Domanovszky Ákos, szakmánk e nagy tudású és odaadó lélekkel szolgáló képviselője kiemelkedő szerepet játszott az 1950-es években kibontakozó hazai és nemzetközi katalogizálás-egységesítési folyamatban. A budapesti Egyetemi Könyvtár delegáltjaként részt vett már az 1952-es Címleírási szabályok¹ kidolgozásában, majd nyomon követője és aktív részese volt az IFLA szabványosítási munkájának. Tevékenységét nemzetközileg is számon tartották és tartják napjainkig is, sőt külföldön talán ismertebb alakja a könyvtárosságnak –, de nyugodtan kimondható: a könyvtártudománynak –, mint éppen hazájában.² Jelen tanulmány Domanovszky Ákos elméletalkotó munkásságának legfontosabb csomópontjait ismerteti, de nem vállalkozik e gazdag életmű teljességének bemutatására.

Domanovszky Ákos (1902. október 28. – 1984.³ április 9.) 1925-ben szerzett jogi doktorátust a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd rövid műegyetemi tanársegédi működés után az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ (OKBK) munkatársa lett. Az OKBK-nál, a budapesti Egyetemi Könyvtárban és két alkalommal németországi ösztöndíjjal eltöltött „tanulóévek” után 1935. július 1-jétől a pécsi egyetemi könyvtár igazgatója lett, Fitz Józseftől véve át e posztot. A második világháború alatt, 1942 őszétől ismét a budapesti egyetemi könyvtárban dolgozott nyugállományba vonulásáig 1972-ig, de ezután is részt vett a magyar és nemzetközi szabványosítási folyamatban. Munkásságát visszavonulása (1973. január 1.) alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával ismerték el;⁴ 1975. december 18-án a Magyar Könyvtárosok Egyesülete megalapításának 40. évfordulóján – több alapító taggal együtt⁵ – emléklapot kapott.

A ma érvényes ISBD-szabványcsalád és az ezen alapuló magyar szabványok tehát magukban foglalják Domanovszky Ákos (és a nemzetközi szabvány létrehozásában közreműködő munkatársai) elgondolásait, ámbár az általa használt terminus technicusok nem abban a formában épültek be a hazai és nemzetközi dokumentumokba. Mintegy öt évtizedes könyvtárosi működése időben egybeesett a II. világháború után kibontakozó nemzetközi egységesítési törekvésekkel, így ahhoz, hogy alapvető tanulmányainak, több szabályzat aprólékos és jogászi precizitással elvégzett elemzéseinek, a szabványalkotási irányelvek megfogalmazásának jelentősége igazán érzékelhető legyen, szükséges (a XIX. század legvégének és) a XX. század első felének katalogizálási gyakorlatára röviden visszatekinteni. Csak a megelőző szabályzatok alapfunkcióival és konkrét megoldásaival összevetve mutatkozik meg igazán a mára már természetesnek tűnő és a gyakorlatot egyöntetűen meghatározó elméleti konstrukció, feladat- és irányelvrendszer újdonsága, logikai felépítményének alapvető változása.

A XIX-XX. század fordulója hozta meg szakmánk számára az első olyan katalogizálási szabályzatokat, amelyek nemcsak egy-egy (illetve viszonylag kis számú) könyvtár feldolgozó munkáját határozták meg. Ezek vagy könyvtáros egyesületek – például az ALA és a LA[UK] – támogatásával vagy törvényben előírt kötelezettségnek köszönhetően – mint a Porosz Instrukciók esetében – már nagyobb régiók (akár több ország számára is) egységes és követendő mintaként, módszerként funkcionáltak.

A XX. század első évtizede fontos időszak a katalogizálás történetében: 1908-ban látott napvilágot az angol-amerikai szabályzat⁶ és egy esztendővel később a Porosz Instrukciók⁷ – mindkettő már második, kissé átdolgozott kiadásban.

Az angol-amerikai iskola első alapdokumentuma 1883-ban jelent meg külön angol és amerikai kiadásban és csupán apró részletekben: előszavukban és a 174 paragrafus közül 8 esetében eltérő tartalommal,⁸ de fontos szerepet játszott kialakulásában Panizzi, Jewett majd Cutter 1904-es szabályzatával fémjelzett fejlődési irányvonal.

A Porosz Instrukciók gyökerei is régi tradíciókra vezethetők vissza, közvetlen előzménye Karl Dziatzko munkája, amelyet Fritz Milkau felhasznált az instrukciók első, 1899-ben kiadott változatához.

Ez a két nagy szabályzat a század mintegy közepéig – tulajdonképpen az ISBD szabványcsalád megalkotásáig – majdhogynem változatlan formában egymás mellett élt és a feldolgozó munkának változatlanul antagonisztikusan ellentétes útját, metódusát képviselte. (A század első évtizedeiben három nagy területre tagolódott az észak-amerikai és európai katalogizálási térkép: az angol-amerikai és a germán irányzat mellett az újlatin iskola is megjelent, de ez a másik két felfogás között köztes helyzetű és összességében kisebb jelentőségű volt, így érthető, hogy hamarosan fel is adta önállóságát és az angol-amerikai iskolához csatlakozott.)

E két, alapvetően egy időben – tehát egyazon művelődés- és könyvtári tudománytörténeti feltételrendszer keretei között – létrejött szabályzat két kardinális jelentőségű kérdésben tér el egymástól.

A szerző, a textust megalkotó személy neve alatt regisztrálható kiadványok feldolgozásában tulajdonképpen csak a leírás formájában, egyes részterületek szabályozásában – az adatok sorrendjének meghatározásában, a nevek egységes formájának megválasztásában –, azaz alapvetően nem elvi, lényegi kérdésekben tapasztalhatók különbségek. Annál pregnánsabbak viszont az anonim (tehát nem valamely személy neve alatt megjelent) munkák katalogizálásának ellentétei, vagyis a testületi szerzőség megítélésében és a cím szerinti besorolás módszerének szabályozásában megfigyelhető ellentétek. Érdekes, hogy mindkét filozófia – a hagyományok mellett – hangsúlyozottan a katalógushasználók elvárásainak figyelembevételére hivatkozik.

