak webszerverén, a GABRIEL-en való Bibliotheca Universalis honlap elkészítéséről,¹⁷ a digitális dokumentumok hozzáférhetőségéről, az azonosításhoz, a hálózatra kapcsolódáshoz szükséges technikai feltételekről (pl. a COBRA+ munkacsoport feladatai), a virtuális világkönyvtár tartalmának közös feltöltéséről olyan témakörökkel, amelyek minden tagországot egyformán érdekelnek, érintenek.

A közös téma a „Népek közti csere” címet viseli, mely elég tág témakör ahhoz, hogy mindenki közreműködhessen benne saját országának digitalizált útleírásaival, tudományos-technikai munkáinak, kutatásainak, történeti irodalmának, be-és kivándorlásokra vonatkozó stb. irodalmának digitalizálásával. E témakörben már minden könyvtár saját anyagi és szellemi erőforrással kellett, hogy közreműködjön a BU gyűjteményszervezésében.

A végrehajtási szakasz megkezdése előtt az 1998. évi CENL és CDNL konferencián elkészítették a résztvevő országok formális együttműködési szerződését, melyet abban az évben az amszterdami konferencián jóvá is hagytak. A résztvevő országok képviselői három éves szerződést írtak alá, mely elsősorban a digitalizálást tekintette központi feladatának és 1999–2001 között kell megvalósulnia. Feladatokat vállaló könyvtárak: Bibliotheque Royale Albert 1er, Belgium¹⁸ * Bibliotheque Nationale de Canada, Kanada, NLC Digital Projects¹⁹ * Narodní Knihová Ceské Republiky, Cseh Köztársaság: Memoriae Mundi Series Bohemica project²⁰ * Bibliotheque Nationale de France, Franciaország: Gallica, images et textes du dix-neuvieme siecle francophone²¹ * National Diet Library, Japán: Digitalization programme²² * Die Deutsche Bibliothek, Németország: digitalisierungs projekte²³ * ICCU, Olaszország²⁴ * Bibliotheca National, Portugália²⁵ * Bibliotheca National, Spanyolország: Memoria Hispanica²⁶ * Bibliotheque National, Svájc²⁷ * The British Library, Egyesült Királyság: digital Library Programme²⁸ * Library of congress, USA: American Memory project²⁹ * Koninklijke Bibliotheek, Hollandia: KB Digitalization Programme and KB Digital Collections³⁰.

A program eddig elkészült részei 2002 augusztusától országonkénti csoportosításban, látványos virtuális történelmi séták, irodalmi alkotások kíséretében már várják a látogatóikat a világhálón.³¹
 

A következőkben egy igen fontos problémát kell alaposan megvizsgálnunk, hiszen valamennyi eddig bemutatott program célja az információ megőrzésén túl annak szétsugárzása, visszakereshetővé tétele. Ennek biztosításán nagyban múlik a könyvtárak jövőbeni sikere. A nagy virtuális világkönyvtárak, de bármelyik e-könyvtár az interneten megjelenő e-dokumentumok közül is válogat saját állománya számára. Maga az internet viszont egy alig rendszerezett, minőségre és stabilitásra változó, nehezen értelmezhető, nehezen kereshető és böngészhető, ill. hivatkozható adathalmaz. Ki ne tudná idézni az „interneten minden megtalálható, csak meg kell keresni, vagy rá kell bukkanni” mondást, amely valamennyi szörföző számára éppoly közismert, mint a keresett adat megtalálásának nehézkessége, amely sokszor bizony sok fejtörést és számtalan, eredménytelen internetes bolyongást eredményez.
 

Weibel³² metaadatokkal kapcsolatos ötlete ezért válhatott sikeressé. ő a metaadatokat egyfajta, nemzetközi megegyezéssel elfogadott és kialakított egyszerű dokumentumleírási formátumként határozta meg, amelynek az a célja, hogy elsődlegesen az elektronikus, digitális dokumentumok forrásaira vagy a fájlokra vonatkozó kísérő információk egységes feltüntetésével a weben való keresés lehetőségeit kitágítsa és ennek segítségével a sok értékelhetetlen (redundáns) adat helyett minél több releváns találatot kapjon a felhasználó. Azaz, hogy pontosan arra bukkanjon, amit keresett. Hiszen az interneten való nem hatékony keresés legfőbb oka éppen abban rejlik, hogy ezek a fontos információk (szerző, téma, közreadó stb.) kimaradtak az eredeti protokollokból.

