Az elektronikus könyvek körüli felhajtás során keletkezett zavarok fő forrása a pontatlan és következetlen terminológia, amely az e kérdéskörrel kapcsolatos kérdések feldolgozását is akadályozza. Fontos, hogy különbséget tegyünk a digitális könyv gondolata és a könyvolvasó eszközök (készülékek) között. A digitális könyv csupán bitek nagy, strukturált gyűjteménye, amelyet tárolhatunk CD-ROM-on vagy más tároló eszköz segítségével, amelyet továbbíthatjuk hálózatokon. A digitális könyv arra való, hogy valamilyen hardver és szoftver kombinációjának segítségével elolvassuk. Az erre szolgáló eszközök sora az egyszerű termináloktól a személyi számítógépeken futó web-böngészőkön át az új könyvolvasó berendezésekig terjedhet.

A digitális könyvek a nyomtatott könyvek szkennelésen és PDF-fájlok létrehozásán alapuló, „betű szerinti” digitalizálásától az olyan komplex digitális művekig terjed, amelyek bizonyos könyv-hosszúságú művek utódai, amelyeket nem ésszerű nyomtatott formára visszaalakítani. A digitális könyvek nagy mértékben az elérésükhöz, rendelkezésre állásukhoz és megnézésükhöz szükséges eszközöktől függetlenül léteznek, vagy legalábbis kellene létezniük. Ennek elérésében kulcsszerepe volna a szabványoknak.

Nem minden digitális könyv nézhető minden (tetszés szerint) digitális könyvolvasó technológia segítségével. Egyes könyveket kifejezetten egy-egy adott, specifikus könyvolvasó technológiához alakítottak, míg mások rugalmasabbak. Emellett hiába oldhatjuk meg könnyen technikailag, hogy egy-egy könyvet különböző eszközökkel olvashassunk, a kiadók szándékoltan korlátozhatják a felhasználható technológiákat. Emellett persze magukat a technológiákat is tekinthetjük úgy, mint a piacformálás eszközeit.

A könyvolvasó berendezés tipikusan egy hordozható fogyasztói elektronikai eszköz, amely néhány száz dollárba kerül, jó minőségű képernyője van, súlya a keménykötésű könyv és a laptop számítógép között van, elemei hosszú idejű használatot tesznek lehetővé, mintegy 5–20 könyv tartalmát tudja tárolni és nem rendelkezik billentyűzettel.

A digitális könyveknek az olvasókba történő letöltése történhet személyi számítógépen tárolt, oda letöltött fájlokból, vagy telefonvonal és modem segítségével közvetlenül a könyvkereskedőktől, illetve Ethernet kártyával kapcsolódva közvetlen az internetről való letöltéssel. A PC-ktől való függetlenedés látszik elterjedni.

Bonyolítja a helyzetet, hogy ezzel egy időben a személyi számítógépeken használható, a letöltést és az olvasást szolgáló szoftverek (Microsoft Reader, az Adobe Acrobat új változata és az Adobe Acrobat eBook Reader) is terjednek.

Amíg a könyvolvasó berendezésekből néhány tízezret adtak el eddig, a PC-ken használható szoftverekből, különösen ha az Adobe Acrobatot is ideszámítjuk, valószínűleg néhány százmillió fut.

A személyi digitális asszisztens (Personal digital assistant, PDA) elnevezést kapott palmtop gépek is rendelkeznek könyvolvasó szoftverekkel. Ez azonban igencsak kényszerű kompromisszum, mivel ezeknek a gépeknek igen kicsi a képernyőjük, nincsen beépített billentyűzetük és merevlemezük.

Bár a piacon nemrég jelentek meg, a hordozható könyvolvasó ötlete nem új. Alan Kay Dynabookja az 1970-es évekre megy vissza. Nem sokkal a személyi számítógépek megjelenése után már próbálkoztak könyvek tartalmának és az olvasásukhoz szükséges szoftvereknek az elhelyezésével. A kiadók többsége azonban egészen a közelmúltig nem érdeklődött az elektronikus könyv iránt.

Mindazok az akadályok, amelyek az előtt álltak, hogy a digitális könyv valóban versenyképes legyen a hagyományossal, kezdenek eltűnni.

A digitáliskönyv-olvasók nemcsak könyvek olvasására alkalmasak, hanem bármilyen elektronikus tartalom olvasására, így napilapokéra. Az „elektronikusnyomtatvány-olvasó” kifejezés tehát sokkal pontosabb lenne, de nem hangzik olyan jól, mint az elektronikuskönyv-olvasó.

Csak a közelmúltban vált lehetővé, hogy a digitális könyvek szolgáltatása olyan ágazattá váljon, amely versenyképes lehet a hagyományos könyveladásokkal. Sok akadály állt ugyanis ennek útjában: a piac fragmentáltsága, a szabványok hiánya, az alkalmazások kis száma és a szellemi tulajdonjogokkal kapcsolatos aggályok. Ezek az akadályok, úgy tűnik, kezdenek eltűnni.

Az egyébként szabványosnak távolról sem mondható terminológiának különbséget kellene tennie az általános célú személyi számítógépeken és PDA-kon futó könyvolvasó szoftverek, valamint az általánosabb értelemben vett könyvolvasók között, megkülönböztetve ugyanakkor mindkettőt az olyan, specifikus szoftverektől, mint például a web-böngészők, amelyek szintén alkalmasak bizonyos digitális könyvek olvasására.

Téves elképzelésekkel találkozunk az egyes eszközök egymással való helyettesíthetősége tekintetében. Sokan azt gondolják, hogy az első két kategóriába tartozó eszközök, a megfelelő tartalommal feltöltve egy-egy adott, nyomtatásban is megjelent könyv helyettesítői. Ennek megfelelően beszélnek róluk és értékelik őket, és csak azt ismerik fel, hogy csodálatos alkalmazkodó képességük folytán csupán egyszerűen fel kell őket tölteni különböző tartalmakkal és már helyettesítik is a különböző nyomtatott könyveket. Ez nem igaz.

Még a mai, viszonylag primitív eszközök is 10–20 könyv tartalmát tudják tárolni, egy laptopra telepített könyvolvasó szoftver könyvek százait tudja tárolni. A tárkapacitás várható jövőbeli növekedésével elérhetők lesznek könyvek ezrei, tízezrei is.

Másról is van szó. Például, ha van az embernek egy olyan hordozható eszköze, amely 5000 könyvet képes tárolni. Többet nem vesz egyedi könyveket és elhatározza, hogy kiválaszt egy szállítót, ami azt jelenti, hogy a szállító azon választása, hogy mely új címeket szerez be és továbbít előfizetőinek, komoly befolyással van az ügyfelei számára hozzáférhető információra. Olyan kérdések, mint a megfelelő könyvek vagy szövegrészek keresése és kiválasztása fontossá válnak, viszont úgy tűnik, hogy az elektronikus könyvolvasók egyik gyártója sem gondol erre különösebben. Ha az elektronikus könyvolvasóra, mint az egyes könyvek helyettesítőjére gondolunk, felmerülhet annak a lehetőség is, hogy több kiadótól vásároljunk. Hasonlóan ésszerű és reális-e, hogy előfizetünk könyvekre, vagy előfizetésünket esetenként egyes kiadóktól történő vásárlással kombináljuk?

Ezek felderítetlen kérdések, és kihatásuk van a szabványokra, a digitális jogkezelésre, továbbá olyan kérdésekre, mint a magántitok. Gondolhatunk arra is, hogy mekkora gondot jelent egy, sok év alatt kialakított gyűjteményhez való hozzáférés elvesztése. Visszavonhatja-e a kiadó az előfizetést, és ha igen, milyen feltételek mellett, és erről milyen formában értesítenek. Okozhatják-e külső okok azt, hogy megvásárolt (pontosabban előfizetett) könyveinket visszavonják értesítésünk és beleegyezésünk nélkül? Ez gyakorlatilag elképzelhetetlen a nyomtatott könyvek világában.

Igazából, aki az elektronikuskönyv-olvasókat úgy prezentálja, mint a nyomtatott könyvet felváltó médiumot, alábecsüli és triviálisan nézi a jövőt. A digitális olvasók persze felvetik annak a kérdését, hogy a jövőben milyenek lesznek a személyi digitális könyvtárak, hogyan fognak azok működni, továbbá, hogy milyen lesz a viszonyuk a személyes és a kereskedelmi digitális könyvtárakhoz, digitális könyvesboltokhoz. A másik kérdés, hogy hogyan lesznek elosztva ezek a hordozható berendezések, a személyi számítógépek, hálózatokon történő személyi tárolás, intézményi vagy kereskedelmi tároló-helyek és szolgáltatások között. Ezek a kérdések nagyszabásúak, komplexek és komolyak, és jóval többről szólnak, mint annak eldöntése, hogy egy műanyag dobozban elhelyezett masina kielégítően helyettesítheti-e a bőrbe vagy kartonba kötött papírt.
 

Az elektronikuskönyv-olvasók nem az első eszközök arra, hogy könyveket elektronikus úton juttassunk el az olvasóhoz. A CD-ROM-ok, floppylemezek, szövegek továbbítása a hálózaton terminálokhoz és munkaállomásokhoz legalább 20 éves múltra tekinthet vissza. A könyvek ilyen szolgáltatása (néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve) nem volt sikeres, különösen nem a meglevő nyomtatott monográfiák, regények, tankönyvek ás más anyagok esetében. Ennek okai egyszerűek. Mindenek előtt, a mai számítógép-képernyők nem kínálnak kellemes környezetet a nagyobb terjedelmű szövegek olvasásához, ha összevetjük őket a tinta és a papír kínálta környezettel. Hiányzanak a szabványok, és a tartalom technológiai okokból gyorsan elavul. Emellett a személyi számítógépes környezet általános bonyolultsága és változékonysága nem említhető egy lapon a nyomtatott könyv birtoklásának és olvasásának elegáns egyszerűségével.