Domanovszky Ákos gondolatmenetét⁹ segítségül híva elfogadható, hogy a katalógusok az egészen korai hagyományokat követve a (szűkebb és kiterjesztett értelemben vett) szerző alatti regisztrálást részesítik előnyben, annak ellenére, hogy a gyakorlat egységes logikájában ez törést jelent, mivel a könyveknek szerzőjük nem mindig, de címük minden esetben van. Azonban a szerző neve jobban megjegyezhető ismérv és pontosabb elsődleges meghatározást, azonosítást tesz lehetővé, mint a cím; így első látásra elfogadhatónak és indokoltnak tűnik az angol-amerikai szabályzat törekvése, hogy a személyi szerzővel nem rendelkező kiadványokat – a német elgondolással ellentétben – a közreadó testület mint szerző neve alatt tartsák nyilván. Ugyanakkor Domanovszky rámutat a testületi szerzőség problémáira, érvényességi körének, alkalmazásának nehezen körülhatárolható és nemcsak a könyv formai jegyeit figyelembe vevő voltára.

A cím szerinti regisztrálást illetőleg a mechanikus besorolás és a „substantivum regens” elve feszül egymásnak: egyrészt a címkezdő névelők és prepozíciók figyelmen kívül hagyása után az első szó szerinti; másrészt a könyvre legjellemzőbb főnév alatti, de sok esetben a nyelvtani függőséghez, nyelvtani szerkezetek felépítéséhez a továbbiakban is igazodó besorolási rend preferálása. A substantivum regens, a vezérfőnév megválasztásának is különféle eljárásait alkalmazták: az első nyelvtanilag nem függő helyzetű főnév, az első alany esetű főnév, az első főnév esetétől függetlenül vagy akár az első de számának meghagyása mellett alany esetbe tett főnév változatok párhuzamosan voltak jelen például a magyar nagykönyvtárak katalógusaiban is¹⁰.

(Érdemes megjegyezni, hogy a Porosz Instrukciók ezen megoldása már közvetlenül megjelenése után is éles szakmai vita középpontjába került, pl. Gradmann 1908-ban megjelent tanulmánya¹¹ szintén rámutat a kiadványok címében végbement egyszerűsödésre, a címek nyelvi és nyelvtani szerkezetének megváltozására, amely a substantivum regens elvéhez való merev ragaszkodás létjogosultságát megkédőjelezte. Gradman a „Messkatalog”-okban szereplő és a XX. század eleji címek összehasonlításával bebizonyította, hogy a vezérfőnév alatti besorolás egyre kevésbé biztosítja a könnyű és kényelmes visszakereshetőséget.)

Mint már utaltam rá hazánk nagykönyvtáraiban úgyszintén német mintára létrehozott katalógusokat építettek, eleinte csak ösztönösen követve e példát, majd az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ szabályzatával¹² (OKBK) tudatosan vállalták e kötődést – a dokumentum legnagyobb része a Porosz Instrukciók lefordításával jött létre, bár annak egyik legjellemzőbb és legvitatottabb eleme, a grammatikai besorolás elhagyásával.

Domanovszky Ákos könyvtáros pályafutása kezdetén az OKBK 1924-ben elkészített szabályaival ismerkedett meg, az első országosan kötelező érvénnyel bevezetett magyar katalogizálási szabvány (MNOSZ 3424/52) megalkotásában már fontos szerepe volt a szabványalkotó bizottságban mint az Egyetemi Könyvtárat képviselő szakértőnek. Az 1952-es címleírási szabályzat elkészítése és az ahhoz kapcsolódó elméleti munka fordította Domanovszky Ákos érdeklődését a katalogizálás elvi alapjainak, koherens elméletének kidolgozása felé. Az ezt megelőző időszakban a pécsi, majd a budapesti egyetemi könyvtár feldolgozó munkájának reformja, katalógusrendszerük átalakítása „előtanulmányai” voltak e tevékenységnek, de ekkor még hangsúlyosan gyakorlati szempontúak, praktikus célúak voltak. Így az e korszakból származó publikációkban¹³ sem az elméleti megközelítés uralkodik, bár – természetesen – az is helyet kapott bennük. Az 1950-es évtized legvégétől és még inkább az 1960-as években dolgozta ki a katalogizálás egészére kiterjedő elméletét.

Az 1950-es években a tudományos és technikai fejlődés mindinkább szükségessé tették a könyvtárak közötti és a nemzetközi biblográfiai együttműködést – ennek elengedhetetlen feltétele a katalogizálási szabályzatok összehangolása, a köztük lévő ellentétek kibékítése. Az IFLA 1954-es zágrábi konferenciáján határozta el e munka megkezdését,¹⁴ a többéves előkészítés után az 1961. október 9. és 18. között megtartott párizsi nemzetközi katalogizálási konferencia (International Conference on Cataloguing Principles, ICCP) fogadta el a nemzetközileg egységes leírási szabvány tervezetét, amely legnagyobb részben Chaplin¹⁵ nevéhez fűződik, de több tekintetben is támaszkodik Lubetzky¹⁶ reformtervezetére.

A párizsi konferencia – inkább a nemzetközi egység megteremtése iránti felelősségtől vezérelve, mint az elképzelések valódi közeledésének és az elvi különbségek elsimulásának köszönhetően – nagy többséggel fogadta el a további munka alapját képező tervezetet¹⁷ (a továbbiakban: Tervezet), amely 12 rövid fejezetre tagolva a nyomtatott könyvek formai feldolgozásának legfontosabb elvi kérdéseire (a címfej és a rendszó megválasztására és formájára) kiterjedő alapelveket foglalja magában¹⁸; és elhatározták, hogy e dokumentum kommentárokkal és példákkal kiegészítve is napvilágot lásson¹⁹.

A Tervezet talán legfontosabb része, a 2. pont rendelkezik a katalógus által ellátandó alapfunkciókról:

Tulajdonképpen ez a néhány sor, a katalógus alapfunkcióinak definiálása az alapja Domanovszky Ákos egész elméletének; ezen alapfunkciók részletes vizsgálata, a használt terminus technikusok pontos körülhatárolása és a feladatok ellátásának legalkalmasabb módja rajzolódik ki dolgozatainak tanulmányozása során,²¹ illetve a szabványalkotásnak azok az alapvető elvei és szempontjai, amely ezen feladatok ellátására képes szabályzatok megalkotásához, kodifikáláshoz elengedhetetlenek. Vizsgálódásai a modern nyomtatott könyvek (és bizonyos vonatkozások tekintetében az időszaki kiadványok) feldolgozására, és csak „alapvető katalogizálás”-ukra – tehát csupán a szerzői és cím szerinti betűrendes katalógusok építésére – korlátozódnak.