A keresőgépek pontatlansága és a naponta egyre hatalmasabbra duzzadó, a mindenféle dokumentumtípust valamilyen elektronikus formában magába ölelő hálózati anyagban való eligazodás nehézkessége alakította ki a MARC formátumon kívüli egyéb, „adat az adatról”³³ igényét. A MARC formátum ugyanis valóban kifinomult eszköz a könyvtári források leírására, de más intézmények kevéssé ismerik és használják. Ahhoz, hogy a hálózatot használó és nemcsak könyvtárosokból álló tágabb közösség számára is elfogadhatóbb legyen, az amerikai OCLC (Online Computer Library Center) és a NCSA (National Center for Supercomputing Applications) egy metaadat munkaértekezletet kezdeményezett, melynek eredményeként született meg a ma már csak Dublin Core (DC) elemeknek nevezett metaadat-deszkriptor és projekt, amely a USEMARC egyszerűsített változataként is felfogható. Erre 1996-ban Dublinban került sor, ahol 15 (Horváth–Koltay szerint csak tizenhárom)³⁴ elemet fogadtak el, majd az 1997 nyarán megalakuló Metadata Working Group javaslatot tett a DC definíciók módosítására, és irányelveket készített, hogy használatukat hogyan lehet kiterjeszteni a különféle információtípusokra. E műhelymunkák eredménye a Warwick Framework. Ez nem más, mint egy eszköz a különböző típusú metaadatok együttes alkalmazásához, összeépítéséhez. Mindezt azonban úgy teszi, hogy nem hoz létre egységes nyelvet a metaadat-készletek között, hanem egynél több metaadat típust alkalmaz, így ugyanabban az „információcsomagban” (container) egyszerre használhatók a MARC, a DC, a GILS, TEI fejléc stb. és egyéb rekordok³⁵.
 

Az Apple Computer cég által kidolgozott Meta Content Framework (MCF) nemcsak a www tartalmi feltárását, hanem az FTP fájlok, az adatbázisok, a desktkop fájlok stb. tartalmi feltárását is célul tűzte ki. Egy olyan szitaxisból áll, amely XML (Extensible Markup Language) nyelven rendeli hozzá a dokumentumhoz a hozzá tartozó tulajdonságokat. Nem véletlen ez. Az összefüggés világosan érzékelhető: az említett cég szoros kapcsolatban áll a metaadatokkal is foglalkozó W3 Consortiummal, akik viszont a HTML nyelv korlátainak megszüntetésére kidolgoztak egy szabványosított, újfajta jelölő nyelvet, az SGML (Standard Generalized Markup Language) egyszerűsített változatát, az XML-t. Ezt alkalmazta az Apple is, nyilvánvalóan azért, hogy a webfejlesztők szükség szerint maguk is definiálhassanak új címkéket (tag-eket).³⁶

A magyar és külföldi szakirodalom még számtalan más kutatásról is beszámolt.³⁷

Valamennyi projekt, szabvány azonban egyöntetűen megegyezik abban, hogy a metaadatnak

• biztosítania kell az adott témához tartozó, rá vonatkozó, bármely típusú dokumentum (a szakirodalom sokszor objektumot is említ) egyszerre, egy helyen történő megtalálhatóságát,
• el kell különítenie a keresés folyamán fontos fogalmakat a mellékes fogalmaktól,
• meg kell oldania a többjelentésű szavak, szinonímák és a nem egyértelmű kifejezések okozta nehézségeket is.

Francia vélemények szerint az integrált könyvtári rendszerek OPAC-jaira kellene úgy tekinteni, mint a metaadatok összességének, repertoárjának gyűjtőhelyére, bejáratára. Az ebben egyetértő szakemberek a könyvtári informatikai fejlesztéseket és az interneten található információk visszakereshetőségének technikai fejlesztéseit ötvözik projektjeikben. Ennek egyik állomása a WebDOC vagy DELTA programjuk, melyben a hasonló elveket valló német PICA katalógus és adatbázis irányát követik. Az amerikai Weinheimer (1998)³⁸ véleménye alátámasztja ezt : „Tapasztalatom szerint a könyvtári katalógusokban való eredményes keresés nem magának a formátumnak köszönhető, hanem inkább az információnak, amit formalizáltak. A könyvtárosok hagyományosan tisztelik az egységesítési elveket, jól látszik ez a katalóguscédulák szerkezetéből, az egységesített név-és cím alakokból és a tárgyszavak megalkotásából is.” ³⁹ A továbbiakban felmerül a kérdés, hogy az egységesített névalakok és az egységesített besorolási adatok közötti kapcsolatot nem lehetne-e mintául felhasználni a metaadatok és az egyes dokumentumok rekordjainak megszerkesztésében?

A kitűzött cél összetettségéből adódik, hogy könyvtárosok, dokumentalisták, nyelvészek, katalogizálók és informatikusok, de még maguk a kiadók is foglalkoztak és foglalkoznak ennek megoldásán. Ez tükröződik a sokféle projekt és a sokféle metaadat javaslat, szabványtervezet párhuzamos, ám sokszor ellentmondó tartalmán is.

