Az utókor mindig nehezen kielégíthető érdeklődést tanúsít a néhai nagy – pozitív és negatív – személyiségek dolgai iránt. Évtizedekig, évszázadokig, sőt még tovább is. Az érdeklődés ösztönzésére elvégzett kutatómunkát általában már nem gátolja és torzítja e nagyok életében több, mint kötelező illem és tilalom: szabaddá válik a pálya.

Sztálin esetében különösen felszabadító a néhaiság biztosította megközelítés, hiszen tudjuk: az ő regnálása alatt „nem babra ment a játék”. Akkor még a dicséret és az elismerés is veszélybe sodorhatta hangoztatóját.

A neves orosz író, publiciszta és történész e helyt tömörített dolgozata újkeletű művelődés- és politikatörténeti írásainak egyike, s mint ilyen tirannus hősének átfogó és hatalmas „olvasási munkabírásáról”, s arról tájékoztat, hogy hosszú időn át tudott emlékezni arra, amit olvasott. (V.I. Lenin és Ju. V. Andropov rendelkezett még ilyen memóriával – mint ahogy szerzőnk a későbbiekben megjegyzi.)
 

Sztálin oroszországi hivatalos forradalmárok azon nemzedékéhez tartozott, amelyik szeretett és (értő módon) tudott is olvasni. Az országban a 19. és a 20. század fordulóján nem utolsósorban olvasás útján terjedt a marxizmus és a szociáldemokrácia rendszere. A közös olvasási élmények szervezték azután illegális körökbe-szemináriumokba az induló forradalmárokat. Sztálin 1894 és 1899 között a tbiliszi pravoszláv papnevelő intézet növendéke volt, ahonnan éppen marxista olvasmányai és szervezkedése következtében tiltották ki. A Kommunista kiáltványon kívül ekkor már ismerte Kautski, Bebel, Lafargue és Mehring szakirodalmi munkásságát.

A „consilium abeundit” követően – megszerzett forradalmi ismereteire támaszkodva – számos cikket és röpiratot írt grúz nyelven Tbilisziben, Batumiban és Bakuban. (Ezeket csak 1945-46-ban fordították le orosz nyelvre, s publikálták a Sztálin összes 1. és 2. kötetében.)

A szocialista-szociáldemokrata irodalmon kívül az ambíciózus ifjú egyes filozófusok (Avenarius, Mach, Dietzgen stb.) művei iránt is érdeklődött. Orosz és világirodalmi olvasmányai (Herzen, Csernisevszkij, Dosztojevszkij, Szaltikov-Scsedrin, Puskin, Gogol és Csehov, illetve Cervantes, Shakespeare, Daudet, Schiller, V. Hugo, Heine és Balzac) közben irodalomtörténeti és -elméleti munkák sem kerülték el a figyelmét.

Első és második (rövid idejű) száműzetése (Novaja Uda, illetve Szolvicsegodsz és Vologda) jórészt olvasással telik el. Itt kerül kezébe Kljucsevszkij Orosz története, valamint A. Bogdanov és B. Szevinov egy-egy regénye. Vologdában beiratkozott a városi könyvtárba, ahol is – mint az a csendőrség őt figyelő feljegyzéseiből kiderül – három és fél hónap alatt 17 alkalommal fordult meg.

Amikor 1913-ban Krakkóban Leninnel találkozott, a meglátogatottat egyenesen ámulatba ejtette politikai ismeretei és általános műveltsége révén. Bécsben a németül jól tudó és az ausztroszocializmus kérdéseiben verzátus Buharinnal kooperált egy nemzetiségi kérdésről szóló művének írása közben.

Harmadik – kb. 4 éven át tartó száműzetése (Monasztriszkoe) közben Lenin barátja, az öngyilkos L. I. Dubrovinszkij könyvtárát sajátította ki önhatalmúlag magának, ami a száműzöttek körében nagy felháborodást keltett, ugyanis hasonló esetekben a „kollektív öröklés” járta. Később azután Sztálin elismerte és tiszteletben tartotta ezt a szokást.