A következőkben Domanovszky elméletéből az alábbi kérdéskörök tárgyalására kerül sor:

1. A könyv és a mű kapcsolata;

2. A szerző fogalma;

3. Az alapfunkciók rangsora;

4. Az alapfunkciók ellátásának eszközei, a katalogizálás tárgyainak és „bejegyzés”-einek típusai és végül

5. A szabványalkotás legfontosabb alap- és irányelvei.

A katalógus alapfeladatainak részletesebb elemzése előtt röviden meg kell határozni a Tervezetben használt fogalmak pontos értelmét. A párizsi Tervezet „könyv” alatt ért „minden a könyvekhez hasonló jellemzőkkel, ismérvekkel rendelkező könyvtári anyagot is” ²². Ez a kiegészítés önmagában még a könyv fogalmát sem határozza meg explicite teljes pontossággal, nemhogy definitive elhatárolná a műtől, de a szóhasználat következetessége mindenesetre különbséget tesz közöttük.

Domanovszky Ákos a könyv és mű elhatárolásában a köznapi szóhasználatból és a Tervezet 2.1. pontjának a), b) illetve c) kiegészítéseiből kiindulva a következőket mondja ki²³:

a könyv egyszerre anyagi és szellemi jelenség, a formai katalogizálás szempontjából minden, materiális korpusszal rendelkező nyomdatermék, amelynek fizikai oldala a hangsúlyos, így minden új kiadása – ha csak a kiadás évében tér is el az eredetitől – új bibliográfiai egységet alkot (egy kiadás minden darabjáról egyazon leírás készül, a példányokat megkülönböztető jegy a jelzet);

a mű csak „szellemi jelenség, amely minden anyagi megjelenési formától, tehát minden könyvtől függetlenül létezik és egyszerre számos könyvben jelenhetik meg anyagi alakban”²⁴, tehát átdolgozása során, vagy más név illetve cím alatt publikálva bibliográfiai azonossága nem változik meg. Tehát a „mű” a tartalom és az eredet azonossága vagy rokonsága alapján összetartozó könyvek egész csoportját takarja, amelyek az olvasók (legalábbis nagy többsége) számára egymást helyettesíthetik.

Hogy mennyire félrevezető és az egész szabályzat érthetősét és logikai rendjét veszélyeztető e két egymástól egyértelműen elkülönülő jelentéssel bíró kifejezés tartalmának összemosása, azt megmutatják a Regeln für die alphabetische Katalogisierungban, illetve az AACR-ben olvasható példák.

A Porosz Instrukciók utáni új német katalogizálási szabályzat tudatosan – és azzal az indoklással, hogy a későbbiekben kiegészítve nemcsak könyvek formai katalogizálását lesz hivatott szabályozni – teljes egészében kerüli a „könyv” fogalom használatát (annak ellenére, hogy a párizsi Tervezet sem csak a dokumetumtípust tekintve „könyv”-eket ért e szó alatt). Ez a katalógusfunkciók meghatározásánál további zavarokat okoz. A szabályzat 101. §-ában a katalógus első alapfeladatának definiálása a következőképp hangzik:²⁵ a katalógusnak meg kell mutatnia, hogy egy mű egy kiadása megvan-e. Az „egy kiadás” meghatározás nem felel meg a Tervezetben álló „konkrét könyv”²⁶ kifejezésnek, a RAK szerint tehát arról kell a katalógusnak tájékoztatást adnia, hogy a keresett műnek egyik, valamelyik, bármelyik kiadása megtalálható-e a könyvtár állományában.²⁷

Az AACR szerint egy „mű” besorolása általában a címoldal vagy a mű más részén közölt adatok alapján történik²⁸ – holott egy műnek, a fizikai hordozótól elvonatkoztatott, tisztán eszmei tartalomnak nem lehet címoldala.

A további vizsgálódás előtt úgyszintén meg kell határozni egyértelműen a szerzőség sokrétű, több szinten és funkcióban használt és értelmezett fogalmát.

Ahogyan már utaltam rá a szerző neve alatti regisztrálásnak már egészen régre visszanyúló gyökerei vannak, az eltérő iskolákat, hagyományokat követő szabályzatok nemzetközi egységesítésénél a szűkebb értelemben vett személyi szerző alatti katalogizálásban nem mutatkoztak meg kibékíthetetlennek tűnő ellentétek. Ennél nagyobb az egységesítési folyamat előtt – és a Párizsi Tervezet megalkotása és megtárgyalása idején is – alkalmazott megoldások tarkasága a címrendszós besorolás minél kisebb körre szűkítése, vagyis az összeállító alatti felvétel és a testületi szerzőség megítélésében.

Az összeállító (kompilátor) neve főlapon (főtételen) történő regisztrálása alapvetően az olvasók érdekeit szolgálja, mivel a szerzői név pregnánsabb visszakeresési pontot jelent, mint a cím; érvényességi körének szabályozása viszont annál bonyolultabb – és így nem is biztos, hogy e megoldás valóban indokolható a katalógushasználók igényeivel –: nem definiálható egyértelműen azon esetek köre, ahol valóban következetesen és hézagmentes szabályokat követve lehetne alkalmazni. Az egyértelműen „szerzős”-nek, illetve anonimnek tekinthető két pólus közötti folyamatosság – és a szabályzat(ok)ban az esetek többségére, de nem minden tényállásra kiterjedő kazuisztikus felsorolás és szabályozás – nem teszi lehetővé, hogy világos választóvonal legyen a nem szerzős, de szerkesztő neve alatt katalogizálható (pl. gyűjtemények összeállítója, válogatója) és a valamely közreműködő (de semmi esetre sem szerzőnek tekinthető, pl. technikai szerkesztő) munkájaként létrejövő kiadványok hovatartozását illetően. Így szükségszerű, hogy e fejezet a rengeteg egymás hatásköréből kiemelt apró rendelkezés nehezen áttekinthető szövevénye legyen. A párizsi konferencia – ugyan csak kis többséggel – elfogadta Chaplin javaslatát (10.3. §29), hogy a gyűjtemények címük szerint kerüljenek be a katalógusba, a szerkesztő neve csak melléklapon szerepeljen, és csak akkor, ha a kiadvány az ő neve alatt (is) ismert. Domanovszky Ákos véleménye szerint „Nem tagadható, hogy e javaslatban van elegancia”³⁰, egyszerű, egyértelmű és következetesen alkalmazható rendelkezés, éppen ezáltal kerül ellentétbe a Tervezet egy másik pontjával, a testületi szerzőség rendezésével, amely a nemzetközi egység szempontjából, de a megszülető szabályzat használhatósága miatt is sokkal fontosabb és lényegibb kérdés.