Az ellentmondásokat a szabványosítás kívánja megoldani.

A metaadatok szabványosítása azonban korántsem mondható egységesnek. Különösen a digitális dokumentumoké. A Berkeley Digitális Könyvtár jelentősebb szabványt, szabványtervezetet, javaslatot különböztet meg. E szabványok többségének kizárólag a digitális dokumentumok bibliográfiai leírása, katalogizálása a célja, az adattartalom rögzítése nélkül. A szabványosításban a legkidolgozottabb rész általában a szövegek rögzítésével kapcsolatos. A metaadat szabványok leírására szolgáló legismertebb szabvány a „szabványok szabványa” az SGML (Standard Generalized Markup Language), amely elsősorban szövegszerű formában kódolható digitális dokumentumok rögzítésére használható. Ez utóbbiak katalogizálásához az SGML és a nem SGML alapú⁴⁰ szabványokból válogathatunk.

Az SGML és a nem SGML alapú metaadatok létrehozása és feldolgozása kézi erővel vagy automata módon történik.⁴¹ Az automata feldolgozás ismét számos problémát vet fel. Mivel feldolgozásukat és a weben való tartalmi visszakeresésüket szintén robotok végzik, a dokumentumokat alkalmassá kell tenni, hogy az „agy” nélküli gépek mégis értelmezni tudják az egyes dokumentumok, internetes objektumok (múzeumi tárgyak, képek stb.) jellegzetességeit. Az erre alkalmas eszközökből három vált igazán ismertté és nemzetközi szabvánnyá vagy ajánlássá. A metaadatok kapcsán mindháromról – az SGML, a HTML és az XML-ről – már ejtettünk szót.
 

A munkákba bekapcsolódott a digitális könyvtári programok megindulása előtt, az 1989-ben megalakult International Society for Knowledge Organization (ISKO), a Nemzetközi Ismeretszervezési Társaság.⁴² E Társaság magára vállalta, hogy mind nemzetközi, mind nemzeti szinten összekötő kapocs lesz minden olyan intézmény és szakember között, akik az ismeretek rendszerezéséhez és feldolgozásához kapcsolódó fogalmi kérdésekkel foglalkoznak. E kérdéskör jeles szakembere, I. Dahlberg hívta fel a figyelmet arra, hogy „napjainkban nagy a veszély, hogy a minden területen eluralkodó számítástechnika az ismeretek formai megjelenését, csomagolását állítja előtérbe és nem foglalkozunk eléggé az ismeretek tartalmával. A számítógépet alkalmazó rendszerek ismereteink egységeire, a fogalmakra épülnek. Az ismeretszervezés feladata, hogy ezeket az egységeket megállapítsa, megvizsgálja, definiálja, szabványos, tárolásra alkalmas formába öntse...” ⁴³

Mindezeknek a megvalósításához az internetes információk feltárásában is segítséget nyújt az ISKO.
 

A virtuális könyvtárak és a Bibliotheca Universalis program kapcsán beszélnünk kell még a közeli jövő – már létező, de még nem igazán elterjedt – valóságáról a virtuális valóságról. Virtual Reality-nek látszólagos valóságnak, virtuális valóságnak nevezik azokat a legújabb számítógépes alkalmazásokat, amelyek annak ellenére, hogy mesterséges környezetet alkotnak, úgy viselkednek, mintha valóságosak lennének azáltal, hogy az emberi érzékszerveket megpróbálják becsapni. E kezdeményezés sem új keletű.

A valóság mindig túlságosan szűk volt az emberi képzelet számára. Az „illúzionikus interaktív gép” csak utolsó kifejezője az ember álmainak, melyben olyan világba kívánna belépni, ahol semmi sem emlékezteti a mindennapok történéseire.

A számítógép és a virtuális valóság nem a legelsők ebben a sorban. Gondoljunk csak színházi, zenei, festészeti, repülési élményeinkre, melyek valóságosak, ám egyúttal más világba vezetnek bennünket. 1788-ban a svéd festő, Robert Barker egy 360 fokos panorámaképet állított ki, mely Edinburgh városát ábrázolta. A több mint 3 m magas vászon a 20 méteres, kifejezetten e célra épült terem egész falát befedte. Panoramanak nevezték el a képet. Több mint 150 évvel Hollywood előtt ő felfedezte a Cinerama elődjét. Ez a megoldás gyorsan meghódította Észak-Amerikát és Európát. Néha, hogy még valósabb hatást érjenek el, élő tárgyakat is odahelyeznek, a kép és a fal elváló részeinél, hogy a határvonalat egybemossák és így ne lehessen megkülönböztetni a valóságot a mesterségestől. Azt mondhatjuk, hogy ezek a panorámaképek voltak az elsők, melyek legelőször vezették el nézőiket a virtuális világba.

