Úgy tűnik, mintha az információforrások csaknem exponenciális növekedésével fordított arányban csökkenne az információkereső folyamatok, módszerek, technikák, illetve az ezek használatával előállított eredmények iránti érdeklődés, szakmai és felhasználói körökben egyaránt.

Mintha végzetesen megvalósulna Marshall McLuhan csaknem négy évtizeddel ezelőtti jóslata: a médium az üzenet. Azaz, az éppen használt médium ténye tartalomként jelenik meg. Ha ez a tendencia a használat minden rétegében megerősödik, annak beláthatatlan ismeretelméleti következményei lehetnek.

Az információtechnológia nem cél, hanem eszköz kellene, hogy legyen. Ellenkező esetben nem lehet profitálni mindabból, amit az új technológia ajánl, azaz a rögzített információk világából ahhoz a szelethez való hozzáférést, ami az eddigieknél jóval nagyobb mennyiségű, de egyúttal a minőségi részesedést és az ennek hasznosításából adódó előnyöket biztosítja.

Ha a kérdést a rendszerszemlélet alapján vizsgáljuk meg, akkor a következő képet kapjuk. A kort, amelyben élünk, már eddig is igen sokféle névvel illették, attól függően, hogy milyen szemszögből kívánták jellemezni. Ennek megfelelően és a mi könyvtár-informatikai látásmódunkkal megegyezően, nevezhetjük a kommunikáció korának. Ezt támasztja alá a korábban már említett technológiai utalás is, hisz itt végeredményben kommunikációs technológiáról beszélhetünk. A kommunikáció egyik leglényegesebb része az információs transzfer, amely azután további szűkítések után, elvezet bennünket a rögzített, szöveges információs formához és ezzel összefüggésben az információkeresés problematikájához. Ez jól ismert modell és folyamat, aminek megvannak a maga módszerei. Most azonban nem az információkeresési eljárásokkal, és az információkereső-nyelvekkel szeretnék foglalkozni, hanem az ezek alkalmazása után előállt helyzettel: azzal, hogy a kapott eredmény mennyire felel meg az elvárásoknak, mennyire segíti elő a döntéshozatali folyamatot, végső soron tehát, mennyiben hasznos a használó számára. A vizsgálat eredménye konkrétan és általánosan is, megvilágíthatja a másodlagos reprezentáció gyakorlatának helyességét egészében és részleteiben is, áttételesen pedig visszahathat az egyes információkereső nyelvek és eljárások értékelésére is. Mivel az elmúlt évtizedek információkereső folyamatai, és konkrét technikái is, paradigmatikus jellegűek, a folyamatok jobb feltárása, megismerése vezethet egy remélt és szükséges paradigmaváltáshoz ezen a területen. Másképp fogalmazva és a számítógépes alkalmazásra leszűkítve: az algoritmikus rendszerekről a heurisztikus rendszerekre való áttérésre.

Saját szűkebb területünknek megfelelően, elsősorban a bibliográfiai vagy annak minősülő tételekre (a magyar szabványcsalád fogalommeghatározása szerint a bibliográfiai tétel a bibliográfiai adatoknak a katalógus, a bibliográfia, illetve a dokumentációs szolgáltatás szempontjából egységként kezelt együttese. Gondolatmenetünkben a továbbiakban: Bt-ként említjük), illetve az internetes terepre gondolva (és annak anyagát kissé tágabban értelmezve) a Bt-re hasonlító formában kifejezett másodlagos információk értékelése lesz az elemzés tárgya. Ezek interpretációja zárja az információkereső folyamatot.

Ha megnézzük az ökológia szótári definícióját (környezettan; az élőlény és a környezet viszonyának, kölcsönhatásának tudománya), láthatjuk, hogy a meghatározás az egymáshoz és a környezethez való kapcsolódásra teszi a hangsúlyt, és tágabban is értelmezhető, mint biológiai szempontból. Az ökológia egyik részterülete a humánökológia, mely személyek és környezetük interakciójaként írható le. Ez az a terület, amit az információértékelésnek is figyelembe kell vennie, mert a Bt-k alapvető paraméterei olyan értékelési mátrix kialakítását teszik lehetővé, amelyek elősegíthetik, sőt meghatározhatják, a kognitív folyamatokat. (Megjegyzendő, hogy már korábban is használták az ökológiát bizonyos összefüggésrendszerek hangsúlyozására, pld. az antropológus Gregory Bateson, akinek egyik ismert könyve a Steps to an Ecology of Mind.)