A Tervezet 9. pontja a testületi szerző alatti katalogizálás körülményeiről és megoldásairól valamint a testületi név formájáról rendelkezik – már önmagában ez előfeltételezi, hogy a két nagy szembenálló irányzat közelítését és a nemzetközi egység megteremtését a testületi szerzőség főlapként (a mai terminológiával élve főtételként) való elfogadásával (elfogadtatásával) tervezték megvalósítani. Ez a pont azonban nem tartozik a dokumentum legsikerültebb részei közé: a testületi szerzőség eseteit két, egymástól kevéssé elhatárolt és önmagukban sem egyértelmű csoportra bontja: „9.11 ha a mű természeténél fogva szükségképen a testület kollektív szellemi tevékenységének vagy működésének kifejezője” illetve „9.12 ha [...] nyilvánvalóan kitűnik, hogy a testület kollektíve felelős a mű tartalmáért”. Ha a testület „másodlagos szerepet játszik”, a leírás a cím alá kerül. (A szabályozás sikertelenségét a tervezet megalkotója is egyértelműen érezhette, a 9.3. pont legalábbis ezt látszik bizonyítani „Kétséges esetben a főlap címfeje lehet akár a testület neve, akár a cím, illetve az egyéni szerző neve. Mindegyik esetben melléklap írandó a kettő közül arról, amelyiket nem választottuk a főlap címfejének.”³¹ Domanovszky Ákos így értékeli a Tervezet ezen intézkedését: „Ilyen intézkedés nincs még egy az egész szabályzatban – beiktatása csak azzal magyarázható, hogy a szabályalkotó látta, hogy homályosság, elégtelenség szempontjából ez a szabálya viszi a pálmát. A 9.3 § egyébként még azt is megmutatja, hogy a szabályalkotó még mást is látott, ti. azt, hogy a 9.1 § hibája korrigálhatatlan, – hiszen azokban az esetekben, amikor e szabály csődöt mond, egyszerűen letesz minden szabályalkotói ambícióról és rábízza a címleíróra, hogy tegyen, amit jónak lát.”³²

Domanovszky ezt a pontot nemcsak a benne rejlő logikai hibák, elnagyoltságok miatt tartja elhibázottnak, hanem egészében a testületi szerző főlapi regisztrálását minősíti szuboptimális megoldásnak a nehezen kezelhető cédulahegyek, a névváltoztató testületek, altestületek miatt. Véleménye szerint a testületi szerzők, a kiadó, közreadó, közreműködő testületek csak melléklapot kapjanak, így „a címleírás alapvető szabálya egyetlen rövid tételbe sűríthető: a rendszót az egyéni szerző neve, ennek hiányában a mű címe adja.”³³ Ez az elgondolás valósul meg az OKBK 1924-es szabályzatában, amelyről – legalábbis ezt a kérdést illetően – abszolút mértékben elismerően nyilatkozik: ha a testület csak melléklapot kap, a katalógus nem mond le a testületi név szerinti visszakereshetőség biztosításáról, de kiküszöbölhetők a testületi főlap okozta nehézségek.³⁴ Ezt támasztja alá érvelésében az is, hogy a testületi szerzőség megállapításánál nemcsak a kiadványok formai jegyeit kell megvizsgálni, hanem olyan tartalmi – és sok esetben jogi, tehát még a könyv tartalmának elemzése során sem teljes bizonyossággal megállapítható – kritériumok, feltételek meglétét is mérlegelnie kell a katalogizálónak, amelyek teljesen idegenek a formai katalógus lényegétől. A testületi szerző főlapra helyezése ellen azt is felhozta, hogy „Cutter 35 éven keresztül küszködve kereste a testületi szerzőség használható szabályait – eredmény nélkül. Esete kitűnően példázza a tradíció lenyűgöző erejét: csak ez akadályozhatta meg őt annak a felismerésében, hogy egy címleírási elképzelésnek, amelynek kielégítő gyakorlati megoldását 35 évi erőfeszítés árán sem sikerült megtalálnia, föltétlenül használhatatlannak és elvetendőnek kell lennie, – minden állítólagos »helyes elvi alap« ellenére!”³⁵

A „szerzőség” eddigi meghatározásán, tehát a személyi szerzői és összeállítói, valamint a testületi szerzői funkciókon felül a Tervezet 2.2. a) pontjában foglaltakból következően még további értelmezése, szintje is lehetséges és szükséges, de erről csak később, a szerzői oeuvre egyben tartásával kapcsolatban lesz szó.

A formai katalógus három alapfunkciója (a konkrét könyv visszakereshetővé tétele, a szerzői életmű illetve egy mű összes kiadásainak a katalógus egyetlen pontján való összegyűjtése³⁶) igaz ugyan, hogy együttesen és tulajdonképpen a könyvtár állományának feltárását, visszakereshetőségét valamint használhatóvá tételét szolgálja, de mivel mindegyik külön eszközökkel érhető el, mégis három különálló feladatként jelentkeznek. Így Domanovszky Ákos a katalogizálás tárgyait is több szinten értelmezte:

1. legmagasabb szinten az állomány egésze;

2. az egyes alapfeladatokhoz rendelten pedig a könyv, a szerzői oeuvre és a mű;

3. konkrétabban a mű katalogizálás alá eső kiadásai, azaz a feldolgozott példányok; valamint

4. a katalogizálás tárgyát képezik az egyes könyveken előforduló formai jegyek és az ezekből levezethető, meghatározható egységes adatok.

A konkrét könyv visszakereshetővé tételének eszköze a könyvön valóban megtalálható, tisztán formai jegyek regisztrálása a katalógusban; a második és harmadik alapfunkció azonban csak abban az esetben látható el automatikusan, ha a könyveken található formai jegyek megegyeznek (nincsenek név, illetve címvariánsok), egyébként az eltérő verziójú formai jegyeket egy-egy egységes jegyhez rendelve, rendezve kell egybegyűjteni. Tehát a könyveket nemcsak a tisztán formai ismérveik – a rajtuk olvasható adatok – szerint kell visszakereshetővé tenni, hanem egy második, az egységes jegygarnitúra szerint is.

Logikailag első helyen – természetesen és helyesen – az első alapfunkció ellátása áll; a katalogizálás tárgya legtágabb értelemben a könyvtár teljes állománya, tehát minden egyedi könyv saját formai adatai alatt kell, hogy szerepeljen a katalógusban ahhoz, hogy azon olvasót informálja, aki egy bizonyos könyv szerzőjét és/vagy címét, vagy az azt pótló kifejezést ismeri és a kiadványt ezen adatok alapján keresi.