Sztálin életének ebben az időszakában kevesebbet publikált, s ezért Trockij később „alkotói tehetetlenséggel” marasztalta el, ami méltánytalan, ui. intenzíven képezte magát.
 

A bolsevik és a mensevik forradalmárok, noha a cári Oroszországban viszonylag könnyű volt beszerezni, egymás között körözték a számukra szükséges (legális és illegális) könyveket és folyóiratokat, tulajdonképpen csak a forradalom után kerültek olyan helyzetbe, hogy maguknak stabil könyv- és folyóiratgyűjteményt halmozhattak fel. Ez, mihelyt módjuk nyílott rá, hamarosan megtörtént. Különösen a bolsevik elit körében. 1922-ben Kremlbeli lakosztályán már Leninnek, Trockijnak, Buharinnak, Zinovjevnek, Molotovnak és Bednijnek volt számottevő könyvtára.

Sztálin 1918-ban kapott lakást a Kremlben, ám benne alig tartózkodott, mert ideje java részét a polgárháború frontjain töltötte. Csak 1925-ben határozhatta el, hogy kézikönyvtárat létesít. Titkárának, I. Tovsztuhának írásban adta meg e könyvtár „gyűjtőkörét”, amely majdnem olyan bő és „kerek” volt, mint egy általános tudományos kézikönyvtáré. (Ez a feljegyzés nemrég került elő.)

A beszerzendő könyveket mindenekelőtt tartalmuk szerint tárgyszavazni kell – kötötte ki. Erre 32 tárgyszót adott meg. Aztán – már mint új beszerzéseket – ki kell emelni közülük Lenin, Marx, Engels, Kautski, Plehanov, Trockij, Buharin, Zinovjev, Kamenyev, Lafargue, Rosa Luxemburg és Radek műveit és külön tárolni őket. Ezzel szemben félre kell állítani a tankönyveket, a kérész életű hírlapokat, a vallásellenes makulaturát (sic!) és más hasonló nyomtatványokat.

Sztálin élete végén ez a kézikönyvtár több mint 20 egységet tett ki. Közülük kb. ötezer-ötszáz volt beleltározva és lepecsételve („I. V. Sztálin könyvtára”). E – mondhatni – törzskönyvtáron kívül kisebb gyűjtemények keletkeztek Sztálin dácsáiban is.

Az első ilyen gyűjtemény a zubalovi dácsában (a második 1935 után az újonnan létesített kuncevói dácsában jött létre. Ezen kívül – mint a szerző írja – a „déli dácsákban is voltak nem túlságosan jelentős kollekciók.” Nincs rá adat, hogy ezeket a „fiókkönyvtárakat” Sztálin használta volna. Nem így a törzskönyvtárat. Sztálin Szvetlána lánya első férjének megengedte, hogy a Kremlben lévő könyvtárát távollétében igénybe vegye. A fiatalember csodálkozva látta, hogy apósa mi könyvet olvasott el, amit a beléjük írt margináliák bizonyítottak. Sztálin ugyanis mindig kezében ceruzával, sőt színes ceruzákkal olvasott.
 

Voltak, akik nem ismerték el, letagadták Sztálin intellektuális és olvasási teljesítményeit. Közülük legdurvábban B. Bazsanov szólt a húszas évek végén, aki korábban a központi apparátusban dolgozott, majd disszidált. Szerinte Sztálin lusta és keveset dolgozik. Igazában semmihez sem ért. Közömbös a művészetek, az irodalom és a zene iránt. A harmincas évek végén – kevésbé durván – Trockij nyilatkozott legfélelmetesebb ellenfele szellemi tulajdonságainak primitív voltáról.

A valóság az, hogy Sztálin pártbeli ellenfeleit korántsem csak kivételes kegyetlensége révén győzte le sorra-rendre, hanem azért is, mert náluk alaposabban ismerte műveiket (nem volt véletlen, hogy a kiemelten gyűjtendők között szinte mindenki szerepel, akivel később megütközik) és minden egyéb vonatkozásban is bővebb ismeretekkel rendelkezett náluk. Az sem áll meg, hogy nem dolgozott sokat: valamennyi ügykörébe tartozó pártdokumentumot kiadása előtt gondosan tanulmányozott és módosított, ha kellett.