A kérdést most le kell szűkítenünk és át kell térnünk az általánosságokról a konkrét értékelési folyamatra, illetve arra, ami annak centrumában található: a Bt-re, annak formáira és ökológiai elágazásaira.

Hangsúlyoznom kell, a megállapítások túlmutatnak a Bt-n, és más hasonló információs reprezentációkra is vonatkoztathatók (vö. az internet alapú információkkal, weblapokkal stb.) .

Ahhoz, hogy a Bt-ről beszélhessünk, tanácsos lenne legalább egy előzetes definíciót adni, hisz itt most nem a szokásos, hol általános, hol nagyon is speciális meghatározásokról van szó, amiket a könyvtár-informatika egyes területein használnak, hanem egy olyan elméletről, amely a Bt-t mint az információkeresés által előhívott és értékelendő-értékelhető szemiotikai töltésű összekapcsolódó entitást fogja fel. Mindenekelőtt azonban ki kell emelni, mi az a két lényeges tulajdonság, amely alapvetően meghatározza egy Bt természetét és funkcióit. Eszerint bármely Bt nem más, mint a leíró és környezetileg levezetett, kikövetkeztetett elemek összessége, amelyek azt az egyetlen célt szolgálják, hogy keretet biztosítsanak az episztemológiai értelmezés számára, amelynek segítségével a kereső meg tudja találni a céljait szolgáló szöveges eszközöket.

Az előzetes definíció kulcsa ebben az előbbi megfogalmazásban rejlik, azaz ennek szemantikai elemzésében, hisz ez szolgál a relevancia szinonimájaként is. A hangsúly a textualitáson van. Ennek a kifejezésnek a Bt összefüggésében a szokásostól eltérő jelentése van. Ha elfogadjuk, hogy az igazi relevancia ez a bizonyos „textuális eszköz a kereső céljai számára”, akkor ebből az következik, hogy nemcsak egy visszakeresett dokumentum, hanem az ezt reprezentáló Bt is kielégítheti a textualitás kritériumait, lehetőleg minden operációs szinten. Más szóval, a Bt-nek bibliográfiailag jelentéssel kell bírnia, mert csak így lesz az értelmezés elképzelhető. Az értelmezés két szinten történhet :

• az azonosítás minimális szintjén,

• episztemológiai szinten.

Csak az episztemológiai szint lehet teljes értékű bibliográfiailag, és az a cél, hogy egy adott Bt elérje ezt a szintet. Az első szint ismeretelméleti szempontból nem kielégítő, de elfogadható, mint az a legalacsonyabb szint, aminek még van jelentése. Ennek az az oka, hogy azonosítás csak jelentéssel bíró adatok esetében képzelhető el. Az azonosítás tehát egy elemi fokozatú értelmezés, mert a Bt-t leltári összefüggésben magyarázza, de nincs ismeretelméleti jelentősége.

A Bt-nek akkor van igazán jelentése és jelentősége, ha kielégíti az értelmezés minimum követelményeit, ami az azonosítás. Tehát, nem a leíró adatok, illetve részletek mennyisége fogja meghatározni, hanem a rendelkezésre álló információ ismeretelméleti kapacitása, amely mindig a lehetséges relevanciához kapcsolható.

Az érvelés könnyebb elfogadhatósága érdekében nézzünk egy példát: Ha egy szövegben a következő adatszekvenciát találjuk : „...Tolsztoj Háború és békéjében...” , akkor az semmiképpen sem minősül Bt-nek, mivel nem tekinthető szöveges eszköznek és nem is használható fel ilyen célra. Bibliográfiailag nincs jelentése, még azonosítási szinten sem. Ha ugyanezt a példát egy kicsit megváltoztatjuk, és egy lábjegyzetben a következőképpen tüntetjük fel : „lásd L. N. Tolsztoj : Háború és béke. Budapest : Szépirodalmi Kiadó, 1986.” , ez még mindig alkalmatlan arra, hogy Bt-nek tekintsük. Még ha sokan annak is fogadnák el, akkor is el kellene ismerni, hogy ez így nagyon hiányos.

Az ok abban rejlik, hogy ezek az adatok, legalábbis elméletileg, nem azonosíthatnak teljes biztonsággal egy kiadást. Hipotetikusan ugyanis elképzelhető, hogy a kiadó kereskedelmi indokok alapján két különböző fordítást is megjelentetett reprintként ugyanabban az évben. Sokkal informatívabb és az interpretáció mindkét szintjét támogatja, ha a következő adatsorra utalunk : „Tolsztoj: Háború és béke. Ford. Kiss Sándor, 1986.” Ez, vagy egy hasonló verzió nem több adat, csak minőségileg más.