A második és harmadik (a Tervezetben 2. a és 2.b) alapfunkció ellátása az „összetartozó anyag egybegyűjtését, a katalógus anyagának egy bizonyos szerves csoportosítását követeli meg”³⁷. Az eltérő formájú de logikailag azonos anyagi jegyek összegyűjtése biztosítja, hogy az összetartozó könyvek leírásai a katalógusban egymás mellé kerüljenek – így a formai katalógus igaz, hogy kissé a bibliográfia feladatkörébe átnyúló funkciót is ellát, de ez semmiképpen sem tekinthető lényegétől idegennek, mivel a könyv tartalma, a „mű”, valamint a szerző személyének azonossága, a formai jegyek logikai azonossága alaki eltéréseik ellenére is megmutatkozik.

A második alapfunkció, a szerzői életmű – a könyvtár állománya szabta keretek közötti – regisztrálása viszont nemcsak a szerző által írott művek kiadásainak összegyűjtését jelenti, hanem az adott szerző közreműködői tevékenységét is, tehát más szerzőktől származó művek és könyvek leírásai is az oeuvre katalógusbeli leképezésének részei. Ezek egyben tartása a katalógus egy pontján a szerző (és közreműködő) nevének egységes formája alatt történhet.

A mű egyben tartását, mint már korábban jeleztem „átfogóan általánosítva úgy írhatjuk körül: hatékonyan informálni az olvasót az állomány mindama könyveiről, amelyek – szellemi eredetük rokonságán nyugvó tartalmi rokonságuk alapján – számukra, ill. egy részük számára helyettesíthetik egymást.” ³⁸ A mű – a valamely formai jegyekkel, ismérvekkel jellemezhető és azonosítható materiális megvalósulástól függetlenül létező egy és oszthatatlan eszmei tartalom – egybegyűjtése a katalógus egyetlen pontján nem oldható meg csupán egységes szerzői név alkalmazásával, hanem a szerző életművén belül újabb logikai rendet teremtve az egységes címekhez csoportosítva lehet egy tartalmi egység különféle formai jegyekkel ellátott kiadásait is összerendezni. (Ennek az alapfeladatnak az ellátása külön gondot jelent az anonímák esetében, mivel azok egyetlen állandó azonosító adata a címük.)

Az alapfeladatok logikai rangsora tehát a következő: első helyen áll és legfontosabb az első alapfunkció, a könyv visszakereshetővé tétele saját formai jegyei szerint, ezt követi az életmű egyben tartása (a hagyományban átörökített elsődleges jegy, a szerzői név egységesítése segítségével), majd a mű összegyűjtése. Mivel az egyes művek összes kiadásainak a katalógus egy pontján való reprezentálása, leképezése csak két egységes jegy regisztrálásával lehetséges, így logikailag még távolabb esik az elsőként megnevezett alapfunkciótól.

A „mű” egyben tartása elvileg a könyvtár egész állományában megtalálható minden önálló és nem önálló kötetben megjelent kiadásra is vonatkozik, így az analitikus feltárásnak is kötelező feladatnak kellene lennie. Ez ugyan a mű teljességének összegyűjtése szempontjából helyes is volna, de praktikus és gazdaságossági szempontok figyelembevétele mellett és miatt az alapfeladatok értelmezése erre nem terjed ki. Ha az analitikus leírásra szintén alapfeladat volna – és nemcsak az adott könyvtár szolgáltatási szempontjai szerint meghatározott szűk dokumentumkörre terjedne ki speciális szolgáltatás alapját képezve –, akkor egy verseskötetben szereplő minden egyes versről külön tételeket kellene a katalógusban elhelyezni, ami logikailag talán helyes volna ugyan és célkitűzésében indokolható lenne az olvasó (jogos?) elvárásaival, de gazdaságossági szempontból mindenesetre megkérdőjelezhető, továbbá a katalógus méreteit annyira megnövelné, hogy annak kezelése és használata szinte ellehetetlenülne. Az analitikus feldolgozás alapfunkcióvá emelése, teljes körűvé és kötelezővé tétele tulajdonképpen az információ-egységek egyedi visszakereshetőségének biztosításával lenne egyenlő, amely a katalóguson belül abszurd arányeltolódást és elképzelhetetlen mennyiségű többletmunkát eredményezne.

A katalógus alapfunkcióinak, azok tartalmának definiálása, rangsoruk felállítása és az ellátásukhoz szükséges jegygarnitúrák elkülönítése után Domanovszky Ákos elméletének logikailag következő lépése az alapfeladatok gyakorlati megvalósításához szükséges eszközök meghatározása és rendszerezése.

Ahogyan már szó esett róla, a katalogizálás tárgyai a könyv, a szerzői életmű és a mű. A könyv, a katalogizálás elemi tárgya (az autonóm módon, a katalógusban saját formai jegyeinek megfelelő helyen önállóan regisztrált fizikailag különálló tárgy) tovább bontható elsőrendű, másodrendű és harmadrendű elemi tárgyra. Erre azért van szükség, mert – mint később látható lesz – az elemi tárgyak nem mindegyike minősíthető valóban könyvnek: a katalógus nemcsak a fizikai valójukban létező könyveket (az elsőrendű elemi tárgyakat) teszi visszakereshetővé, hanem egyrészt ezek valamely elkülöníthető részét (a másodrendű elemi tárgyat, például az előszót, kommentárt), másrészt a fizikailag ugyan el nem különíthető fontos aspektusát (például a fordítót, Domanovszky terminológiája szerint harmadrendű elemi tárgyat) is regisztrálja. Ezen adatok feladata, hogy informáljanak e tárgyak létéről: elősegítik az elsőrendű elemi tárgyak (az egyedi könyvek) megtalálását és nem utolsósorban anyagot szolgáltatnak a második és harmadik alapfunkció ellátásához⁴⁰, azaz komponensei az összetett tárgyaknak, például a szerzői oeuvre-nek, a teljes szerzői és közreműködői életműnek. Tehát az összetett tárgyak elemi tárgyak egy-egy csoportját összefoglalóan tartják nyilván az eltérő alakú formai jegyeik egységes változata alatt.

Az autonóm tárgyak⁴¹ feldolgozására a katalógusbejegyzéseknek – típusuk szerint osztályozva – három nagy csoportja áll rendelkezésre:

• a főbejegyzés vagy főlap (mai terminológiával élve főtétel),

• a mellékbejegyzések más szóval melléklapok (ma ezeket nevezzük melléktételeknek) és

• az utalók.