A 19. század közepétől a fotózás, majd a mozi tökéletesedése váltotta fel ezt az élményt, amely a 2. világháború során teljesedett ki a katonák repülőszimulátorokkal való állandó készenléti állapotban tartásával.

Virtuális valóság alatt a közelmúltban még sztereoképet és hangot adó, hangszórókkal felszerelt, különleges szemüvegben, kesztyűben, sisakban élvezhető, számítógéppel elénk varázsolt teret értettünk, amelyben az egér segítségével, vagy a nyomásérzékelőkkel ellátott ruhában tett finom mozdulatokkal változtattuk helyünket. Ma már illúziónk tökéletes lehet. Lépjünk csak be és tegyünk egy sétát itthonról az alexandriai Bibliotheca Alexandrina könyvtárában!

A bennünket körülölelő háromdimenziós kép igazán varázslatos élményben részesít. Ezt az illúziót napjainkban a VRML-ként ismert nyelvnek, az 1994-ben Mark Pesce és Anthony Parisi munkája nyomán megszülető Virtual Reality Modeling Language-nek, vagyis a Virtuális Valóságmodellező Nyelv technológiájának köszönhetjük. A szabványos HTML-böngészőbe „plug-in” épül be a VRML modul, így azonnal képes a térbeli megjelenítésre, így, ha egy weboldalon rákattintunk egy VRML fájlt tartalmazó linkre, akkor automatikusan betöltődik a plug-in, és mi megkezdhetjük térbeli kalandozásainkat. Repülhetünk, sétálhatunk és vizsgálódhatunk. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mindig egy központi tárgyra irányul figyelmünk, azt több oldalról járhatjuk körbe.

Az SGML, HTML, XML után a VRML lesz a lehetőség, amelyet a virtuális könyvtárak – így a Bibliotheca Universalis is -, nagymértékben ki fognak aknázni.

Horváth Iván⁴⁴ bábeli könyvtárnak nevezi a hálózaton zabolátlanul gyarapodó dokumentumok gyűjteményét, melynek irányait a fentebb vázlatosan ismertetett projektek megpróbálják mederbe terelni, de ennek végeredménye kétséges. A szerzőnek igaza lehet abban, hogy olyan forradalmi változásokat élünk, mint a könyvnyomtatás feltalálása századának emberei, akiknek hozzá kellett szokniuk, hogy az évekig másolt kódexek után a nyomdák hirtelen tucatjával ontják a szebbnél szebb kiadványokat. A váltás akkor is bizonyára nagyon nehéz lehetett és csak a kiváltságosok birtokolhatták. Valószínűnek látszik az is, hogy sok nagyszerű új mű mellett sok értékes kódex sohasem került nyomtatásra, hanem az enyészet martalékává vált.

A bemutatott programok változatos képe jól érzékelteti, hogy a kérdés megoldása korántsem egyértelmű és egyszerű. Nemcsak a feladat nemzetközivé tétele nehéz, hanem a már meglévő, de nem ilyen szempontból kódolt katalógusok, a különféle visszakeresési igényeket kívánó dokumentumtípusok/objektumok feldolgozása, a különböző nyelvekhez kapcsolódó, egymástól eltérő karakterkészletek, a már megépített, megszerkesztett rekordok szintjeinek, illetve egy adott műalkotás, annak digitalizált reprezentációja, vagyis szurrogátuma és maga az eredeti alkotás megkülönböztetése az olvasó számára, valamint az a kérdés, hogy létrehozható-e egy olyan univerzális elemhalmaz, ami valamennyi típusú információforrásra alkalmazható és a kereső/olvasó számára mégis általános áttekintést ad az információra vonatkozóan, függetlenül annak típusától.

Az eddigi rendszerek bebizonyították, hogy mindegyik rendelkezik igen jó és kevésbé használható tulajdonságokkal, de jelenlegi állapotukban nem tudják tökéletesen lefedni a felmerült kérdések egészét. Ám a tárgyalt kérdések nemcsak számunkra, könyvtárosok számára fontosak, hanem valamennyi internethasználó számára. Ez nyilvánvalóan a jövőbeni digitális könyvtári osztályozási és katalogizálási programok megsokszorozódását és hatékonyabbá válásukat fogja jelenteni, mígnem a közös erőfeszítések árán megszületik egy minden dokumentumtípust viszonylag jól kezelő globális szabvány, amely átjárhatóságot biztosít majd a különféle webes fejlesztések között úgy, hogy a sokat féltett Gutenberg-galaxis a következő évezredben is megmarad, nem vége lesz, hanem inkább kitágul.