Persze, itt gondolni kell a mű és a könyv közötti különbségre is, amire mindjárt rá is térünk. Annyi azonban máris látható, hogy egy szigorúan bibliográfiai koncepció megkerülhetetlen, mert szükség van a könyvtár-informatikai elvek és az általános episztemológia kölcsönös szemléletére, amely képes arra, hogy új perspektívát nyisson meg.

Pillanatnyilag csak annyit lehet mondani, hogy egy ismeretelméleti célokat szolgáló Bt definíciójának figyelembe kell vennie a jelentéssel bíró bibliográfiai információ kettős arculatát. E szerint bármely egység természetében bibliográfiai, céljában pedig rossz fordítással mondva, „haszonelvű” (utility), – mondjuk inkább egyszerűen azt, hogy az információkeresést támogatja – amennyiben magában foglalja az átvitel fizikai eszközét és azt az intellektuális jelentést, ami ezen eszközön keresztül érvényesül. Valójában a két oldal elválaszthatatlan.

A Bt előzetes definíciója tehát feltételezi egy minimális szöveges szekvencia jelenlétét, amely azután lehetővé teszi, hogy eljussunk legalább az interpretáció azonosítási szakaszához, ami már valamely célt szolgáló szöveges eszközként hasznosítható. Itt tehát még nincs szó a Bt formális meghatározásáról, csupán egy olyan megközelítésről, amely rámutat annak lényegi tartalmára.

A tulajdonképpeni probléma tehát a legkisebb bibliográfiai egység/tétel (Bt) problémája, valamint a lehetséges kiterjesztett változatoké, amelyek mindig növekvő környezeti reprezentációt jelentenek.

Újból hangsúlyozni kell, hogy a vizsgálat teljes egészében ismeretelméleti, az egészre és összetevőire irányul. Elkerülhetetlen az összehasonlítás a létező bibliográfiai szabványokkal, ami operatív különbségeket mutathat ki, és egyúttal jelzi azt is, hogyan lehet javítani a kognitív értékeket.

Létezik olyan vélemény, amely szerint „az információs egységnek nincs nyilvánvaló mértéke” (Oldman, 1978. 32. p.). Ez igaz, ha az információt előírt, kvantitatív módon értelmezzük. A jelen elemzés célja azonban az, hogy kimutassa: van ilyen egység és az a Bt , de ez egy változó egység. Alternatív természete nem meghatározatlan szubsztanciát jelent, hanem egy olyan változékonyságot, rugalmasságot, amely összhangban van az ismeretelméleti célokkal.

Az első, amiről beszélni kell a Bt problémája kapcsán, az a forma és tartalom, azaz szubsztancia kérdése.

Az előzetes definíció ürügyén említettük a textualitást mint a Bt lényegi tulajdonságát. Ha ezt elfogadjuk, akkor meg kell vizsgálni a Bt-t mint olyan entitást, amely egy bizonyos, egyelőre még meg nem határozott mértékben szöveg természetű. A textualitás olyan tulajdonság, amellyel még kisebb egységek, mint például az indexelési deszkriptorok is rendelkezhetnek, de ugyanakkor azt is kimutatták, hogy az ilyen szöveg nem igazán reprezentáció, hanem inkább célzás (Bar Hillel, 1964.).

Ha a Bt-t ismeretelméleti alapon értelmezzük, akkor előzetes feltételként el kell fogadnunk a bibliográfiai információ szöveges természetét, ugyanis gyakran összefüggés nélküli adatszekvenciának tekintik, amely legfeljebb szuggesztív természetű. Az emberi kommunikáció szerint azonban még a jelek és szimbólumok is szövegesek, ahogy ez kitűnik a szemiotika tanulmányozásából is. Még ha a rendelkezésre álló adatok nem is szabályos szövegek, a humán interpretáció kiegészíti azt a szükséges szövegkörnyezettel. Ezért mondható el az, hogy a szöveg elmélete és létezése a Bt ismeretelméleti szempontú értékelésének alapvető feltétele.