A főbejegyzés a leírás elsődleges helyére kerül a katalógusba, a személyi vagy testületi szerző neve illetve a kiadvány címe szerint besorolva. Főlap természetesen csak egy adat szerint és csupán egy darab készül; ennek kell a legteljesebb formában az adatokat rögzítenie.

A mellékbejegyzések, melléklapok ökonómiai szempontokat figyelembe véve kevesebb információt regisztrálnak, mivel a visszakeresésben csak „pótfogantyú” szerepet töltenek be.

Az utalások feladata „az azonos jelentésű, de formájukban különböző jegyeknek az összekapcsolása.”⁴²

Az alapvető eltérés a melléklapok és utalók között, hogy míg az előbbi valamely főlaphoz kapcsolódva közvetlenül vezet el a könyv könyvtárbeli lelőhelyéhez, utóbbi – mivel sokszor tisztán gazdaságossági okok miatt melléklapok egy teljes csoportját helyettesíti, tehát nemcsak egy könyvtári egységhez, hanem több könyvön is szereplő valamely adatváltozathoz kötődik – a katalógusnak csak azt a helyét mutatja meg, ahol az adott cédulák (fő- vagy melléklapok) találhatók. E két bejegyzéstípus feladata a gyakorlatban sokszor nem különül el egymástól teljesen, mellékbejegyzés-funkciójú utalások és utalás-funkciójú mellékbejegyzések is vannak.

A korai katalogizálási szabályzatok a katalógus formája (kötetkatalógus) és a technikai feltételek hiányos volta miatt (nem volt írógép, sem cédulasokszorosítás) arra törekedtek, hogy a leírásokat a katalógus egyetlen helyén rögzítsék. Ha a képzelt vagy valós felhasználói igények ezt szükségessé tették, ide utaltak a keresésnél még szóba jöhető betűrendi helyekről. A fejlettebb technika és a melléklapok használata viszont azt eredményezi, hogy tulajdonképpen ugyanolyan információtartalmú cédula a katalógus(rendszer) egészében több helyen is megtalálható, így a visszakereséshez további fogódzók állnak rendelkezésre, amelyek a lelőhelyadatokhoz közvetlen eljutást biztosítanak.

A katalógusbejegyzések típusai a bejegyzés elsődleges funkciója (és a címfej adatának fajtája) alapján határozhatók meg, de csak a katalogizálás egyik tárgyának, a könyvnek – az alapfunkciók közül csak az elsőnek, a könyv visszakereshetővé tételének – szemszögéből. Mivel azonban több tárgy (a könyv, az életmű és a mű) egyidejű regisztrálása szükséges, el kell dönteni azt is, hogy az egyes tárgyak (valamint az adatváltozatok) melyikéhez célszerű az elsődleges, a főbejegyzést rendelni és melyik funkció ellátása lehetséges csupán melléklapok segítségével is.

A katalógus első funkciójának ellátása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a könyvön szereplő formai ismérvek a katalógusban fő- vagy mellékbejegyzésen szerepelnek. Az alapfeladatok logikai rangsorából következne, hogy az elemi tárgyak kapják a főlapot, de a további alapfunkciók ellátása miatt a logikai rangsortól eltérően nem a könyvnek kell a főbejegyzést ítélni, hanem az – egységesített adatok alapján összerendezett – összetett tárgyaknak. Ha a könyvön szereplő adatok kapnák a főbejegyzést, akkor az összetett tárgyak (a szerző életműve és a mű összes kiadásai) nem „gyűlnének össze” a katalógus egyetlen pontján, hanem éppen ellenkezőleg a különböző formájú adatokhoz szétszóródnának. A főbejegyzés feladata tehát a személyi vagy testületi szerzői tevékenység (hangsúlyozottan nem csupán a teljes szerzői életmű, az oeuvre) illetve a mű eltérő kiadásainak összegyűjtése.

A mellékbejegyzések főtárgyaik (tartalmuk) szerint három különféle csoportba sorolhatók⁴³.

A mellérendelt mellékbejegyzések fontosságukban tulajdonképpen megegyeznek a főbejegyzéssel (pl. a kiadványon szereplő szerző- vagy címvariánsok felvétele), ezáltal a könyv – az elsőrendű elemi tárgy – megtalálhatóságát, az első alapfeladat ellátását szolgálják, mindamellett a főlap adatától eltérő típusú adat szerinti fellelhetőséget is lehetővé teszik, mint például a testületi valamint rejtett és kvázi-szerzős főlap vagy akár az elsődlegesen szerző alatt nyilvántartott könyvek cím szerinti melléklapja. Ebben az esetben valamely összetett tárgy egészére és egyes komponenseire is vonatkoznak.

A járulékos mellékbejegyzések olyan tárgyakat jelölnek, amelyek fizikailag nem önállóak ugyan, de a könyvön belül elkülöníthető egységeket tesznek megtalálhatóvá, például a kísérő tanulmányok, kommentárok, illusztrációk vagy valamely összetett tartalmú könyv (például tanulmánygyűjtemény) „egyik önmagában befejezett és szellemileg önálló [...] összetevőjét regisztrálják és emelik a katalógus autonóm tárgyainak a sorába”⁴⁴. Domanovszky Ákos a katalogizálás ezen tárgyait összefoglalóan másodrendű elemi tárgyaknak nevezi. Így szerepük az első alapfunkció tekintetében valóban járulékos (csupán további visszakeresési szempontot adnak), a második és harmadik alapfeladat ellátásában azonban egyáltalán nem tekinthetők mellékesnek: a második alapfunkció „valójában nem a szerzői oeuvre-ről való információ-adásban áll, hanem a katalógusban szereplő egyének minden fajta, egészen heterogén természetű különböző irányú tevékenységeiről való információ-adásban”⁴⁵, így a járulékos mellékbejegyzések alapvető eszközei a közreműködői tevékenység, a szerzői életmű integráns részének összerendezésében; valamint a harmadik alapfeladat tekintetében sem nélkülözhetők.

A harmadrendű mellékbejegyzések tükrözik a katalógusban a harmadrendű elemi tárgyakat, tehát azokat a tisztán immateriális összetevőket, amelyek nem valamely könyv elkülönülő, elkülöníthető részei, hanem a benne foglalt – és az esetek többségében a szerző neve alatt felvett – mű egészének egy speciális aspektusáról adnak hírt, például a fordító vagy a nem jelentősen átdolgozó személy nevét jelölik. Az első alapfunkció ellátásában e bejegyzéstípusnak, a járulékos mellékbejegyzésekhez hasonlóan csak mellékes jelentősége van – újabb visszakeresési szempontot nyújt –; a szerzői oeuvre egybegyűjtésében elengedhetetlenül szükséges, a mű regisztrálását illetőleg pedig nincs feladata.