Sokak számára és bizonyos könyvek esetében fontos, hogy olvasás közben tudjunk a könyvben ezt-azt aláhúzni, lapszéli jegyzeteket készíteni. Ez az elektronikus könyvekben nehézkesen megy.

A sikerhez persze szükséges néhány üzleti tényező is: álljon rendelkezésre elegendő ellenállhatatlan tartalom, kényelmesen és ésszerű feltételek mellett. A korai kezdeményezések nem feleltek meg ennek, főleg azért, mert számos kiadó túl sokat kért ugyanannak a tartalomnak az elektronikus eléréséért, amelyet nyomtatásban is kínált. Ehhez járult még az elektronikus kereskedelem általános nehézkessége és bonyolultsága.

Bizonyos műfajok (bibliográfiák, indexek, szótárak, enciklopédiák stb.) nagyon is sikeresek voltak elektronikus formában, és ezek gyors ütemben kezdik kiszorítani a nyomtatott könyveket. Az ilyen művek digitalizálásával természetüket is bizonyos fokig jobban megismertük, emellett elektronikus formában jobban ki is domborodik lényegük. Nem véletlen tehát, hogy éppen ezeket a műveket állították először elő számítógéppel. Igaz, a megfelelő infrastruktúra hiányában nem közvetlenül a digitális tartalmat szolgáltatták, hanem a számítógépek előállította tartalmat vitték a nyomdába. Mindegyikük közös vonása, hogy bennük az olvasó viszonylag rövid szövegdarabokat keres. Ezeket a műveket gyakran aktualizálják és néha nagy mennyiségű tartalommal, valamint a multimédia nyújtotta kellemes vonásokkal gazdagíthatók. Ez elektronikus úton viszonylag olcsó, mindenképpen olcsóbb, mint nyomtatásban. Az ilyen művek sokkal inkább adatbázisok, mintsem a hagyományos értelemben vett könyvek. Másak, mint amilyen nyomtatott könyveket helyettesítenek. A piacon megtalálták a helyüket úgy CD-ROM-on, mint hálózati eléréssel. Az elektronikus könyvolvasókhoz viszont nem illeszkednek jól, hiszen nem igazán könyvként olvassuk őket. Éppen azért lettek sikeresek, mert nem a nyomtatott könyvek „szó szerinti fordításai”. A tartalmat kis változtatásokkal vitték át a digitális környezetbe, a megjelenítő felületet pedig radikálisan átformálták.

Érdemes arra is odafigyelnünk, hogy miként váltak elektronikussá a tudományos folyóiratok, az újságok és a képes folyóiratok. Ez a váltás viszonylag sikeres volt és az elektronikus változatoknak elég nagy olvasótábora van. Mindazonáltal nem szorították még ki a nyomtatott termékeket. Az „olvasás egysége” lehet egy-egy oldal, esetleg hasáb, de néhány tucat oldalig terjedhet (egy tipikus folyóiratcikknél). Alapjában véve ezen a területen leginkább a nyomtatott forma elektronikus formára történő szó szerinti átalakításával találkozunk. Külalakja olyan, mint a nyomtatott dokumentumé és nyomtatásban való szekvenciális olvasásra is van szánva, ideértve a képernyőn kellemetlen többhasábos formátumot. Több kutatás is kimutatta, hogy az elektronikus verziót böngészésre, adatok ellenőrzésére használják és annak eldöntésére, hogy el akarják-e olvasni a szöveget. A néhány oldalnál hosszabb cikkeket kinyomtatják. A papír – ez a kiforrott, robusztus és páratlanul hatékony megjelenítési technológia – tehát az olvasás kedvelt felhasználói interfésze. Érdekes módon nyomtatott könyvek digitális változatait kínáló cégek és a digitális könyvek használatának műszeres vizsgálatai is hasonló képet mutatnak.

Azokban az esetekben, amikor szkenneléssel, HTML-fájlként, vagy (a nyomtatott dokumentumok előállításának melléktermékeként) PDF-fájlok létrehozásával digitalizálunk, a folyóiratokéhoz hasonló problémákkal találjuk szembe magunkat. A jelenlegi megjelenítő technológiák arra sarkallják az olvasót, hogy komolyabb olvasáshoz nyomtassa ki a szöveget. Az elektronikuskönyv-olvasók megjelenéséig ez mindenképpen így volt.

Érdekes módon számos könyv PDF-változata ingyenesen elérhető az interneten, ami nemhogy csökkentené a nyomtatott könyvek eladási számait, hanem sokkal inkább azok reklámját jelenti, hiszen ezek a könyvek így az interneten is láthatóak. Néhány száz oldalnyi szövegek oldalankénti megjelenítése és kinyomtatása viszont nehézkes. Mindezzel végeredményben arra alapoznak a kiadók, hogy az olvasók idegenkednek a képernyőn való olvasásától. A PDF-fájlok ugyanakkor jól kiegészítik a nyomtatott szövegeket, például kereshetünk bennük.

Egyébként 20–30 oldal könnyen és gyorsan kinyomtatható az internetről, és össze is fűzhetjük. Nagyon elszánt felhasználók nyomtatnak viszont ki asztali nyomtatóval mondjuk egy 300 oldal terjedelmű könyvet. Könyvnyi dokumentumok ilyen, kívánságra történő kinyomtatása és könyv alakú kötése (print-on-demand) viszont speciális berendezéseket igényel. Sok helyütt kísérleteznek kevéssé használt anyagok, például PhD-disszertációk, vagy könyvkereskedelmi forgalomban (már) nem kapható tudományos művek ilyen publikálásával. Nyomtatott könyvek szó szerinti digitális átalakítása kívánságra történő nyomtatással (esetleg ezt az on-line böngészés lehetőségével) piacot jelent, bár ez a piac kicsi, hiszen nem olcsó és nem is olyan kényelmes, mint nyomtatott könyvek elektronikus megrendelése.

Az ilyen típusú digitális könyvek esetében az a kérdés, hogy az új könyvolvasó technológiák tudnak-e terjeszkedni a piacon, a hagyományos módon gazdaságosan nem publikálható, kívánságra történő nyomtatás vagy a nyomtatott könyveket kereséssel és kényelmes hozzáféréssel kiegészítő elektronikus könyvek területére.

A választ nagyban meg fogja határozni a képernyők olvashatósága, de fontos szerepe lesz a kényelemnek (egyetlen elektronikus könyvolvasóban könyvek tonnáinak megfelelő irodalmat tárolhatunk), a minőségnek (az elektronikus tartalom frissebb és rugalmasabb lehet, mint a nyomtatott), a gazdaságosságnak (a digitális vagy a hagyományos olcsóbb). Ezen kívül a nemcsak könyvolvasásra szánt számítógépeken futó szoftvereket azért fogják eleinte megvásárolni, hogy „barátságosabb” tartalmak, például újságok és magazinok olvasását szolgálják, továbbá a PDA-kat olyan funkciók kedvéért veszik meg, mint a határidőnapló, jegyzetelés. Ezekből egyre több lesz, így azt is lehetővé teszik, hogy felhasználók mellesleg digitális könyvek tárolásával és olvasásával kísérletezzenek jelentősebb többletköltségek nélkül.

Ha az intellektuális tulajdon később kifejtendő kérdéseit figyelmen kívül hagyjuk, azt mondhatjuk, nincs jelentős gazdasági kockázata vagy költsége annak, hogy a könyvkiadás melléktermékeként szinte minden könyv PDF-formátumban is elkészüljön, így ezekből sokkal fogunk találkozni a jövőben.

Van még némi gond az illusztrációkkal. Az egyszerű HTML-változatok esetében problémát jelent megfelelő kezelésük. Az egymástól erősen elkülönülő nyomtatott és digitális változatok készítése (például SGML vagy XML alkalmazásával) pedig igen összetett és költséges.

Míg a folyóiratok kiadóinak megéri ezekkel az eszközökkel élni, mivel a tudományos folyóiratok „digitalizálódása” gyors ütemű, valószínű, hogy a könyvkiadók többsége a közeljövőben meg fog elégedni a kiadási folyamat melléktermékeként megjelenő és a nyomtatott könyvekre hasonlító digitális könyvek előállításával.
 

Közben új, az on-line olvasási környezethez nagyban alkalmazkodó is műfajok megjelennek. Ezek a digitális környezethez jól idomuló olyan könyvtípusok korai sikerén alapszanak, mint az enciklopédiák. Ezeket az új műfajokat úgy alakítják ki, hogy a digitális hordozó erősségeit tudják kihasználni. Egy tudományos webhely például kis szövegdarabkákat és multimédia tartalmat köt össze egymással és szervez egységgé, lehetővé téve az összetevői közötti navigálást és keresést. Magába foglalhat interaktív szoftver-összetevőket is, és kihasználhatja az internet kommunikációs lehetőségeit, hogy az egy-egy téma iránt érdeklődők interaktív közösségét hozza létre. Ezek az oldalak lehetnek személyre szabottak is. Az ilyen művek jelentősen különböznek a nyomtatott oldalak egyszerű digitális reprezentációitól.