Mindemellett naponta 2-3 órát olvasott, látogatóinak is szívesen mutogatta az irodájában felhalmozott könyveket, mondván: „Ez az én napi normám, 500 oldal.” Ez a kontingens a húszas években a pártbeli ellenfelek művein kívül Marx, Engels műveit is felölelte. Noha szinte minden művüket, nem utolsósorban ellenfeleinek szánt „municiógyűjtés” céljából, többször is elolvasta, Marx Tőkéje valahogy „kifogyott rajta”, ugyanis első kötetében csak néhány fejezet mellett találhatók meg Sztálin széljegyzetei. Nem szerette a túlságosan bonyolult és elvont mondatszerkezeteket. Ugyanígy volt a német klasszikus filozófusokkal, Kanttal, Hegellel, Fichtével stb. is. Inkább különböző feldolgozásokat, tanulmányokat olvasott róluk.

Különös érdeklődést tanúsított a más országokban (főként Kínában) lezajlott és zajló forradalmakról írt művek iránt. Esetenként igencsak régi korokról eseményekről szóló feldolgozásokat olvasott el.

Az ún. vastag irodalmi-társadalomtudományi folyóiratok valamennyi számát mindig figyelmesen nézte át, olvasta el. Az Ogonyokot is kedvelte, sőt a szatírikus Krokogyilt is. A nevezetesebb írók (Furmanov, Fagyajev, Pilnyak, Babel, Majakovszki, A. Tolsztoj stb.) önálló művei ugyancsak rendszeresen voltak jelen olvasmányai között. A Csendes Dont megvédte a rappisták (ők a szovjet írószövetség megalakulása következtében tűntek el) lesújtó kritikájával szemben. Nyilvánosan nem kritizálta Bulgakovot sem. Csak éppen – egy kivételével – nem engedte bemutatni színműveit.

M. I. Kalinyin és mások, köztük a francia H. Barbusse Sztálin nyelvezetéről szuperlatívuszokban szóltak. Mihail Weisskopf izraeli nyelvész 400 oldalas új (2001-ből való) könyvében (címe Az író Sztálin) tüzetes vizsgálat alá veti a sztálini szövegeket. Megállapítja, hogy bár áttekinthetően és világos vonalvezetéssel írt, nincs ok „agyondicsérésére”. Gyakran vétett a nyelv szabályai ellen és idézeteinek példatára is szűkös volt. Weisskopf ebből – tévesen – azt a következtetést vonja le, hogy irodalmi műveltsége nem volt különlegesen magas színtű.

Sztálin vagy saját könyvtárából vette ki a munkájához szükséges műveket, vagy közkönyvtárakból kölcsönöztette ki őket. 1926-ból fennmaradt jegyzék mintegy száz olyan művet tartalmaz, amelyet „könyvtárközi kölcsönzéssel” kellett előkeríteni. E jegyzékben képviselt tudomány- és ismeretágak: történelem, szociológia, gazdaság, hipnózis, ideggyógyászat, nemi betegségek, sport, vétségek, a feltámadás lehetősége, a halálra ítélés joga, antiszemitizmus. Műszaki irodalom csak az ismeretterjesztés szintjén érdekelte. Egy mű, amely a természet meghódításáról szólt, viszont annyira megtetszett neki, hogy Jakov fiát húszadik születésnapjára ezzel ajándékozta meg.
 

A harmincas évek Sztálin előidézte retteneteinek folyamatában maga a „szerző” is megváltozott. Csak nagyritkán hagyta el a Kremlt (a metró avatásakor éjszaka járta be az egész létesítményt, töviről-hegyire megszemlélve mindent). Utolsó országjárása 1928-ban esett meg. Az időszak végére vele szemben nem lépett fel (nem tudott, vagy nem mert fellépni) semmiféle oppozíció. A harmincas évek második felében több millió polgárt végeztek ki vagy internáltak, köztük ezerszámra tudósokat és szakembereket és mintegy ezer írót.

