A világ két részre szakadása, a nyugati jóléti társadalmak és a Föld lakóinak többségét kitevő szegénység közti szakadék mélyülése az emberiség létkérdésévé vált, nem kevésbé, mint az életlehetőséget veszélyeztető környezetszennyezés vagy a társadalom biztonságát kérdőjelessé tevő erőszakhullám. Kérdés, hogy a gyors fejlődésnek indult információs és kommunikációs technika (IKT) képes lesz-e a szakadék csökkentésére, vagy ellenkezőleg, tovább fogja mélyíteni azt? És van-e a könyvtáraknak egyáltalán módjuk rá, hogy ezt a hatást befolyásolják? Shimmon válasza mindkét kérdésre: igen, annak ellenére, hogy számos aggasztó jel mintha ennek ellenkezőjére vallana.

Jelenleg a tárgyilagos szemlélő inkább a szakadék elmélyülését tapasztalhatja. A világ két részét elválasztó gazdasági-életmódbeli különbségek napjainkra kiegészültek a „digitális szakadék”-kal, melyet az OECD állásfoglalás így definiált: „Különböző szocio-ökonómiai szinten levő személyek, háztartások, intézmények, régiók közötti különbség az információs és kommunikációs technológiához való hozzájutásban, az internet használatának aktivitásában”¹.

Mekkora – és egyáltalán hogyan mérhető – a digitális szakadék mélysége? Számos kezdeményezés kísérelte meg a válaszadást. Az idézett OECD tanulmány a különböző háztartásokban mutatott ki éles különbséget, s ezt mindenekelőtt két tényezőre vezette vissza: a jövedelem és a képzettség eltérő szintjeire. Ezek mellett, vizsgálata szerint, szerepet játszik az információhasználat intenzitásában a lakóhely jellege, a háztartás nagysága és típusa, az életkor, a nem, a nemzetiségi és a nyelvi háttér is. Az OECD mérési adatai elsősorban azoknak nyújtanak támpontot, akik a digitális szakadékot egy-egy országon belül, (elsősorban a fejlett világban) kívánják valamilyen akcióval csökkenteni, mint pl. a Poeple's Network kezdeményezés Angliában vagy a Bill and Melinda Gates Foundation az USA-ban.

Milyen adataink vannak a fejlett és a fejlődő országok közötti digitális szakadékról? Az idézett jelentés szerint a különbség e téren legjobban azzal mérhető, hogy 100 lakos közül hány jut hozzá a telekommunikáció eszközeihez. Ez a mutatószám az OECD országokban 72,1, az OECD-n kívüli országokban 7,8. (A legalacsonyabb termelési mutatóval rendelkező államokban: 1,6.) Még drámaibb különbséget mutat egy másik mérőszám: 1000 lakosra hány internet-host jut? Az OECD országokban ez a mutató 81,5, a többi országban 0,85. Ez a mérőszám nemcsak a szakadék nagyságát mutatja, hanem azt a tényt is, hogy a szakadék nem csökken, hanem növekszik: Észak-Amerika előnye Afrikával szemben 1997-ben 267-szeres volt, 2000-ben pedig már 540-szeres.

Egy másik helyzetelemzés, melyet a United States Internet Council végzett² a hozzáférés anyagi lehetőségeit vizsgálva megállapította, hogy Afrikában az internet-kapcsolat havi díja meghaladja a lakosság többségének havi jövedelmét. E vizsgálat szerint a szegény országokat az anyagiakon kívül a következő tényezők is elzárják az információs és kommunikációs technikától: a számítógépek hiánya, az analfabétizmus, a képzett szakemberek hiánya, az érdektelenség.

A legszegényebb országok helyzetét e téren a számoknál is jobban megvilágítja egy példa.³ Ugandában egy kórház évekig tartó próbálkozás után végre telefonhoz jutott. Az egyik ápolónőnek így módja lett volna, hogy a távoktatásos továbbképzéséhez szükséges információkat 10 perces telefonbeszélgetéssel megszerezze, azonban a telefon percdíja ott 2,50 US Dollár, (harmincszorosa a nyugati országok árainak.) Az ápolónő hat órás buszutazást választott Kampalába, ott szóban megkapta az információkat, és megtakarította a telefondíj felét.

Felmerül a kétség: a digitális szakadék nem csupán függvénye a jól ismert és csökkenthetetlennek látszó gazdasági szakadéknak? Igen is, meg nem is. Gyakori érvelés, hogy a szegény országoknak tiszta ivóvízre, kórházakra és iskolákra lenne szükségük a számítógépek előtt. Valójában azonban nem egymást kizáró, vagy-vagy alapú szcenáriókról van szó. Az információkhoz való hozzájutás az új technika segítségével elősegítheti a létszükségletet jelentő ivóvízhez, egészséghez, iskolázottsághoz való hozzájutást is.
 