Ma a figyelem fókuszában a hálózatra alapozott művek új műfajok létrehozása áll, korábban, legalább egy évtizede azonban a CD-ROM-technológia talaján foglalkoztak a szerzőség újrafogalmazásával. Digitálisan újraalkotva egyaránt megjelentek klasszikus irodalmi művek és teljesen új alkotások. Ezek a példák ma is tanulságosak. A mai hálózatos művek korlátja általában a böngészők felhasználói interfésze és a felhasználó számára az álló és mozgóképek gyors böngészésére rendelkezésre álló sávszélesség. A CD-ROM-on folytatott kísérletek viszont olyan termékeket eredményeztek, amelyekben elmosódik a színművek, filmforgatókönyvek, az epikus költészet mint szöveg és mint előadás közötti különbség. Ezek, talán sokkal inkább, mint a jelenlegi, hálózatos projektek annak a kérdéseit feszegetik, hogy miként fogunk olvasni és a szövegekhez viszonyulni a digitális világban. Az így létrejött új műfajok, amelyek nem férnek bele sem az oktatási anyagok, sem a tudományos kommunikáció kánonjaiba, a szöveges tradíción felnőtt olvasót kihívások elé állítják. Az ide vonatkozó kísérleteket érdemes tanulmányoznunk, mintsem újra feltalálnunk az új műfajokat, amelyek úgyis újra színre fognak lépni, mihelyt a technológia arra megérett.

A közelmúltban sokan gondolkoztak el azon, hogy miként lehetne on-line környezetben megalkotni a tudományos monográfia intellektuális utódját. Az egyik kulcsgondolat ezzel kapcsolatban, hogy az adott mű végleges és teljes változata digitális legyen, de lehetségessé váljon egy olyan (legyengített) „nézete” is, amely nyomtatott formára redukálható. Ez kritikus a tudományos legitimitás megszerzése szempontjából egy erősen konzervatív környezetben, amely még mindig bizalmatlan az elektronikus tudományos művek értéke iránt. Ebből következően szükséges ahhoz, hogy a szerzőket is bátorítani lehessen ilyen, új típusú művek létrehozására. Az Andrew W. Mellon Alapítvány és az American Council of Learned Societies (az Amerikai Tudományos Társaságok Tanácsa) egy olyan projektet indított be, amelynek keretében elsősorban egy digitális könyvtár jön létre, amelyben azonban a művek egységesítésére törekszenek, ami a jövőbeni publikálásnak is utat mutathat. Az American Historical Association (Amerikai Történettudományi Társulat) Gutenberg-e elnevezésű projektje is új digitális művek írására buzdítja a kutatókat, de itt nem törekszenek az egységes formára. Hasonlóan komoly munka folyik a hálózaton piaci alapon terjesztett oktatási és képzési anyagok fejlesztése terén. Ezen a téren csak most kezdik felfedezni a szerzők és a kiadók a lehetőségek teljes spektrumát, továbbá most kezdik megérteni, hogyan kell létrehozni a papír és hálózat kombinációját jelentő termékeket. Az útikalauzok például magukba foglalhatnak egy könnyen hordozható papírkötésű könyvet, amelyet on-line oldalak egészítenek ki a maguk teljességével és aktualitásával, háromdimenziós képekkel, hipertext-linkekkel átszőtt virtuális sétákkal, térképes útvonaltervezőkkel, nagy mennyiségű hanggal, álló és mozgóképpel. Nem szabad megfeledkeznünk a számítógépek forráskódjairól sem, amelyek nyomtatásban nem túl használható szövegek (bár számos, főként csak ilyen programok kiírását tartalmazó könyvet adtak ki).

Az új műfajú művek (valamint azok a művek és műfajok, amelyek a nyomtatott hagyományban gyökereznek, de a digitális formában természetesebb módon manifesztálódnak) intellektuális és marketing-problémákat vetnek fel a művek megőrizhetőségével és integritásával, a tartalom cseppfolyósságával, valamint a rögzített, egyedileg megfogható kiadások azonosításával kapcsolatban. Példának okáért egy enciklopédia vagy lexikon folyamatos aktualizálása folytán elveszíthetjük annak lehetőségét, hogy pillanatfelvételeket készítsünk a tudomány pillanatnyi állásáról és a kulturális előítéletekről, amit aztán későbbi korok kutatói megvizsgálhatnának úgy, ahogy ezt korábban nyomtatott kiadások esetében tették.

Egy másik érdekes kérdés, hogy azokban a digitális művekben, amelyekben az olvasó maga választotta utat járhat be, sokszor nehéz megmondani, teljességében „olvasta-e” az adott művet. Ez egyaránt gond az oktatási és a tudományos művek esetében.

Valószínű, hogy az ilyen sokdimenziós művek lenyűgöző gazdagsága, rugalmassága és időszerűsége kárpótolni fogja az olvasót a képernyőről történő olvasás okozta kényelmetlenségekért. Emellett a tartalmat úgy alakítják ki, hogy valamennyire figyelembe veszik a képernyő előnyeit és korlátjait. Előbb-utóbb várhatóan ki fog derülni, hogy bizonyos szövegek hatékonyabban használhatók nyomtatásban (esetleg digitálisan és papíron) mint új műfajok formájában. A lineáris olvasásra szánt hosszabb szövegeket továbbra is nyomtatott formában fogjuk használni a legszívesebben.

Az új műfajok képviselői egyelőre kísérletiek és költségesen állíthatók elő, általában kereskedelmi szempontból nem megvalósíthatóak.

Nagyon kevés történt annak vizsgálata érdekében, hogy miként alakíthatók ki sikeresen a referensz művek mellett más népszerű és piacorientált nyomtatott műfajok (főként és döntően a szépirodalom) új digitális műfaji változatai. Ha van ezen a téren fejlődés, az a könyvkiadáson kívülről jön, például speciális, kibővített DVD-k formájában, amelyek egy-egy fontos film különböző vágásait, valamint a rendező, a színészek kibővített kommentárjait tartalmazzák.

Talán a szépirodalom mint történetek mesélése továbbra is nyomtatásban lesz a leghatékonyabb műfaj, és a jövő digitális történetei olyanok lesznek, amilyen műfajokat ma még nem ismerünk.

Remélhetőleg a kiadók túl fognak lépni azon a szemléleten, amely szerint minden könyv egy-egy sziget, hiszen az elektronikus folyóiratok területén már találkozunk a különböző kiadók által kiadott folyóiratokban található cikkek közötti kapcsolatok létrehozásával, például a Crossref konzorciumban.

Az új „könyv-szerű” műfajok többsége az általános célú, hálózatba kötött számítógépekre készül és e gépek, valamint a hálózati összeköttetés, továbbá a böngészésre használt és az azt kiegészítő szoftverek minőségétől függ. Vajon (hatékonyan vagy a korábbinál akár jobban) lesznek-e használhatók e műfajok az elektronikuskönyv-olvasók jóval korlátozottabb szoftver- és hálózati képességével is? Vajon a két technológia közelíteni fog-e egymáshoz, vagy inkább a divergencia lesz rájuk jellemző? Valószínű, hogy (a közeljövőben legalábbis) az elektronikuskönyv-olvasók elsősorban a hagyományos nyomtatott könyvekhez nagyon hasonló digitális könyvek használatának eszközei lesznek.

Ha igaz, hogy az új műfajok az általános célú számítógépes környezetet célozzák meg, a szerzők számára elérhető hatalmas lehetőségeket az elektronikuskönyv-olvasók nagyban korlátozzák. Prioritásuk nem a szerzői és olvasói rugalmasság, hanem az ellenőrzés és a nyomtatott könyv utánzása nyújtotta ismerős környezet. Nem szabad azonban megengednünk, hogy ezek az olvasók határozzák meg a köztudatban, hogy mi nevezhető könyvnek és mi nem.

A piacon rengeteg régi és új nyomtatott könyv van és még több szerző, aki tudja, hogyan kell a nyomtatott hordózót használva írni, a kiadók pedig tudják, mibe kerül egy-egy nyomtatott könyv előállítása. A könyvkiadók kevésbé fognak vállalkozni látványos forradalmi és kísérleti kezdeményezésekre, amiben semmi rossz sincs, viszont biztosítanunk kell, hogy az innováció is szerephez jusson.
 

Eddig főleg azzal foglalkoztunk, hogy honnan jönnek majd az új digitális könyvek, vagy a régebbi könyvek digitális kiadásai. A négy évszázad alatt ránk maradt hatalmas mennyiségű könyvről bizonyára sokan azt gondolják, hogy mindez elérhető vagy hamarosan elérhető lesz digitális formában, legfeljebb csak arra kell várni, hogy nagyobb legyen a sávszélesség vagy legyen megfelelő szkennelési lehetőség.

Ha és amennyiben ezeket a régi könyveket konvertálni fogják, akkor ezek a nyomtatott könyvek messzemenően szó szerinti fordításai lesznek. Az ilyen, a szkennelésre épített konverzió, amely képek formájában tárolja az információt és nem a betűk és szavak értelmét veszi alapul, meglehetősen olcsó, manuális folyamat. A komplexebb és a tartalmat manipulálható formában is feldolgozó konverziók jóval többe kerülnek és munkaigényesebbek, még a technológia fejlődése mellett is. Az optikai karakterfelismerő (OCR) programok sokat fejlődtek az elmúlt évtizedekben, de továbbra is emberi beavatkozást igényelnek.

A technológiai problémáknál jóval nagyobb és a nagyközönség számára jórészt ismeretlen akadályt jelentenek a jogi gátak. Még a hetven évnél régebben megjelent művek nagy része is szerzői jogi oltalmat élvez különböző szerződések alapján. A jogdíjak pedig a digitalizálási költségek több százszorosát teszik ki. A széles nagyközönséget érdeklő művek tömegének digitalizálását csak a kiadói ipar végezheti el, leginkább szó szerinti „fordítások” formájában.
 

A digitális könyvek és a digitáliskönyv-olvasók körüli kérdések nem csak a technológiáknak a felhasználói és szerzői igények iránti fogékonyságáról szólnak. Fontos az ellenőrzés, az anyagiak, a pénzsóvárság és a félelem kérdése is. Ezek meghatározó szerepet játszhatnak a digitális könyvek piacának alakításában.