Különben Sztálinnak szívügye volt az irodalom irányítása: 1932-ben Gorkij elnökségével két írótalálkozót is szerveztetett a szovjet írószövetség megalakítása ügyében. Nem kevésbé volt aktív a történeti és párttörténeti kérdések eldöntésében. A tankönyvreform Sztálin sugallatára kiemelten kezelte Alekszandr Nyevszkijt, Minyint és Pozsarszkijt, Nagy Pétert és Szuvorovot, de leginkább Rettenetes Ivánt, aki – egyesek szerint – Sztálinnak egyetlen igazi példaképe volt. Sztálin adott rá, hogy a politbüró tagjai hozzájusanak a külföldi antibolseviszta könyvekhez és folyóiratokhoz. Viszont Trockij külföldi műveit csak egymaga gyűjtötte és olvasta, de másnak nem volt hozzáférési joga a kötetekhez.

A náci könyvek is jelen voltak a Kremlbeli elit körében. A Mein Kapmfot lefordították oroszra és igen kis példányszámban ugyancsak hozzáférhetővé teték. Sztálin ekkoriban különös érdeklődéssel fordult az államelméleti irodalom felé. Így újra olvasta Machiavelli Fejedelmét is. Diplomáciatörténeti érdeklődése szintén felébredt.

Némely esetben – mondhatni – mecénásként működött: Aekszej Tolsztojt megbízta a Nagy Péter c. regény megírásával, Solohovot megvédte a rappistákkal szemben és egészen kiváló életkörülményeket teremtett a számára. Tarle akadémikust a száműzetésből hozatta haza, foglalkozott Paszternák ügyeivel, Majakovszkijt posztumusz dicsőítette, de főként Puskinnak teremtett kultuszt. Ez utóbbi részben a hazaszeretetre nevelést szolgálta, részben pedig az értelmiség megbecsülésére hívta fel a figyelmet.
 

A német-szovjet háború első időszakában Sztálin nem olvasott mást, mint hadijelentéseket. Korábbi napirendje teljesen felborult: ő lett a minisztertanács elnöke és a főparancsnok is.

Kremlbeli könyvtárát evakuálták, s egy darabig a kuncevói dácsa is alá volt aknázva. Új olvasási periódusa 1942 tavaszától számítható. Ekkor már teljesen más érdeklődést mutatott, mint korábban: német és francia hadvezérek munkáit tanulmányozta, s orosz hadtörténészek munkái is megfordultak a kezében.

Szuvorov és Kutuzov könyvei, még inkább a róluk írt munkák iránti érdeklődését is az motiválta, hogy valahogy ki kellett hátrálnia azokból a lózungokból, miszerint „egyetlen talpalatnyi földet sem engedünk át az ellenségnek” és „a háború az ellenség területén fog zajlani”, amelyeket első intrádára olyannyira hangoztatatott. Szuvorov és Kutuzov az átmeneti kudarcok elviselése szempontjából is példaértékű volt a számára.

1942 végén írókat-költőket dicsér (köztük Szimonovot, Tvardovszkijt, Kornejcsukot, A. Tolsztojt) vagy éppen betiltja műveik előadását (köztük Leonov, Katajev, Dovzsenko színdarabjait).

Már akkor tudni lehetett, hogy az 1939-ben alapított és a háború éveiben is odaítélt Sztálin-díjakkal kitüntetett művek legtöbbje mögött Sztálin pozitív olvasói élménye keresendő.
 

A háború befejezését követően Sztálin elvonult a „déli végekre”, hogy kipihenje és gyógykezeltesse magát. Első ízben 1936 óta, de mindjárt több hónapon át. Ám ez korántsem volt publikus: a párt és a minisztertanácsi dokumentumok továbbra is az ő, bár „fakszimilézett” aláírásával jelentek meg.

Életének utolsó időszakában Sztálin kevesebbet olvasott, ámde ahhoz eleget, hogy:

• 1945 és 1953 között végképpen nem akadt olyan Sztálin-díjjal kitüntetett mű, amelynek „ne lett volna köze” az immár generalisszimuszi címet viselő Sztálinhoz,
• biológiai és fiziológiai olvasmányai nyomán „ne magasztaltassa fel” Liszenkót és társait,
• nyelvészeti munkák olvasásának outputjaiként ne ítélje el a marxizmust,
• számos közgazdasági munka elolvasásának „gyümölcse” ne jelenjék meg közgazdasági állásfoglalás formájában.