Meghatározóan fontos esemény volt „A globális információs társadalom” Okinawai Chartája⁴, melyet a nyolc fejlett ország képviselői a 2000. július 6-i okanawai találkozón írtak alá. Az ebben foglalt irányelvek részletesebb kimunkálására a nyolc érintett állam munkabizottságot hozott létre (Digital Opportunity Task /DOT/ Force), mely a „nyolcak” genovai találkozójára elkészítette javaslatát az információs egyenlőtlenségek csökkentésére.⁵ A dokumentum azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy „az információs kommunikációs technika ésszerű alkalmazása rendkívüli lehetőséget kínál a szociális és gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésére, amennyiben a jóléti országok a hátramaradottakat támogatják.”

A DOT Force jelentés a jóléti országok számára konkrét javaslatokat is tartalmazott, többek közt:

• A fejlődő országokban nyilvános közösségi hozzáférési pontok létesítése az IKT elérhető áron történő hozzáférhetővé tétele érdekében.
• A fejlődő országok kormányainak támogatása annak érdekében, hogy az állami és helyi közérdekű információkhoz ingyenes hozzáférési lehetőséget teremtsenek.
• Támogatás nyújtása olyan programoknak, melyek a közérdekű információk digitalizálását és többnyelvű helyi alkalmazását teszik lehetővé.
• A hálózatépítés támogatása olyan intézményeknél, melyek nem üzleti tartalmú információkat gyűjtenek, adaptálnak és közvetítenek.
• Az olyan kiadók támogatása, amelyek a szegény rétegek számára releváns információk nagyobb hozzáférhetőségének üzleti modelljét akarják kidolgozni.

A DOT Force megtette javaslatait és átadta a nyolc fejlett ország vezetőinek, most már ezeken az országokon múlik, hogy mit vállalnak a világméretű információs szakadék csökkentése érdekében.
 

• Az Okinawai Charta kézhezvétele után Ross Shimmon főtitkár az IFLA nevében levéllel fordult a nyolc állam vezetőjéhez. Kifejezte egyetértését a Chartában foglalt irányelvekkel, utalt a könyvtárak potenciális szerepére és jelezte, hogy az IFLA kész a DOT Force munkájában bármilyen formában részt vállalni. A címzettek többségétől pozitív válasz érkezett.

• Az IFLA a 8 állam könyvtáros szövetségeinek vezetőiből egy „árnyék nyolcak”-at hozott létre, mely állandó készenlétben áll az együttműködésre.

• A genovai csúcstalálkozó után az IFLA felszólította tagszervezeteit, hogy forduljanak kormányaikhoz, s hívják fel figyelmüket ez ügyben a könyvtárakban rejlő potenciális lehetőségekre.

• A könyvtárosi „árnyék nyolcak” a bostoni IFLA konferencián elhatározták, hogy kiegészítik az IFLA 1994-ben kiadott Közkönyvtári Manifesztumát, ill. a 2000-ben kiadott Iskolai Könyvtári Manifesztumot, azzal a céllal, hogy érveket szolgáltassanak a könyvtárosok részére a politikusokkal, a véleményformálókkal és a pénzügyi vezetőkkel folytatott dialógusokhoz.

• 2000-ben az IFLA a Kiadók Nemzetközi Szövetségével közös bizottságot hozott létre, hogy fórumot teremtsen az ellentétes érdekpárok megvitatására. (Pl. A könyvkiadók szabadsága / Az információhoz jutás szabadsága). A bizottság munkájának eredményeiről közös nyilatkozatot tett közzé.⁶

• Mivel a szegény országok számára különösen fontos az egészségügyi információkhoz való hozzájutás, másrészt azonban az orvosi lapok ára számukra megfizethetetlen, az IFLA rendkívüli örömmel fogadta az Egészségügyi Világszervezet (WHO) határozatát arról, hogy e lapokból válogatott összeállítást juttat el mérsékelt áron vagy ingyenesen a címzettekhez. Ez az akció az IFLA reményei szerint egy trend kezdetét jelenti, mely megfelel a DOT Force irányelveinek.

• A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) több állásfoglalása a szolgáltatások és a szellemi termékek kereskedelméről, a szerzői jogról sérti a könyvtárak érdekeit. Az IFLA írásban fordult a WTO-hoz a könyvtári érdekek képviseletében, ezen kívül írásban hívta fel az egyes államok könyvtárosi szövetségeinek figyelmét: legyenek rajta, hogy a könyvtárak és használóik érdekei ne sérüljenek a WTO javaslatok megvalósítása során.

*

Shimmon némi szkepticizmussal zárja írását: Könnyebb ezekről a problémákról beszélni, – írja, – mint megoldásuk érdekében cselekedni. A káros befolyások kivédése még olyan országokban is nehéz, mint Nagy-Britannia vagy az USA, ahol a könyvtáros egyesületek jól ellátott apparátussal működnek, és sok évi tapasztalatuk van a lobbizásban és érdekérvényesítésben. Milyen eséllyel tudják kivédeni a káros hatásokat azok a fejlődő országok, melyeknek könyvtárosi szövetsége tapasztalatlan tiszteletdíjasokból áll? Az IFLA kötelessége, hogy őket minden elképzelhető módon segítse.