A könyvkiadók mindezidáig bevételeik védelmét jogi és gazdasági eszközökkel védték, nem technikai eszközökkel. Példának okáért, nem veszélyeztették könyveik olvashatóságát olyan nyomdafestékek használatával, amelyik nem fénymásolható jól. A könyvek másolása általában lehetséges, de egy-két oldalnál többet másolni kényelmetlen. A kiadók így nem próbálták meg betiltatni a Xerox-eljáráson alapuló fénymásolást.

A szerzői jogvédelmet élvező művek esetében él az első eladás doktrínája, amely lehetővé teszi, hogy a megvásárolt könyvet bármeddig megtarthassuk, kölcsön adjuk, eladjuk.

Vannak ugyan országok, ahol a könyvtárak díjat fizetnek a kiadóknak a kölcsönzött példányok után, de a keretek eddig alapvetően felhasználóbarát jellegűek voltak és a szabályozás meglepően jól működött. Az alapvető szabályokat pedig nem volt célszerű megváltoztatni.

A digitális világban a technológia szerződésekkel, licencekkel kombinálva több mozgásteret ad a kiadóknak. Nyomon követhetik és ellenőrizhetik a tartalom használatát, új üzleti modelleket dolgozhatnak ki, például minden hozzáférésért fizet a felhasználó, vagy az előfizetés korlátozott időre szól. A kiadók ki is kerülhetik a szerzői jog bizonyos elveit, például a tisztességes felhasználás (fair use) vagy az első vásárlás elvét. Ennek csak a fogyasztók ellenállása az akadálya, amelyet azonban nem ismerünk jól és nehezen jósolható meg alakulása. A kiadók számára a digitális környezet nemcsak új bevételek lehetőségét teremti meg, hanem a tömeges, tökéletes, szinte ingyenes másolás, többszörözés, valamint a másolatok világméretű terjesztésének a fenyegetését is. Ezek sokkal komolyabb fenyegetések, mint amilyenekkel a nyomtatott könyvek világában kellett szembenézniük a kiadóknak, ráadásul minden internethasználó számára elérhetők. A tartalom ellenőrzésére szolgáló új technológiák, mint például az elektronikuskönyv-olvasók, a meghozott és függőben lévő jogi változtatásokkal együtt lehetővé teszik, hogy a kiadók éljenek a kínálkozó lehetőségekkel és a kihívásokkal is megküzdjenek.

A könyvkiadók nem voltak a digitális terjesztés úttörői, szemben a ténylegesen elektronikus termékeket értékesítő zenei és videó-iparral. Bár vannak különbségek a könyvek és más tartalom között, a digitális világban minden bitekből és bájtokból áll, tehát sokat tanulhatnak a kiadók az úttörőktől.
 

A nyomtatott szöveggel szemben a zene és a videó esetében mindig is jelen voltak a technológiai alapú lejátszók, amelyekkel a könyvek vonatkozásában csak a digitális könyvek esetében, csak a digitalizálás kapcsán találkozunk.

Az ilyen technológiai közvetítés következtében a nem-nyomtatott anyagok használói tudták, hogy a tartalmat közvetítő technológiák előbb-utóbb elavulnak. Ha például (fekete) hanglemezen van meg náluk egy mű, azt bármeddig megtarthatjuk, de nem vesszük garantáltnak, hogy a megfelelő lemezjátszók is örök időkig rendelkezésre állnak majd. A filmek tulajdonlása pedig egészen új, hiszen a felhasználók többsége számára csak az 1970-es évektől, a videó-lejátszók (videomagnók) megjelenése óta valósítható meg.

A másolás mindig problémát jelentett a zeneipar számára, de a közelmúltig a másolás minősége és komfortja korlátozta ennek hatását. Bár a zeneipar rossz szemmel nézte a másolást, az analóg világban nem sokat tehetett ellene.

A digitális technológiák már kiváló minőségű másolatok készítését teszik lehetővé és a másolás a számítógép processzorának sebességétől függ, tehát nem valós idejű, azaz a lejátszás idejével azonos.

Ahogy a másolás miatti aggodalom nő, a jogtulajdonosok egyre inkább a lejátszókat és a fogyasztói felvevő készülékeket tekintik ellenőrző pontoknak, amelyek az egyéni másolást ellenőrizni hivatottak. Ez működik például a DAT (Digital Audio Tape) készülékek esetében. Vannak a videoszalagok másolását gátló rendszerek is. Emellett persze a tartalomipar támaszkodik a jogi eszközrendszerekre is, hogy megelőzze a nagymérvű kalózkodást.

A tartalomszolgáltatók szempontjából nézve a zenei CD-k dolga nagyon rosszul áll. Ezek a CD-k ugyanis kikerültek abból a fogyasztói elektronikai környezetből, amelyet jogi eszközökkel kezelni lehet. Az a környezet, amelybe kerültek, nyitott, általános célú és többcélú hardver- és szoftverkörnyezet, amely nehezen kezelhetőnek bizonyult. A zenei CD-k eredetileg csak lejátszásra készültek. Másolásuk csak analóg eszközökkel, csökkent minőségben volt lehetséges.

Időközben azonban a CD-ROM-meghajtók, amelyeken zenei CD-ket is le lehet játszani, az általános célú számítógépek megszokott perifériáivá váltak. Ezek már lehetővé teszik, hogy a zenei fájlokat a számítógépre mentsük. Mindez az MP3-as hatékony tömörítési technológiával, a gyors hálózatokkal, olcsó digitális tárolással kombinálva azt eredményezte, hogy a kereskedelmi zenei CD-k anyagának jelentős része illegálisan áramlik az interneten.

Lényegében ugyanez történik a DVD-kkel, azzal a különbséggel, hogy a filmek hosszabbak, ami nagyobb számítógép-kapacitásokat igényel, ráadásul fel kell törni a DVD-k adatvédelmi rendszerét. Ez a rendszer technikailag alkalmatlan a védelemre, lehetővé tette viszont, hogy ne csak a DVD-k másolása ellen lépjenek fel jogi úton, hanem a feltörést lehetővé tevő kutatások eredményeinek terjesztése ellen is. Ez utóbbi a zenei CD-k esetében nem sikerült.

A zeneipar új szabvánnyal és a digitális zene másolását és terjesztését ellenőrző hardver- és szoftver-kombinációkkal kísérletezetik. Ezekben a fogyasztó olyan tartalmat vásárol meg, amely csak egy adott készüléken játszható le. Ez a technológia viszonylag könnyen előállítható és ellenőrizhető, amíg egy zárt rendszer keretein belül maradunk. Nehézség támad viszont, ha az általános használatú számítógépek világában is alkalmazni kívánják.

A könyvkiadók természetesen figyelemmel kísérik mindezeket a fejleményeket. Az elektronikus könyv mint zárt fogyasztói elektronikus rendszer, alkalmasnak bizonyulhat arra, hogy a kiadók azt gondolhassák, segítségével kihasználták a kínálkozó lehetőségeket és elhárították a fenyegetéseket. Ha azonban így tesznek, meg fog változni annak a módja is, hogy miként használják a fogyasztók és a társadalom a könyveket a digitális korszakban.
 

Nincs konszenzus abban a tekintetben, hogy a tartalmat kezelő technológiák mely magatartásokat tegyenek lehetővé és melyeket gátoljanak. Néhány tartalomszolgáltató ambíciói orwelli léptékűek. Mindezekben szerepet játszik a félelem, amelyet a zeneipar tapasztalatai táplálnak, valamint a pénzsóvárság, vagyis az eddig nem látott bevételi források lehetősége.

Egy megvásárolt zenei CD anyagának magnetofonkazettára másolása olyan viselkedés, amelyet a fogyasztó ösztönösen méltányosnak tart, a tartalomszolgáltató viszont szeretne megakadályozni. Ez számos technológia estében megismételhető.

A fogyasztók erős meggyőződése, hogy úgy kívánnak egy-egy zenedarabot megvásárolni, hogy azt külön díjazás nélkül is tetszés szerinti alkalommal lejátszhassák, valamint senki se követhesse nyomon, hányszor vagy mely részeit játszották le. Ezek a jogos elvárások összeütközésbe kerülhetnek a technológiai és szerzői jogi rendszerekkel.

A digitális könyvek esetében összetettebb kérdésekről van szó. A szövegnek nincs meg az a rekombináns, mindenütt jelenlevő jellege, amelyet a zene felvett. Természetesen valakinek lehet több elektronikuskönyv-olvasója és szükségét érezheti annak, hogy digitális könyveit bármelyikkel olvashassa, hogy digitális könyvét barátjának kölcsönadhassa, hogy a technológiák generációi közötti migrációt megvalósíthassa. Arra is van igény, hogy az adott könyv egy-egy részletét valamilyen célból, például széljegyzetek készítése okán kinyomtassuk. Természetesen az emberek többsége képes rövidebb szövegeket valamilyen képernyőről kézírással vagy szövegszerkesztő segítségével lejegyezni. A zenét és más médiumokat ezzel szemben általában mechanikus eszközökkel kell másolni. A másolás technológiai korlátai a szöveg estében nem ássák alá oly mértékben a jóhiszemű használat elvét, mint a nem-nyomtatott anyagok esetében.

A kulcskérdés itt azonban az, hogy a másolásvédelmi és tartalomkezelő rendszerek nyomon követik és ellenőrzik a másolást. Nem tudják megállapítani, miért másol a felhasználó, ki más látja, használja a másolatot. Legjobb esetben is csak a megengedett másolatok számát tudják nyomon követni. Még ezek az ellenőrzések is csak olyan környezetben működnek, amely nehezen fogadnak el a fogyasztók. Mihelyt pedig a védett környezeten kívülre kerül a másolat, nem lehet megmondani, mi történik vele.

Az új technológiák megakadályozhatják a jogosult és a nem-jogosult másolást. A jogtulajdonosok nem érzik arra kötelezve magukat, hogy liberálisak legyenek ebben a tekintetben. A kérdés csak az, meddig mehetnek el a szolgáltatók a korlátozásban úgy, hogy azt még elfogadják a fogyasztók.