A szövegtan könyvtár-informatikai alkalmazása alátámasztja a Bt és egyéb dokumentációs produktumok, úgymint tartalmi összefoglalók, indexkifejezések, deszkriptorok szöveg természetét (ez utóbbiak a kiterjesztett Bt-k kategóriájába tartoznak), és így igaz az , hogy: „világos, hogy kapcsolat van egy szöveg és a belőle származó metaszövegek között. Ezt intertextualitásnak hívják. Az intertextualitás ‘egy olyan elv, amelynek segítségével egy szöveg textualitása más szövegekkel való interaktív folyamatok eredményeként jelenik meg’ és ‘feltételezi egy adott szöveg és más releváns szövegek közötti kapcsolatot, előző tapasztalatok alapján, közvetítővel vagy anélkül’. Az intertextuális kapcsolatok egy csoportjaként fogható fel egy mű és annak különböző származtatott metaszövegei (pl. tartalmi kivonata, referátuma) és ezek dokumentációs nyelven való kifejezése”. (Beghtol, 1986. 94. p.). A két terminus technikus, »textualitás és intertextualitás« a kommunikációs folyamat különböző fázisaira utal. A textualitás adja azt az alapot, amely a kommunikációs funkciókat lehetővé teszi, úgy, hogy a benne meghúzódó szubsztancia teszi lehetővé a jelentést. Az intertextualitás pedig összekötő kapocsként szolgál a különböző szintű szövegrészek között, ahol a szubsztanciális alapot maga az értelmező alany adja. Mindez nemcsak a bibliográfiai információ, hanem az egész információkeresési folyamat szemiotikai természetét támasztja alá. Ennek megfelelően a Bt alapstruktúráján belül a textualitás adja a lényegi részt, de ugyanakkor elkerülhetetlenül meg kell, hogy feleljen a formális kritériumok minimumának is, ha ki akarja elégíteni a forma és szubsztancia követelményeit.

Az előzetes definíció ismertetésénél már érintőleges szó esett mű és könyv kettősségéről. Mivel a különbség a forma és szubsztancia problémáját érinti, tárgyalása elkerülhetetlen , mielőtt a forma, a Bt másik elemének kérdésére térnénk át.

A kérdés közelebbi vizsgálatakor változások figyelhetők meg az elmúlt évtizedek információkeresési elképzeléseiben, mintegy párhuzamosan a dokumentumok mennyiségi növekedése és az információrobbanás jelenségeivel.

A fontosabb tanulmányok a kérdést elsősorban a katalógus szempontjából közelítik meg, de az eredmények, konklúziók érvényesek a tágabb bibliográfiai tartományra is. A probléma mélyebb elemzése pillanatnyilag szükségtelen és messze vezetne, a bibliográfiai információ szempontjából is csak a végkövetkezetés érdekes. Az pedig az, hogy a műtényező megmaradt ugyan a fogalomtárban, sőt újabban megint előtérbe került (Smiraglia, 2001.; Svenonius, 2000.), de a gyakorlatban mégis hallgatólagosan félre lett téve. Az történt ugyanis, hogy fokozatosan felismerték, hogy a műtényező nem egyeztethető össze az információkereső technológiákkal, ahol is a konkrét hasznosítás fontosabb az absztrakcióknál. És ez a manuális, illetve az automatizált folyamatokra egyaránt igaz, a mechanizált visszakeresésnél pedig tovább bonyolódik a kérdés, ugyanis a gép csak lineáris operációs módban működik.

Ami megváltoztatta a helyzetet az egyrészt a már említett szövegkutatás, azaz ennek az információs folyamatokra való alkalmazása volt. Az alapvető probléma az ún. műtényezővel mindig is a konkrétság hiánya volt. A visszakeresés során nem kaphatjuk meg a művet, hanem annak mindig csak egy vagy több fizikálisan-szövegesen megtestesült változatát. A műfogalom az információkeresésben mondhatni abszurd és szembe állítható a felhasználó szempontjából hasznosítható információkkal. A felhasználónak kizárólagos képessége (és joga) van arra, hogy értelmezze és értékelje az elérhető szöveges eszközöket abból a szempontból, hogy azok megfelelnek-e céljainak vagy sem.

Elmondhatjuk, hogy egy határozott váltás ment végbe: távolodás az objektivizált dokumentumegységeken alapuló, előírt információrendezéstől, amely felfogás még megenged műveket, az ismeretelméleti töltésű, indetermináns folyamatok irányába, amelyek a szöveges bibliográfiai világra épülnek. A visszakeresési folyamat komponensei átalakultak a régebbi megszokott megközelítésből, amelyben a felhasználó, kérdését egy többnyire szisztematikusan szervezett és indexelt dokumentum – visszakereső rendszernek teszi fel, és ennek eredményeként visszakeresett dokumentum – egységeket kap, egy újfajta módosított interfésszé, ahol is a felhasználó episztemológiailag interpretálható igénnyel jelenik meg és néz szembe egy még mindig többnyire szisztematikusan szervezett és indexelt dokumentum-visszakereső rendszerrel, amelyből értelmezhető textuális egységeket kap vissza.