A személyi kultusz mértéktelen voltát Sztálin megkívánta és igényelte. Élő önmagától mintegy úristen-önmagához tudott e tekintetben elvonatkoztatni. Erre nagyon jellemző Vaszilij fiával folytatott perpatvarainak egyik részlete, amelyben az atya ekként fakadt ki: „Te azt hiszed, hogy Sztálin vagy? Te azt hiszed, hogy én Sztálin vagyok? Íme, ott van ő, ő a Sztálin! – mutatott a falon függő generalisszimuszi portréjára.

1946-ban határozat született Sztálin össze munkájának kiadására. Ezt ő maga olyannyira fontosnak tartotta, hogy felettébb nagy gonddal lektorálta végig teljes oeuvre-jét. Így hát minden egyes kötetre rákerülhetett volna a „nihil obstat” (semmi akadálya) klauzula is.

Sztálin korábban ügyelt ara, hogy a közkönyvtárakból átkölcsönzött dokumentumok minél előbb visszakerüljenek a közforgalomba, s ne „ejtsen bennük” margináliákat sem. Ezt a jó szokását azonban élete vége felé már feladta. Amikor meghalt, több mint száz Lenin Könyvtárból való művet számoltak össze nála. E művek is tele voltak írva margináliákkal.
 

Többször említettük már, hogy Sztálin ceruzával, sőt színes ceruzákkal a kezében olvasott. Manapság 400 olyan kötetet tartanak nyilván, amelyben Sztálin jegyzetek, margináliák találhatók. Valójában sokkal több volt belőlük, ám az egyes darabok szétszóródtak vagy lappanganak valahol. (Ennek részben ő maga volt az oka, mivel az általa széljegyzetelt műveket gyakran küldte vissza az íróknak, kiadóknak, rendezőknek.)

A legtöbb bejegyzés rövid, mondhatjuk azt is, hogy velős: pl. „Ha-ha” „Igen-igen”, „Ez mi?”,

„Fecsegés”, „Badarság”, „Ostobaság”, „Úgy-úgy”, „Jól van”, „No, nézd csak”. A politikai ideológiai művek közül Marx és Lenin írásait nem látta el lapszéli jegyzetekkel. Lenin: Állam és forradalom c. művének borítóján megjegyzi: „Az (állam) megszűnésének elmélete – vesztes elmélet.” Engelst már kevésbé tiszteli, mint az bejegyzései tanúsítják: „Szomorúságos”, „Nem csak”, „Ez ma már hihetetlen”, „Nem, ez hihetetlen”. Kautskit még inkább kiosztja: „Tökfilkó”, „Gazember”, „Aljas és gazember”. Egy 1920-ban kiadott Trockij brosúra margóit viszont pozitív jelzőkkel látja el.

Némileg a kiadói lektorok munkásságához lehet hasonlítani Sztálin közreműködését a történelmi (tan)könyvek és a szépirodalmi alkotások bírálatában, ugyanis igencsak töviről-hegyire olvasta volt el és „lapszéli jegyzetelte” őket. Más kérdés: az ellen, amit írt, nem volt apelláta. Néhány jellemző bejegyzés vagy aláhúzás ebből a munkásságából: „A legyőzöttek halálára a győzök nyugalma érdekében van szükség.”, „Nem kell Hitlert ijesztgetni, az uralkodótól a népnek jobb félnie, mint őt szeretnie”.

A margináliákon kívül – természetesen – gyakran élt olvasmányain különféle nem verbális jelzeteléssel és aláhúzásokkal is.

Egyik egészen furcsa aláhúzásos cselekménye az általa írt párttörténet egyik példányán esett meg, amelyben a Leninre vonatkozó részeket véges-végig pirossal húzta alá, a többi részt meg különféle más színesekkel. E példányt Vaszilij fiának 18. születésnapjára ajándékozta.

Halálakor – 1953 március 5-én – építészeti könyvekkel és folyóiratokkal volt ágya körülvéve.