A digitális könyvek esetében még meg kell találni a kiadói félelmek, a fogyasztói elvárások és technikai lehetőségek közötti egyensúlyt.

A tartalom felhasználása három módon történhet. Az első eladás doktrínájából adódó feladatokat, vagyis annak, hogy ha valaki megvásárolt egy terméket, azt korlátlanul használhassa, eladhassa és kölcsönadhassa, jó eséllyel képesek teljesíteni a jogkezelő rendszerek. Kérdés, hogy akarják-e ezt nyújtani a szállítók. Ha nem, akkor annak komoly társadalmi következményei lesznek. A személyes célra készült másolatok kérdése már nehezebben oldható meg. Ez alapvetően a rendelkezésre álló másolatok számának korlátozását jelenti, ami a rendszereken kívül kerülő másolatokat nem tudja kezelni. A privilegizált felhasználás, főként a jóhiszemű felhasználás, szintén megoldatlan, mert a rendszerek valószínűleg nem tudnák azonosítani a legális felhasználásokat, mivel a használatot legfeljebb mechanikusan tudják szabályozni.

A technológiai kontroll keresése mellett jogi kezdeményezések is születtek. A termék csomagolásának felnyitásával vagy egyetlen „I agree (Egyetértek.)” feliratú gomb megnyomásával életbelépő licencek megakadályozhatják, hogy a vásárló saját célra másolatot készítsen az adott termékről, másnak kölcsön adja, vagy akár hogy nyilvánosan kritizálja, vagy éppen a tartalom korlátozott idejű használatát jelenthetik. Ezekből a licenc-feltételekből többnek a betartása nem ellenőrizhető technikai védőrendszerekkel. A feltételek azonban legalább annyira szemben állnak a fogyasztói elvárásokkal, mint a technikai eszközök diktálta korlátozások, néha azoknál is rosszabbak.

Az elektronikuskönyv-olvasók alapvetően nem a szellemi tulajdon technológiai ellenőrzésének eszközei, de annak igen hatékony eszközeként is használhatók. A kiadók attól függően fognak szívesen tartalmat szolgáltatni, hogy az olvasókészülékek gyártói milyen képességéket építenek be termékeikbe. A fogyasztók pedig az ellenőrzés függvényében akarnak majd ezekből vásárolni. Az elektronikuskönyv-olvasók egyúttal lehetőséget kínálnak arra, hogy megváltoztassuk a tartalom használatára vonatkozó licencek gyakorlatát.
 

A hálózati információ globális piacot hozott létre. A hálózati tartalom, amely az egész Föld területére vámok vagy a hosszú nemzetközi szállítási határidők nélkül mozgatható, azzal fenyeget, hogy régóta meglevő üzleti gyakorlatot borít fel.

A könyvek és a hanganyagok elérhetősége regionális piacokra korlátozódott. A videók regionálisan eltérő szabványai további sorompót jelentettek a tartalomnak a kiadók által nem szabályozott csatornákon történő nemzetközi áramlása előtt. Regionális kódokat a DVD-k is tartalmaznak, bár ezek viszonylag könnyen kiiktathatók.

A regionális piacok támogatása az eltérő nemzeti politikák, például a náci ideológia (országonként eltérő) korlátozásának betartását is szolgálja. Az internetszellem persze mindenféle ellenőrzés ellen szól, de az információ szabadságát leginkább korlátozó országok megpróbálják kézben tartani. Az elektronikuskönyv-olvasókba beépíthető a regionális korlátozás, nemcsak a piacok védelmében, hanem a cenzúra érdekében is.

Nemzeti „szűrők” különböző módon használhatók fel. Ha a jogszabályok előírják meghatározott olvasókészülékek használatát és megvan az együttműködés a nemzeti tartalomszolgáltatókkal, egy-egy ország kiszűrheti a nem kívánt tartalmakat. Nem lesz elég ugyanis becsempészni a tartalmat, hanem be kell csempészni az olvasókészülékeket is. A készülékek gyártóival együttműködve lehetséges az is, hogy a helyben létrehozott tartalom csak az adott országra korlátozódjék. A jogkezelő rendszerek nemcsak a kereskedelmi szolgáltatók, hanem a kormányzatok informálására is képesek. Úgy tűnik, nem nagyon vizsgálták eddig, hogy a nemzetközi kereskedelmi szerződések és egyezmények mennyire bátorítják vagy éppen utasítják el a technológia ilyen célokra történő felhasználását.

Az érdekesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az Egyesült Államokban számos tudományos könyvtár alakított ki más országok irodalmából gyűjteményeket, amelyek végét jelentheti, de legalábbis továbbépítésüket nehézzé és a jelenleginél költségesebbé teszik a tartalom fenti technológiai ellenőrzése.

Ahol ilyen, nemzeti ellenőrzés nem áll az információ áramlásának útjában, a technológiai kontroll ott is új és kellemetlen korlátozások sorát jelenti a fogyasztóknak, és elutasítja a hálózatoknak azt a kilátását, hogy segítségükkel globális piac jöjjön létre.
 

A zenét mindig is a szórakozás eszközének tekintették és nem tulajdonítottak neki olyan fontosságot, mint a könyveknek, amelyek (más szövegekkel együtt) szellemi örökségünk rögzített formáját jelentik. A szólásszabadság és a cenzúra-ellenesség hagyománya sokkal jobban meggyökeresedett a könyvkiadóknál, mint a zeneszolgáltatók körében, és bízhatunk benne, hogy a kiadók tiszteletben tartják szellemi és kulturális örökségünk megőrzésének fontosságát.
 

Ami a piacra jutást illeti, az internetes könyvkereskedelem nagyjából egyenlő helyzetbe hoz minden kiadót. A virtuális „kirakatok” kapacitása lényegében végtelen, és a könyvek új módon tehetők láthatóvá a kereső szolgálatok és ajánló rendszerek révén. Ezeken a weboldalakon egy egyetemi vagy kisebb kiadó ugyanúgy, vagy közel ugyanúgy elérhető, mint nagyobb vetélytársai. A hálózaton elméletileg a szerzői ön-publikálás (vagy hiúsági publikálás) is könnyebb. A gond továbbra is az olvasók megtalálása, különösen akkor, amikor az ezeken a csatornákon kínált írások minősége olyan sokféle és gyakran rossz.

Továbbra is fennáll a minőség és a hozzáértés kérdése, amelyeket részben megoldanak az ajánló rendszerek. A hagyományos könyvek nagy választékát kínáló on-line könyvkereskedelem nagy sikert ért el az olvasók körében, ugyanakkor még nem minden cég jövedelmező. Ennek a modellnek a gyengesége abban van, hogy magukat a könyveket továbbra is el kell juttatni az olvasókhoz, ami költségekkel és késedelemmel jár.

A fejlődés (elméletben legalábbis) ahhoz kell, hogy vezessen, hogy a könyvek sokfélesége és a sokféleség láthatósága növekedjék, bár kevés az erre utaló adat.

A könyvek elektronikus „raktáron tartása” és kívánságra történő kinyomtatása kis költségeket jelent. A már nem kapható könyvek újranyomtatása is visszatérőben van, erre szakosodott kis cégeknél és nagy kiadóknál egyaránt.

Ha lehetséges lesz, hogy nagyobb raktári állományt tartsanak életben az elektronikus eladások céljaira úgy, hogy utánuk ne kelljen készletként adót fizetni és ne kelljen ezt könyvelési kötelezettségként kezelni, akkor a piac alakulása ezeknek az elektronikus anyagoknak az esetében komplex módon fogja újraformálni a kiadói ipart. Ha a kiadóknak lehetősége lesz arra, hogy több művet tudjanak hosszú távon kínálni, az új kihívásokat jelenthet a szerzőknek. Azok a szerzők ugyanis, akik a kötetek elfogyása után kapják csak meg honoráriumukat, rosszul járnak majd, bár ezen új típusú szerződésekkel segíteni lehet.

Felvetődik néhány figyelemre méltó társadalmi kérdés a szerzőség és az olvasóközönség természetét illetően, ha a tágabb értelemben digitális könyvekről gondolkozunk, szembeállítva őket a nyomtatott könyvek digitális elosztásával. Például, melyek az olvasó elvárásai egy publikált mű aktualizálásával szemben? Kész lehet-e valaha egy mű (kivéve talán a regényeket)?

Jelentős pénzek forognak kockán a terjesztési csatornák újrastrukturálása kapcsán. A tömegcikként eladott nyomtatott könyvek árának mintegy felét nem a kiadói haszon, hanem a terjesztő és a nagykereskedő haszna teszi ki. Költséget jelent a visszáru is, amikor az eladatlan köteteket a kiadó visszavásárolja a könyvesboltoktól. Az internetes könyveladás és később a digitális könyvszolgáltatás esetében eltűnnek ezek a költségek. Az interneten történő könyveladás továbbra is számos költséggel jár, de a kiadó és a fogyasztó közötti úton az összköltségek kisebbek a hagyományosnál.

A csökkenő költségek a kiadóknak nagyobb profitot, a szerzőknek magasabb jogdíjakat és talán alacsonyabb fogyasztói árakat jelentenek. Jelentős harc várható a többletjövedelmek elosztásáért, főként a kiadók és a szerzők között (bár néhány nagy kiadó bőkezűen fizet szerzőinek a digitális publikációkért). Ezt árnyalja az ön-publikálás lehetősége és a feltörekvő kis kiadók által a bevett nagy kiadókra gyakorolt nyomás. Egyértelmű, hogy újra kell gondolni, mi az a hozzáadott érték, amit a kiadók nyújtanak a szerzőknek és hogy mit hajlandók a szerzők ezért fizetni.