A mellékbejegyzések akkor is értelmezhetők, ha nem főbejegyzéshez kapcsolódnak, hanem valamely más mellékbejegyzéshez, így másodfokú mellérendelt, járulékos vagy harmadrendű mellékbejegyzések is készülhetnek, ezek teszik autonóm tárggyá, például az antológiában közölt mű társszerzőjét, előszavának íróját illetve fordítóját. Regisztrálásuk is az alapfeladatok részét képezi, bár önállóan főlapon nem is szerepelnek. (Analitikus feldolgozásban az összetett tartalmú kiadvány egyes részei főlapot kapnának, így mellékbejegyzései sem lennének másodfokúak, de az elemző feltárás – mint már szó volt róla – nem tartozik a katalógus alapfunkcióihoz.)

Domanovszky Ákos a melléklapok speciális osztályaként különíti el az említetteken felül a sorozati és az utalás-funkciójú mellékbejegyzést, valamint a mai értelemben vett tárgyi melléktételt. Ezek mindegyike a melléklap funkción túl más területre is hatol: a sorozati tulajdonképpen főbejegyzés funkciót lát el, az utalás funkciójú alapvetően utaló szerepű; mindamellett fontos szerepük van a katalógus alapfeladatainak ellátásában. A tárgyi melléktétel – Domanovszky nézete szerint – „a leíró katalógusban a szabályalkotó logikai kisiklásának, a különböző katalógusfajták funkciói összekeverésének következménye”^46.

Összegezve elmondható, hogy a katalógus hármas funkciójának ellátásához, az elemi és összetett tárgyak feltárásához a két jegygarnitúra – formai és egységes jegyek – mellett differenciált tárgyú és több szinten értelmezett feladatú bejegyzésfajtára van szükség. Csak ezek együttes alkalmazása biztosíthatja, hogy a katalógus a könyvtár állományában meglévő könyvek, szerzői életművek és művek teljességéről kellő tájékoztatást tudjon nyújtani. Az a tény tehát, hogy az ISBD szabványcsalád megszületését megelőző korok katalógusai nem voltak maradéktalanul képesek a hármas alapfeladat ellátására, azzal is magyarázható, hogy nem rendelkeztek ehhez kellően differenciált eszközrendszerrel. (A sorozatban megjelent könyvek sorozatcím alatti regisztrálásával és a mai értelemben vett közreműködői melléktétel és a társszerzők esetében alkalmazott további főtétel hiánya okozta, hogy a XX. század első felének katalógusai nem tudták teljes egészében (és kényelmesen) egymás mellé rendezni a tartalmuk és eredetük alapján logikailag összetartozó könyvek leírásait. A szerzői oeuvre és a mű összes kiadásai – ahelyett, hogy a katalógus egyetlen pontján összegyűltek volna – a sorozatok címeihez illetve a fordított, illusztrált stb. könyvek szerzőjéhez (anonímák esetében címéhez), valamint a társszerzős művek egyes könyvei, kiadásai az elsőként megnevezett szerző nevéhez az utalások mentén a katalógus egészében szétszóródtak.)

„A katalógus eszköz, szerszám – s ezért jóságának első kritériuma, hogy a lehető legalkalmasabban legyen megszerkesztve feladatai elvégzésére.”⁴⁷ Domanovszky Ákos munkásságának fontos eleme volt a szabványalkotás „módszertan”-ának megalkotása: megfogalmazta a szabályzatok elkészítésének legfontosabb alap- és irányelveit⁴⁸. Ezért katalogizáláselméletének rövid összegzése után ki kell még térni a szabványalkotásról vallott nézeteinek vázolásására – hiszen a katalogizálási szabványok megfogalmazásánál következetesen figyelembe vett (vagy figyelmen kívül hagyott) alapelvek döntő hatással vannak az azon szabvány értelmében épített katalógusok használhatóságára, az elméletben megfogalmazott alapfunkciók ellátásának hatékonyságára vagy nem kielégítő voltára. Domanovszky több tanulmányában is kitért a szabványalkotás módszertanára⁴⁹; érzékletes példákon keresztül mutatta be, hogy milyen következményei vannak a legkisebb metodikai hibáknak, a terminológia és a szövegezés pontatlanságainak. Az ISBD szabványcsalád megalkotásakor egymással antagonisztikus ellentétben álló megoldások mindegyikében fellelhetők a nem logikus, nem kellően átgondolt és következetes szabályok okozta hiányosságok, így a legfontosabb feladat nem csupán a nemzetközi egység megteremtése kellett, hogy legyen, hanem a szuboptimális megoldások elhagyása.

A különböző katalogizálási szabályzatok összeállításánál mindig szem előtt tartották a hagyományokat és a katalógushasználók – vélt vagy valós – elvárásait.

Mint már szó volt róla, egészen régi hagyományokra tekint vissza a szerzői név alatti katalogizálás elsőbbségének elfogadása. Valóban praktikus ez a megoldás és így indokolt is, hogy az instrukciók a szerző nélküli könyvek és művek „szerzősítés”-ére törekszenek – az összeállító (compiler) szerzővé emelésével lecsökkentve a kevésbé könnyű és egyértelmű cím szerinti visszakeresés eseteinek számát. Az anonímák cím alatti regisztrálási körének másik irányú lehatárolása a testületi szerzőség elismerése, bevezetése és alkalmazása. Az angol-amerikai katalogizálási iskola ezen megoldása úgyszintén a tradíció tiszteletben tartásának számlájára írható. Domanovszky mindamellett sokkal problematikusabbnak tartja – nem csak a szabványbeli megvalósítását, hanem magát az elgondolást –, mint a személyi szerzőség kiterjesztését: az esetek elkülönítésénél nemcsak formai kritériumok számítanak, hanem tartalmiak és sok esetben jogiak (pl. indiai iskolák fenntartója dönti el az egységesített név formáját). A testületi név egységes verziójának megválasztása sem mindig egyértelmű: a személynév törvényes megváltozása valamint írói vagy álnevek alkalmazása során a személy, az individuum azonossága megmarad – a testületi név változása pedig sok esetben a formai ismérv, a megnevezés lecserélése mellett a testületi „személyiség”, azonosság átalakulásával is együtt járhat. Ennek kiderítése nem lehet könyvtári (bibliográfiai) feladat.