A nyilvánvaló különbség a dokumentum és a szövegegység között található. Ha dokumentumokról beszélünk, akkor a kérdés zárt rendszerek körül mozog, amelyek bizonyos előre meghatározott tulajdonságai tovább alakíthatók, például művekké tömöríthetők. Mivel ez absztrakt fogalom, ezért nem manifesztálódhat és zavarja a visszakeresést, mert zajt produkál.

Ezért sokkal hasznosabb szövegekről beszélni, legalábbis az információkeresés szempontjából, mivel a szövegek, és a belőlük kialakuló újabb szövegek nyílt rendszert hoznak létre és ezáltal a kereső számára egy más ismeretelméleti megközelítést tesznek lehetővé. Az egész probléma a következőkben összegezhető: „Rá kell jönni, hogy ez az egész vita a szövegről és annak megjelenítéséről olyasmi, mint az ismert különbség tétel a műtényező és a bibliográfiai egység között, vagy a könyv és az abban meglévő mű között ... Én inkább szövegekről és kapcsolódó szövegekről, variációkról és származtatásokról beszélnék, mint művekről és irodalmi egységekről. Tudom, hogy mondjam meg a különbséget, hogy két publikáció ugyanazt a szöveget tartalmazza-e vagy sem – ha igen akkor ugyanazt a szó szekvenciát tartalmazzák –, de nem biztos, hogy meg tudom mondani, hogy két publikáció ugyanazt a művet foglalja-e magában ... ezért kétlem, hogy tisztázni lehet a mű fogalmát.” (Wilson, 1983. 5. p. )

Mindez nem azt jelenti, hogy a könyv és mű kettősségével a továbbiakban egyáltalán nem szükséges számolni. Az elemzés csak azt próbálta bemutatni, hogy ez a fogalompár nem alkalmazható a bibliográfiai információkeresésben.

Korábbi összefüggésben és elméleti síkon a könyv kontra mű koncepció legitim célokat szolgált, mind az információkeresésben, mind a katalogizálásban, mivel ismeretelméleti irányba mutatott. De ettől még absztrakt fogalom maradt, amely nem tudott pragmatikus körülmények között érvényesülni. Könyvtár-informatikai ügy lett, de valójában a használó kognitív tartományának része és csak egy másként elképzelt visszakeresési filozófia keretein belül lehet igazán kiaknázni. Ha a forma és szubsztancia talaján elemezzük, ahol is az utóbbi a szöveget képviseli, a műtényező fogalma absztrakt szövegiséggel rendelkezik ugyan, de nem felel meg a formális követelményeknek. A forma hiánya pedig nem teszi lehetővé a felhasználó általi interpretációt. Csak egy másfajta megközelítés alapján – ahol a könyv és mű kettősséget a könyv mint szöveg helyettesíti, és ahol a szöveg formában megtestesített szubsztanciát jelent – képzelhető el a modern információkeresés perspektívája. Itt ugyanis az információ és dokumentumok mennyiségi bősége a minőségi értelmezés irányába tolódik el.

A forma tehát azért fontos, mert lehetővé teszi a szöveg tényleges megjelenését, mind az általános, mind a Bt szintjén. Ha a formát a Bt-követelményének tekintjük, úgy az, mint az interpretálható fizikai jegyek jelenléteként és szekvenciájaként határozható meg. Tükrözi és megtestesíti a textualitást, de hasznossága az információkeresésben az egyes összetevők számától és minőségétől függ. A minimum mennyiség meglétét a legkisebb, jelentéssel bíró Bt-t jelenti és az ettől való fokozatos távolodás, ami alatt ebben az esetben expanzió értendő, előidézhet minőségi változásokat az interpretáció szintjén. Ez azért jelenthető ki ilyen formában, mert a minőséget a szemantikai tartalom, a téma vagy tárgykör jellemzői és a felhasználó kognitív állapotának kombinációja határozza meg, amely utóbbi az információkeresési folyamat importált komponense.