Az elektronikuskönyv-olvasók nemcsak könyvek, hanem újságok, folyóiratok olvasására is alkalmasak. Ha segítségükkel megtakarítható lenne a papír, a nyomtatás és a terjesztés költsége, nagy nyereségek keletkeznének.

A használt könyvek piaca mindig is terhére volt a kiadóknak, mert az első eladás doktrínája alapján nem származott belőle jövedelmük. A könyvek többségénél kis összegekről van szó, de néhány esetben (főként a tankönyvek körében) az összes eladás 20%-át is elérhetik a használt könyvek eladásai. Ezek elektronikus szolgáltatása, a tartalom technológiai kontrolljával elsöpörhetné ezt a piacot és újabb jövedelmeket eredményezne a kiadóknál. Várható, hogy az ilyen könyvek hamar meg fognak jelenni digitális formában.

Az elektronikus könyv még egy módon formálhatja a kiadói piacokat. A kiadók általában nem ismerik vásárlóikat. A készpénzzel történő fizetés a könyvesboltokban is megőrzi a vásárló anonimitását. A kiadók közvetlenül kevés könyvet adnak el a vásárlóknak. A könyvtárak többsége sem tartja nyilván, hogy ki mit kölcsönzött (A kölcsönző és könyv között csak addig van kapcsolat, amíg az olvasó visz- sza nem hozta a könyvet.)

Az elektronikus könyvek világában, ahol kevés készpénz forog, már lehetőség van a fogyasztói szokások megfigyelésére, és várható, hogy több lesz a kiadóktól való közvetlen vásárlás is. Mindennek a magánélet titkosságára gyakorolt hatása jelentős, különösen, ha szkeptikusak vagyunk abban a tekintetben, hogy a kiadók vagy a könyvkereskedők ilyen tartalmú nyilvántartásai bizalmasak maradnak.
 

Az elektronikuskönyv-olvasóktól megkívánjuk, hogy azok hosszú szövegek képernyőn való olvasást elfogadható minőségben tegyék lehetővé. Bár az elektronikuskönyv-olvasó berendezések felbontása néha jobb 72 képpontnál, a monitorok ipari szabványánál, nem különösebben jó a piacon lévő készülékek feloldása. A megjelenítés minőségét olyan technológiák is segítik, amelyek az LCD képernyő tulajdonságait használják ki ahhoz, hogy jobb élességű szöveget nyújtsanak. Ahhoz, hogy a szövegek könnyen olvashatók legyenek, valószínűleg 200–300 dpi felbontás volna szükséges, valamint néhány olyan optikai tulajdonság, amely közelebb áll a papírhoz, mint a képernyőhöz. A jó minőségű megjelenítés árainak még lejjebb kell menniük. A képernyőn történő olvasás még nincsen megoldva, de várható, hogy meg fog születni.

Ha ilyen minőségű képernyőt tudunk beépíteni a könyvolvasó készülékekbe, várható, hogy ezek beépíthetők az általános célú laptop számítógépekbe is, amelyek árban és funkcionalitásban versenyképesek lesznek a könyvolvasó készülékekkel, sőt az elkövetkező néhány generációban le is győzhetik őket. A könyvolvasó készülékek ellen szól az is, hogy ezek első generációja monokróm (fekete-fehér) megjelenítést kínál, ami meg is felel a szöveg esetében, nem elégséges viszont illusztrációk számára, és ez a fő problémát jelenti a multimédiát nagyban használó új digitális műfajoknál. Hasonló volt a helyzet a korai laptopokkal, és várható, hogy a színes képernyők néhány éven belül normává válnak, de lesz egy átmeneti időszak, amelyben a könyvolvasó készülékek nem lesznek képesek arra, hogy az általános célú számítógépekkel versenyezzenek olyan anyagok megjelenítésében, amelyeknél fontosak a színek. Hasonlóképpen igaz az is, hogy a könyvolvasó készülékek egyáltalán nem képesek zene és videó megjelenítésére, vagy csak alacsony színvonalon képesek erre, míg a laptopok képességeit mindez nem haladja meg.

A hardver szempontjából hosszú távon az várható, hogy a könyvolvasó készülékek és a laptopok között alig lesz észrevehető a különbség, három jellemző kivételével. A könyvolvasó készülékekben kevesebb portra lesz szükség a perifériák csatolásához, nem lesz szükség merevlemezre, és nem csatlakozik majd hozzájuk billentyűzet. Ezzel csökken a súly és a méret. A merevlemez hiánya az akkumulátor élettartamát növeli. A képernyők pedig kisebbek lehetnek. Felvetődik tehát a kérdés, érdemes lesz-e külön könyvolvasó készüléket és laptopot is venni?

A felhasználó nézőpontjából a szoftver szerepe kritikus. A könyvolvasó készülékek szoftverének a lehető legnagyobb mértékben láthatatlannak, egyfunkciósnak, egyszerűnek, megbízhatónak és nagy teljesítő képességűnek kell lennie. A laptopok szoftvere még mindig komplex és gyenge. Amennyiben a könyvolvasó készülékek szoftverei megteremtik az általános célú számítógépek szoftvereitől való függetlenséget, versenyképesek lehetnek, kivéve az új digitális műfajokat, amelyek éppen az általános célú számítógépek gazdag környezetére támaszkodnak.

A ma használatos könyvolvasó készülékek közül sok nem önálló, hanem kapcsolatban áll a személyi számítógépeken tárolt könyvtárakkal. Így hiába egyszerű és nagy teljesítő képességű, ha a felhasználónak általános célú számítógépek környezetében kell hozzájutnia a művekhez, és itt kell rendben tartania könyvtárát. Sok fogyasztó számára ez hátrányos és már jelenleg is egyre nagyobb hangsúlyt kap a közvetlen hálózati kapcsolat, hogy ez a függőség megszűnjön. Nem kapott figyelmet a letöltéshez szükséges sávszélesség. Pedig a letöltést megkönnyítő szélessávú kapcsolat formálja a felhasználói viselkedést. A mindenütt rendelkezésre álló szélessávú átvitel lehetővé teszi majd az új digitális műfajok, valamint a zene és a videó hálózati terjesztését, ami ma még problematikus. A széles körben elérhető, nagy sebességű drótnélküli összeköttetés pedig, mihelyt rendelkezésre fog állni, csökkenti majd az elektronikuskönyv-olvasó készülékek, a személyi számítógépek, a PDA-k közötti különbséget, továbbá egyre kevéssé lesz fontos, hogy a könyveket valamely helyi eszközön tároljuk, aminek érdekes következményei lesznek a szellemi tulajdon ellenőrzésére szolgáló technológiák szempontjából. Az elektronikuskönyv-olvasó készülékek éppen ebből a szempontból igen előnyösek lehetnek (ahogy erről már korábban szó is volt), mivel zárt rendszerek, amelyekben elfogadható mértékű ellenőrzés viszonylag könnyen megvalósítható. Előfordulhat, hogy a tartalomszolgáltatók csak a az elektronikuskönyv-olvasó készülékeken szolgáltatnak majd, általános célú számítógépeken nem, mert azok esetében nem lehetnek biztosak abban, hogy ellenőrizni tudják a tartalmat. Ez pedig megváltoztathatja a piac képét. A vita már nem arról fog szólni, hogy az elektronikuskönyv-olvasó készülékek vagy az általános célú számítógépek jelentik-e a jobb környezetet. Inkább egy „eszi nem eszi, nem kap mást” helyzetet élhetnek meg a fogyasztók, amikor a nyomtatott változatok vagy az elektronikuskönyv-olvasó készülékeken olvasható változatok között választhatnak, mert ezt kínálják a kiadók.

Annak mértékében, ahogy az elektronikuskönyv-olvasók magukba foglalják a technikai védőeszközöket, ezek a technológiák bizonyos fokig semlegesek abban a tekintetben, hogy milyen konkrét ellenőrzés, korlátozások eszközei. Magukat az ellenőrzésre és a korlátozásokra vonatkozó elveket a tartalomszolgáltatók fogják meghatározni, nem a szoftvergyártók. És ezek az elvek meghatározóak lesznek. Milyen messze mennek, és mi fogyasztók alávetjük-e magunkat e korlátozásoknak?

A felhasználás ellenőrzése sok dimenziójú kérdés. Nemcsak a másolás kontrolljáról, az olvasás ellenőrzéséről és méréséről van szó, hanem a megjelenítés kontrolljáról. Az elektronikuskönyv-olvasók elvben lehetővé teszik, hogy megváltoztassuk a szövegben használt betűtípusokat és betűméreteket, lehetővé téve a nagybetűs könyveket, ami többféle fogyatékos csoport számára könnyíti meg az elektronikus könyvek használatát, továbbá segíti szövegek (hangos) felolvasását (ehhez aláhúzásokat, bejelöléseket lehetővé téve).

Az elektronikuskönyv-olvasók – úgy tűnik, nem adaptálhatók az új műfajokhoz. Inkább a digitalizált nyomtatott könyvek olvasására valók, ami azonban egyáltalán nem olyan jelentős korlát, mint ahogy az hangzik. A nyomtatott könyvek hatalmas kincsestára áll ugyanis rendelkezésünkre, és ezek a könyvek digitális formára fordíthatók: nem kell újrafogalmaznunk, újraírnunk őket. Számos olyan stílus és műfaj van, amely jól megfelel a nyomtatott könyvek számára, és ez nem fog változni. Továbbra is meg fognak jelenni nyomtatott könyvek, amelyekre egyaránt szükség lesz eredeti, nyomtatott és digitalizált formában.
 

A szabványoknak kritikus szerepe lesz a digitális könyvek piacának kialakításában. Egy sor probléma már most megjelent. Egy-egy elektronikus könyv megvásárlásakor specifikálnunk kell, milyen platformon kívánjuk használni, és számos elektronikus könyv csak egyetlen, meghatározott platformon működik.