Domanovszky Ákos a „katalógushasználó” érdekeinek figyelembevételét sem tartja minden esetben mindenek felett álló szempontnak és keresztülvihetőnek; maga ez az összefoglaló megnevezés is körülhatárolatlan és így értelmezhetetlen. A katalógushoz fordulók különféle előismeretekkel rendelkezhetnek úgy a könyvek adatai, mind a katalógus szabályszerűségei tekintetében. Határvonalat kell tehát húzni arra vonatkozólag, hogy mennyi előismeretbeli bizonytalanság, pontatlanság esetén várható el a katalógustól, hogy információt tudjon adni a könyvtár állományáról.

A használók egyik – számukban kisebb, de nagyobb jártasságot felmutató – csoportját alkotják a könyvtárosok: nekik tisztában kell lenniük a katalógus működésével és a könyvek adataival is, így – Domanovszky kissé kemény, de logikus következtetését idézve – „a könyvtáros várakozásai irrelevánsak, neki ne legyenek várakozásai, hanem ismerje a szabályokat és a gyakorlatot.”⁵⁰

A katalógusban keresők másik halmazát az olvasók képezik; az ő gondolkozásmódjukhoz, igényeikhez való igazodás azért problematikus, mert egyénről-egyénre változó – különféle mértékben ismerik a katalógus szabályszerűségeit és az általuk keresett könyvek (művek) adatait. Az AACR-ben található szabályrengeteg⁵¹, amely bizonyos testületi kiadványok testületi név vagy cím alatti felvétele között ingadozik az olvasók (állítólagos) érdekeit kívánja szolgálni, holott a szabályok és kivételek halmozásával csak egyre áttekinthetetlenebbé teszi a katalógus szerkezetét, felépítését. A megoldási javaslat itt is szigorúnak hat első olvasásra: „Nem kétséges, hogy a katalógus és a szabályalkotó a rendszó megválasztásánál csak az olvasók műveltebb és értelmesebb részének a várakozásait vehetné figyelembe; viszont éppen ezeknek a figyelembevételére nincs szükség, mert az ilyen olvasó könnyen felismeri és megszokja a katalógus alapvető szabályait. Várakozásai tehát befolyásolhatók, önmaga nevelhető.”⁵² (Ez a „szigorúság” természetesen csakis a rendszó kiválasztásánál érvényes, a könyv adatait pontosan nem ismerő olvasóknak a melléklapok és utalók rendszere kell hogy segítséget nyújtson.)

A túlzott „hagyománytisztelet” (a meglévő nem kielégítő megoldásokhoz való kényelemszeretetből vagy megszokásból adódó ragaszkodás) és az olvasói érdekek átgondolatlan kiszolgálására való törekvés ellentmond a katalógus eszköz-voltának. Ezek helyett logikusan egymásra épülő és hézagmentesen szabályozó, pontosan definiált fogalmakkal operáló általános érvényű rendelkezéseket kell megfogalmazni; a logikusság, célszerűség és gyakorlatiasság jobban szolgálja a használhatóság követelményét és a feldolgozó munka gazdaságosságát – „a katalógus akkor jó, ha minél jobban látja el a feladatait, vagyis minél könnyebben, gyorsabban vezeti nyomra a keresőt” – az idézet folytatásában ennek elvi feltételei is olvashatók –

Domanovszky Ákos egyik, a katalogizálási szabályzatok revíziójáról írt tanulmányában Cutter gondolatát⁵⁴ idézi: „Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a katalogizálás aranykora lecsengett és azok a problémák és viták, melyek sokaknak olyan tiszta örömöt nyújtottak, a továbbiakban nem fogják őket érdekelni.” Cutter azon szorongását – folytatja gondolatmenetét –, hogy a szakma elérte zenitjét, az idő nem igazolta, csak fél évszázad, nem egészen egy emberöltő kellett ahhoz, hogy az immáron nemzetközi könyvtáros közösség ismét nagy elméletalkotó munkába kezdjen. Domanovszky Ákos ebben az 1962-ben írott munkájában⁵⁵ már előre vetíti és „megálmodja” az eljövendő korszak újításait, a nemzetközi könyvszimbólum-rendszer bevezetését (a mai ISBN, amelynek magyarországi elfogadtatása szintén neki köszönhető), a „synthetic symbol”-t, összetett rendszót, vagyis összetett keresőkérdést is alkalmazó számítógépes katalógusok vízióját is. Elismeri, hogy ezek a változások természetesen a katalógusfunkciók, szabványok, alapelvek és eljárások átértékelését is maguk után hozhatják (szerinte erre a 2000. év körül kerül sor). Lehetségesnek látta, hogy a gépesítés során a katalógus alapfunkcióinak újragondolására is szükség lehet: ez az ISBD-szabványcsalád megalkotásakor meghatározott három alapfunkció tekintetében – úgy tűnik – nem merült fel (hiszen a bibliográfiai adatcserére általánosan használt MARC-formátum is az ISBD szabványon alapul), de az analitikus feldolgozás alapfunkcióvá emelése (ha nem is elvi-elméleti szinten, de a technikai lehetőségek kiszélesedése miatt a gyakorlati megvalósulásban) az elektronikus könyvtárban tulajdonképpen végbement. A hagyományos cédulakatalógus tisztán bibliográfiai hozzáférést biztosít (tehát a dokumentum adataihoz és lelőhelyéhez vezet el), az elektronikus könyvtár „katalógusa” a bibliográfiai adatokon túl magához a szöveghez juttatja el közvetlenül a keresőt. Az elektronikus könyvtár textus-állományának egységei – a stop-listában szereplő szavakon túl – bármely kifejezésük alapján visszakereshetők, tehát pl. tisztán formai ismérvek segítségével (azaz a tartalom „feltárása” nélkül) a verseskötet egyes verscímei, vagy tartalmuk bármely eleme, bármely szava szerint is.

Addig is és mindenkor – vallja – a szabványalkotók és a szabványok alkalmazóinak, minden könyvtárosnak felelőssége hogy a legjobb tudásuk szerint megalkotott rendelkezések a katalógusokba leképezve jó szolgálatot tegyenek az olvasóknak, a szakmának és az utókornak. Ez a gondolat, mintegy szakmai, erkölcsi ars poeticaként hatotta át Domanovszky Ákos egész munkásságát – nem csekély feladat elé állítva azokat, akik ma és a későbbi korokban példaképükké választják Őt és tevékenységükben nyomába szegődnek.