A további analízis legfontosabb feltétele tehát a könyvek (vagy dokumentumok ) mint szövegek és következésképpen a Bt-k, mint szövegek koncepciója. Az interpretáció mint végső cél azonban sokkal komplikáltabb mert „egy dokumentumban található információ nem azonosítható a dokumentum szövegével. Viszont, azonosítható a szöveg értelmével, jelentésével, sugallataival vagy szemantikai tartalmával.” (Wilson, 1978. 11.p.). A szöveg elsődlegessége mint feltétel ezáltal is megerősítést nyer, de további lépések is szükségesek : „Megfoszthatjuk a dokumentumot attól a mítosztól, hogy információt tartalmaz. Egy dokumentumban semmi mást nem találhatunk csak szöveget, az emberekben azonban akik olvassák a szöveget megtalálhatjuk a szöveg interpretálásához és megértéséhez szükséges dolgokat.” (Wilson , 1978. 12.p.)

Az interpretációt befolyásolja és meghatározza az a szemiotikai-szimbolikus olvasat, amely a felhasználó kognitív státuszának függvénye, míg a szemantikai tartalom azonosítása, legalábbis részben, a tételen belüli szöveges elemek funkcionális szerepe szerint változik. De a Bt szövegiségét, azaz a forma és szubsztancia egységét, egészében az a tárgykör határozza meg, amelyhez téma szerint tartozik. A tételstruktúra vizsgálata előtt, ezt az oldalt kell először elemezni.

A következőkben beszélnünk kell egy olyan kérdésről, amelyről ritkán esik szó: a felhasználó számára rendelkezésre álló, az információkeresés szempontjából hasznosítható eszközökről, lehetőségekről.

Kiinduló pontunk legyen az, hogy a Bt textuális természete különbözőképpen és meglehetősen egyenetlenül jelenik meg az egyes tárgykörök, diszciplínák területén. A különbségek könnyen megfigyelhetők, mind formailag, ami az egyes elemek jelenlétét és térbeli kiterjedését jelenti, mind pedig szubsztanciálisan, ami az értelmezhető tartalmukat érinti. A szubsztanciát a téma partikularitása és a felhasználó azon meglátása alakítja, hogy az információ hogy szolgálja a téma megközelítését. A különböző tételformákban kifejezett bibliográfiai információ és az egyes tárgykörök közötti kapcsolat nincs kielégítően feltárva az irodalomban. Egyes bibliográfiai elemektől (mint pld. szerző és a mű megjelenési ideje) eltekintve, ilyen elemzések nem történtek. A kutatás hiányát igazolhatja az, hogy hasonló vizsgálatoknak csak akkor van értelmük, ha ez a folyamat a Bt komponensek szemiotikai-szimbolikus szerepének felismerésével társul. Legalábbis az információkeresés összefüggéseiben.

Nagy tudásbázis áll rendelkezésre az egyes területeken a bibliográfiai tételek, hivatkozások segítségével történő kommunikáció mikéntjéről, ami segítheti a felhasználó-tétel interfészhez kapcsolódó deduktív rekonstrukció feltételezhető folyamatát. De a kérdést másként is fel lehet tenni: nevezetesen, hogy az egyes információs mezőkből következő kommunikációs minták, hogyan befolyásolják – a felhasználó szolgálatában – a Bt formai és tartalmi szerkezetét. Egy pedig az adott területre jellemző probléma megközelítés és kérdésfeltevés módjához és természetéhez igazodik.

A vonatkozó módszerek részletes elemzése nélkül is szükséges egy olyan közös nevezőt figyelembe venni, amely minden tárgykörben megjelenik, de mégis a megjelenés helyét tekintve változó. Ez a közös nevező az autoritás. Ennek szerepét kell megnézni az információkeresési és információértékelési folyamatban.

A továbbiakban tehát meg kell vizsgálni az autoritás fogalmát, annak hatását a visszakeresésre, egészében és az információs mezők egyes komponenseire is lebontva. Ezt követően, mindezt ki kell vetíteni az ismeretek különböző tartományaira, valamely elfogadott rendszer alapján. A vizsgálat része az is, hogy sok minden, ami megállapítható, bizonyos mértékben és formában modellálható legyen. Csak ezután lehet majd beszélni a Bt fokozatairól ismeretelméleti kapcsolódásban. Ennek alapján juthatunk azután el a környezeti reprezentációhoz, ill. annak értékelési fázisaihoz, ahol is az értelmezés és értékelés ökológiai folyamata bezárul. (Ezeket a kérdéseket járja körül a tanulmány 2. része.)