Az elektronikuskönyv-olvasók és az általános célú személyi számítógépeken futó könyvolvasó szoftverek két utat követnek. Mindkettő úgy tekinti a tartalmat, mint olyan digitális objektumot, amely egyik helyről a másikra mozgatható és amely közeli intellektuális rokonságban van a nyomtatott könyvvel. Az egyik út HTML/XML részhalmazokat definiál, amely szöveget és korlátozott multimédia-komponenseket tartalmaz. A több cég, köztük a Microsoft által is támogatott Open Book (http://www.openbook.org) szabvány testesíti meg ezt a modellt. A ma piacon lévő termékek közül több támogat valamely HTML-részhalmazt (minden gyártó másképpen), ami lehetővé teszi majd az ebben az osztályba tartozó olvasókészülékek szabványosítását. Problémát okoz itt a kiegészítő karakterkészletek befogadása, különösen a nem-latin karaktereké, amelyeket nem támogatnak a jelenlegi termékek. A matematikai és más tudományos jelölés is gondot okoz. A másik út az Adobe PDF használata, amely egy-egy oldal képként való rögzítését jelenti. Ezt több gyártó is támogatja, és számos előnye van. A meglevő anyagok konvertálása gyors és olcsó. Kezelni tudja a nem-latin karaktereket, a matematikai jelölést és mindent, ami nehézkes a HTML-ben vagy XML-ben. Ideális a régebbi könyvek beszkennelt változataihoz. Egyik modell sem túlzottan nyitott az új műfajokra, de a webszabványokon alapuló HTML-modell valószínűleg a jobb ebben a tekintetben. Valószínű, hogy a közeljövőben a két modell együtt fog élni.

Mihelyt az ezt a területet érintő szabványok stabilizálódni fognak, nem lesz nehéz a nyomtatott könyveket reprezentáló, meglevő digitális könyveket átvinni valamely szabványos formába, hogy betöltsük valamelyik elektronikuskönyv-olvasó készülékbe, ahogy ma sem nehéz egy-egy olvasó formátumából egy másikba átvinni ezeket (a PDF-alapú formátumok HTML-be való átvitelét kivéve). Ebben az értelemben a szabványosítás nem szakítja meg a folytonosságot és minden piaci szereplő számára hasznos kell, hogy legyen. Valószínűleg gyorsan meg is fog valósulni. A PDF és a HTML közötti háború ennél alapvetőbb, és várhatóan nem dől el a közeljövőben, mivel mindkét modellnek vannak egymást kiegészítő erősségei és gyengeségei, így várhatóan mindkettő tovább fog létezni. Végső soron mindkét modellre igaz, hogy csak annyira érdekes, amennyire korlátozzák digitális könyvek előállítását.

A szabványok egy másik része jóval összetettebb és ellentmondásosabb. Ezek ugyanis a tartalom kezelésére, ellenőrzésére és védelmére vonatkoznak. Titkosító algoritmusok is tartoznak ebbe, a bonyolult műszaki körbe. A technológiák közül sok még nem esett át kereskedelmi környezetben lefolytatott teszteken. A szabványok készülnek és egyes gyártók abban reménykednek, hogy rendszereik dominálni fognak a piacon és de facto szabványokká válnak. Az általános közmegegyezésig azonban még hosszú utat kell megtenni.
 

Az elektronikus könyvek fogyasztói előtt egy sor zavarba ejtő választás és kérdés áll. Elektronikuskönyv-olvasó készüléket vegyenek-e; ma vegyék-e meg, vagy várják meg a következő generációt? Installáljanak-e számítógépükre könyvolvasó szoftvert? Mikor vegyék meg a digitális könyveket a nyomtatottak helyett?

Az elektronikuskönyv-olvasó készülékeket megcélzó anyagok tekintetében valószínűleg a tartalom lesz a döntő. Ha van elég ellenállhatatlan anyag, amelyet a nyomtatott anyagokkal versenyképes áron kínálnak, vagy nem kapható nyomtatásban, a fogyasztók meg fogják venni az olvasókat, hogy hozzájuthassanak a tartalomhoz. A mai olvasókészülékek csak egy lépést jelentenek egy várhatóan hosszú technológiai fejlődésben, ráadásul az üzleti modellek is változni fognak. Az alábbi kérdések kapcsán el kell gondolkodnunk azon, hogy mely válaszok elfogadhatatlanok a számunkra. Fel kell készülnünk arra, hogy az elfogadhatatlan válaszok esetén a nyomtatott könyvek mellett maradunk, mert a hosszú távú kockázatok nagyobbak a rövid távú kényelemnél.

A kérdések a következők:

Kölcsön adható-e az elektronikus könyv? Tárgyat vagy hozzáférést tulajdonol-e a fogyasztó? Ha elektronikus könyvekből álló könyvtárunk megsemmisül vagy ellopják, újra megkaphatjuk-e, ha bemutatjuk a licencet vagy a vásárlás bizonyítékát, netán újra meg kell vásárolnunk? Érdekes szolgáltatás lehet egy olyan regiszter, amely lehetővé teszi, hogy az olvasókészülék elvesztése esetében újra megkaphassuk a könyveket.

Kitől vesszük a tartalmat? A könyvolvasót árusító cégtől (üzlettől), a kiadótól, vagy mástól? Kinek kell működőképesnek maradnia közülük, hogy biztosítható legyen a tartalom folyamatos használata? Mi történik, ha a tartalomszolgáltató megszűnik?

Másolható-e az elektronikus könyv magántermészetű, személyes célokra? Ha két olvasókészülékünk van, átvihető-e a tartalom az egyikről a másikra anélkül, hogy újra meg kelljen vásárolnunk?

Jogunk és lehetőségünk van-e elektronikus (digitális) könyvünket újraformálni, hogy kövessük a szabványokat és technológiákat, vagy újra meg kell vásárolnunk? Mi történik, ha újabb típusra cseréljük olvasókészülékünket? Mi történik, ha a „könyvtárunkat” tároló személyi számítógépünket kicseréljük? Mi történik, ha olvasókészülékünket új típusra cseréljük, mert az előző gyártója megszűnt? A könyvek olvasásáért fizetnünk kell-e oldalanként, esetleg időlegesen béreljük-e, vagy örökké tartó licencünk van a tartalomra, illetve tulajdonosai vagyunk az adott példánynak?

Hogyan kezeli a tartalomszolgáltató személyes adatainkat és hogyan áll a felhasználás monitorozásához? Mennyiben korlátozza az adott könyvolvasó technológia a tartalomszolgáltatót az adatgyűjtésben?
 

A digitális könyvek és olvasókészülékek komoly kérdéseket vetnek fel a könyvtárakkal kapcsolatban. Meglepően nehéz elkülöníteni a digitális könyvekre vonatkozó specifikus kérdéseket, a hálózati információs forrásokkal kapcsolatos általános kérdésektől. Annak mértékében, amennyire a digitális könyvek fontos tudományos művek, a könyvtáraknak (főként a tudományos könyvtáraknak) nincs sok más lehetőségük, mint hogy megvegyék olvasóik számára az ezekhez való hozzáférést, bár azokban az esetekben, amikor van az adott könyvnek nyomtatott megfelelője, választhatják azt is, vagy mindkét változatot beszerezik. A digitális könyvek licencei ugyanazokat a kérdéseket vetik fel, mint amelyeket az elektronikus tartalommal kapcsolatban általában is ismerünk. Az árat az egyidejű felhasználók, a felhasználói közösség mérete, vagy más tényező alapján számítják-e? Lehetséges-e a hagyományos könyvtárközi kölcsönzési funkciók folytatása a digitális műveknél? Ha igen, hogyan? A licencek feltételei méltányolnak-e olyan hagyományos könyvtári és oktatási értékeket, mint a jóhiszemű használat, a szólásszabadság? Gondoskodnak-e az anyagok megőrzéséről, ha a könyvtár azokat meg akarná őrizni? A jó hír az, hogy azoknak a tartalmaknak a tekintetében, amelyek esetében a piac nagyobb részét a könyvtárak jelentik, a licencek feltételeiről lehet ésszerűen tárgyalni, ami meg is történik. Olyan anyagoknál, mint a tudományos folyóiratok, a könyvtárak ésszerű licencszerződésekben állapodhattak meg. A rossz hír viszont az, hogy a rendelkezésre bocsátandó tartalom nagy részét fogyasztó piacokra szánják, amelyen a könyvtárak nem képviselnek elég nagy piaci részt ahhoz, hogy a licencek kapcsán a kiadók figyeljenek rájuk, ezért el kell dönteniük, együtt tudnak-e élni az általános fogyasztóknak kínált feltételekkel. Itt nem sok ésszerű tárgyalásra számíthatnak, ahogy alig van tárgyalási lehetőség hasonlóan ahhoz, ahogy korlátozott mozgástérrel rendelkeznek a tömeges piacokra szánt szoftverek licenceinél.

Az elektronikus könyvek esetében, úgy tűnik, a könyvtárak zavarban vannak a tekintetben, hogy mit és főként milyen üzleti modelleket akarjanak. Tegyük fel, hogy a szabványok kérdése megoldódik, az elektronikuskönyv-olvasók potenciálisan képesek lesznek arra, hogy utánozzák a könyvek viselkedését: a könyvtár be tud szerezni egy elektronikus könyvet, egyszerre egy személy tudja egyidejűleg olvasni vagy kölcsönözni azt, a visszaadás pedig akár automatikus is lehet (az elérés visszavonásával). Ez egészen más, mint az adott könyvtárra, intézményre (azok hálózatára) szóló licenc (site license), amely az elmúlt néhány évben az elektronikus információ szolgáltatásának fő modellje volt. Vissza akarnak-e térni a könyvtárak a nyomtatott könyv utánzásához, vagy a digitális könyveket az intézményi licenc keretében a jelenlegi trendek kiegészítéseként akarják használni, azaz a könyvolvasó készülékeket mintegy újabb megjelenítési technológiának tekintik, amellyel élhetnek olvasóik? Esetleg új, hibrid megoldásokat akarnak? Természetesen ez a könyvtáraknak ajánlott feltételektől és az áraktól is függ. A könyvtárak maximális hozzáférést akarnak minimális áron, vagyis korlátlan hozzáférést nyújtó intézményi licencet durván egy nyomtatott példány áráért, ami bizonyos értelemben a nyílt szembeszállás a kiadók céljaival. Kemény tárgyalások várhatók ezen a téren. Fontos, hogy a könyvtárosok kezdjenek beszélni arról, hogy mit is akarnak a digitális könyvektől, hogy új üzleti modellek jöhessenek létre.

Az elektronikuskönyv-olvasók tekintetében a könyvtáraknak egy sor taktikai kérdést kell meggondolniuk. Több, egymással inkompatibilis formátumban kaphatók ezek az olvasókészülékek. Ha a kritikus fontosságú anyagok csak egy adott formátumban és olvasóval állnak rendelkezésre, más formákban nem, a könyvtáraknak már most foglalkozniuk kell ezzel. Számos könyvtár meglehetősen indokolt módon várni fog, amíg a piacon a szabványok közelebb kerülnek egymáshoz, mielőtt az elektronikuskönyv-olvasókat megcélzó elektronikus könyvek beszerzése terén nagyobb szabású elkötelezettségeket vállalna. Meg kell majd gondolniuk, hogy mit tételezzenek fel: olvasóik meg fogják venni a könyvolvasó készülékeket, vagy a könyvtárak kölcsönzik-e majd ezeket a készülékeket a tartalom mellett, ahogyan a hőskorban sok könyvtár videó-magnetofonokat is kölcsönzött a kazetták mellé. A könyvolvasó készülékek kölcsönzése mindenképpen rövid távú döntés lesz, amíg az árak nem csökkennek és a készülékek jobban hétköznapjaink részévé nem válnak. Hosszabb távon csak helyben történő használatra fognak ilyen készülékeket kínálni a könyvtárak.

Ha megfelelő árazási rendszereket lehet kifejleszteni, a könyvolvasó készülékre kifejlesztett digitális könyvek valós hasznot kínálhatnak a könyvtáraknak és azok olvasóinak. De az alkalmas könyvtári szolgáltatások után kutatva a könyvtáraknak nem szabad szem elől téveszteniük a hosszú távú társadalmi célokat és kulturális küldetésüket.

Nézzük meg ismét a fogyasztók számára korábban már leírt kérdéssort, ezúttal azonban a könyvtárak értékeire és küldetésére figyelve. Amíg az olvasók esetleg hajlandók engedményeket tenni személyes adataik védelme terén a hasznosság és szükséglet alapján (és erre megvan minden joguk), addig a könyvtárak, történetileg sokkal óvatosabbak és fegyelmezettek voltak. Tisztázni kell tehát a személyes adatok használatának és a monitorozásnak tekintetében, a digitális könyvek könyvtári használata kapcsán felmerülő kérdéseit. A könyvtárak ezen kívül nagyon érzékenyek lesznek a licenc-szerződések és vásárlási feltételek tekintetében, amelyeknek meg őrizniük olyan értékeket, mint a szólásszabadság. A könyvtárak biztosítani akarják, hogy olyan példányaik legyenek, amelyek állandó és folyamatosan hozzáférhető gyűjtemények részeivé tehetők, szemben az oldalankénti (megtekintés szerinti) díjazás vagy a művek idővel lejáró változatai opciójával.

A könyvtáraknak nemrégiben azzal a fenyegetéssel kellett szembenézniük, hogy gyűjteményeik egy része eltűnik az elektronikus információk meghatározott időre szóló licencei folytán. Ma már egyre sikeresebbek a tartalomszolgáltatókkal folyó licenc-tárgyalásokon. Az elektronikus könyvek újabb fenyegetést jelenthetnek, amely a tartalom tervezett elévülésére épül. A könyvtáraknak képesnek kell lenniük például arra, hogy gyűjteményük részévé tehessenek olyan műveket, amelyeket nem feltétlenül az adott földrajzilag körülhatárolt piacra szántak, mert csak így nyújthatják olvasóiknak a távlatok és vélemények sokféleségét, és dokumentálhatják a világ kulturális és intellektuális fejlődését.

Végezetül, a digitális könyv körüli reklámkampányok közepette is folyamatosan emlékeztetniük kell vezetőiket és fenntartóikat arra, hogy a digitális könyvolvasó készülékek és a digitális könyvek nem fogják jelentősen csökkenteni a jövő fizikai könyveinek tárolásához szükséges raktári terek iránti igényt.

Ezeken a kérdéseken túl, fel kell tennünk a kérdést, vajon lesz-e szerepe a digitális könyveknek a könyvtári gyűjtemények részeként. Ez a szerep világosnak tűnik az elsősorban a tudományos kutatóknak szánt könyvek esetében, mivel az ő igényeiket leginkább a könyvtárak szerzeményezése elégíti ki. Ismerve azt, hogy a kutatók számára sok új műfaj jelenik meg, várható, hogy ezek különösen jól lesznek reprezentálva a jövőben is. A fogyasztói piacot megcélzó elektronikus könyvek esetében azonban a válasz nem világos és a kiadóktól függ. Ha azt a modellt követik, hogy egy-egy könyv a letöltés után állandó jelleggel bezárva marad egy adott olvasókészülékben, a könyvtárak nem lesznek képesek kölcsönözni ezeket értelmes módon. Vagy meg kell majd venniük minden egyes könyvhöz (vagy a könyvek egy kisebb csoportjához) az olvasókészüléket és kölcsönözniük azt a tartalommal együtt, vagy csak a könyvtárban tudják majd olvashatóvá tenni ezeket az anyagot hasonló módon. Ha a kiadók nem teremtik meg az egyes könyveknek elektronikus könyvolvasó készülékekben való letöltéssel való kölcsönzéséhez, visszavételéhez az üzleti és a technológiai kereteket, a könyvtáraknak nem sok szerepe lesz ezen a területen. Elképzelhető az is, hogy a kiadók magasabb árakat kérnek a könyvtáraktól a nekik eladott (kölcsönözhető) könyvekért vagy kölcsönzési díjat kötnek ki, esetleg mindkettővel élnek. Ez teljesen a kiadók megítélésére van bízva.

A nyomtatott könyv világában az első eladás doktrínája alapján a könyvtárak megvásárolhattak, kölcsönözhettek és megőrizhettek bármely, a piacon kapható könyvet. A digitális információ világában az elektronikuskönyv-olvasók, a licencek, a jogkezelő rendszerek világában nem tudják ezt automatikusan megtenni, csak a kiadók kedvére téve működhetnek.

A tartalom számos típusa esetében a könyvtárak nem jelentenek elég nagy piacot ahhoz, hogy a kiadókat a könyvtári követelmények figyelembe vételére késztessék, vagy pedig megengedhetetlen árakat és feltételeket diktálnak nekik. Egy olyan jövő, amelyben a könyvtárak akadályozva vannak abban, hogy beszerezzék a kiadói ipar termékeinek egy jelentős részét és ahhoz hozzáférést nyújtsanak, igen jelentős társadalmi és közérdekű politikai probléma úgy az információhoz való nyilvános hozzáférés, mint szellemi és kulturális örökségünk megőrzése szempontjából. Okunk van arra, hogy mélységes aggodalommal legyünk aziránt, hogy meg lehet-e találni a probléma megfelelő megoldását.
 

A tartalomhoz való hosszú távú hozzáférés nagyon fontos, sokkal fontosabb annál, mint amennyire a legtöbb tartalomszolgáltató érzékeli. A papírra nyomtatott könyveket egy egész életen át megtarthatjuk, akkor is ha már azok nem kaphatók, kimentek a divatból vagy kereskedelmi szempontból nem érdemes foglalkozni velük. A jó minőségű papír sokáig tart, a könyvnek pedig páratlan kulturális szerepe és státusza van.

Egyelőre nem tudjuk pontosan, hogyan kell megőrizni a digitális tartalmat: nincs a megőrzésnek „általános” elmélete, csak technikái vannak. Legjobb tudásunk szerint a megőrzés a tartalom (a bitek) migrálásával és az elvavult formátumokról az aktuális formákra való átalakításával történhet, nem pedig egy adott tárolóeszköz és hardver hosszú élettartamán alapszik. Életfontosságú, hogy a tartalomra vonatkozó jogi és üzleti keretek figyelembe vegyék a megőrzést és lehetővé tegyék a migrálást. A megőrzés szükséglete azonban gyakran ellentétes a tartalom ellenőrzésének céljaival és eszközeivel. A könyvtáraknak, amelyek az egész társadalom nevében rendszeres intézményi befektetéseket tesznek a tartalomba, különösen hangot kell adniuk a megőrzés szükségességének. Fontos a fogyasztók hasonló hozzáállása is. Lényeges, hogy ne csak a kulturális emlékezet korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező intézményei, hanem az egyes fogyasztók is képesek legyenek korlátlanul megtartani és megőrizni azt, amit megvásároltak.

Nemcsak a tartalom erőltetett elavulása, vagyis annak a szükségessége, hogy újra és újra meg kelljen vennünk a tartalmat, mivel a technológia változik, jelent veszélyt. Emellett veszélyes az is, hogy a betiltás a betiltott művek – márpedig betiltásokra különböző okokkal sokhelyütt sor kerülhet – minden példányra kiterjedhet az elektronikus környezetben, míg a nyomtatott könyvek világában csak az eladásokat tiltják és az eladatlan példányokat zúzzák be, nem tesznek meg azonban mindent a már megvásárolt példányok megtalálására.